Csányi Krisztinának

A reklámfotónak tulajdonképpen csak technikai értelemben van készítője, de ez a minőség olyannyira elhanyagolható, hogy az ügynökség embere a kérdésemre megvonta a vállát: „Nem tök mindegy? Még az is lehet, hogy én csináltam.”

A fotó egy zenei fesztivál pillanatát ábrázolja. Több mélységben zajlik benne az élet. Erdő borította hegyek veszik körül azt a völgykatlant, ami a kép történeti mélységét alkotja. A kép belső terének a bejárata: két fiatal srác, épp pár méterrel előttem, túrabakancsban, rövid gatyában, izmos, feszülő vádlikkal lépnek épp előre, a távoli, tágas völgy felé, nekem háttal, hátukon hátizsákkal, és úgy csapják össze tenyerüket, hogy felemelt karjuk csakugyan egy nyitott kaput formál, amelyen ha benézek, az emberiség csendes zajlását látom.

De a két tenyér még nem ér össze, csak a magasba meredő alkarok megfeszült izmai, a két tenyér centiméter-közelsége sejteti, hogy ez a pacsi csattanni fog. Sőt, valamikor már csattant is egy ismeretlen fotográfus előtt: a csattanást nem lehet birtokba venni.

Lépek egyet feléjük. Átbújok a karok alatt, és így már semmi nem áll a mélyben nyüzsgő jelenet és köztem.

Alkonyodik, néhány csillag már látszik az égen, de az ég még élénk kéken, sőt, közvetlenül a hegygerinc fölött ezüstösen világít. A tágas körben magasodó hegyvonulat egyszerre zárja el a völgyet mindentől, és hagy egy kis játékot a léleknek, hogy az épp lebukott nap fényeinek irányába tovább vágyódhasson, de csak egy pillanatra, épp amíg a két tenyér, most már a hátam mögött, véglegesen össze nem ér, belehullva a múlt idő mágneses terébe.

Már nincsenek árnyékok: a színek deszaturáltak, sötétbe buknak.

Egy kitaposott ösvény vezet le a völgybe, fűcsomókból előbukkanó érdes kövek között. Odalent (már csak pár száz méter) sok kis fénypont; máglyák szerteszét, körülöttük fiatalok ülnek, állnak; nyugodtak és önfeledtek.

A színpad már áll. Néhány óra, és megszólal a zene. Ezért vannak itt. Mindenki ezért van itt. Talán csak engem kivéve.

Én miattuk jöttem. Abban bízom, hogy találkozom valakivel. Biztos vagyok benne, hogyha meglátom, emlékezni fogok minden részletre, és valamit megértek belőlük.

Le kell érnem a völgybe, mielőtt teljesen besötétedik.

A tüzek látványa valamelyest felmelegít. Leérek a völgybe. A máglyák fényei és a körülöttük ülők megnyúlt árnyai csillagokat rajzolnak a fűbe.

Valójában egy kamaszkori barátomat keresem, akit ugyanúgy taszítottam el magamtól, mint mindenki mást. Bárhogy próbálok gondolni rá, az ellenszenven kívül nem ébred bennem semmi érzés.

És mégis!

Csak a viszontlátás segíthet legyőzni a belső távolságaimat. Itt kell lennie, ezen a fesztiválon.

Valahol iszik, mint egy barom, röfögve röhög, rúgkapál, vinnyog, vagy már csak elnémultan, kiterítve fekszik, és irigyen bámulja a környezetét, amelyből ugyanúgy száműzetett, mint a saját fiatalságából. Ha pedig így van, akkor csak azért taszítottam el évtizedekkel ezelőtt, mert gurgulázó hörgésével az én, mélyen magamba zárt boldogtalanságomnak volt a hangszórója. Keserű kiabálása csak az én hallgatásom reciproka. Vadsága az én szabadon engedett vadállatom megszégyenülése.

Addig fogom kutatni, számlálni a tömeget, amíg meg nem találom.

Az első tűz csöndes. Öt fiatal ül körülötte. Két sovány szakállas srác, térdig felhajtott hosszú gatyában. Egyikük a tűz felé tartja nyitott tenyerét, míg másik karjával felhúzott térdét fogja át. Félmeztelen. Nyúlánk felsőteste soványságtól horpadozik. Arcszőrzetében élénk kék szempár. A másik fiú könyökölve, féloldalt fekszik a kikopott füvön, a porban. ő is félmeztelen, ő is sovány, de az előbbinél sokkal arányosabb. Kopasz és szakállas. Fölveti fejét, szemével is meredeken fölfelé néz, szája elnyílik. A mellette ülő lányt kérdezhette valamiről, aki visszanéz rá, keze elindul a kopasz fej felé, és közben mosolyog.

Hajának egyenes függönye két oldalt lóg, kissé csapzottan, mintha a zuhany alól lépett volna ki épp az előbb.

Fürdőruha felsőrésze feszül tekintélyes mellére, lábait hiányosan, szakadt, visszavágott farmernadrág fedi. Orrában piercing, fülcimpájában fültágító gyűrű. Teste arányos, szép, még annak ellenére is, hogy az ülő testhelyzet vastag hurkákat gyűr a hasán.

Mellette vékony, finom kezű, szép arcélű lány fekszik hanyatt a földön, keresztbe tett lábbal, feje a harmadik lány ölében, aki ennek barna, göndör hajába simít. Komolyan nézik egymást. A göndör hajú lentről, az ölből meredeken fölfelé. Egy kissé talán mintha épp emelni készülne a fejét a másik arc felé. ők is rövid gatyában vannak. A fekvő lány pipába feszíti az egyik lábfejét, tornáztatja vádliját. Csak egy könnyű kendőt csomózott össze kevés mellén; alóla kígyószerű tetoválás tekereg föl az álláig, végig a nyakán. Medencecsontja élesen kiugrik csípőjéből, a fekvésben megfeszülő has csíkszerűen megnyújtja a köldököt is. A két lány meztelen bőre több ponton összeér, tekintetük egymásba fut.

Mellettük egy vekni kenyér, csücskéből kicsípve pár falat. Kartonpapíron két alma és konzerv sörök. Pár méterrel odébb, az alkonyat sötétszürke, színtelen terébe bukva áll egy szakadt Renault. Ajtaja nyitva, benne lerugdalt cipők és eltaposott csikkek. A motorháztetőn magnó.

A szomszéd máglya körül kamaszok ülnek, vagy tízen. Külön a fiúk és külön, az ellen oldalon, a lányok. Fiatalok; mindegyikük intakt szépség. Látszik, melyikük a szégyellős, melyikük a pimasz. Ki a szerencsés, és kinek küzdelmesebb a siker. Csak egy lány keveredett a fiúk közé: a duci. ő az, akit a fiúk megtűrnek, amiért a lányok utálják. Utálják, mert bátrabb, mint ők, legalábbis nem tudják, hogy az, ami bátorságnak és pimaszságnak látszik, valójában a kitaszítottak, a sehová nem tartozók kétségbeesettsége: neki nincs mit veszítenie. Abban bízik, hogy hajnalban már mindenki részeg és kellően öntudatlan lesz, hogy valami talán majd neki is lepottyan. Egy kis szex, amiről másnap csak a tábor túlsó végére menekült fiú pironkodása árulkodik, vagy ha nem szex, legalább egy eltévesztett csók. ő a társaság koldusa, aki nem fél átgázolni a piroson. Most is egy olyan fiúnak kurkássza – ki tudja, milyen ürüggyel – a copfban hordott, és frissen kibontott haját, akire a lányok közül többen is vágyódva néznek, és aki egyikük pillantását sem viszonozza.

Az egyik lány tátott szájjal nevet, miközben a ducira mutat, aki visszafordulva a kurkászásból, kiölti rá a nyelvét.

Egy fiú áll oldalt, most ért vissza valahonnan, és ülő társának magyaráz valamit széles gesztusokkal, vigyorgó ábrázattal. Nem merész feltételezés itt is a testi vágyak gúnnyá alterált követelését felismerni. A társaság vodkát iszik narancsszörppel, csillog a tűzben az ajkuk.

A következő tűz jó negyven méterre van innen. Két középkorú pár üli körbe.

Szeretem nézni az ilyen társaságot. Mögöttük két túramotor, zászlócskákkal, beépített hangfalakkal, csomagtartókkal. A rendszám alapján hollandok. Pár évvel vannak csak az ötvenen túl. Az is lehet, hogy még a középiskolából ismerik egymást. Az mindenesetre sejthető, hogy régóta tart a barátságuk.

Az egyik nő pezsgőt tölt egy karcsú üvegpohárba, de a másik kezével már nyújtja oldalra a másik, félig töltött poharat. Oda sem néz, de ez nem hanyagság; a mellette ülő férfi a pohárért nyúl, ő sem néz oda, mert felültében épp valamit magyaráz a tűz túlpartján elhelyezkedő másik párnak, de látni való, hogy pontosan tudja, merre van a pohár, és a kéz mindjárt célba ér.

Mindannyian polifoamon ülnek. A pezsgőt töltő nő jellegzetes, bár kényelmetlennek tűnő pozitúrában. Ismerős női testhelyzet: két, térdben behajlított lába egymáson fekszik a földön, a lábfejek szinte a fenék alatt, fél fenékkel rajtuk ül, fél fenékkel már a földön, amitől a csípő erősen megdől, s hogy a fej megtartsa függőleges helyzetét, a törzs ívesen a csípő dőlésének tart ellen.

A korosodó nő még sokat őriz lányos szépségéből; még tartja magát, még tud így ülni, és poharakkal egyensúlyozni. Párja egy tömzsi fickó, kicsit varacskos képű, de a szeme élénk és játékos. Az ő karaktere üt el leginkább a társaság többi tagjától. Még az is lehet, hogy ő a társaság egyetlen magyar vonatkozása. Nyakán kendő, pocakján fekete póló feszül, lábán piros farmernadrág.

A másik pár, akikhez a pocakos férfi beszél, jellegzetes északiak. Nyúlánk, sudár alkatú idegenek. A férfi erősen őszülő, rövid haja, őszes borostája szinte fiatalítják, lágyítják kemény vonásait. Mosolya távolságtartó, de barátságos. Felhúzott bal térdét baljával átkarolja; a könyökhajlatba ül a térd. Alkarján szétfeszíti az izmot a testhelyzet, kidagadnak az erek a hosszú, ritkás szőrzet alól. Ugyanebben a kezében egy üveg sör van, aminek csak a fejét csippenti az ökle és a hüvelykujja közé. Másik keze a mellette ülő nő hátán fekszik, szinte lebeg rajta. Ez a nő is kislányos pózba merevíti testét: felhúzott két térdét átöleli, állát a térdén pihenteti, háta ettől az összegömbölyödéstől erős ívet rajzol. Szemei lentről néznek fölfelé, közvetlenül a szemben ülő mulattatóra. Szőke haja vastag fonadékban kúszik le a hátán. A férfikéz a fonadék alá siklik.

A magas férfi fehér, áttetszően vékony, hosszú nyári vászonnadrágban van és hosszú ujjú, vékony fekete pólóban, aminek ujjait bicepszig feltűrte. A párján könnyű vászon felső ruha, és rövidre vágott farmernadrág. Ennek rövidsége szembeötlő. Egy tenyérnyi nadrág a nagyon hosszú és még mindig szép lábakon.

Elfog a vágy, hogy behatoljak a társaság intim jelenvalóságába. Itt van a testük és az én testem is itt van, a távolság mégis felbecsülhetetlen. Végighúzom a mutatóujjam külső élét a nő combján, de nem történik semmi.

Nem reagál. Nem hús, nem bőr, nem az enyém. Csupán a látomás nem valóságos alkatrésze. Vagy az én mutatóujjam nem valóságos. Vagy ha mindkettő az, mert köpök a valóságot lépten-nyomon kigúnyoló okostojások szellemtörténeti divatjára, akkor legalábbis az érintés nem az. Nem valóságos, mert nem történt meg. Nincs olyan felület, amin megtörténhetne. De az is lehet, hogy a combot érinthetem, csak nem ez az, amire vágyom. Soha nem a bőr érintésére vágyom, hanem arra – legyen az bármi – amit ez az érintés közvetít. Itt pedig nincs semmi közvetített.

Semmi.

Eszembe jut egy nagyon távoli emlék, még az általános iskolából. Az egyik szemüveges, műanyag szandálos szőke kislány. Kajla is volt, meg pösze is; a zárkózott, megközelíthetetlen jó tanuló. Udvaroltam neki, de csak azért, hogy megszégyenítsem, a többiek nagy örömére. (Zsófi volt? Vagy talán Eszter?) Csipkedtem a fenekét. Persze, hogy élveztem. Sőt, a megszégyenítés is csak ürügy volt arra, hogy kapcsolatba léphessek vele. Láttam, hogy ő is élvezi a játékot, és csak muszájból játssza a sértettet.

Egy alkalommal kifakadt, vagyis eljátszotta a kifakadást, mert miközben elütötte a kezemet, nevetett: „maradj meg magadnak”. Így zárult be, és így zárt be engem. Nevettem ezen a hülye mondaton, és mégis igaza volt. Arra szólított fel, amiből kilépni amúgy sem tudtam, és azóta sem tudok: hogy magamnak vagyok megmaradva.

Megcsípem a combot: egy puha ceruzaradír élettelenségével válaszol.

Felállok egy hűtőládára, hátha meglátok egy olyan társaságot, amiben el tudom képzelni a barátomat. Meresztem a szemem a félhomályban, de minden kivehető arc egyszerre jelent közelebb jutást is a célomhoz, és szembesít a küldetés lehetetlenségével. Nagyon sok ember van itt. Néhányan épp a színpadra kapaszkodnak fel, őket a biztonsági őrök fogják pillanatokon belül lekergetni onnan: már kocognak is a rendbontók felé. Mondhatnám azt is, hogy elkövetők, de nincs, amit elkövessenek. Bár a hivatalos szerv fellépése mégis ezt sejteti. Mintha a rend fenntartóinak feszült idegei minden tettet eltúloznának, mintha egy zsömle megkenésében is csak a tűz fényében megvillanó kés látványa volna regisztrálható tényadat, mintha gyanakvó kívülállásuk, kémlelő tekintetük az otthon levőket alakítanák gyülevész tömeggé, tüntető hordává, akiktől óvni kell a hétköznapok törékeny rendjét. Így lettek idomítva. A gyülevész horda persze, gondolhatják, becsapja őket, mert mozdulatlan.

A sokaság nyugodt morajlásával, a morajlásból időnként kiszálazódó nevetéssel, gitárszóval leplezi önnön bűnösségét. Az ember bűnös és ravasz. A magukat tévedhetetlennek hitt őröknek, a rend papjainak a szemében ez villan; tompábban, mint a kenőkés. Most egy pillanatra azonban igazolást nyert a gyanakvásuk. Az ember csakugyan rossz és gonosz. Ezt az emelvényt azért építették, hogy ezek, ezek itt szórakozhassanak, és még ezt is destruálják.

Még mindig a hűtőládán állok; elgondolkoztam. A gondolat útjára, bejárt mellékösvényeire már nem emlékszem, de a végkövetkeztetés kijózanít, és megmutat önmagam előtt: én is ezek közé tartozom. Ha nem is vagyok semminek az őre, ugyanazzal a zsarnokokra jellemző, soha be nem ismerhető irigységgel tekintek az otthon levőkre, mint a rend papjai. Én is kívül állok. Csak ez a kint máshol van.

A központi tűz körül vagy harmincan állnak. Táncolnak, válluknál összekapaszkodva. Két rasztahajú nyakba akasztott dobot perget. Egy kopasz és egy másik raszta földig érő tülköket fúj.

A körben állók hunyt szemmel lépnek jobbra mind, a mámor és a testi összekapcsolódás szinkronba igazítja mozgásukat. Nehezen volna megmondható, hány tudatból áll ez a tömeg. Az egyik dobos lehajtja a fejét, kissé oldalra is fordítja, a szeme hunyva, jobb kezének ujjai a hártyán peregnek, bal keze a magasban, mindjárt lesújt vele, hogy egy mély dobbanással feszítse meg a táncoló testet, és lazítsa át a következő taglejtésbe sok kis pergéssel.

A másik dobos teljesen hátraveti a fejét, és az arcizmait pattanásig szorítja össze; szemén, száján egyetlen gondolatnyi rés nem marad, mintha egy kéz facsarná ki az arcbőrt, hogy az állcsúcson végül megindulnak a peregve csillogó izzadtságcseppek.

Az ő nyakából két, egymáshoz rögzített kisebb dob lóg. Nem tudnám megmondani, milyen ütemmutatóban járnak a kezek, de az is lehet, hogy itt már nincs ütemmutató, a föld homokjába olvadó, kínpadra feszített test: az inak, az izmok, a bőrhártya itt hirtelen elenged, és megfeledkezik önmagáról.

Ahogy az elhagyott Dido őrjöngése feledkezik meg a hexameterről, amely lélegzetvételének, létének feltétele és korláta: az önfeledt fájdalom egyszerűen átfut a lét korlátain.

Nem, ez így nem igaz. Minden átfut a lét korlátain, ami önfeledt. Ami pedig önfeledt, az maga a kollektív emlékezet, egy pillantás az ős-magunkba. A sírás, a nevetés, az éles figyelem. Az önfeledtség az a történés, ami felfüggeszti az időt, aminek elszenvedői vagyunk, mert ilyenkor a természet egy pillanatra ismét megszólal bennünk, s ezért ő van helyettünk.

A fényképen szereplő összes ember elszenved egy személytelen pillantást; végtelenbe vágyakozó lelke egy öntudatlan pillanatra kiszabadul élete hexameteréből, kiszalad belőle.

Kihátrálok a táncolók gyűrűjéből. Inkább a völgykatlan szélein keresek tovább. Ahogy lépek, a térben elhelyezkedők rétegei elmozdulnak egymáson.

Egy villanó szemfehér, oldalra pillantó szempár, épp engem néz: a barátom az. A központi tábortűztől talán csak húsz méterre van, egy szomszédos, kisebb máglya mellett.

Közelebb megyek. Arcán ugyanazt a kínos kívülállást fedezem fel, ami mindig is jellemezte.

Szigorúan fiútársaság. Próbálok átugrani belső késztetésem fölött, hogy ítélkezőleg szemléljem őket; kilépek a barátom tekintetének sugarából, amelyben jó húsz métert megtettem.

Egyikük egy viking óriás. A porban fekszik, feje körül, mint a napsugarak, szétfutnak hosszú, szőke tincsei. Szája tátva, szeme csukva. Egyik keze békésen nyugszik hatalmas hasán, másik a feje fölött magasba tartva; egy konzerv sört próbál a szájába locsolni. A mutatvány csak részben sikeres; a sör mindenhová fröcsköl a fejen, a porba is lecsorog. A tűz innenső felén, a barátom mellett egy másik nagydarab fiú ül. ő is viking szeretne lenni. Szakálla apró fonadékba fonva, félmeztelen testén kúszik le, mint egy vörös sikló. Kezével csapkodja a térdét, szája óriásira tátva. Belenézek. Apró nyálcsöppek sziporkáznak benne.

A társaság hátterében apró, nyeszlett, baseball-sapkás, nagyon szigorú, ráncos arcú fiú ül. Szerelőnek nézem. Testén tetoválások és merész elhelyezésű testékszerek. ő is a különös sörivást nézi, de ő nem nevet, mintha tilalom alatt állna. Nagyon komor, szinte gondterhelt arccal figyeli a pancsolást.

A barátom szája még nevet, de már messzire néz, a központi tábortűz felé, ahonnan jöttem. Talán egy lány tetszett meg neki a zsivajló tömegből. Vagy ha egy lány nem is, talán egy megvonagló testrész. Fekete farmerban van, fekete pólóban, fekete bakancsban, pontosan úgy, ahogy mindig is öltözködött. Az is lehet, hogy először nem a tekintetére figyeltem fel, hanem erre a feketeségre, ami elnyeli a tekintetet. A haja is fekete, bár két oldalt, a halántéka körül már sok ősz hajszál belevegyült.

Várok.

Próbálom felidézni a közös emlékeket, hátha jutok velük valamire. Próbálom kitalálni, mi rejtőzhet a homloka mögött, hogy hányast dobott az élet nevű társasjátékban, hogy van-e felesége, gyereke, kap-e szeretetet. De nem látok rajta semmit, csak a saját töretlen és megbonthatatlan kívülállásomat, amihez talán nincs is köze.

Közel hajolok hozzá. Nézem a vérágas szemeket. Keresem benne az átcikázó gondolatfoszlányokat.

Először csak távoli morajlást hallok, aztán egyetlen pillanat alatt megtelik a fülem a körülöttem lévő emberek zenéjével, hahotájával, dobpergéssel, kiabálással, tűzropogással, szaladni kezdenek az arcokon a fények.

Feltámad a szél.