Csobánka Zsuzsa Emese – Megérinteni egy nőt

Levi Dris a hüvelykujja első percéig letépkedte a bőrt. A stressz, mondta, aztán a ragtapasszal kezdett babrálni, az két másikat kerített körbe, a selymes leukoplasztnak felvált mindkét széle. Íves mozdulatokkal magyarázta a szerkezet működését, a konyha közepén két nagy fémhordó állt, az egyikben a gyümölcs főtt, a másik színültig volt vízzel. A sárga és a zöld slag liánként kúszott a járólapon, végül a konyhaszekrényekben tűnt el, mint később megtudtam, az ott lévő vízcsapra kötötték rá.
A földön a hordók egy-egy oldalán műanyagdobozok hevertek, az egyik a feleslegessé vált vizet, a másik az elkészült pálinkát fogta fel. Cseppenként gyűlt az alkohol, a tűzfalakkal magam mögött néztem, a hajlított rézcsöveken hogyan halad végig. Apámtól tanultam forrasztani még régebben, akkor a konyha közepén gubbasztottam egy sámlin, és tartottam a cső felé a lángot, míg David cinezett. Az olvadó ezüstre emlékszem csak, ahogy képlékennyé válik az anyag, hogy aztán zárt rendszer legyen, olyan, ami nem engedi ki magából a nedvességet.
Nem tudom pontosan, hol és mikor akadt el. Levi Dris egyszer csak a hitről kezdett beszélni, hozzátéve, egyáltalán nem érti, miért mondja el ezeket nekem. Egy barátom azt állította rólam, hogy agnosztikus vagyok, te tudod, az mit jelent? Én nem tudtam. Előtte csak annyit, hogy valahogy nem tudok hinni. Zsidó családba születtem, és nem hiszek, de ez a barátom erősködött, hogy te nem ateista vagy, hanem agnosztikus. Kíváncsivá tett, a neten kerestem rá. Az egész a megismerhetetlennel függ össze. Titili, mivel nincs rá bizonyíték, én nem tudok hinni. Egész egyszerűen képtelen vagyok rá. A Biblia szerint a hit által kell elfogadnunk, hogy Isten létezik, de ez nekem kevés! Hogyan higgyek valamiben, ha nem bizonyítható és nem cáfolható a léte? Hol van akkor a bizonyosság? Mi van, ha minden másképp van, mint gondoltam, mint gondolják? Ki ad megerősítést bármiben?
Ezt keresem én is, látod, csak máshonnan közelítem meg, válaszoltam, közben felálltam, lehajoltam, hogy kicseréljem a pálinkával teli dobozt az üres műanyagra. Távolabb akartam tőle kerülni, mert elviselhetetlenül szép volt, amikor ilyen hévvel beszélt. Az a rengeteg férfi, Levi Dris, akikben mind magam kerestem, éppen úgy nem jelentenek semmilyen bizonyosságot, mint a te életedben a nők. Nincs kívül semmi, hiába keresed, újabb és újabb nők és férfiak jönnek, csak mi válunk egyre üresebbé. De Titili, én alkalmatlan vagyok arra, hogy valakivel legyek. Jó, ezt értem, fordultam el, és a mérőedény után nyúltam, de közben folytattam, hogy ne haragudj, de muszáj hinnem, hogy ez döntés, hogy az ember tudatosan képes változtatni magán. De másért megváltozni vakvágány, vágott közbe. Nem másért, Levi Dris, hanem mással.
Mérjünk szerintem, állt fel az asztaltól, és indult meg a higanyos hőmérő felé, amit duplafalú papírdobozból emeltünk ki minden alkalommal. Levi Dris még az elején figyelmeztetett, ne hagyjam kint, és vigyázzak, nem szabad hirtelen beejteni sem, mert a koccanástól összetörik, és oda a pálinka és a hőmérő is. A szabályokat tehát egy hőmérőn tanultam. 80%-ról indult a főzés, és aztán három napon keresztül bárki érkezett, Levi Dris újramesélte az egész ceremóniát. A gyümölcs és a pálinka útját, a számokat, százalékarányt csökkenő sorrendben, poharakba kiporciózott pálinkával szemléltetve, és arra biztatva a vendégeket, kóstolják meg bátran. Olyan voltál, Levi Dris, úgy vezetted körbe a vendégeket, mint egy földesúr a saját birtokán, csak én tudtam, hogy valójában mennyit szorongsz belül.
Levi Dris az almaízt kereste három nappal és két éjszakán keresztül. A végén csak a gyümölcs marad, mondta, de nem tudtam eldönteni, ezt bánja, vagy ez lenne a cél. A nyelve hegyét dugta csak be a sárkányvérnek nevezett első párlatba, aztán a búcsúzás előtt vizezte fel, és húzta le egy hajtásra. Sárkányvér, kérdeztem csodálkozva, persze tetszett a szó, eszembe jutott, amit akkor mondott, amikor hajnalban az utolsó adag is elkészült, hogy ez a pálinka már majdnem muzsikál, csak szépen összekeverjük, felöntjük, lehet is kóstolni. Félt, hogy el ne rontsa, akkurátusan kóstolgatta az egyes párlatokat, méricskélte. Rendben ment minden egészen addig, míg egyetlen egyszer valóban nem értette, mi történik. 72% volt délben, aztán megérkeztem, lefőtt a következő adag, a gyerekek a konyhában tébláboltak, Zwiki a hőfok mutatója mellett guggolt, és billegve nézte a mozdulatlan mutatókat, 105 fok volt, az is maradt, Zwiki, nagyon figyelj rá, szólt oda Levi Dris, tudod, Zwiki, hogy nagyon fontos, amit csinálsz. Akkor csengethettem épp. A kulcsot nem találták, a gyerekszobán keresztül engedett be a legnagyobb fiú, de arra várni kellett, Levi Dris addig a bejárati ajtó üvegéhez nyomta az arcát, aztán a száját, várta, tegyem oda az enyémet, mintha csókolóznánk az üvegfalon keresztül.
A konyhában a műanyagból a fiolába töltött egy kis italt, majd kivette a duplafalú dobozból a hőmérőt, nézd, Titili, lassan kell beleengedni. Nem történt semmi, nem koccant, nem volt hirtelen mozdulat, de a higanyszál csak nem akart kisebbet mutatni, 72% után megállt 78-nál. Ez nem lehet, mondta az üvegeknek, én meg elmosolyodtam, no hát, miféle csodák történnek. Ezt te csinálod, Titili, kérdezte, mert ezt nem lehet. Ennek csökkennie kellene, nem nőni, és én mindent ugyanúgy csináltam, csak annyi változott, hogy megjöttél. Nem értem, nem értelek.
Másért szerintem sem lehet, folytattam később, a felvetésére reagálva, igen, Levi Dris, másért változni hazugság, önámítás. De kell, hogy legyen valaki, ellenkeztem, akivel találkozva egyszerűen nem kérdés, hogy már nem lehet ugyanúgy, mint régen. Emlékszel arra, hogy régen hogyan volt, mit léptél, de már tudsz úgy dönteni, hogy nem teszed meg. Fejben lejátszod, és a valóságban máshogy lépsz. Sokkal könnyebb lenne ugyanúgy, ismerősebb és biztonságosabb is, de nem. Megtanulsz bátornak lenni, és igen, közben rettegsz, mert minden egyes lépés ismeretlen. Onnan tudod, hogy jó irányba tartasz, hogy félsz. De amelyik lépcsőre ráléptél, az porként omlik utánad össze. Érted, Levi Dris, úgy hiszem, a végén az ember elemelkedik a talajtól, és szárnyai nőnek, és nevetve néz le maga alá, hogy ugyan miért ragaszkodott a földhöz, menyivel szabadabb idefenn, és repülni kezd, és utána soha többé nem tud már fogódzkodva járni.
Titili, és mi van a megszokással? A test öregedik, és nem kívánom már, nem áll fel a farkam, egyszerűen több inger kell, nem elég, amit a másik nyújtani tud? Hogyan lehet örök hűséget ígérni? Nem lehet, hogy embertelen ez az egész? Hogy olyanban kezdtünk el hinni, ami nem létezhet? Te jó ég, mikről beszélek én neked? Ezt nem hiszem el, komolyan.
Ekkor somfordált vissza a legkisebb fiú, a kezében dugdosott valamit, hatalmas kék szemében huncut kíváncsiság. Várta, hogy megszólítsuk. Mondd, Zwiki, mosolyogtam rá, mire megmutatta a pakli kártyát. A hangomban ingerültség keveredett érdeklődéssel, biztosan érezte, hogy nem figyelek rá teljesen. Bontatlan csomag, látod, nem csaltam, kezdett hozzá, keverd meg, nyújtotta felém. Húzz egyet, de vigyázz, figyeld a kezem, mert csalok. Levi Dris felé fordultam kérdőn, de ő már mereven bámulta a nemrég felnyitott monitort, munkába temetkezett, vagy úgy csinált, felkavarhatta mindaz, amit mondott, én legalábbis ezt szerettem volna hinni.
Zwikit órák óta a szemem sarkából figyeltem, ő volt a legszimpatikusabb az öt gyerek közül, és figyelt engem ő is a gyufás játék óta. Csak azért, mert látta, hogy nézem. Onnantól nekem csinálta. Egyesével gyújtotta meg a szálakat, aztán hirtelen a száján át magába szívta a füstöt, és az orrán fújta ki, mint a sárkány. Varázsolsz, Zwiki, húztam magamhoz, mire ő szélesen elmosolyodott, mert valóban sikerült közben a csel, megtalálta az általam választott lapot. A pikk dáma volt. Büszkén tartotta maga elé, a lapot nem is látta, a szememből olvasta ki a sikert.
Ragyogott az arca. Néztem a tiszta gyermekarcot, szemben a Levi Drisét, a csupa felhővel, gondterhelten, monitorfényben. Valami abban a pillanatban bennem végleg eltörött. Gyönyörű férfi vagy, mondtam ki hangosan, ez persze meglepte, pedig nem hazudtam, szépnek láttam, miközben magyarázott, szépnek a ráncait, és a maga félelmetességében szépnek láttam az őt alkotó rendszereket is. Megértettem, Levi Dris még nem akar másik életet, tökéletesen elégedett a mostanival. Abban a pillanatban idegen lett újra, nem akartam sem érinteni, sem birtokolni, nem akartam mellette ébredni, reggelizni vele. Viszont kíváncsi lettem rá. Hogy ez az egész hogy lehet? Mondd, Levi Dris, és tudnak a szeretőid egymásról? És mindegyiket másért szereted? Mindegyik egészen másmilyen? És szoktatok együtt csinálni mást is, vagy csak este írsz nekik, éjjel pedig megérkezel? Ott alszol? Hozzád jönnek?
Éjjel a hátán feküdve döbbentem rá, egyetlen dolog hiányzott a válás után a korábbi életemből. Azulejo háta, és aludni Azulejo hátán. Azt igazán szerettem, bármi is történt előtte vagy utána. És Levi Dris csak annyit kérdezett, hogy nem akarok-e a hátán aludni, ha már úgyis csak alszunk. Talán ezzel hitegettem magam utoljára. Hogy ha együtt alszunk, valami átbillen benne, megérez valamit a testből, ami nem a vágyakról szól, nem az elmúlásról, hanem a lélekről, valamit, ami végtelen létező, de legbelül már biztos voltam abban, nem akarom többé látni. Így billegett az idegenség és a közelség, egyetlen háton múlt, egyetlen mondaton, ha elléptem tőle, láttam az egész testét, a pocakját, a folyton lecsúszó nadrágját, a kivillanó fenekét, a vöröses foltokat a farpofák felett. Talán ilyenkor szerettem igazán, amikor őt láttam, emberien és esendően, és abban az állapotban, amiben sokkal több köze volt önmagához, mint ahhoz a férfihoz, akit elképzeltem. Amikor a monitor fényében láttam az arcát munkába temetkezve, akkor értettem, hogy egyáltalán nem fontosak más nők, hogy csak a dolgok vannak, a „csinálás”, a teremtés, legyen szó pálinkáról vagy képről. Megeszlek, szorított magához. Bele fogok harapni a füledbe és a fenekedbe is, vigyorgott, én viszont viszolyogni kezdtem, nem, Levi Dris, egészen egyszerűen másra vágyunk mind a ketten, én többé nem lehetek bárki. Hülye nagy szavak, de ez van, értsd meg, muszáj, hogy egyetlenegy legyél és egyetlen legyek, és te mindent akarsz és mindenkit, édes, Levi Dris, az életet úgy habzsolod, mint egy gyerek. Amint kimondtam, tudtam, hogy minden szó rám is igaz, nincs mit szépíteni, a férfiakat pillangóként tűztem gombostűre, és aztán vitrinben tartottam őket, az emlékezés vitrinében, de elővenni, megnézni már nem volt időm soha, nem kellett, mert mindig jött egy újabb és szebb, egy újabbnak és szebbnek hitt – holott ugyanolyan gyönyörű volt minden lepke.
Azt még nem tudom, hogy ez a mondat miért fáj annyira. Az elképzelt valóságról kimondani, hogy nem igaz, hogy csak teremtett hely, vajon miért esik annyira nehezemre? Hiszen legbelül éreztem egy kis megkönnyebbülést, hogy ha ő valóban így él, ha nem akar elköteleződni, ha párhuzamosan több nőt tart, és esze ágában sincs a testen túllátni, a legjobb, ami történhet velem, hogy messzire elkerül. De ekkor vont magához azon a délután és este, mintha ráérzett volna a leggyengébb és egyben legerősebb pillanatomra, amikor a legkiszolgáltatottabb vagyok, mert valamit belátok, megértek, de még erősen vágyakozom arra, hogy ne higgyek saját magamnak. Magához ölelt, és azt mondta, olyan jó téged megölelni, Titili. Olyan otthonos. Egy hajszálon múlt megint, hogy elhiggyem, de annyi lélekjelenlétem még volt, hogy visszakérdeztem, hány nőnek mondtad ezt, Levi Dris? Mitől más engem ölelni meg, mint őket? Mi fontos ebből, az ölelés vagy a személyem? Először szorosabban vont magához, és azt suttogta a fülembe, hogy persze, hogy te, de eszembe juttatta azt, milyen más volt, amikor Azulejo ugyanerre nagyon dühösen reagált, és nekem görcsbe rándult a gyomrom, mert tényleg elkezdett rágni a féltékenység, de így akkor sem lehet élni, ezt ismételgettem neked is, hogy Levi Dris, így én nem tudok. És akkor már mindegy volt, nem hittem sem a testednek, sem a mondataidnak, nem akartam, hogy a szemembe nézz, mert folyton arra emlékeztetett, hogy nem hiszek senkinek és semminek, nem tudok bízni benned, és ha ez igaz, akkor nincsen semmi, megint nincsen semmi. És elfogott a jeges rémület, hogy utánad kiben merek valaha még megbízni? Ezek szerint én az életben soha nem öleltem senkit, egyetlen nőt kerestem minden férfiban, a kielégülést és a pillanatnyi megváltást, pontosan tudva, hogy az elmúlik. Tökéletes párod lettem volna, Levi Dris. De közben valami megváltozott.
Gyáva vagyok, mondom most ki hangosan, rettegek attól, hogy ne a fejemben lévő világokban éljek. Gyáva más törvényeket és szabályokat megismerni, elfogadni, gyáva élni. Tudom, hogyan kell elveszíteni, betegesen függök attól, hogy elveszítsek mindent, legyen az férfi, tárgy vagy idő. Egy egész elvesztegetett élet lenne a legnagyobb ajándék, mert akkor végre elnyerném a méltó büntetésem. Mese ez, Titili, a végén jutalommal és büntetéssel, egy külső, hitnek álcázott kalitkával, amiben van jó és rossz, sőt, elhiszem, hogy van szabadság és döntés. Hány bimbózó kapcsolatban viselkedtem vállalhatatlanul azért, hogy mielőbb véget érjen? Mindig azokat a férfiakat láttam meg, akiknek a szagáról éreztem, hogy soha nem lehet köztünk több, mint a test nyelvén kigondolt játék. Tökélyre fejlesztettem a menekülési tervet, az őszinteséggel taszítottam magam tőlük messzire. Nem is kellett volna, hogy személyek legyenek, hiszen bármit igyekeztek személyesen tenni, én arra nem figyeltem. Bármi, ami kilógott az általam kialakított rendszerből, az hiba maradt, mindegy volt, hogy a bőrének érintése nem esik jól, vagy a figyelmetlensége dühít fel. Távol akartam lenni. Távoli és megközelíthetetlen, úgy, hogy közben egy órán belül a számba vehessem a farkát. Te ezt pontosan érted szerintem. Elveszni a forró ajkak között, belefulladni a szoros combok satujába, onnan támadni fel, és megint elégni. Nem ellentét ez, a bennem élő férfit akartam, hogy boldog legyen. Ahogy Manokleintől tanultam, a nők szeretik, ha egy férfi épp annyira figyelmetlen, hogy megzavarodjanak tőle, átmenjen a nő bal oldalára, aztán fél szemmel mérje végig az arra elhaladó másik nőt, nézzen mélyen a szemébe, mondja azt, hogy páratlanul izgalmas vagy, és ugyanezzel a lendülettel feledkezzen meg a nőről egy másik miatt.
Miután elváltunk, egész nap a fényeket figyeltem. Hogyan lesz a fehér ajtókeretből kék, máskor sárga, az emberek villódzó arcát, aztán magamban téged, ahogy sivataggá szelídülsz bennem. Nincs nagyon mit álmodni, Minotaurusz, írtam neked, meg azt, hogy lassan felnövök, a tékozlók lába alatt szilánkos mennyország, menj, rögzítsd a szépséget, hogy mennyire tünékeny, arra engem te tanítottál meg. Hajnalban ugyanis elővette a képeit, és miközben retusálta a nők arcát, a színhőmérsékletről és a mélységélességről beszélt. Lassan, óráról órára lett a nőkből tárgy. Mindegyik képen talált valami javítanivalót, meg is magyarázta: jobb egy rossz kép, mint egy nem létező. Életemben kétszer vesztettem el képet a beállítás miatt, állítgattam, hogy a legjobb legyen, utána megfogadtam, ezt többet nem engedem meg magamnak. Kétszer nem történik meg ugyanaz. A döntő pillanat megismételhetetlen. Nem kérheted meg újra, hogy megszülessen, átszakítsa a szalagot vagy nézzen úgy, ahogy az előbb. Minden csak egyszer van. Ezért kell megörökíteni. Mindent, kérdeztem kacéran, mindent, felelte, azzal a tekintettel, amit a képeknek szánt, amiből józanság és értelem sugárzott, valami hűvös kegyetlenség, köze semmi nem volt hozzám.
Megnyitotta a képet, levágta a sarkait, kiegyenesítette, aztán a mélységen állított. És egyesével a fontos arcokon, kattintott, és pirossal jelölte ki a felületeken a pattanást, a zsírtól csillámló bőrt, a túl sötét mélyedéseket, mindazt, ahol a nők öregebbnek vagy csúnyábbnak látszottak. Aztán jött az elmélettel, hogy a megrendelőt szebbre kell, a barátokat nem kérdés, de a legizgalmasabb a helyes arány megtalálása, hogy ne legyen idegen magának az ember, felismerje önmagát, és azt gondolja, milyen jól nézek ki, milyen szép képeket csinál rólam Levi Dris. Mert ebből élek, Titili. Hogy szépre retusálom a nőket. Olyannak rajzolom meg őket, amilyenek lehetnének. Nem másnak, csak olyannak. Kiemelem belőlük a rejtett szépséget. Levi Dris, hallod magad, milyen borzasztó dolgokat mondasz? Kinek képzeled magad, ordított bennem vele egy másik nő.
Nagyon kellett figyelni, lassan és rétegenként illeszteni be minden mondatát, hogy értsem. A fehérrel kezdte, hogy tudom-e, igazam van, amikor azt mondom, hogy nincs valóság. Mire gondolsz? Hát arra, hogy nincs objektív kép, minden kép csak a fejedben jön létre, egy torz, a szemed által átalakított valóságdarab, a látottakhoz alig van köze. Ha természetes fény világítja meg a fehéret, egészen más lesz a valóság, mintha neoncsövek. A skála ugyanaz, lendült bele a mondandójába, és sorolni kezdte a színeket, egymás után kétszer, mintha megjegyezhetném, vagy magának ismételgette, nem tudom. Levi Dris, vajon hány éjszakán át virrasztottál a színskála felett, sárga, narancs, piros, ibolya, kék, fehér, sárga, narancs, piros, ibolya, kék. Azt tudod-e, hogy a tenger vakítása ugyanaz, mint a hóé? Ekkor mondtam ki hangosan, hogy gyönyörű férfi vagy. A színek szerelmese, és mondtad is, az a baj, hogy a fekete-fehér fotón valami elvész, a színekkel még mindig több az esély arra, hogy minden meglegyen, befogható és átölelhető valami az egészből, a teljességből. Mi van a te szíved helyén, Levi Dris, mondd? Mitől rettegsz ennyire?
Talán itt vesztettem csatát. Mert Levi Dris folytatta, a kedvenc példája egy kisfiú és a kék villamos esete, amikor a villamoson a kisgyerek megkérdezi az apját, hogy apa, miért kék a villamos, mire az apja rávágja, hogy dehogy kék, a villamos sárga. Mondom, a villamos sárga, mondta Levi Dris, és mint a történetbeli férfi, ő is megismételte, és a gyerek aztán soha nem kérdezett többet, a férfi sem gondolt bele abba, hogy hogyan merülhetett fel a kérdés a gyerekben, pedig csak fizika. Mert régen sárga és fehér csíkos volt a villamos, és abban a délutáni naplementében, amikor éppen felkapcsolódtak a belső izzók, a gyerek szintjén látszódhatott kéknek a szemközti jármű. Titili, én odanéztem, és láttam, hogy igaza van. A villamos, ha csak egy pillanatra is, de kék volt. A szem tökéletlensége, érzékcsalódás. Vagy fordítva. Az a pillanat, amikor a tudat még nem korrigál. Amikor még nem akarod úgy látni, ahogy tanultad, ahogy tanították. Hanem látod a dolgok valódi színét.
Később tette hozzá, hogy a fény a játék, és a legkisebb gyerek jutott eszembe, hogy mikor feledkezhettem meg róla, mikor hagytam, hogy eloldalogjon csalódottan, én, aki annyiszor átéltem ugyanezt, amikor a szüleim figyelmetlenségének állandó bűvkörében teltek a napok. Nem tanultam semmit, de ugyanarra tanítok.
Levi Dris, én nem harcolok többet érted. Mert amit mutatsz, az én vagyok. Az ellenkezés és a hitetlenség, a vágyak. Kívül kellett, hogy megmutasd, amit én nem akartam látni magamban. És nem harcolok többet ellened sem, kívánlak, mondtam ki hangosan, és a vállához szorítottam a fejem, közben már meg is emelve a csípőm. Nyald meg az ujjam, dugtam be a szájába kettőt, aztán benyúltam a fehérnemű és a bőröm közé, de még hallottam, ahogy döbbenten kérdezi, mit csinálsz. A szomszéd szobában alszik a gyerek, mondta. Azért leszek csendes, válaszoltam, de akkor már az ujjaimat a csiklómon kezdtem mozgatni. ő hangosabb volt, nyögött. A fent és a lent, a jobbra és a balra, a valaha megtanult irányvonalak önálló életet éltek, imádom minden vetületedet, forgattam magamban a hazug szavait, minden görög, tekeredik, szédül, kifehéredik, reggel majd a kukán találunk egy hatalmas fehér gombolyagot, Levi Dris elhozza nekem, azt ígéri, a kerékpárra köti, amíg újra találkozunk. Nem lesz legközelebb soha.
A fonál egyik vége a kezemben, a testem szinte mozdulatlan, de közben az övére feszül, mint az íj, érzem a másik karommal, hogy merevedik a farka, mit csinálsz, ismételgeti, és ő zihál, bennem valami egyre hidegebb, szeretnék melletted elélvezni, mondom ki hangosan, és ebben a pár szóban fordul át, már nem akarom bántani, végre megint figyelek rá. Értsd meg, nem engedhetlek magamba, a csiklón a két ujj, de tudom, nem lehet elmesélni, kiégett a kép, Levi Dris, attól félek, hogy beléd fogok valóban szeretni, és iszonyúan kívánom, hogy bennem legyél. Nem lehet szükségem rád, mert az ellene mond mindannak, amiben reménykedem, a szabad akaratról beszélek, értenél vajon, Levi Dris, hogy nem a vágyak törvénye miatt érsz hozzám, és én sem amiatt érek hozzád, hanem a szeretet miatt, az odafigyelés miatt, a te örömöd miatt, a bizalom miatt magamban, benned, a létező dolgokban. Ahol önként adom magam neked oda, és nincsen más vágyad neked sem, minthogy odaadhasd nekem magad. Ahol lehetek sebezhető, ahol nem kell harcolnom sem érted, sem ellened, de látod, a gombolyag nálad maradt, én meg itt bolyongok ebben a belső labirintusban, és a sötétségben nem látom a fehéret, nem érzem az ujjaimmal a szálakat. Kapaszkodni nem lehet, mert elszakad, húzni sem, először itt benn, magamban kellene megállni, becsukni a szemem, és nem látni, nem látni bele a világba a fehéret, ha nincs, legyen kék a villamos, legyen hőveszteség, a laborban a szádon keresztül huhogj a papírra, hogy derítsd, óvatosan, ki ne égesd, és engedd meg, hogy magam legyek, te csak utána érj hozzám.
A csípőm akkor rándult először, utána még jó párszor, Levi Dris, vajon mire gondoltál, kegyetlennek gondoltál-e engem, vagy reménykedni kezdtél, hogy a távolodás egy ponton átfordul, mint a színskála, ha magamhoz értem melletted, előbb-utóbb te is megérinthetsz engem, csak ki kell várni, vágytál-e még rám, akartál-e még engem, ahogy mondtad, van mindenben egyetlen döntő pillanat, az elveszíthetetlen, és elkerülhetetlen, hogy a miénk bekövetkezzen, csak tudod, én utána éjjel a vadászó állatokra gondoltam, hogy ők vajon hogy bírják, hogy testük minden idegszálával azt az egyetlent várják, arra készülnek, mert megtanulták, nem kapkodhatnak, türelmesnek kell lenniük.
Vajon ennyire más lenne kint és bent? Mondd, Levi Dris, ha ennyi minden megfér egyetlen emberben, miért a vörösre satírozott arcokkal csalsz a gépen, miért nem elég egyetlen arc az élet hátralevő idejére? Ennyire ijeszt minket, hogy egymást a halálra emlékeztetjük?
Engem te igen.
Mondd, ha megbékülök azzal, hogy egyszer nem leszek, elkészíted rólam az utolsó képet? Az ősz szálakat a hajamban, a sok nevetés miatt elmélyülő bőrt, a ráncokat? Mondd, ha te is láttál már ilyet, és én is láttam már ilyet, vajon min múlik, hogy elhiggyük mind a ketten, hogy kék a villamos? A fényemet a szemedben, a fényed a szememben. Az elviselhetetlenségig kívánlak.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.