A vég kezdete

Észrevétlenül belépünk a posztkapitalizmus korába. A további változások lényege az új munkamódszerekben és a közösségi gazdaságban rejlik. Sok időbe telik, míg a régi módszerek eltűnnek, de most itt az utópiák ideje.

A görög válság alatt a Sziriza vörös zászlói és az indulói, valamint a bankok államosításával kapcsolatos várakozások rövid időre fölelevenítették a 20. századi álmot, miszerint a piac felülről, erőszakkal lerombolható. A 20. század nagy részében ugyanis így látta a baloldal a kapitalizmus utáni gazdaság első stádiumát. Az erőszakot a dolgozó osztály gyakorolja, vagy a szavazó fülkékben, vagy a barikádokon; és az állam az eszköze. A lehetőség pedig az egymást nagy gyakorisággal követő gazdasági összeomlások révén érkezik el.

Csakhogy az elmúlt huszonöt évben éppenséggel a baloldali elgondolások omlottak össze. A piac megsemmisítette a tervet, a kollektivizmus és a szolidaritás helyét átvette az individualizmus, a világ jelentős mértékben kiterjedt munkaerőforrása úgy néz ki, mintha „proletariátus” lenne, viszont egyáltalán nem úgy gondolkodik és viselkedik, mint valaha.

Aki úgy élte át mindezt, hogy nem rokonszenvezik a kapitalizmussal, annak számára traumatikus volt ez az élmény. A technológia fejlődése azonban kitermelt egy új kivezető utat, amelyet az egykori baloldal – és az általa befolyásolt más erők – maradéka vagy elfogad, vagy meghal. Kiderül, hogy a kapitalizmust az erőltetett menet technikáival nem lehet elpusztítani. Olyasmi vet véget neki, ami eleinte szinte föl sem tűnik a régi rendszerben, ám ami egy ponton áttörést hoz, újfajta értékek és viselkedésformák köré szervezve újjá a gazdaságot. Én ezt nevezem posztkapitalizmusnak.

Azt a folyamatot, amelynek során a kapitalizmus helyét átveszi a posztkapitalizmus, éppúgy külső sokkhatások gyorsítják fel, és új típusú emberek megjelenése alakítja, mint 500 éve a feudalizmus bukását. És ez a folyamat már elkezdődött.

A posztkapitalizmus lehetőségét az információs technológia terén az utóbbi 25 év során bekövetkezett három jelentősebb változás teszi lehetővé. Az első, hogy csökkentette a munka iránti igényt, elmosva a munka és a szabad idő közötti határt, és fellazítva a munka és a fizetés közötti kapcsolatot. A gépesítés elkövetkező hulláma csökkenteni fogja nemcsak a megélhetéshez, de a tisztes élet biztosításához szükséges munka mennyiségét is – ezt azonban most még vissza kell fogni, mert az ezzel járó következményeket nem bírná el a szociális ellátórendszerünk.

A második változás, hogy az információ kikezdi a piac normális árszabályozó képességét. A rendszer védekező mechanizmusa az elmúlt kétszáz évben nem látott mértékben hoz létre monopóliumokat – technológiai mamutvállalatokat –, ám ezek nem maradhatnak fenn tartósan. A társadalmilag előállított információk megragadásán és privatizálásán alapuló üzleti modelljeikkel és részvényértékeléseikkel e vállalatok olyan törékeny gazdasági építményeket hoznak létre, amelyek szemben állnak a legalapvetőbb emberi igénnyel, vagyis az eszmék szabad felhasználásával.

A harmadik változás, hogy közös munka eredményeként létrejövő termékek spontán gyarapodásának vagyunk tanúi: olyan árucikkek, szolgáltatások és szervezetek jelennek meg, amelyek immár nem a piac és a vezetői hierarchia kívánalmaira válaszolnak. A világ legnagyobb információs termékét – a Wikipédiát – önkéntesek hozták létre, minden fizetség nélkül, tönkre téve ezzel a világ enciklopédia-üzletágát, és megfosztva a reklámipart éves szinten 3 milliárd dollárra becsült bevételtől.

A piacrendszer szűk réseiben és üres tereiben a gazdasági élet egész egységei kezdenek észrevétlenül más ritmusban mozogni. Sok esetben a 2008 utáni válság során szétzúzott régi struktúrák közvetlen eredményeként burjánzanak a párhuzamos valuták, időbankok, szövetkezetek és önmenedzselt terek, amelyekről a közgazdaság-tudomány szinte tudomást sem vesz.

Ezt az új gazdaságot csak akkor vesszük észre, ha nagyon keressük. Amikor Görögországban egy NGO feltérképezte az ország élelmiszer-előállító szövetkezeteit és alternatív termelőit, a párhuzamos valutákat és a helyi csereszisztémákat, több mint hetven jelentős programot és több száz kisebb kezdeményezést találtak, a telekocsitól az ingyenes óvodáig. A hivatásos közgazdászok többsége az ilyen jelenségeket szinte nem is minősíti gazdasági tevékenységnek. Pedig épp ez a lényeg. Azért léteznek, mert a posztkapitalizmus valutájával kereskednek, ha mégoly nehézkesen és kevéssé hatékonyan is. Szerény, nem hivatalos, mégis veszélyes dolgok ezek, amelyekből a globális rendszer alternatívája nőhet ki, hasonlóan ahhoz, ami III. Edward korában a pénzzel és a hitellel történt.

A tulajdon és a kölcsön új formáival és az új típusú jogi szerződésekkel az elmúlt tíz évben egy teljes üzleti szubkultúra teremtődött meg, amelyet a média „megosztáson alapuló gazdaságnak” nevezett el. Sorra jelennek meg olyan hívószavak, mint „közvagyon” és „társas termelés”, de csak keveseket izgat, hogy mindez mit jelent a kapitalizmusra nézve.

Szerintem menekülési útvonalat – de csak akkor, ha ezeket a mikroszintű programokat támogatják, fejlesztik és védelmezik, mégpedig a kormány tevékenységének alapvető megváltoztatásával. Ezt pedig a tulajdonra, a technológiára és a munkára vonatkozó gondolkodásunk megváltozásának kell vezérelnie. E célból az új rendszer elemeinek létrehozásakor ezt mondhatjuk magunknak: „Immár nem pusztán a túlélési mechanizmusomról van szó, és nem is a neoliberális világ előli menedékemről, hanem az átalakulás folyamatában gyakorolt új életformámról”.

A 2008-as válság a világ termelésének 13%-át, a világkereskedelemnek pedig a 20%-át söpörte el. A globális növekedés negatívvá vált azon a skálán, amelyen +3% alatt minden recessziónak számít. Nyugaton a válság időszaka hosszabb ideig tartott, mint 1929–33-ban, és még most, a lábadozás közepette is hosszú távú stagnálástól tartanak a mérvadó közgazdászok. A válság utáni sokk szinte szétszakítja Európát.

A megoldások a megszorítás és a túlköltekezés skáláján mozogtak. De nem jártak sikerrel. A válság által leginkább sújtott országokban a nyugdíjrendszer összeomlott, a nyugdíjkorhatár 70 évre nőtt, az oktatást privatizálták, így most a diplomát szerzők akár egy életre súlyosan eladósodhatnak. A szolgáltatások visszaszorultak, az infrastrukturális fejlesztések parkoló pályára kerültek.

És a „megszorítások” szó valódi jelentését még sokan ma sem értik igazán. A megszorítás nem azt jelenti, hogy nyolc évre visszafogjuk a költést, és még csak nem is azt a szociális katasztrófát, amely Görögországot sújtja. Hanem azt jelenti, hogy a fizetések, a szociális járandóságok és az életszínvonal Nyugaton évtizedeken át csökkenni fog, mindaddig, amíg össze nem ér a növekedőben lévő kínai és indiai középosztály szintjével.

Alternatív modell híján időközben egy újabb válság feltételei is előálltak. Japánban, az euróövezet déli részén, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a reáljövedelmek csökkentek vagy stagnálnak. Az árnyékbankrendszer összeszedte magát, és most nagyobb, mint 2008-ban volt. A bankoknak nagyobb tartalékokat előíró új szabályokat félresöpörték, vagy legalábbis halogatják a bevezetésüket. Közben pedig az ingyen pénzzel elárasztott 1% még gazdagabb lett.

A neoliberalizmus időközben ismétlődő, katasztrofális kudarcok kiváltására programozott rendszerré deformálódott. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy felrúgta az ipari kapitalizmus 200 éves modelljét, miszerint a gazdasági válság a technikai újítások olyan új formáinak ad lendületet, amelyek mindenki javát szolgálják.

Kétszáz év alatt ugyanis a neoliberalizmus volt az első olyan gazdasági modell, amely eleve feltételezte a fizetések csökkentését, valamint a munkásosztály társadalmi erejének és ellenállásának a megtörését. Ha áttekintjük a hosszú ciklusokkal foglalkozó kutatók által vizsgált kiindulási időszakokat – az 1850-es éveket Európa esetében, valamint az 1900-as és az 1950-es éveket globálisan –, azt látjuk, hogy a szervezett munkások ereje kényszerítette arra a vállalkozókat és a vállalatokat, hogy hagyjanak fel a fizetések csökkentésének idejét múlt üzleti modelljével, és találják ki a kapitalizmus új formáját.

Ez eredményezte, hogy minden egyes föllendülés a gépesítés, a magasabb fizetések és a nagyobb értékű fogyasztás egyfajta szintézise lett. Napjainkban a munkaerő nem gyakorol nyomást, az újítási hullám középpontjában álló technológia pedig nem szorul rá a fogyasztói költések növekedésére, sem arra, hogy a régi munkaerőt új állásokban alkalmazzák. Az információ olyan gépezet, amely arra törekszik, hogy az árakat egyre alacsonyabbra szorítsa, illetve hogy a földön az élet fenntartásához szükséges munkaidőt minél jobban csökkentse.

Mindezek azt eredményezték, hogy az üzletemberek osztálya jórészt neoluddita lett. A génszekvencia-előállítására alkalmas laborok lehetőségével szemben ők inkább kávézókat, manikűrszalonokat és takarító cégeket működtetnek; a bankrendszer, a tervezési rendszer és a kései neoliberális kultúra elsősorban az alacsony presztízsű, sok munkaórával járó állásokat nyerte meg magának.

Az innováció ugyan folyamatban van, de mindeddig nem indította be a kapitalizmus történetében a hosszú távú ciklusok elmélete által várt ötödik fellendülést. Ennek okai pedig az információs technológiai természetéből adódnak.

Nemcsak intelligens gépek vesznek körül bennünket, hanem egy olyan új valóság, amelynek a középpontjában az információ áll. Képzeljünk el egy repülőt: számítógép vezérli; milliószor megtervezték, stressz-tesztnek vetették alá és virtuálisan elkészítették; valós idejű információkat nyújt a gyártónak. A fedélzeten ülők pedig képernyőkre merednek, amelyek egyes szerencsés országokban az internethez kapcsolódnak.

A földről ugyanolyan fehér fémmadarat látunk, mint amilyen James Bond korában szállt az égen. Épp csak mára intelligens gép lett és egyben hálózati csomópont. Információs tartalmat nyert, és a világhoz információs és fizikai értéket egyaránt hozzátesz. Egy zsúfolt üzleti járaton, ahol mindenki Excel-táblázatokat vagy Powerpoint-ábrákat nézeget, az utasteret leginkább információs gyárként értelmezhetjük.

De vajon mit ér ez a sok információ? A választ nem a számlákon találjuk: a szellemi tulajdon értéke a modern könyvelés normái szerint csak találgatással adható meg. Az SAS Intézet egy 2013-as kutatása arra az eredményre jutott, hogy egy adat értékének meghatározásakor sem az adat megszerzésének költségei, sem a piaci értéke nem kalkulálható megfelelően, miként az sem, hogy milyen jövőbeni bevételeket hozhat. Csak úgy mutathatná be egy vállalat a részvényeseinek, hogy valójában mennyit ér egy adat, ha a nem gazdasági előnyökkel és kockázatokkal is számolna. A modern világ legfontosabb dolgainak értékelésében logikai törés következett be.

A 21. század elejének jelentős technológiai fejlődése nem csupán az új tárgyakban és folyamatokban, hanem a régiek intelligenssé tételében is áll. Lassan többet ér egy-egy termék tudástartalma, mint a terméket előállító, megfogható dolgok. Ez az érték azonban a hasznosságban érhető tetten, és nem mint csereérték vagy mint vagyontárgy. Az 1990-es években a közgazdászok és a technológiai szakemberek egyszerre kezdték ugyanazt gondolni: nevezetesen azt, hogy az információ újfajta szerepe egy új, „harmadik” típusú kapitalizmust hoz létre, amely épp olyan mértékben különbözik az ipari kapitalizmustól, mint az ipari kapitalizmus különbözött a 17. és 18. századi kereskedelmi és rabszolgatartó kapitalizmustól. Az új „kognitív” kapitalizmus leírásával azonban meggyűlt a bajuk, és nem is ok nélkül. Ugyanis ennek dinamikája alapvetően nem kapitalista.

A második világháború alatt és közvetlenül utána a közgazdászok az információt egyszerűen „közjónak” tekintették. Az Egyesült Államok kormánya egyenesen kijelentette, hogy a szabadalmakból nem, csakis a termelési folyamatból származhat profit. 1962-ben aztán Kenneth Arrow, a mérvadó közgazdász guru azzal állt elő, hogy a szabadpiaci gazdaságban a találmányok célja a szellemi tulajdonjog megteremtése. Mint megjegyezte, „amennyire ez sikeres, pontosan olyan mértékben marad el az információ használata a lehetséges használattól.”

Ennek az észrevételnek az igazsága minden, azóta létrejött e-kereskedelmi modellben tetten érhető, vagyis az adatok monopolizálásában és védelmében, az ingyenes társadalmi adatoknak a felhasználói interakciók folytán történő megragadásában, a létező adatok előrejelzési célú kutatásában, illetve abban, hogy kereskedelmi erők nyomulnak be olyan adattermelői területekre, amelyek azelőtt nem voltak kereskedelmi jellegűek. Azaz annak biztosításában, hogy az eredményeket a vállalatokon kívül soha, sehol, senki ne tudja használni.

Ha Arrow alapelvét a visszájára fordítjuk, azonnal nyilvánvalóvá válik forradalmi jelentéstartalma. Ha egy szabad piacgazdaság és a szellemi tulajdon együttesen a lehetőségekhez képest az információ használatának elmaradását eredményezi, akkor az információ teljes felhasználásán alapuló gazdaság nem tűri a szabad piacot, sem az abszolút szellemi tulajdont. A modern digitális óriások olyan üzleti modell szerint működnek, amelyet az információ bőségének megakadályozására törekedve alakítottak ki.

És mégis bővében vagyunk az információnak. Az információs árucikkek ingyen sokszorosíthatók. Ha valami egyszer elkészült, végtelen sokszor másolható és beilleszthető. Egy hangfelvételnek vagy egy hatalmas adatbázisnak, amelynek segítségével megépíthető egy repülőgép, van egy bizonyos előállítási költsége, a másolás költsége azonban a nullához közelít. Ebből adódóan, ha a kapitalizmus normál ármechanizmusa hosszú időn át fennmarad, annak ára is a nullához közelít.

Az elmúlt huszonöt évben ezzel a problémával küzdött a közgazdaság: minden meghatározó közgazdász a szűkösség állapotából indul ki, miközben modern világunkban a legdinamikusabb erő bőségesen jelen van, és – mint a hippi zseni Stewart Brand egy ízben megjegyezte – „szabad akar lenni”.

A monopolizált információ a nagyvállalatok és kormányok ellenőrzésének világa mellett azonban az információ körül egy másik dinamika is alakul. Az információ mint társadalmi jó a használatot tekintve szabad, senki által nem birtokolható, nem kihasználható, és nem beárazható. Áttekintettem azokat a törekvéseket, amelyeket közgazdászok és üzleti guruk olyan keretek kialakítása érdekében tettek, hogy megértsék a bőségre és társadalmilag birtokolt információra alapuló gazdaság dinamikáját. Az a helyzet, hogy ilyet csupán egyetlen, 19. századi közgazdász képzelt el, aki a telegráf és a gőzgép korában élt. És Karl Marxnak hívják.

Kentish Townban járunk, Londonban, 1858-at írunk, és úgy délután négy óra lehet. Marx, aki Németországban körözött személy, keményen dolgozik azon, hogy lejegyezze gondolatkísérletét, és a saját magának szóló megjegyzéseit. Amikor végre napvilágra kerül, amit Marx ezen az estén papírra vetett, az 1960-as évek baloldali értelmiségijei belátják majd, hogy az „minden addigi komolyabb Marx-értelmezést megkérdőjelez”. Az írás a „Töredék a gépekről” címet viseli.

Marx a „Töredékben” olyan gazdaságot képzel el, ahol a gépek legfontosabb szerepe a termelés, az emberek legfontosabb szerepe pedig a gépek felügyelete. Világosan megfogalmazta, hogy egy ilyen gazdaságban a legfőbb termelőerő az információ. Az olyan gépek, mint az automata pamutfonó, a telegráf vagy a gőzmozdony termelő ereje nem attól a munkamennyiségtől függ, amely létrehozta őket, hanem attól, milyen széles körben ismertek. Más szóval a szervezés és az ismeret többet tesz hozzá a termelőerőhöz, mint a gépek előállításába és működtetésébe fektetett munka.

Ha azt vesszük, hogy mivé lett a marxizmus – olyan elméletté, amelynek középpontjában a munkaidő ellopásán alapuló kizsákmányolás áll –, akkor ez egy forradalmi kijelentés. Azt sugallja ugyanis, mihelyt az ismeret saját jogon termelőerővé lesz, és többet ér, mint a gép előállításába fektetett tényleges munka, többé nem a „bérek kontra profit” lesz a nagy kérdés, hanem az, hogy ki ellenőrzi, amit Marx „a tudás hatalmának” nevezett.

Egy olyan gazdaságban, írja Marx, ahol a munka nagy részét gépek végzik el, a gépekbe zárt tudás természetének „társadalmivá” kell válnia. Késő éjszakai gondolatkísérlete vége felé elképzelte ennek az útnak a végpontját is: egy olyan „ideális gép” megalkotását, amely örökké tart, és semmibe sem kerül. Az a gép, mondja, amelynek a megépítése semmibe sem kerül, a termelés folyamatához semmilyen értéket nem ad hozzá, és nagyon gyorsan, csupán pár könyvelési periódus után, mindennek, amit csak érint, csökkenti az árát, a profitját és a munkaköltségét.

Amint megértjük, hogy az információ fizikai jelenség, a szoftver pedig gép, és hogy a tárhely, a sávszélesség és a feldolgozás folyamatának ára exponenciálisan csökken, világossá válik Marx elgondolásának értéke. Olyan gépek vesznek körül, amelyek semmit sem érnek, és – ha akarjuk – örökké tarthatnak.

Ezekben a csupán a 20. század közepén publikált töprengésekben Marx úgy képzelte, hogy az információt majdan egy úgynevezett „általános intelligencia” tárolja és osztja meg. Ez az intelligencia minden földi ember elméje – akik a társadalmi ismeret révén kapcsolódnak egymáshoz –, és minden fejlesztése mindenki számára előnnyel jár. Tehát tulajdonképpen olyasvalamit képzelt el, ami nagyon hasonló ahhoz az információs gazdasághoz, amelyben ma élünk. Ennek létezése pedig, mint írja, „miszlikre szaggatja a kapitalizmust”.

Ahogy megváltozott a terep, elveszett az a kapitalizmuson túli ösvény is, amelyet a 20. századi baloldal elképzelt.

Ugyanakkor kiépült egy másik ösvény. A piacrendszer utáni útvonalat kollaboratív termelés határozza meg. Ez a módszer network-technológiát alkalmaz a termékek előállításában és szolgáltatások nyújtásában, amelyek csak akkor működnek, ha ingyenesek vagy megosztják őket. Az államra lesz ahhoz szüksége, hogy megteremtse a kereteket – miként a 19. században is az állam teremtette meg a gyári munka, a stabil valuta és a szabad kereskedelem keretét. A posztkapitalista és a piaci szektor valószínűleg még évtizedekig egymás mellett létezik majd, de a nagy változás már folyamatban van.

A hálózatok állítják elő a posztkapitalista programhoz szükséges „szemcsésséget”. Vagyis ezek a hálózatok szolgálhatnak alapul az önmagát sokszorosító, nem piaci rendszerhez, amelynek nincs szüksége arra, hogy egy főnök képernyőjén minden reggel újra meg újra frissítsék.

Az átmenetben szerepet kap az állam, a piac és a piacon túli kollaboratív termelésirányítás. Ám ahhoz, hogy erre sor kerüljön, a protesztcsoportoktól a mérvadó szociáldemokrata és liberális pártokig a teljes baloldalnak át kell alakulnia. És amint az emberek megértik a posztkapitalista átmenet logikáját, ezek az eszmék többé nem képezik a baloldal tulajdonát, hanem egy jóval szélesebb mozgalomhoz fognak tartozni, amelynek majd ezután kell nevet találni.

De kin múlik, hogy ez végbemenjen? A régi baloldali program szerint az ipari munkásokon. Több mint kétszáz évvel ezelőtt John Thelwall radikális újságíró arra figyelmeztette a gyárépítő férfiakat, hogy a demokrácia új és veszélyes formáját építik: „Minden nagy műhely és gyár egyfajta politikai társaság, amelyet nem hallgattathatnak el parlament által hozott törvények, és nem oszlathatnak fel elöljárók.”

Napjainkban az egész társadalom egyetlen gyár. Mindannyian részt veszünk a körülöttünk lévő márkák, normák és intézmények meg- és újrateremtésében. Ugyanakkor a mindennapi munka és profit szempontjából létfontosságú kommunikációs hálók a megosztott tudástól és elégedetlenségtől hangosak. Napjainkban a hálózat az – mint kétszáz évvel ezelőtt a műhely –, amit nem lehet sem elhallgattatni, sem feloszlatni.

Való igaz, válság idején az egyes államok beszüntethetik a Facebook vagy a Twitter használatát, sőt, akár a teljes internet- és mobilhálózatot is, megbénítva ezzel a gazdaság fejlődését. És tárolhatják, ellenőrizhetik az általunk előállított információ minden egyes kilobájtját. De nem állíthatják vissza az 50 évvel ezelőtti, hierarchikus, propagandavezérelt és tudatlan társadalmat, hacsaknem – mint Kínában, Észak-Koreában vagy Iránban – lemondanak a modern élet egyes alapvető tényezőiről. Az ugyanis – Manuel Castells szavaival élve – olyan lenne, mintha megpróbálnák az országban kiiktatni az elektromos áramot.

Az infokapitalizmus a milliónyi hálózatba kapcsolt emberrel – akik talán pénzügyileg kizsákmányolt helyzetben vannak, ám az emberi intelligencia teljességének eléréséhez elegendő a hüvelykujjuk egyetlen mozdulata – megteremtette a történelemben a változás új, aktív szereplőjét, a tanult és egymással kapcsolatban lévő emberi lényt.

Több lesz ez puszta gazdasági átmenetnél. Természetesen párhuzamosan léteznek sürgősen megoldandó feladatok, mint a világ karbonlábnyomának csökkentése és a demográfiai, illetve a pénzügyi időzített bombák hatástalanítása. Én azonban most az információrobbanás által kiváltott gazdasági átmenetre összpontosítok, mivel ez mind a mai napig félresöpört kérdés. Az egyenrangú hálózatok elméletét a legtöbben látomásszerű rögeszmének tartják, miközben a baloldali közgazdaság-tudomány „nagyágyúi” továbbra is a megszorítások bírálatával vannak elfoglalva.

A valóságban azonban Görögországban és más hasonló sorsú helyeken a megszorításokkal szemben megnyilvánuló ellenállás és a „megbonthatatlan hálózatok” megteremtése – mint azt egy aktivista mondta nekem – egymással kéz a kézben járnak. Mindenekelőtt pedig a posztkapitalizmus mint fogalom az emberi viselkedés olyan új formáiról szól, amelyeket a hagyományos közgazdaság-tudomány aligha ismer el helytállónak.

Hogyan alkothatunk képet az előttünk álló átmenetről? Az egyetlen koherens párhuzam az, amikor a feudalizmus kiszorította a kapitalizmust. És hála az epidemológusok, a genetikusok és az adatelemzők munkájának, ma már sokkal többet tudunk erről az átmenetről, mint ötven évvel ezelőtt, amikor ez a jelenség a társadalomtudomány „tulajdonában” állt. Az első dolog, amit el kell ismernünk, hogy a különféle termelési módok különféle dolgok köré szerveződnek. A feudalizmus gazdasági rendszerét a „kötelezettségre” vonatkozó szokások és törvények strukturálták. A kapitalizmust ugyanakkor valami tisztán gazdasági dolog, a piac szervezte. Ebből előre jelezhetjük, hogy a – bőségre alapuló – posztkapitalizmus nem csupán a bonyolult piaci társadalom módosult formája lesz. Hogy miként alakul majd, az erre vonatkozó pozitív képet azonban épp csak most kezdjük kapiskálni.

Ezzel nem szeretném megkerülni a kérdést: jól körvonalazható, hogy mondjuk, 2075-ben melyek lesznek a posztkapitalista társadalom általános gazdasági paraméterei. Ám ha ez a társadalom nem a gazdaság, hanem az emberi felszabadulás köré szerveződik, kiszámíthatatlan dolgok fogják alakítani.

Shakespeare számára 1600-ban az volt a leginkább nyilvánvaló, hogy a piac új típusú viselkedésmintákat és erkölcsiséget idézett elő. Ezzel párhuzamosan a 2075-ös év Shakespeare-je számára a leginkább nyilvánvaló „gazdasági” jelenség a nemi viszonyok vagy a szexualitás vagy az egészségügy terén tapasztalható teljes felfordulás lesz. Talán drámaírók sem lesznek majd. Meglehet, a történetmondás bevett médiumai fognak megváltozni – hasonlóan ahhoz, ahogyan az első nyilvános színházak megépülése változtatta azt meg az Erzsébet-korabeli Londonban.

Gondoljunk csak bele, micsoda különbség van mondjuk a Hamlet Horatiója és egy olyan karakter között, mint Dickens Kis Dorritjának Daniel Doyce-a. Mindkettő a maga korának jellemző rögeszméit hordozza. Horatio a humanista filozófia, míg Doyce találmánya szabadalmaztatásának megszállottja. Shakespeare korában nem volt lehetséges egy olyan figura, mint Doyce; a legjobb esetben is csak egy kis epizódszerephez juthatott volna, mint a dolgozó osztályt képviselő komikus karakter. Amikor azonban Dickens megrajzolta Doyce alakját, olvasói többsége már ismert hozzá hasonló személyt. Ahogy Shakespeare sem tudta volna elképzelni Doyce-t, úgy mi sem tudjuk elképzelni azt az embert, akit egy olyan társadalom termel majd ki, ahol a gazdaság nem számít az élet központi tényezőjének. Az előképeit azonban világszerte fölfedezhetjük azokban a fiatalokban, akik épp most bontják le a szexualitás, a munka, a kreativitás és az én 20. századi korlátait.

A mezőgazdaság feudális modellje előbb a környezeti korlátok, majd a súlyos külső sokk, a fekete halál következtében összeomlott. Ezt demográfiai sokk követte, mivel a földekre túl kevés munkás jutott, megemelkedtek a bérek, és a régi feudális kötelezettségi rendszert lehetetlen volt a továbbiakban erőnek erejével fenntartani. A munkaerő hiánya kikényszerítette a technikai újításokat is. A kereskedelmi kapitalizmus kialakulásának megágyazó új technológiák segítették elő a kereskedést (a nyomtatás és a könyvelés), az eladható javak megteremtését (bányászat, az iránytű és a gyors hajók) és a termelékenységet (a matematika és a tudományos módszerek).

Az egész folyamat során jelen volt valami – a pénz és a hitel –, ami a régi rendszer szempontjából esetlegesnek tűnt, ám ami utóbb az új rendszer alapjának bizonyult. A feudalizmus idején törvények és szokások sokasága alakult ki a pénz semmibe vétele körül. A hitelt a feudalizmus fénykorában egyenesen bűnnek tartották. Így aztán szinte forradalomnak hatott, amikor a pénz és a hitel, áttörve a korlátokat, megteremtette a piacrendszert. Ekkor az új rendszer az ingyen hozzáférhető javak látszólag kimeríthetetlen forrását biztosító amerikai kontinens fölfedezéséből nyerte az energiáját.

E tényezők együttese állította a feudalizmus idején a peremre szorult emberek egy csoportját – humanistákat, tudósokat, mesterembereket, jogászokat, radikális prédikátorokat és a Shakespeare-hez hasonló bohém drámaírókat – a társadalmi átalakulás élére. A változásokat a döntő pillanatokban az állam többé nem akadályozta, hanem, ha kezdetben még bizonytalankodva is, de támogatta.

Napjainkban az információ emészti fel a kapitalizmust, de erről a mérvadó közgazdászok alig vesznek tudomást. Az információt érintő törvények többségükben a vállalatoknak a felhalmozáshoz való jogát határozzák meg, az államnak pedig biztosítják a hozzáférést, de nem foglalkoznak az állampolgárok ezzel kapcsolatos emberi jogaival. A nyomtatás és a tudományos módszer megfelelője az információs technológia, valamint ennek minden más technológiára való kiterjedése – legyen az genetika, egészségügy, mezőgazdaság vagy a mozi –, ahol aztán igen gyorsan elkezdi csökkenteni a költségeket.

A kései feudalizmus hosszan tartó stagnálásnak mai megfelelője a harmadik ipari forradalom késlekedő beindulása, amikor is a munka gyors ütemű gépesítése helyett csak a David Graeber által „szemét munkának” nevezett, rosszul fizetett állások létrehozására szorítkozunk. És közben sok gazdaság csak stagnál.

És hogy mi az ingyen javak új forrásának megfelelője? Ezek nem éppen javak, hanem externáliák – azok az ingyenes dolgok és az a fajta jólét, amelyet a hálózati interakciók eredményeznek. A nem piaci termelés növekedése, a nem birtokolható információ, az egyenrangú felek hálózata, valamint az irányítás nélküli vállalkozások. Ha pedig az új világ fölfedezésének modern megfelelőjéről van szó, Yann Moulier-Boutang francia közgazdász megfogalmazása szerint az internet „egyszerre a hajó és az óceán”. Valójában a hajó, az iránytű, az óceán és az arany is az internet.

Nyilvánvaló, napjainkban mely tényezők számítanak külső sokkhatásnak: az energia megfogyatkozása, a klímaváltozás, a népesség öregedése és a migráció. Mindegyik megváltoztatja a kapitalizmus dinamikáját, és hosszú távon tarthatatlanná teszi. Ez idáig nem váltottak ki a fekete halálhoz fogható hatást, de mint 2005-ben New Orleansban láthattuk, egy pénzügyi értelemben bonyolult és kimerült társadalomban a társadalmi rend és a funkcionális infrastruktúra lerombolásához nincs szükség bubópestisre.

Amint így értelmezzük az átmenetet, nem szuper módon kalkulált ötéves tervre lesz szükség, hanem egy olyan programra, amely kiterjeszti a piaci erőket feloszlató, a tudást társadalmasító, a munka iránti igényt megsemmisítő és a gazdaságot a bőség felé toló technológiákat, üzleti modelleket és viselkedésmintákat. Jómagam ezt „zéró programnak” nevezem, mert a célja egy zéró szénalapú energiaigényű rendszer, a gépek, az árucikkek és a szolgáltatások előállítása zéró árréssel történik, a szükséges munkaidő pedig a lehetőség szerint a nullához közelít.

A 20. századi baloldaliak úgy vélték, számukra nem adatik meg a vezérelt átmenet luxusa, számukra magától értetődő igazság volt, hogy az új rendszer nem létezhet a régi keretei között. Jóllehet a munkásosztály mindig is igyekezett megteremteni a maga alternatív életét a kapitalizmuson belül, és annak ellenére. Ezért amikor a szovjet típusú átmenet eltűnt, a modern baloldal egyszerűen a dolgok ellenzésével foglalta el magát: szembefordult az egészségügy privatizálásával, a szakszervezetek ellen hozott törvényekkel, a vizes repesztéssel – a sor tetszés szerint folytatható.

Ha igazam van, a posztkapitalizmus támogatóinak az lenne a logikus lépése, hogy a rendszeren belüli alternatívák felépítésére összpontosítanak, a kormányzati erőt radikálisan és bomlasztó módon használják, minden tettükkel az átmenet felé tartanak – és nem a régi rendszer egyes elemeit védik ötletszerűen. Meg kell tanulnunk, mi sürgős, mi fontos, és azt is, hogy ez a kettő nem mindig esik egybe.

Életbevágóan fontos lesz a képzelőerő. Az információs társadalomban nincs kárba veszett gondolat, vita, álom – függetlenül attól, hogy az sátortáborban, börtönben vagy egy start-up cég asztalifoci-pályája mellett fogant meg.

A posztkapitalizmusba való átmenet során a tervezési szakaszban elvégzett munka – hasonlóan a virtuális termék-előállításhoz – csökkentheti a megvalósítási szakban elkövetett hibák számát. A posztkapitalista világ megtervezése ezen túlmenően a szoftverekéhez hasonlóan modulárisan is történhet. Különböző emberek dolgoznak különböző helyeken, különböző tempóban, egymástól viszonylag függetlenül. Ha egyetlen dolgot ingyen létrehozhatnék, az egy olyan globális intézmény lenne, amely pontosan modellezi a kapitalizmust, vagyis az egész – a hivatalos, a szürke és a fekete – gazdaság nyílt forráskódú modellje lenne. A modellen végigfuttatott minden egyes kísérlet gazdagítaná magát a modellt; nyílt forráskódú lenne, annyi adatponttal, mint a legbonyolultabb klímamodell.

Napjaink legfőbb ellentmondása az ingyenes, bőséges árucikkek és információk lehetősége, illetve a monopóliumok, bankok és kormányok rendszere között áll fenn, mivel az utóbbiak arra törekednek, hogy a dolgok megmaradjanak magántulajdonban, ne legyenek bőségesek, és kereskedni lehessen velük. Végső soron minden a hálózat és a hierarchia közötti küzdelemnél köt ki, annál a küzdelemnél, amely a kapitalizmus körül kialakult régi, illetve az elkövetkezendőket előrevetítő új társadalmi formák között zajlik.

Vajon utópia-e úgy vélekedni, hogy a kapitalizmust meghaladó fejlődés határán vagyunk? A mi világunkban meleg férfiak házasodhatnak meleg férfiakkal, és meleg nők meleg nőkkel, a fogamzásgátlás 50 év leforgása alatt a Bloomsbury-korszak legvadabb libertinusainál is szabadabbá tette a munkásosztálybeli nőket. Miért olyan nehéz hát elgondolnunk a gazdasági szabadságot?

A sötét limuzinjaik világában elidegenedett elitek programja épp olyan kétségbeesettnek tűnik, mint a 19. századi világvége-váró szektáké. A rohamosztagok, a korrupt politikusok, a mágnások kezén lévő újságok és a megfigyelő állam épp olyan hamisnak és törékenynek látszik most, mint harminc éve Kelet-Németország.

Az emberi történelem minden olvasatának meg kell engednie a negatív kimenetel lehetőségét. Ez kísért minket a mozivászonról a zombi- és katasztrófafilmekben, valamint a poszt-apokaliptikus senkiföldjén játszódó alkotásokban, amilyen Az út vagy az Elysium – Zárt világ. De miért ne alkothatnánk meg az információ bőségén, a nem hierarchikus munkán, valamint a munka és a kereset elválasztásán alapuló ideális élet képét?

Emberek milliói kezdenek rájönni arra, hogy a valósággal köszönőviszonyban sem lévő álmokat adtak el nekik. A reakciójuk pedig düh, valamint visszahúzódás a kapitalizmus nemzeti formáiba, márpedig ez szétszaggatja a világot. Ezek a jelenségek, a Sziriza Grexit-párti baloldali frakcióitól a francia Nemzeti Fronton át az amerikai jobboldal izolacionizmusáig mind olyan rémálomnak hatnak, mint amit a Lehman Brothers válsága idején már láttunk valóra válni.

Utópiánál és kis léptékű horizontális programoknál többre van szükségünk. Olyan program kell, amely a józan észre, bizonyítékokra és tesztelhető terveken alapul, amely beleillik a történelem menetébe, és amely fenntartható. És abba bele kell vágnunk.

Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna