A normálistól az abnormálisig*

*Dr. E. M. Dubin: A normálistól az abnormálisig. Sándor József és társa kiadása, é. n. 13–22.

…A nemi ösztön érvényesülése tekintetében bizonyos különbségek vannak az ember és a magasabbrendű állatok között. Az ember nemi ösztöne ugyanis az egész éven át működik, még pedig többnyire egyenletesen, bár egyes megfigyelések szerint, legalább is bizonyos egyéneknél tavasszal erősebben, mint más évszakokban, ami atavizmusra, az ősöktől való öröklésre vezethető vissza. Az állatoknál a nemi ösztön működése többnyire bizonyos időszakra, a párzási időszakra korlátozódik, illetve ilyenkor legintenzívebb, szinte lenyűgöző erejű, bár máskor is megnyilvánulhat.
Amellett az állatoknál a nemek nem élnek állandóan egymás mellett, csak a párosodási időszak beálltakor keresik föl egymást. A legtöbb állat, különösen az alsórendű lényeknél, teljesen izolált és egyéni életet él. Nem törődnek egymással, semmiféle társadalmi közösségi viszonyban nincsenek egymással, sőt a legtöbb esetben meg se ismerik egymást és nem tudnak róla, hogy egy-ugyanazon fajhoz tartoznak. Sőt alsóbbrendű állatnál, már halaknál is, az egyéni és faji megkülönböztető képesség annyira hiányzik, hogy a kannibalizmus, vagyis az ugyanazon fajhoz tartozó egyének fölfalása nagyon elterjedt jelenség. E sorok írója egy kis akváriumot tart a dolgozószobájában és nem egyszer figyelte meg, hogy bizonyos fajú halak rögtön föl is falják az utódaikat, amint a petékből kikeltek, hacsak idejében nem gondoskodott az ember ezek elkülönítéséről. Minél magasabbra haladunk az állatvilágban, annál inkább háttérbe szorul ez a közönyösség a fajtabeli egyének iránt és annál nagyobb mértékben lép föl a hajlam valami társadalmi közösségbe való lépésre. Általánosságban mégis azt mondhatjuk, hogy ugyanazon fajnak a fiatal állatai, noha kezdetben talán rajokban vagy csapatokban élnek, a fokozatos növekedéssel lassankint szétválnak és egyéni életet folytatnak. De ha most arra gondolunk, hogy például a heringek milliárdnyi tömege szétszórva él a tengerben, akkor nyilvánvaló, hogy a természetnek valami külön módszereket kell alkalmazásba vennie arra, hogy párzás idejére a nemek tömegesen összekerüljenek. Amint ez meg is történik a halak ívása (tömeges fölvonulása) idején. Bizonyára a nemi ösztön tereli össze a halakat ilyen tömegesen, bár itt az az érdekes jelenség van, hogy a halakra nem várnak a koitussal kapcsolatos kéjes érzések, mint a magasabbrendű állatoknál, mert a legtöbb halnál nincsen koitus, hanem a hímek és nőstények csak ugyanarra a helyre gyűlnek össze, s ahol a nőstények lerakják a petéiket, ugyanott bocsátják ki a hímek az ondójukat a vízbe. Ezeknek egymásra találása, vagyis a megtermékenyítés, így teljesen a véletlenre van bízva.
Mikor elérkezik a párosodás ideje, az állatot teljesen ez keríti hatalmába. Forel, a kiváló svájci természettudós, a nemi kérdés legnagyobb ismerője, ezt írja erről:
„Így áll elő az a csodálatos jelenség, hogy a szaporodási ösztön áthatja az egész idegrendszert vagy helyesebben mondva az egyén egész magasabb szellemi életét. A szaporodásra megérett egyén idegrendszerén valami hatalmas vágyódás és ösztön áramlik át s ez vonzza a másik nemű egyén felé. Ez az ösztön pillanatnyilag olyan erős, hogy az énről való gondoskodás és az önfentartási ösztön teljesen eltűnnek. A szaporodási ösztön minden más ösztönt lenyűgöz. Csak egy gyönyörűség, egy törekvés, egy vágyódás marad meg: megkapni a másik nemhez tartozó megkívánt lényt, ezt átölelni és a legbensőbb érintkezésben egyesülni vele. Olyan dolog ez, mintha abban a pillanatban az egész egyén egyetlen ivarsejtnek érezné magát, akkora benne a vágyódás, a kéj akarása, hogy a másik egyénnel egyesüljön”.
Mantegazza, a nemiség poétalelkű tudósa ezt írja a szerelmi kéjről:
„Ha a férfi a legmagasabb ideális szféráig emeli a szerelmét, ha őt mondhatjuk a földgolyó legmagasabbrendű szerelmesének, akkor ő dicsekedhetik avval is, hogy a kéj rombolásában ő kapta a legnagyobb serleget a természettől és az élő lények között ő az egyetlen, aki meghalhat a kéjtől és az érzékiséggel megölheti magát. Hiszen borzasztó dolog is egy szerelmes pár benső ölelkezése! Olyan borzasztó, hogy az érzékeknek ettől a viharától a festő kezéből kiesik az ecset, az életbúvár elveszti az elemzés fonalát, a filozófus pedig elképed a vadságán és állati fenségességén annak az aktusnak, melynél látszólag minden emberi erő a megtermékenyítendő állatnak áldozódik föl. Minden szűznek bevallott vagy néma célja, kínja és gyönyörűsége minden embernek a legmagasabb érzéki mámor, de ugyanez a legmélyebb szakadék is, ahová a közönséges szerelem beeshet és ahová a fennkölt szerelem is alámerülhet! Kéjérzet! – borzasztó szó, mely a legtüzesebb szerelmi jelenetekre és a végtelen káoszra emlékeztet s mindenütt megjelenik, ahol egy élő lény születik vagy megsemmisül; alaktalan kaósz, melyből villámok cikáznak, melyben elemek forronganak és földrengések morajlanak; kaósz, melyben a jó és rossz olyan közel vannak egymáshoz, hogy keverődhetnek, egyesülhetnek és egymással összeolvadhatnak; olyan kaósz, melyben az angyal és az állat ölelkeznek bensően, úgyhogy egy pillanatra eltűnik az emberi egyéniség és fantasztikus szörnyeteggé alakul át, mely félig férfi, félig nő, félig isten, félig ördög… Felütöm az emberi történelem könyvét és ezt olvasom: Szardíniában a szép San Luri mértéktelen szerelmeskedésével megölte a fiatal II. Mártont, az aragónai házból való királyt, ami Szardínia függetlenségének megadta az utolsó döfést. 1409-ben fényes győzelmet aratott Narbona vicomte ellen, mikor őt magát is legyőzte a szép San Luri, amennyiben az arragóniai királyt egyszerűen csókokkal fojtotta meg”.
Azt a nézetet, hogy a nemi ösztön nem egyszerűen a duzzadásig megtelt nemi mirigyek kiürítésének szükségletéből ered, hanem hogy ez az ösztön átjárja az egész idegrendszert és külön központja is van, támogatja az a másik fölfogás, melyet egész sereg érdekes kísérlet erősít meg és amelynek lényege röviden az, hogy a nemi ösztön sok tekintetben egészen független a nemi mirigyektől, mert ezeknek eltávolítása után is tovább működik. Lássunk erre vonatkozólag néhány érdekes kísérletet:
Spallanzani úgy találta, hogy a hím béka koitus közben elviseli a legmesszebbmenő csonkításokat is anélkül, hogy a párosodási aktust félbeszakítaná vagy abbahagyná; még a lefejezés után is négy-tíz napig a nőstény hátán ül, melyet mellső lábaival fog át. Goltz megerősítette és kiegészítette az olasz tudós megfigyeléseit, ő a nősténynek különböző testrészeit operálta le és úgy találta, hogy a párosodási időszak alatt minden része vonzóan hatott a hímekre, míg ellenben a nőstényeket nem vonzották a hímeknek egyes levágott részei. A különféle érzékszervek eltávolítása azt mutatta, hogy az ingert nem valami különleges szerv, hanem az egész idegrendszer közvetíti. Ha a karok bőrét, vagy a mellbőrnek a karok közötti részét távolította el, akkor az átölelés nem következett be; úgy látszik tehát, hogy a szexuális érzékelést ezek a testrészek közvetítik. Ellenben az átölelés igenis megtörtént, ha csupán a heréket távolította el. Ez a kísérlet tehát azt mutatja, hogy a herék kiürítésének a szükséglete nem olyan lényeges a nemi ösztön megnyilvánulására.
Erre vonatkozólag a döntő kísérletezéseket Tarchanow orosz tudós végezte Szentpéterváron. Több száz gyepi-békával kísérletezett, melyek majdnem mind koitusban voltak (ami a békáknál több napig tart). Ezekkel először is megismételte a Goltz kísérleteit. Szívnek, tüdőnek, a máj egyes részeinek, a lépnek, a gyomornak, a beleknek, a veséknek eltávolítása nem váltotta ki a koitus abbanhagyását, sőt még a herék óvatos eltávolítása sem. De az ondóhólyag eltávolítása avval járt, hogy a békák azonnal vagy rövid idő múlva abbahagyták a koitust és nem is próbálkoztak vele többé. Tarchanow ebből arra következtetett, hogy a békánál, s így valószínűleg az emlős állatoknál, tehát az embernél is az ondótartályok a nemi impulzus kiindulási pontjai, ahonnan aztán az egész nemi aktus kiváltódik.
Pár év múlva Steinach folytatta Prágában a kérdés kutatását. Tarchanow tanítását elfogadta a békára vonatkozólag, de mégis bizonytalannak mondotta, vajjon az emlősöknél az ondóhólyag érintetlenségétől függ-e a nemi ingerlékenység megmaradása? Ezt már csak azért is kétségbevonta, mert a békák ondótartói és az emlősök ondóhólyagjai nem azonos eredetű szervek. A kérdés eldöntésére fehér patkányokkal folytatott kísérleteket, melyeknél nagy ondóhólyag mellett igen erős a nemi ösztön. Úgy találta, hogy az ondóhólyag eltávolítása nem szüntette meg a nemi ösztönt, mert az operáció után a patkányok éppen olyan gyakran és erőteljesen végezték el a koitust. Azonban ezekben a tartókban Steinach szerint nem is ondófolyadék van, hanem egy különleges váladék, ezek bonctani szempontból egészen mások, mint a béka ondótartói, úgyhogy a Tarchanow eredményei megdöntetlenek maradtak. Steinach utal arra, hogy a kecskebékánál, melynek a nemi viselkedése nagyon hasonlít a gyepi békáéhoz, nincs is ondótartály. Mármost a Tarchanow kísérleteit megismételve, úgy találta, hogy az ondótartályok a koitus előtt üresek és csak ennek folyamán töltődnek meg, tehát nem lehet arra következtetni, hogy a nemi impulzus ezekből az ondótartályokból indulna ki. Azután azt tette, hogy ezeket az ondótartályokat a vérzés lehető elkerülésével eltávolította s úgy találta, hogy az ilyen módon megoperált egyéneknél a koitus még öt-hét napig tartott, sőt pár egyénnél még tovább is. Ebből Goltz-zal együtt arra következtetett, hogy az impulzus először a megduzzadt herékből, nem pedig az ondóhólyagokból indul ki. Glotz maga utalt arra, hogy ha a herék eltávolítása után a koitus nem szakad félbe, ez még nem bizonyítja azt, hogy az impulzus nem belőlük indult ki, mert ha egy ideg-mechanizmusnak a működése egyszer megindult, ez folytathatódik akkor is, ha a kiváltó inger megszűnt működni.
Úgy látszik tehát, hogy igazolva van a fenti tétel, mely szerint a nemi ösztön bizonyos mértékig független az ivarmirigyektől, melyeknek kifejlődése az ösztön erősödését és a nemzést biztosító impulzus fölébredését szolgálja.
De a gazdák és állatorvosok tapasztalatai is amellett szólnak, hogy a nemi ösztön megmarad a herélés után is; így például ökrök és herélt lovak gyakran végeznek párosodási kísérleteket ivarzó nőstényekkel; a herélt lovak néha potensek maradnak s különösen tüzesek, de megtermékenyíteni természetesen nem tudnak.
Ezeket az eredményeket erősítik meg az embernél tett bizonyos megfigyelések is; a herélt férfiak is mutatnak nemi ösztönt, mint ezt a megfigyelők megállapították olyan országokban, ahol eunuchokat szoktak csinálni és alkalmazni.
A herélésnek különféle fokai vannak, a rómaiak négyet különböztettek meg: 1. az igazi herélteket, akiknél mindkét herét és a hímvesszőt is eltávolították; 2. spadones, akiknél csak a heréket távolították el, ami a leggyakoribb eljárás; 3. thlibiae, akiknél a heréket nem távolították el, hanem csak szétzúzták (hogy ilyen eljárás is volt, azt a legnagyobb görög orvosnak, Hippokratesnek néhány sorából tudjuk); 4. thlasiae, akiknél csak az ondóvezetéket vágták át. Millant említi, hogy a spadonest párosodásra alkalmasoknak tartották abban az esetben, ha az operációt a pubertás beállta után végezték és hogy az ilyen herélteket a római hölgyek nagyon kedvelték ad securas libidinationes vagyis olyan kéjelgésre, melynél nem kell következményektől tartani.
Dr. Malignon, a pekingi francia követség orvosa arról ad hírt, hogy a kínai eunuchoknak nemi érzéseik vannak, keresik a nők társaságát és kielégítik a nemi ösztöneiket úgy, ahogy lehet, mert külső nemi szerveik egyáltalán nincsenek. Az ösztön annál kisebb mértékű, minél korábban távolították el a szerveiket s a kínaiak a tíz éves koruk előtt herélt fiúkat abszolút szüzeknek tartják. Sztambulban, ahol az eunuchok rendesen négerek, a herélést már a korai gyermekkorban és tökéletesen végzik el, hogy a potenciát lehetőleg tökéletesen megszüntessék. Lancaster egy keleten élő európai embernek a nyilatkozatát a következőkben közli:
„Amennyire én tudom, a nemi ösztön a nemi szervek teljes eltávolítása után is megmarad: az eunuch nem abban különbözik a rendes férfitől, hogy nemi ösztöne nincs, hanem csak az ennek kielégítéséhez szükséges szervei hiányzanak, ebben különbözik a rendes férfitől”. Hogy a régi Rómában és a keleten egyes nők jobban szerették a herélt férfiakat, azt Baeger avval magyarázza, hogy náluk hosszabb ideig tart az erekció.
Ha a herélés úgy történik, hogy a hímvessző megmarad, akkor a potencia még tíz évig az operáció elvégzése után is megmaradhat; Pelikan szerint az orosz szkoptoknál, ha a herélést a pubertás folyamán végzik el, az egyének még sokáig azután is koitusképesek maradnak. Az érettebb korban végzett herélés alig változtat valamit a potencián és a nemi érzéseken. Guinard azt mondja, hogy a herélés után a nemi ösztön tovább marad meg az embernél, mint az állatoknál, sőt hogy külső ingerek erősebb hatása következtében még fokozódik.

M. E. DUBIN, ORVOSTANÁR

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.