Anyám felhívott – Trierben laktam – azt mondta, nem volt pénze, eladott egy pár könyvet. Nem mondta, hányat, miket is, azt mondta, egy párat, vett egy kevés kaját belőle, nem volt pénze, mi mást tehetett volna, én külföldön vagyok, nem tudja, mi dolgom van ott, Németországban, de a lóvé, amit küldtem, nem volt elég. Elképzeltem, hogy viszik el a könyveket, és féltem, hogyan nagyon sokat vittek el.

Tizenkét éves voltam, amikor még mindig az Algyőhöz közeli Atka-sziget közelében éltünk, a pusztuló Weinkheim-kastély uradalmi gazdájának házában, nyolcan, anyám és a testvére, Jóska, akit elhagyott a felesége, és Jóska gyerekei, a teljesen elkanászodott, vademberként élő Szoboszlaiak. Micu, akinek mindig taknyos volt az orra, meg Sárika, aki egy kis Hanyistók volt, mindig fürdött, ki sem lehetett könyörögni a kanálisból, meg a többi rakoncátlan kölök. Én aránylag nagy voltam, csak az egyik Szoboszlai volt nagyobb nálam. Öt éves se lehettem, amikor egy közeli faluból odaköltöztünk, mert Jóska nem bírt el a gyerekekkel, de aztán szépen fogyatkoztunk, nagy sírás-rívások közepette elvitt a tanács embere két rakoncátlant. Az igazság az, hogy egyet se akartak ott hagyni, talán még én is rajta voltam a listán, sosem tudtam meg, lehet, hogy csak éppen megúsztam. Hónap végére csak sós kenyér jutott, vagy hat napig azt ettünk, én néha paprikáztam is, megesett, hogy kettőt kértem, csak azért, hogy lássák, van étvágyam (de nem volt). Szerettem volna Tápéra visszaköltözni, ugyan ott sem volt benn víz a házban, ott sem volt mindig villany, ott is megfagyott télen a víz a dézsában, ott is esővizet ittunk, de ott legalább ketten voltunk anyámmal – apám már rég nem volt sehol, a bitang, ahogy anyám hívta, Pesten mulatott, taxis lett, anyám szerint sok pénze volt, de gyerektartást nem, vagy nem-nagyon fizetett, tesz ez ránk, mondta anyám, és korholta apámat, elmondta mindenféle teszetosza szarnak, meg alkoholistának, holott, a nyakam teszem rá, már akkoriban is többet ivott, mint apám, csak akkor még nem volt nekem olyan feltűnő, még nem azonosítottam a kirobbanó jókedvét a részegséggel, bár egy kicsit furcsa volt, ha így volt jókedvű, a sok vodkától, tartottam tőle, nem azért nevettem, mert olyan ellenállhatatlanul vicces volt, a nagy szart, azért, mert féltem, és így oldódtam fel, igen, féltem, ma is érzem – olyan volt a jókedve, hogy szinte azonnal átcsaphatott haragba, és ha így volt jókedvű, elcsattanhatott egy pofon.

Jézusom, mondtam egyszer Jutkának, akivel pár évig együtt voltam, miért kéne beszélnem anyámról, meg ezekről a dolgokról a kollégáimnak, hogy a fenébe jut ez eszedbe, mondtam, kivel kéne megosztanom bármit is.

Hazudtam, egyébként: beszéltem a kollégáimnak, ha elmentünk sörözni, arról, milyen nehéz volt, hogy rühes voltam hónapokig, és kezeltek az alultápláltságom miatt, és többször volt kinn nálunk a gyámügy, mint az összes osztálytársam családjánál összesen, és sosem fogom elfelejteni, ahogy az egyik gyámügyes, belépve a konyhába, ahol az asztalon egy macska feküdt, a halfejek mellett (halat sokat ettünk; Jóska megélhetési horgász volt, vagy a téeszben lopta a napot, vagy kinn ült a kanális partján), befogta az orrát, azt gondoltam akkor, milyen büdös ez a Jóska, a fene vigye el, hogy lehet befingani már megint (ha ezt tette, ha befingott, azt mondta, csak hogy melegebb legyen), a ház egyébként, amiben laktunk nagy volt, hat szobás, de két szobát ki se festettünk, mállott le a zöldes vakolat, a plafonra varjak és egy páva volt festve, oda alig léptem be, abba a delejes szobába, ahol a páva tolla szinte mint egy macskaszem világított, ott élt régen Erzsi, a gyerekek anyja, a cserépkályhát is szétszedtük ott már, és darabonként eladtuk a piacon.

Emlékszem látta az öreg gróf is, a Weinkheim, hogy áruljuk, odajött, kérdezte, mi van a körtefákkal, mondtuk, ki kellett vágni télen, mert hideg volt, ő ültette azokat még, amikor gyerek volt, mondta, és az allé?, azt is, bólogatott Jóska, az sincs meg, a kastélyban van még valami?, nincs, a könyvszekrények vannak még meg, azok kulcsra vannak zárva.

A Weinkheim könnyeket ejtett, mondta a részegsége miatt kifinomult anyám Jóskának, aki csak annyit morgott, ki nem szarja le, mindenkinek megvan a maga baja, én nem zabráltam tőle, csak ami köllött, azt vittem, fa köllött.

Aztán eljött a Weinkheim egy nap, ha nem csal az emlékezetem egy szombati nap volt az, kinn voltam a teheneknél, anyámmal egész délelőtt nyargalászást játszottunk, majd kiküldött a tehenekhez, nézzem meg, mi van ott, mert kutyaugatást hallott, de nem volt semmi, mikor jöttem vissza, ott volt az őszülő szakállas Weinkheim, Jóska bemutatott neki, a Weinkheim már akkor is kinyúlt kardigánban járt, megsimogatta érdes kezével a fejem, azt mondják, ő kitűnő tanuló, mondta, az, vágta rá Jóska, de semmi büszkeség nem volt a hangjában, ha nem lenne az, akkor már nem lenne velünk, és ezt tán tudja is, vagy érzi, mindent megéreznek ezek. Ezek, mondta a Weinkheim, ezek, ismételte meg, mint egy litánia utolsó szavait. Az arca merev volt, a bal arcfele megbénult, még az ötvenes években, mondják, ezért is költözhetett vissza ide, pedig itt nem várta, nem akarta senki, senki sem akarta, hogy itt legyen, mi a fenének jött vissza, mondta állítólag az unokaöccse is, aki körzeti megbízott lett, volt vagy száz kiló, itt már nincs semmi. Nincs, mondta állítólag a Weinkheim. Anyám volt az egyetlen, aki kereste a Weinkheim kegyeit, vitt neki tejet, azt mondják, reggelente, azt is rebesgették, nem csak tütükéznek együtt, de olykor össze is fekszenek, és én elképzeltem, ahogy egymás mellett fekszenek a szalmaágyon, a Weinkheim hajában szalma, mint a szentlélek lángja.

A teraszra felvezető lépcső tövében volt a könyvszekrény, a terasz fele már leomlott, oda nemigen merészkedett ki senki, egyébként sem járkáltak már a kastélyban, a Weinkheimnek egyenesen tiltva volt a látogatás, kártevőnek vagyok minősítve, mondta a Weinkheim, volt a Weinkheimben valami bogárszerű, apró szemei miatt könnyű volt hangyának elképzelni, beeszi magát a könyvek közé, gondoltam, és ki se lehet könyörögni onnan. A könyvek közt volt néhány képes album, orvosi szakkönyvek, dendrológiai könyvek, bennük számos fafajta képes lírása, néztem az akácokat, a sudár törzsek rajzait, olyanok voltak, megkopva, mintha hernyó mászott volna át a papíron, aztán voltak ott régi jegyzőkönyvek, latin bírósági határozatok tára, még a XVII. századból, fel is írtam, XVII. század.

Nem is tudom, mikor, talán már két éve bújtam az ottani könyveket, amikor elkezdtünk a Weinkheimmel a könyvekről beszélgetni, és ez jobb volt, mint olvasni, vagy legalább olyan jó, nem felejtem el, hogy is felejthetném, a hűs folyosón töltött délutánokat, amikor a kőre letelepedve forgattam a könyveket, de azok az esték is különösen kegyes estéknek tűnnek, ennyi év távlatából, amikor a kastély kertjének maradékában, a lebetonozott japánkert közelében, a kiszáradt tó partján, ott, ahol egy zöldes árnyalatú Neptun volt, beszélgettünk, olykor órákon át, és nem tudok ma nem arra gondolni, hogy a Weinkheim társaságot akart nevelni belőlem, ki akart nevelni egy beszélgetőpartnert, nem volt, akivel megértette volna magát a faluban, a kocsma sarkában üldögélt mindig, a kardigán gombját fogdosta, fényezgette, mintha a fasza lett volna, ha mentem anyámért, mert egyre többször kellett menni, ott láttam, a kályha közelében, az asztalán egy lassan fogyó nagyfröccs mellett, az ujjai sárgák, a haja hátrafésülve, az inge nyaka kopott, a kocsmában félhomály.

Minél többet beszélgettem vele, komolyan mondom, annál jobban megértettem, miért is fordult ki a bele a konyhánkba belépő gyámügyesnek, a mosdatlanság meleg szagát, a ruhák kipárolgásának szagát, a mosatlan hajak szagát, én is egyre jobban éreztem, kifinomodott a szaglásom, mondhatnám, egyre jobban éreztem a zsíron sercegő hagyma szagát, egyre tisztábban láttam, hogy anyám indokolatlannak tűnő jókedve miért is okoz bennem olyan páni, már a nevetgéléssel sem leplezhető félelmet, és egyre kevésbé viseltem, hogy Jóska minden szarért elővesz, és odaállít a konyhaasztal mellé, és fakanállal rásóz egy kurva nagyot az ujjaim végére, ne már, nyögtem egyre gyakrabban, most mért én, de odaállított, és tartottam a kezem, ha elhúztam, újra kellett tartani, anyám meg persze nem volt sehol, miért is lett volna, volt jobb dolga is annál, hogy engem megvédjen.

Aztán visszajött az Erzsi, a Jóska felesége, terhesen, és nekünk nem volt maradásunk, anyám nem jött ki az Erzsivel, Jóska meg nem jött ki abból a szobából, amibe az Erzsivel ment be egy szeles délután, csak a nyögéseiket, a cuppogást hallottuk (ez volt az egészben a leggusztustalanabb, a cuppogás), anyám Tápén, az óvodában kapott állást, szolgálati lakásban laktunk, ott sem volt víz benn, volt hozzá viszont egy fészer, ahová Jóska beköltözött, ha, mint mondta, nem mentek rendben otthon a dolgok, még sokat kijártunk, Atka-szigetre, de a Weinkheimmel már csak a legritkább esetben találkoztam, anyám se sokat, de azért még az is megesett, hogy a Weinkheim eljött hozzánk. Anyám ilyenkor csöndesen kuncorászott a Weinkheimmel, a Weinkheim hozott rózsákat, azt állította, érti a rózsákat, Csak a borivó érti a rózsák nyelvét, mondta nevetve, emlékszem, dalra fakadtak, azt énekelték, hogy Lesz maga juszt is az enyém, és anyám üvöltötte, csak az enyém, torkaszakadtából, de csak ezt az egy sort, csak az enyém, meg azt a dalt is énekelték, amiben benne van Tápé, a Kiskutya, nagykutyát, amit én is tudtam, és azt én is énekelgettem velük, és a kanállal csapkodtam az asztalt, és ha nagyon belemelegedtem, anyám lekevert nekem egy fülest, mire én bekussoltam, anyám meg nevetett, most mi bajod van, mondta, és a Weinkheim nem nevetett vele: ezért is szerettem. Úgy éltünk ott, ahogy a XVII. században éltek az emberek, semmiben sem különbözött az életünk egy XVII. századi parasztétól, tudtam, mert olvastam, azok hogy éltek, gyakran csak krumpli jutott, csirke akkor volt, ha a Jóska hozott, ilyenkor anyám szalasztott egy embert a Weinkheimért, aki jött is, nagy sebbel-lobbal, hozott két üveg ezerjót, bezárkóztak, küldd el a gyereket cukorért, mondta viccesen a Weinkheim, anyám meg adott pénzt, tisztában voltam vele, hogy mért küld el, engem sem ejtettek a fejemre, ekkor a Weinkheimet nem tudtam szeretni.

Anyám dajka volt az óvodában. Egy nap bejelentette, ez így nem mehet tovább, a pénz, amit kap, az éhenhaláshoz is kevés, el kell húzni innen, lesz, ami lesz, azt is kinyögte, a Weinkheimnek lapát. És úgy is lett, azt mondta: erotikus munkát kapott.

Jó lába volt, először Párizsba mentünk, de ott nem jöttek be a számításai, ami azt hiszem, azt jelentette, hogy kurva lett belőle. De én nem láttam az ügyfeleit, sosem hozott fel pasit, de az minimum gyanús, hogy gyakran reggel hétkor ért haza, és csak beesett az ágyba, menj suliba, nyögte, azt se tudom, hogy mi a nevem, annyira kivagyok. Egy külvárosi kávéház felett laktunk, a rózsaszín neon bevilágította az egész szobámat, a kávézóban éjjel egykor húzták le a rolót, arra mindig felébredtem, még bóklásztak előttünk a kávézóból kirakott részegek, egyikük bagós köpését minden reggel ott láttam az ajtónk előtt. Ritkán volt műsor, de ha volt, csépelték egymást hajnalhasadtig, nehéz fejjel ébredtem, nem volt kedvem iskolába menni, húztam magammal a hátizsákomat, amin egy Pif figura volt, anyám vette kéz alatt. Nem volt éppen egy szelíd környék: Saint-Denis, de nem messze volt tőlünk egy katedrális, meg egy pláza, az RER megállójánál, egy időben csak az utóbbiba, majd egy időben csak az előbbibe jártam. Az iskolában utáltak, ezért kénytelen voltam a többiek fölébe nőni, megerősödtem, miután már a hatodik gyereknek is elláttam a baját, békén hagytak, de barátom sem nagyon akadt, még a perzsák sem barátkoztak velem, utánam pöckölték a csikket a suli udvarán: a perzsák mind dohányoztak. Omar Khajjam, mondtam nekik, és többet nem pöktek elém. Ja, gondoltam magamban, a költészet hatalma.

Tizennégy lehettem, talán több is, már elég érett voltam, anyám barátnői sem hagytak hidegen, amikor anyám táncos munkát kapott Velencében. A Lidóra járt be vaporettóval, én Velencében bóklásztam egész nap, a Dorsoduron lógtam, ott nem volt annyi turista, ott találtam barátokra, a többségük kínai meg arab volt, megtanultam a go játékot, elnyertem gón és dominón egy csomó pénzüket, mert Saint-Denis-ben már igen nagy jártasságra tettem szert a kártyacsalásban, a lopásban: kijártam a Molotov-koktél és a pancsolt szeszek készítésének iskoláját is, vizsgáztam vámorgazdaságból (a vámosoktól szereztünk lefoglalt cuccokat), kaptam egy kettest dealerkedésből (majdnem lebuktam, mert biciklivel hajtottam, eltanyáztam, bevittek a rendőrök, és nem vették be, hogy bazsalikom van a kis nejlonzacskókban), a legjobb barátom egy afrikai lett, akivel nyakkendőket árultunk, meg táskákat. A söröskorsóval szétvert szám miatt tiszteletbeli fekete lettem, dumáltak velem mindenféle nyelveken, kaptam egy fezt, meg egy disdasát, amit nagy melegben hordtam: azt mondta, egy muszlimnak az öltözködésével is kell fejeznie, hogy muszlim, mire azt mondtam, én nem vagyok az, és ő nevetett, volt vagy kétszáz kiló, rezgett, mint egy sátor, ha oldalba kapja a szél, dehogynem, mondta.

Ha kérdezték, márpedig kérdezték, félrészegen kollégáim, hogyan lettem nyelvész, hogyan tanultam meg hat nyelvet kamaszkoromban, nem mondtam semmit. A kérdés amúgy is csak költői volt, bizonyára azt hitték, velem született nyelvi tehetségem lehet az oka annak, hogy annyi nyelvet bírok.

Aztán hazaköltöztünk, anyám már nem volt csóró, vett egy panellakást. Rókuson, mögöttünk a Fűtőmű terpeszkedett, olyan volt, mint egy magát kinőtt üvegvisszaváltó, anyám azt akarta, hogy a jogra járjak, nem fűlött a fogam a joghoz, a jogszabályoktól kivert a víz, de mit volt mit tenni, meghajlottam az akarata előtt, azt mondta, ha tanulok, nem kell dolgoznom, nekem csak az lesz a dolgom, hogy tanuljak. Elég jó gimibe jártam, az osztályfőnököm havonta egyszer bekérette anyámat, hogy elmondja, amit úgy is tudott, hogy jófejű gyerek vagyok, de teljesen kezelhetetlen, kikészítem őt, ez így nem mehet tovább, de persze ment tovább, mert megnyertem két OKTV-t, anyám csak nézett, mint Jenő a moziban, de a döntőkre persze nem jött el, aztán előkerült újra a Weinkheim is, hozott nekem egy rakás könyvet: szomorúan ült a kupac előtt, tudtam, hogy mi történt, kifosztották a kastélyt, elvitték a könyveit, a maradékot hozta el nekem, és én nagyon sajnáltam a Weinkheimet, össze is borultunk, akkor már ittam, gyere mondtam, mert már tegeztem, gyere bazdmeg, mondtam, és jött, legurítottunk vagy tíz unicumot, és amikor már beállt, mint a gerely, elsírta magát, és azt mondta, ne hagyd magad, felvesznek bárhová, azt tanuld, amit szeretnél tanulni – de én hülye nem hallgattam rá. Minden évfolyamtársamat utáltam, kit azért, mert kisstílű pitiáner bűnöző volt már huszonévesen, és csak fedőszerv volt számára a jog (olyan alakokkal volt tele az évfolyam, akik lelkiismeret-furdalás nélkül fizettek le egy rokkantat, hogy szerezzenek maguknak rokkantkártyát az ingyenes parkoláshoz), kit azért, mert a családi műveltségeszmény kényszerítő hatásának engedelmeskedve tanult csak nyelveket, olvasott, egyébként sem a nyelvek ismerete, sem az olvasottak nem érintették meg, hiába is dobálódzott a komolyabb bulikban olyan nevekkel, mint Foucault vagy Greenaway, semmit sem változtattak rajta a művek, korlátolt maradt, mint egy homofób rendőrzászlós.

Füvet árultam, azzal kerestem egy kis pénzt, ha volt egy kis időm, olvastam, bebújtam a szobámba a könyveimmel, a Dante is megvolt már, azért egy nyáron át dolgoztam, a palackozóüzemben, a keresetem egy részét le kellett adnom anyámnak, mert éppen le volt égve, a Dantének bőr kötése volt, a Dantét arannyal szedték, Dali-illusztrációkkal díszítették, azt írta egy lap, hogy a könyv megjelenése a könyvészet ünnepe, azt olvastam valahol, nem is tudom, ki mondta, egy interjú volt, valami nekem fontos ember mondhatta, hogy ha megfog bennünket egy szerző, nem tehetjük meg, hogy csak egy művét olvassuk el, egy művét vesszük meg, egy úriember (mondta az a hiteles valaki), megveszi az egész életművet, ki tudja, mikor melyik műre lesz szükség, melyik lesz fontos, és ezt megerősítette a Weinkheim is, méltatlanság lenne Mikszáthtal szemben csak egy művét beszerezni, mondta, a könyvtár ott kezdődik, hogy hiánytalanul megvan minden fontos szerző minden műve. Vagy azért vettem egy könyvet, ezek után, mert beleolvastam és elragadott, nem tudtam volna nem megvenni, vagy azért, mert hiányzott az a kurva darab a sorozatból.

A sorozatba illeszkedő könyveket nem olvastam el, azokba bele se nagyon néztem, egy sorozatba illő darabhoz egészen más volt a viszonyom, egészen máshogy örültem neki, egy Európa Kiadós Goethe fellelése a kincsre találás örömével járt, úgy éreztem, nem véletlen, hogy éppen oda, abba a könyvesboltba vezetett az utam, nem volt hiábavaló a böngészés, de volt olyan könyv is, amit csak az ára miatt vettem meg, olcsó volt, de ezek az olcsón beszerzett könyvek később sem okoztak nagy örömet, kevés volt, amit később felfedeztem, amivel ki tudtam alakítani valamiféle viszonyt, ilyen volt például a A jó katona, azért vettem meg, mert delejes volt az első mondata, miszerint ez a könyv meséli el a világ legszomorúbb történetét, de amúgy semmi, el is felejtettem, miután megvettem, csak három évvel később vettem le a polcról, mert egy irodalomkritikus (akinek csípős műbírálatai az elégtétel érzésével is megajándékoztak: leszámolt számos hamis mítosszal, és megvetéssel elegy szenvedéllyel tudott írni a túlértékelt kortárs szerzőkről, azokról, akiknek a műveire szánt időt minden esetben eltékozolt időnek éreztem) azt találta írni, hogy Graham Greennek talán igaza volt, Ford könyve remekmű. Volt, hogy nem vettem meg egy könyvet, mert még egy csipetnyi kedv kellett volna ahhoz, hogy megvegyem, és napok múlva, amikor már szinte elhamvadt az emlékeke, eszembe jutott a kezemben tartott könyv, és mintha sajnálat vett volna rajtam erőt, nagyon kívántam, hogy a könyv az enyém legyen, és bármilyen messze is volt az antikvárium, ahol megtaláltam, biciklire ültem, és elmentem érte, de érdekes módon az így beszerzett könyveknek nem tudtam teljes odaadással örülni, nem egyszer éreztem úgy, ha így vettem könyvet, hogy a könyvért kiadott pénz ablakon kidobott pénz volt, mintha a csipetnyi kedvet nem pótolta volna az, hogy a könyv emléke erősnek bizonyult, és hirtelen szabadulni szerettem volna nemcsak attól a nehezen beszerzett könyvtől, de számos másiktól is, bírálni kezdtem a könyvtáramat, mennyi lom, gondoltam, miért is – polcom sem volt még. Volt, hogy egy könyv mérhetetlen örömet tudott okozni, emlékszem, amikor megláttam Italo Calvino Eleink című kötetét, szinte felkiáltottam, itt vagy végre, rohadék, nem különbözött az örömöm, úgy hiszem, egy állatgyűjtő örömétől, egy lepkegyűjtő érezhet ilyesmit, amikor meglát egy ritka fajt. Nem egy kötettel hosszú percekig barátkoztam, emlékszem, nem ismertem például Charles Rosen A klasszikus stílus című könyvét, még nem voltam túl jártas a kottaolvasásban, a könyv tele volt madárfos-szerű kottapéldákkal, nem volt eleinte szimpatikus, de minél többet olvastam belőle, annál inkább meg akartam szerezni. Volt, ami már megvolt, mint például Kierkegaard Vagy-vagy című alapvetése, de az egyik fejezet, a Don Giovanniról szóló rész, megjelent külön kötetben, hezitáltam megvegyem-e, végül azért döntöttem úgy, hogy megveszem, mert úgy éreztem, a könyvnek így erősebb a vonzereje.

Eleinte vagy hat-hét antikváriumba jártam, de aztán odaszoktam a legtöbb könyvet legjobb áron kínáló Körútiba, ott hónapok sem kellettek hozzá, jóismerősként fogadtak, érezhető volt a kedvesség fokának folyamatos változása, olyan érzés volt ez, a befogadás, mint egy hazárdjátékban a győzelem, söpörtem be a nyereményem, ami nem volt más, mint az érezhető és közvetlenül áradó tisztelet: huszonéves voltam még csak, de már öt nyelven olvastam eredetiben, ismertem a polcaikat, tudták, hogy ízlésem megbízható, ez volt az egyetlen hely, ez a pinceantikvárium, ahol többnek gondoltak, mint amennyi voltam, vagy, megkockáztatom, ez volt az a hely, ahol annak gondoltak, ami vagyok, a szenvedélyem, hiszen már szenvedélyes gyűjtő voltam, elárult engem: mit tudtak ők arról, hogy tudom, milyen a rózsaszín neon, ha éjjel bevilágít a hálóba, ők mint könyvfüggőt ismertek meg, tehát énemnek azt a részét ismerték, mellyel akkor már a legszívesebben azonosultam. Nyugodtan mondhatom tehát, olvasott ember lettem, széleskörűen tájékozott (minden érdekelt az agysebészettől a pszichológián át a történelemig), de nem művelt voltam, hanem megszállott.

Azért vállaltam el a debreceni munkát, hogy nagyon sok pénzem legyen: egy csajom anyja tett be a tuti pozícióba, egy multi-távközlési cég jogásza lettem, hamar, eszelős szorgalommal (senki sem tudta, mi hajt) küzdöttem fel magam vezető beosztásba, mogorva főnöknek ismertek meg, nem bajoskodtam a barátkozással, szartam bele, hogy mit gondolnak rólam a beosztottjaim, de emberséges voltam. Emlékszem egy Hamvas Béla antológiában találtam egyszer egy mondatot, Ruysbroektől, aki sokat tud, és nem aszerint él, elveszett, és ehhez tartottam magam, ez a mondat szíven ütött, nem ment ki a fejemből, mi a fene az, hogy aszerint élni, mit követel tőlem az a sok könyv, mire kötelez, málljanak szét – nehogy már.

Hozzám be lehetett jönni, mindenki megoszthatta velem a problémáit, olyan voltam, bár fiatalabb a kollégáim többségénél, mint egy apa, odajöttek, kisírták magukat a vállamon, bármit lehetett, kivéve panaszkodni a másikra, mocskolni a másikat, és szidni a vezetőséget, aki ezt tette, azt határozottan leállítottam. Nem jártam el velük kocsmázni, ezért nem is tudta senki, hogy sokszor mekkora fejfájással ülök be dolgozni, hogy majd szétreped a fejem, mert megittam előző este egy becsületsüllyesztő helyen vagy tíz sört Laci bácsival, akinek csak egy keze volt, mert egy karácsony előtti estén elaludt a tűzhely mellett és elégett a karja.

Öt évig vezettem a jogi osztályt, a végén beiratkoztam az egyetem filozófia szakára, ott igen hamar megkedveltek, állást ajánlottak fel, kapva kaptam a lehetőségen, és bár kevesebbet kerestem, mint a távközlési cégnél, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy előbb kellett volna lelécelnem, már így is késő, többet ártott nekem az a távközlésben eltöltött hat-hét év, mint az Atka-sziget, Erzsi néném, az összes szar, ami gyerekkoromban a fejemre hullott. Az alatt az öt év alatt vettem a könyveim többségét, volt egy nagyon kedves könyvesboltos házaspár, hozzájuk minden este betértem, vettem egy könyvet, aztán olvastam a kocsmában, a sarokban, a Hatvani utcában laktam, egy szűk, udvari lakásban, a fürdőben kegyetlen hideg volt, minek is mentem volna haza, semmi örömöm nem leltem az otthonüldögélésben, tévém sosem volt, a kocsmák voltak a hazám. A kocsmákban senki sem szólt meg, ha latinul olvastam Swedenborgot.

Aztán kaptam egy ösztöndíjat Londonba, és el kellett költöznöm, hazavittem a könyveimet, a rókusi lakásba, már volt polcom, de a polcokon el sem fértek, nem számoltam őket, talán ötezer lehetett akkor, a falak mellett hatalmas könyvespolcokon álltak két sorban. Téma szerint csoportosítottam őket, csak Mozartról, erre emlékszem, akkor már negyven könyvem volt, Wagnerről vagy húsz, rákaptam például Henry Jamesre, tőle minden megvolt angolul, az vagy hat tucatnyi könyv, meg ugye a Tolsztoj, Goethe összesek, Csehov novellái oroszul, a Bibliotheca Classica-sorozat, majdnem a teljes, az Ókeresztény Írók, sok felesleges könyv, sosem olvastam egy sort sem Liviustól, Eusebios egyháztörténetét is csak átfutottam, látszólag haszontalan könyvek, de mi van, ha mégis kell egy, gondoltam, ha ellenállhatatlan vágyat érzek majd arra, hogy Liviust olvassak, és nem lesz kéznél a munkája. Ha valaki azt kérdezte, mikor meglepődve látta, mennyi könyvem van, és ezt mind olvastad már?, voltak kész válaszaim, nem, ha olvastam volna, minek lennének itt, de ez a válasz legfeljebb csak a Liviusra lett volna igaz, egyszerűen szerettem a könyveimet, ott álltam előttük, levettem egyet-egyet, belenéztem, letettem, félretettem. Olykor végiggondoltam, mit is kéne olvasni, és szorongás vett erőt rajtam, a Tom Jonest még nem is olvastam, mennyi mindent nem olvastam még, de ebben a szorongásban, bár igazi, fojtogató szorongás volt, erő nyilvánult meg.

A könyvek állománya egyre mélyült, egy-egy témában egyre több könyvem lett, volt például az a Kútnál sorozat, az Isteni és emberi természetről két kötetét nem tudtam letenni, azt gondoltam, mivel én olvastam Pszeudo-Dionüsziosz Aeropagitászt, jobban értem a gótikát, és belekaptam a sorozat egy másik kötetébe, Philóntól Mózes életébe, és el kezdett érdekelni Philón, tudtam, hogy sokat nem tudok tőle majd olvasni, ahhoz nagyobb elhivatottság kell, mégis megszereztem a 62-es német összkiadás számos kötetét, és hozzá számos szakmunkát Alexandriáról, meg az ókeresztény zenéről, tavaly vagy tavalyelőtt aztán olvastam is Philónt, nem is keveset. Olykor egyik szerző hozta magával a másikat Pierre Hadot Chrétient, Derrida Gadamert, ha az egyik könyvei megvoltak, kellettek a másikéi.

A különböző okok miatt megszerzett könyvek hatni kezdtek egymásra, felfedeztem a koincidenciákat, s minden együttállás-felfedezésből arra következtettem, hogy semmi sincs sorsszerűbb, mint olvasmányaink alakulása. Úgy éreztem, az olvasmányaim kivételezetté tettek engem, egy külön kasztba tartozom már, s tudtam e kasztba kik tartoznak rajtam kívül, tudtam, ha számuk nem is elenyésző, nincsenek sokan, és úgy véltem, hálás lehetek ezért a velem oly sokszor kibabráló Istennek – tán kiengesztelni akart ezzel, gondoltam – hogy e kasztba felemelt.

A könyvtáram, nem más, gondoltam, mint a kasztba tartozás garanciája, azért vagyok e legfelsőbb kaszt tagja, mert van a könyvtáram.

Mikor Londonban voltam, leveleztem az egyik kedvenc írómmal, W. G. Sebalddal. Kedélyeskedő, részéről kissé tartózkodó, részemről kissé naiv és lelkes levelezésünk az autóbalesetével szakadt meg: úgy éreztem, Sebald e kasztról tudósít, könyvei különös beszámolók e kaszt tagjainak gondolatairól, arról, hogyan élik meg a kiválasztottságot, hogyan élik meg a határhelyzeteket, hogyan élték meg a huszadik század kataklizmáit. Aki e kasztba tartozik, az el tudja fogadni, hiszen elképesztően gazdag tapasztalatok birtokába jutott, hogy az ember: rettenetes lény.

Anyám tizenötezer forintért adta el a könyvtáramat. Gyakorlatilag bagóért.

Benne voltak Sebald nekem dedikált könyvei is, Sebald két levele, a Tolsztoj Összesben egy dedikált Tolsztoj-fotó.

Kell e mondanom mennyivel többet ért e könyvtár?

Amikor hazaértem, anyám megrettenve várt az ajtóban. Már amikor a szemébe néztem, tudtam, hogy nagyon sok könyvem veszett oda. Bementem a szobámba, a polcokon csak itt-ott árválkodott egy-két könyv, kimentem a konyhába, egy hosszú asztal volt az ablak előtt, étkezés közben a szemben lakókat szemlélhettük, nagy közös, szocialista kollektív étkezés zajlott hétvégéken, mindent, ami az asztalon volt, egyetlen mozdulattal lesöpörtem, aztán kiabáltam, ahogy a torkomon kifért, artikulálatlan hangok jöttek ki belőlem, olyan hörgésféle, anyám megrettenve állt az ajtóban, szólni sem mert, csak könnyezett, a keze remegett. Visszakóvályogtam a szobába, és gyengéden az ágyamra helyeztem a megmaradt könyveket, pár album, egy Manet-album, egy Picasso, mesekönyvek (gondolom, hogy az unokának való könyvek azért megmaradjanak), de minden dedikált könyvem oda, a Danténak csak a borítója maradt meg.

Ha fontosak, mondja anyám az ajtóban, azt gondoltam, akkor elviszed őket, nem kellett volna ezeket itt hagyni. De mindezt olyan bizonytalanul mondja, hogy nem tudok már ordítani.

Lemegyek az alagsorba, a falnak támaszkodok, szédülök. Kiveszem a kerékpárom a tárolóból, teszek egy kört, visszamegyek a könyvekhez, megnézem, mi maradt meg. Mivel nem volt leltáram, fejben végiggondolom, mi veszett oda, és végiggondolom, mi az, amit feltétlenül pótolni kell majd, de minél több könyvet veszek számba, annál nagyobb az elkeseredésem, annál nagyobb bennem az indulat, újabb kört teszek tehát biciklivel, újra otthon, és visszájára fordulnak érzéseim, az az érzés erősödik bennem, hogy alig van pár könyv, amit van értelme a lakásunkban tartani. Márai jut eszembe, ahogy a bombázások után Goethe köteteit kutatja, meg Pilinszky; ő sok kötettel indult el a frontra, és sorra dobta ki a könyveit a hátizsákból, mind csak rongy volt: elsőként egy Romain Rollandtól szabadult meg, erre pontosan emlékszem, hiszen éppen ezért nem vettem sosem Rolland köteteket, és utoljára egy Biblia maradt.

A Bibliát nem is söpörték be a zsákjukba a könyvelhordók: kérdem anyámat, hogy történt, mintha egy tragédiát szeretnék rekonstruálni, nem tudja, ő a konyhában állt és cigizett, amikor elvitték a könyveket.

Elképzelem. Nem mert bemenni. Nézett ki e Fűtőműre, a vastraverzekre, és egymás után szívta a cigarettákat, és azt gondolta, de sokáig is tart, édes istenem, mennyi könyv. Nem mondtak semmit, kérdezem, de, mondja, megkérdezték, biztos nem fog-e ez valakinek hiányozni, tehát mondom, felmérték, hogy mekkora veszteség ér itt valakit, hogy aki ennyi és ilyen könyveket szedett össze, az ezekről nem akart lemondani, nem voltak teljesen ostobák, anyám remeg, cigarettára gyújt, nem szokott a szobában dohányozni, de most rágyújt, idegesen keresi a papírt, amire felírta a könyvesek telefonszámát. Terveim a következők: megfenyegetem a könyveseket, hiszen számlát sem adtak, kihívom rájuk az adóhivatalt, meg fogom őket veretni, odamegyek a raktárukba, és elhozok mindent. Ha kell, mindent visszavásárolok. Ha kell, felajánlok egy nagyobb összeget is. De a hívott szám nem kapcsolható.

Másnap sem.

Éjjel alig alszom, a könyvek járnak a fejemben, felírok egy címet, és arra gondolok, hány könyv fog még eszembe jutni. Egy-egy könyv elvesztése is megrázott volna. Eszembe jutnak azok a könyvek, melyekhez csak érzelmileg kötődtem, az ajándékkönyvek, eszembe jut, hogy anyámtól is kaptam könyvet, az óvodába bejárt egy mozgó könyvárus, és eszembe jut, hogy szerettem azokat a könyveket, a Színháztörténeti lexikonra hónapokig gyűjtögetett, vaskos, de egyébként használhatatlan könyv volt, nem volt ugyanis indexe, de nem is érdekelt, tulajdonképpen azért lapozgattam, mert anyámtól kaptam ajándékba, és tőle ritkán kaptam rendes ajándékot, volt vagy két év, amikor a születésnapomat se nagyon ünnepeltük, Atka-szigeten, megemlékeztünk ugyan róla, de legfeljebb ha egy krémest vagy mignont kaptam. Ott voltak a szerelmeimtől kapott könyvek is az eladott stócban, az azokba írt mondatok jelentősége már megkopott, de éppen ezért is voltak nekem azok a könyvek fontosak, hogy lássam, érezzem, tudjam, hogy a kopás nem jelent teljes elhasználódást, hogy azok a bejegyzések még mindig jelentenek valamit, és azok a bejegyzések is elvesztek, menthetetlenül, végképp.

Kibicikliztem a kiserdőbe, egy-egy név szíven ütött, eszembe jutottak Zbigniew Herbert esszéi, és meg kellett állnom, a lengyel irodalom, menyire sokat olvastam lengyel irodalmat, és mégsem tudok lengyelül, micsoda szégyen, Bruno Schulz, elindulni sem tudtam, nem tudtam tovább kerekezni. Nem makacs kutya volt-e minden könyv, hízelkedő, és a kezemet nyalva lopták be magukat a szívembe, nem voltam-e bolond, hogy annyi könyvet gyűjtöttem össze, nem voltam-e szenvedélybeteg, aki megkapta most jogos büntetését, nem gyűjtöttem-e többet, mint illett és kellett volna?

Nem voltam kiválasztott.

Beteg voltam.

Soha többé nem fogok könyveket venni, gondoltam, le fogok állni. Nem kell. A legjobb lett volna, ha jogász maradok, ahogy anyám akarta.

Este elmentem az Ifjúsági Házba egy jazz koncertre, ott találkoztam Attilával, a volt évfolyamtársammal, akiben volt már vagy hat sör, de velem is megivott vagy kettőt, és én elsírtam neki, az Ifjúsági Ház ajtajában állva, a bánatomat: Attila magyardombegyházi volt, a szülei csirkéket tartottak, abból éltek. Attila közepes tehetségű, szorgalmas jogász, rossz bebújós cipőjében, sokat hordott, megnyúlt zsebű szövetzakóban megázva, állt az ajtóban, és azt mondta, mért is gondoltad, hogy kitörhetsz, honnan való is vagy, Atka-sziget, mondtam, és nevetett, tanyasi iskolába jártál?, mondtam, hogy igen, mégis mit képzeltél, nevetett rajtam, hogy befogadnak, elfogadnak, hogy oda tartozhatsz, a felsőbb körökbe, jól tette anyád, hogy eladta a könyveket, legalább felvilágosított arról, hogy hova is tartozol, ilyen nincs, érted, hogy Atka-sziget és kitörsz, láttam, hogy mi lett belőled, már biztos le is néztél bennünket, azt gondoltad, milyen kulturális szinten ragadtak ezek meg, biztos azt gondoltad, az operák, meg a könyvek, a Thomas Mann, majd csökkentik az agressziószintedet, és nem ugrasz a buszmegállóban a tyúkszemedre lépő nyugdíjasok torkának, pedig meg tudnád ölni őket, mit hittél, nevetett, hogy a könyvek felhatalmaznak bármire is. Korlátoztak, drága barátom, és azért fáj neked ez az egész, mert erre most döbbentél rá.

Nem, mondtam, ez azért nem igaz, de nem tudtam ellenérveket sorolni, letaglózott, amit mondott, meg kellett innom még vagy hat sört, aztán továbbállni más ótvar kocsmákba.

És másnap reggel Algyő közelében ébredek, az árokparton, és amikor kinyitom a szemem, a Weinkheim áll fölöttem, a szeme bedagadva, azt látom, hogy a Weinkheim alig változott, a háta hajlott, őszes haja ritkább lett, igazgatja, mert borzolja vékony haját a szél, de egyébként ugyanolyan, mint volt, a homloka ráncolódik, ahogy néz, az ujjai görbék, a mutatóujján csúnya göb, talán íróbütyök, felém bök, ébredj fel, mondja, a háttérben lángolnak az algyői olajkutak, egy csapzott kutya áll mellette.

Feltápászkodom, a térdem lehorzsolva, az ökleim véresek, az egyiken fogak nyoma, a Weinkheim felsegít, húzom magam után a kerékpárom. Gyere, te, mondja kedvesen, és becipel egy közeli kocsmába, iszonyú szomjas vagyok, megiszok kétszer fél liter vizet, el akarom mondani, mi történt, de már tudja: három napja bicikliztem ki az alagsorból, mondja, elfogadok egy kávét is, fizetni akarok és benyúlok a zsebembe. Értetlenkedve tapogatom a zsebem, megnézem, a másik is tele van pénzzel, elnézést kérek, és kimegyek vécére, a vécében kiforgatom az összes zsebem, két és félmillió forint van nálam, rengeteg pénz, fogalmam sincs, hogy honnan, fel nem tudom fogni, hogy került hozzám annyi pénz, az alkarom rettenetesen fáj, mikor visszamegyek a kocsmába éppen két férfi verekszik dákóval, a Weinkheim csendesen kortyolja a fröccsét, fel sem néz rám, a verekedők sem érdeklik.

Az algyői főutca a templomhoz visz ki, a templom mögött a töltés, mögötte a Tisza, a templom előtt van egy nyilvános készülék, felhívom anyámat, aki sír, hol voltál, kérdi remegve, már kétszer jártak itt, de arra a kérdésre, hogy kik, nem tud felelni, csak azt makogja, mit csináltál, fiam. Nem a rendőrség, ennyit sikerül kiszedni belőle, nem is érti, miért keresne engem a rendőrség, két férfi volt, dühösek voltak, egy fekete terepjáróval jöttek. Nem tudok arra a kérdésére felelni, hogy hol voltam, mit csináltam, nem tudok elszámolni az elmúlt napjaimmal.

A verekedők lecsillapodnak, leülök a Weinkheim mellé, a kávédat nem ittad meg, mondja, megkavarom, és lenyalom a kanalat, a fejét csóválja, nem érdekel, tudom, mekkora neveletlenség, de nem érdekel. Elmondta anyád, mondja a Weinkheim, és megmondtam neki, hogy azon sem csodálkozhatna, ha többé nem mennél haza, megmondtam neki, hogy nem akarom látni. Ez az én ügyem, és anyámé, mondom, és megiszom a kávét. Anyád nagyon iszik, észre sem veszed, mondja a Weinkheim, napi két üveg vodka lecsúszik neki, azért nem volt pénze, nem voltál itthon, nem láttad, én tudom, én látom, mit művel. Hallottam néha a hangján, mondom, mire a Weinkheim felcsattan, alig beszéltél vele, amióta ösztöndíjtól ösztöndíjig élsz, és konferenciákkal járod a világot, nem is tudod, mi van vele, nem is érdekelt, igaz. Hát most nem járok majd, nem ez lesz, hát most majd kocsmákban fogok ülni, mondom, az lesz. A Weinkheim letörli az asztalt. Legyen. Ha ennyire hülye vagy.

Nem tudom, mi történt, motyogom, egy csomó pénz van nálam, nem tudom, hogy került hozzám.

Már elmondtad, mondja a Weinkheim szelíd következetességgel, itt hemperegtél a töltésoldalban, vasárnap beültél minden misére, és veszettül ittál, aztán megjöttem, és azt mondtad, engem keresel, leültem veled beszélgetni, de nem bírtalak hallgatni, mert hőbörögtél, engem is rángattál, rárontottál a kocsmárosra, a Viceire, aztán eltűntél, és most találtalak meg. Miért rontottam rád, mondom, mi volt az oka. Néz rám, szelíd még mindig, a háttérben szól a Kossuth rádió, a Déli Krónika megy, a hírek éles könyörtelen monotonitása még feszültebbé tesz, éhes vagyok, a Weinkheim meg csak néz rám, mézszínű szemével, rágyújt, azért, amit mondtam, azért rontottál rám.

De mit mondtál, kérdezem, és nem válaszol, feláll az asztaltól, elnyomja a cigarettáját, mit, kérdezem újra, és nem felel.

Biciklire ülök, és hazamegyek, anyám otthon a konyhában ül, sárga otthonkában, az otthonka elején egy pillangó, olyan a színe, mint a mellbimbóé, rám pillant, amikor belépek az ajtón, leülök a konyhában, nem mondok semmit, a konyhaajtó mellé teszem le a kabátomat, az is ki van szakadva, valaki mintha a zsebébe kapaszkodott volna, kiürítem a zsebeimet, kiteszem elé a pénzt, ez elég lesz egy darabig, mondom, mind a tiéd, a tekintete elárulja, hogy mit gondol, de csak annyit mond, köszönöm.

Bemegyek a szobámba, és lefekszek aludni, délután négykor ébredek, biciklire ülök, bemegyek a Körúti Antikváriumba, annak a Tolsztoj-elbeszéléskötetnek, amelyben benne van a Hadzsi Murat, az elején ott van a nevem, belevéstem, ceruzával, gondolom azért, ha kölcsönadom, akkor az, akinek kölcsönadtam, tudja, kitől van a könyv, mert gyakran kölcsönadtam, ezt a könyvet nagyon szerettem, most csak 550 Ft, Jézusom, azt hittem hogy több, leizzadok, elkap egy meghökkentően erős vágy, hogy elolvassam a kisregényt, a Hadzsi Muratot.

Megveszem a könyvet és kiülök vele a Tisza-partra, a Régi-híd lábánál a rakpart lépcsőjére, és megszállottan olvasom, amikor beesteledik, felülök a biciklimre, elmegyek inni egy sört, ki Tápéra, a Kiskörössybe, egyedül ülök az asztalnál, és a második sör után eszembe jut minden, az is, hogy mit mondott a Weinkheim, élesen emlékszem rá, fáj felidézni. Már elég ittas vagyok. Hazatekerek.

A sötét töltésen tekerve hallom a Weinkheim hangját, elárultad magad, és nem is csodálkozom, hogy kissé mérgesen, kihívóan, ott áll az ajtó előtt. Az ajtó nincs is rendesen becsukva. Nehezen veszem a levegőt, látom, hogy valami nem stimmel, na, mi van, mondom, menj már arrébb, de nem megy, juszt se megy, csak állt ott, mereven, mintha enyhén meg lenne sértődve, mintha tisztázni akarná, valóban mondtam-e róla azt, amit úgy hallott, mondtam róla, és nem tágít. Ne menj be, mondja, de mintha azt mondaná, ne menj be, ha kedves az életed, és én megpróbálom kicsit arrébb lökni, de már látom benn anyámat, és nem is akarok bemenni, megtorpanok az ajtóban, először fel sem fogom, mit látok, azt gondolom, biztosan nem anyámat látom: de mért is jönne bárki is hozzánk felakasztani magát.