Tájidegen

Igen, az lettem én, méghozzá hirtelen és majd’ minden tájon. Gyorsan fogy a levegõ, szorul a gallér. Az a néhány deka, amit az utóbbi években felszedtem, aligha magyarázza mind gyakoribb szociális légszomjam. Hisz, közel a hatvanhathoz (rút sixty six), akárki megirigyelhetne. Lassan harminc éve a hétbõl négy-öt napot Bécsben töltök, ez sok mindent megmagyaráz. Állítólag errefelé lassabban mélyülnek a barázdák. A maradék két-három napon sem kell agyonhajszolnom magam. Többnyire nekem kedves elfoglaltságokat ûzök Pesten: tanítás, könyvtár, tudományos fontoskodások, csevej a barátokkal. A Rózsadombi Bányász szombati meccsein futja, pontosabban vánszorogja még egy-két cselre, s – minek tagadnám – meg-megfordulok még (vigyázat, szexista kifejezés következik) egy-egy kacéran libbenõ szoknya után. Üröm az örömben: deréktáji sajgás képében napokig elkísér e kíváncsi mozdulat.

Ennél azonban jobban nyugtalanítanak a mondataimban szaporodó „még”-ek. Kár titkolni, már egy ideje visszaszámlálok. Mint az amerikai viccben a huszonnyolcadik emeletrõl leszédülõ ember, aki a hatodik elõtt elsuhanva így bíztatja magát: so far, so good. Még nem tartok ott (nicsak, megint egy „még”), hogy boldogan járjak temetésekre, hálát adva az elhunytnak, hogy elém állt a sorban. Elkezdtem azonban gondolatban lajstromozni, mirõl késtem le már örökre. Ezért a „már” szócskát is meggyûlöltem, akár a „sohát”, no meg természetesen az „idõset”, az „öreget”, a „meglettet”, a „korosat”, az „aggot” és a „vént”, hát még a „nyuggert”. A „szépkorú”-tól és az „öregecskedõ”-tõl meg egyenesen öklendezni volna kedvem.

Mostanában azzal vigasztalom magam, hogy Kellér Dezsõnek mégsem volt igaza. Az idõs kornak igenis van egy, nem is akármilyen elõnye: mindazokat a szörnyûségeket, melyekért gyermekeimet szoktam titokban sajnálni, személyesen talán már nem kell átélnem. Hogy a Nyugatnak tényleg bealkonyul, miközben térségünkben csernobilok szikráznak fel, és etnikailag pazar választékú pogromok indulnak; hogy az ISIS kalifának kiáltja ki Donald Trumpot; hogy az észak-koreai diktátor unokája rátenyerel az indítógombra; hogy fejünkre aszteroidák hullanak és túlhevült bolygónkat rezisztens baktériumok lepik el; valamint hogy klónok és robotok kegyeiért küzd majd az emberiség. Igaz, nekem már az is sok lenne, ha a bécsi vagy a pesti parlament elõtt posztoló kínai rendõrtõl kéne tudakolnom, hogy vajon az általa õrzött épületben vasárnap is üzemel-e a nagy népi cenzúrahivatal. Nem a levegõbe beszélek, pekingi kollégámat nemrég idézte be a szerv kettõs váddal: 1. jegyzetelni merészelt a levéltárban; 2. az egyetemi párttitkárt kihagyta közös kutatásunkból. Ehhez fogható rémálmom, hogy még vénségemre is a turulban született zsarnokot kell hallgatnom, amint ünnepi beszédet mond a hadkötelezettség visszaállításának és a teljes abortusztilalom elrendelésének húszéves jubileumán. Elõtte, mint megszokott, a Hõsök terén üdvözli uránbátyámat a Vlagyimir-napi katonai parádén. Az viszont megnyugtató, hogy levéltár és kutatás addigra már nem lesz.

Halandó

Az élet nagy paradoxona – mondotta egykor a görög bölcselõ, Szilakosz Attilautisz –, hogy az ember akkor kezd a jövõvel foglalkozni, amikor már alig maradt neki valami belõle. A kora se jut eszébe – fûzte hozzá – elég korán, kivéve, ha koravén (mert konyított valamicskét a szóbûvészethez is). Szégyellem, de én is age-, jobban mondva ageism-érzékeny lettem. Olyannyira, hogy az „aggista” diszkriminációból még a pozitívat se kedvelem. Eltartott egy darabig, míg Bécsben megvettem elsõ Seniorenfahrschein-emet a villamoson, illetve jegy nélkül szálltam fel a BKV járataira Pesten. Máig nem számolgatom, mekkora nyugdíj vár, amikor majd elküldenek „jól megérdemelt pihenésemet” tölteni, és nem figyelek ifjabb kollégáim nehezen félreérthetõ jelzéseire sem arról, hogy miért terpeszkedem még mindig a helyükön. Homokba a fej, hátha mégse jön egyhamar az altájon billentés. Csak nem a „hátha” lett a kedvenc magyar szavam? Majd írok Kosztolányinak. Úgyis épp lopni készülök tõle: nyájas olvasó, fogadd tõlem szeretettel egy jól szituált szegény kisgyermek panaszait.

Nagynéném, nem azért mondom, de Ilonának hívták, bezzeg szembe tudott nézni a sorssal. Már harminc évvel a halála elõtt, úgy ötven körül, így válaszolt, amikor megkérdeztem, miért nem cserélteti ki az SZTK-szemüvegét, ha folyton arról panaszkodik, hogy rosszul lát vele: „Nick drágám, erre a kis idõre?” Számos hímnemû kortársam alig várta, hogy elérje a nyugdíjkorhatárt, amikor is büszkén jelezheti a világnak: neki bizony befellegzett. Azóta kifejezetten imádják, midõn családtagjaik és más beosztottjaik „az öreg”-nek szólítják, unokái lenagyapózzák és az ifjú hölgyek „csókolom”-mal viszonozzák, az õ „csókolom”-ját. Nekem viszont végtelen hiúságomban fülig ér a szám, ha véletlenül letegeznek a boltban („húzol a p…ba, nyuggerkém!?”). Igaz, diákjaimat szertartásosan önözöm, pedig már unokáim lehetnének. Még csak az kéne, hogy ijedt negéddel törleszkedjem hozzájuk. Remélem, örökre kimarad életembõl az a leereszkedõ gesztus, mellyel a magas tudományokban megvénült mester zsenge, de tehetséges tanítványát magához emeli: „mától tegezhet, fiam”. „Mától tegezhet, lányom” – ezt még ízlelgetnem kell.

Mint említettem, Bécsben talán kevésbé elkeserítõ az öregedés. Jóval több a fess, kiegyensúlyozott, sõt vidám ember az élemedett korúak között. Hogy is van ez? Én élemedek, te élemedsz, õ élemedik? No, tessék, az osztrák halandóknak még ilyen gondjaik sincsenek. Kitalálták maguknak a titokzatos senior-t a sík-unalmas alt helyett, s mint ilyenek hajókáznak az óceánokon, szökellnek zergeként az Alpok bércein, egyszóval született futuristák: mernek veszélyesen élni. Sopronból hazajövet még a foguk fehérjét is kimutatják. Fõleg a városi középosztály tagjairól beszélek, de ideértem annak széles alsó rétegeit is. A hölgyek a hetvenen túl is kerülik a drappot és a szürkét, az urak pedig nem félnek rövidnadrágban rollerezni Bécs belvárosában. Vagy fordítva. Büszkék a korukra, és ahelyett, hogy ölbe tett kézzel várnák a kaszást, „szürke párducként” néznek szembe vele. Bezzeg…, no de legyen elég a magyaros szenvelgésbõl! Szélmalomharc a biológiával, deréktáj, altáj, Tiensan – ünnepélyesen kijelentem, növekvõ tájidegenségemet nem elõrehaladó koromból eredeztetem. Az csak ront rajta. Sorolom az okokat, csak tudjam abbahagyni.

Mátyás hangja

Izmosodó tórslusszpánikomat semmi sem magyarázza inkább, mint hogy egyre-másra csukják be a kapukat elõttem. Sõt rám. Itt van mindjárt szülõföldemé. Bécsbõl hazaindulva egyelõre szabad a bejárás, csak épp elvették a kedvem tõle. Ahonnan temérdek jó ember kimegy, oda egyre kevésbé szívderítõ érzés bemenni. Együtt szomorkodni-acsarkodni az otthonmaradottakkal? Tétlenül nézni, ahogy maradék hazai játékaimat is elveszik, ráadásul számos kollégám/barátom vállrándító együttmûködése közepette? Albert Hirschman kedvenc triádját alkalmazva, voice alig hallható, a loyalty ugyan nagyrészt passzív, de mindent elborít, marad hát az exit, az én nemzedékemben jobbára belsõ emigráció formájában.

Pár éve néhányan tanszéket alapítottunk az egyik fõvárosi egyetemen. Többségünket se ’89 elõtt, se azután nem engedték a Közgázon tanítani, vagy kis idõ múlva udvariatlanul kitessékelték onnan. Ezen az egyetemen azonban nemcsak megtûrtek bennünket, hanem kifejezetten támogattak is. Már kezdtem gyanakodni, de sikerült megnyugtatnom magam: miért pünkt a közgazdaságtanban ne késhetne húsz évet a rendszerváltás? Pontosabban, rendszerváltásocska, hiszen a Közgázon néhány tanszék kivételével maradt minden az õsrégiben. Mi olyan szakot álmodtunk, amely nem majmolja egy harmadrangú amerikai egyetem sivár, biznisz-szkúlos tanmenetét, de képes elfogadható minõségben közvetíteni az éppeni „nagy elmélet” logikáját és hangulatát, sõt, a ma még kicsi némely ígéretes ötletét is. Eközben azonban nem feledkezik meg Közép-Európa kulturális hagyományairól sem. Neked magyarázzam, nyájas olvasó: történeti érzékenység, multidiszciplinaritás, önirónia és egyéb haszontalanságok. Húsz-harminc diákot terveztünk összeereszteni sok olyan tanárral, aki ugyan kevesebbet, viszont mást is tud, mint a közgazdaságtan világbajnokai, továbbá éhbérért is hajlandó megszakadni.

Céhet akartunk, nem nagyüzemet. Sötét középkor! Ehhez az avítt krédóhoz meglepetésünkre a nemzetközi tudós társadalom jó néhány prominense – köztük két Nobel-díjas – adta a nevét, amikor csatlakozott a tanszék tanácsadó testületéhez (ez egyébként közvetlen támogatóinkon kívül a kutyát sem érdekelte). Jómagunk vagy két éven át révülten csiszolgattuk a sillabuszokat, ám fabatkát se ért volna minden igyekezetünk, ha egyetemi pártfogóink nem elégítik ki mesterien mindazon ajtónállók igényeit (decensnek tûnõ professzoroktól a hallgatói képviselet haramiáiig), akik szorgalmasan görgették az akadályokat a tanszék létrejötte elé, és ugyanazzal a mozdulattal mindjárt a markukat is tartották.

Egyszer aztán csodának csodájára megjelentek a diákok is, eszesnél is eszesebb gyerekek, messze nem csak pestiek és nem elsõsorban az elit csemetéi. Alaposan megkínoztuk õket (õk is minket): ugyanazokból a tankönyvekbõl tanultak, mint kortársaik a világ legjobb egyetemein; a kötelezõ közgazdasági irodalom jórészét angolul olvasták, de közben sok olyan történeti, filozófiai, szociológiai, jogi és pszichológiai kurzus közül is választhattak, melyek ugyanezeken az egyetemeken már kiszorultak a tanrendbõl. A legtehetségesebbek közülük sorra nyerték a tanulmányi versenyeket itthon, majd gond nélkül folytatták tanulmányaikat a mûvelt Nyugaton. A pályázati pénzek is szépen csörgedeztek tanárra, tananyag-fejlesztésre, ösztöndíjakra. Egészen addig tartott a csoda, amíg…

Amíg a zsarnoknak eszébe nem jutott, hogy országában túl sokan jelentkeznek közgazdásznak, méregdrága a képzésük (naná, az a temérdek vegyszer és mûszer, amit használunk, meg az a sok boncolás), és – nem mellesleg – milyen szép nagy mûemléképületben terpeszkedik a Duna partján a hajdanán Marxról elnevezett közgazdasági egyetem. Miközben így töprengett hû kamarása, egyszersmind jobbkeze, azt susogta a fülébe, mily felháborító, hogy nincs olyan mértékadó ökonómus a Kárpát-medencében, aki ne kacarászna gúnyosan, amikor közös találmányukról, az unortodox tündérmesérõl hall. Hogy lehet az, hogy az egykori vámház még mindig a vörösök kezén van?! – gurult méregbe a zsarnok. Ez botrány, sõt, ugribugri! Hogyan is hívták azelõtt a Fõvám teret? No persze, Dimitrovnak. Mi lenne, ha a bolgár terrorista (hát az, aki egykor lángba borította a Reichstagot) neve alatt futna a kommunista gyökerû neoliberális összeesküvés, melyet éberen leleplezünk majd? – töprengett, és néhány bértollnokát azonmód ráeresztette e hálás hipotézisre, hadd csócsálják. A „Dimitrov-téri fiúk” kifejezés a Chicago Boys mintájára már régóta készen állt, a „vám” szót ízlelgetve azonban újabb hasznos ötlete támadt. Vám – sarc – dézsma – adó – váltságdíj, megvan: legalább fizessen, aki – bár mi vettük fel – ellenünk tanul. Hû kamarása ekkor ismét közel hajolt ura füléhez: õ tudna egy helyet a világ közepén, mondjuk a barackillatú Kecskeméten, ahol leszámolhatnának az ortodox tévtanokkal, és még tandíjat is szedhetnének érte. No meg építkezni is lehetne egy jókorát. Õ véletlenül ismer néhány alapítványi vezetõt, aki szívesen megspendírozná az elsõ lépéseket. Simplicity alapon persze.

Oszt repült a nehéz kõ. A Közgáz volt a célpont, de minket is fejbe kólintott. Minket, akiket éppenséggel a Közgáz provincializmusa (egyebek között Chicagótól mért fényévnyi távolsága) taszajtott a felsõoktatásba. És megesett a feneség, hogy a Fazekasban a felvételi beszélgetés során a 17 megjelent gyerekbõl 16 vallotta be bûnbánó arccal, hogy noha eredetileg hozzánk jelentkezett, mégis úgy döntött, inkább egy – ingyenes – külföldi egyetemet választ magának. Bizony ám, hogy választ, mert a Nyugatról szalajtott ravasz toborzók név szerint ismerték az érettségizõk krémjét szerte a hazában, és versengtek az okos diákokért. Aztán nemcsak az éles elméjû gyerekek kezdtek eltünedezni, hanem hipp-hopp elapadtak a külsõ támogatások is. A Nemzeti Bank például egyik napról a másikra felmondta a tanszékünkön létesített chair dotálását. Közben jött a létszámkorlátozás és egyéb megszorítások, velük pedig a fizetõ-, de nem tanulóképes hallgatók egész serege, és kisvártatva megérkezett a kormányba bekötött kancellár is, hogy izmosítsa az egyetemi autonómiát. Ha volt „üzleti modellünk”, az pillanatok alatt összeomlott. Rá se rántok. Erre a kis idõre?

Sose legyen ilyen gyorsan igazam. Amikor a tananyagot terveztük, én erõltettem, hogy a közép-európai hagyományok sorában alaposan ismertessük meg diákjainkat a létezett szocializmus dicsõ történetével. „Egyszer még jól jön” alapon. Hát… Ejtõernyõs komisszárok még nem huppantak a tanszék nem létezõ foteljeibe, ellenben szilárdul a közöny, lopakodik az öncenzúra. Néhányunk még járatja a száját, de unja magát hallgatni. A legutóbbi tanársztrájk idején mindössze páran szomorkodtak az egyetem épülete elõtt. Eközben a Közgáz „vörös” szenátusa ellenszavazat nélkül, vígan rektorrá ütötte a zsarnok – konzervativizmusával hencegõ – tanácsadóját, s lassacskán a jobbkéz szervezte tanfolyamokon, illetve a Közgáz általa kistafírozott tanszékein „van az a pénz…” jeligére megjelentek a tehetségesebb átállók is. Biztosan jól mutat a modern mikroökonómia Laura nõvér domonkos-rendi szerzetesnõ erkölcsnemesítõ gondolatfutamai mellett, aki ugyanott az ún. „keresztény közgazdaságtannak” szerez híveket. Jóllehet az Akadémián néhány tucat tudós (titkos szavazást követõen) nyíltan nehezményezte, hogy a közgazdasági oktatásba minõségi garanciák nélkül beözönlõ hatalmas összegek torzítják a versenyt, és kizárólag „egyfajta közgazdasági nézetrendszer” terjesztését szolgálják, ám arról nem ejtettek szót, mi is az a hagymázas ökonómiai doktrína, mely számára pár esztendeje egyre meredekebben lejt a pálya. Õk elegánsan megelégedtek az „egyfajtával”: tudjuk, amit tudunk, de testületileg nem ítélkezünk szakmai irányzat és minõség dolgában (és – teszik hozzá négyszemközt – egyébként sem biztos, hogy hagymáz-kritikára is összejött volna a többség). A tanulmány, mely bizonyítaná, hogy a hû kamarás mekkora egy nímand, amikor épp nem szélhámost, hanem lángészt alakít, még szerzõjére vár.

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy én vagyok az egyetlen szerencsétlen a honban (õt is beleértve), aki minden egyes könyvszerûségét ától cettig elolvasta. A legutolsót – színes-szélesvásznú, vagy két kilót nyom, hisz súlyos papírra vetette a szerzõ – véletlenül a lábamra ejtettem. Maradandó nyomot hagyott – rajtam. „Egyensúly és növekedés” áll a borítóján. Ilyen címmel kizárólag az igen-nagyon nagyok mernek könyvet írni. Azok viszont tudnak angolul, a legjobb folyóiratokban publikálva teszik ki magukat hosszú évtizedeken át a szakmai kritikának, és különbséget tudnak tenni egy matematikai és egy hajómodell között. Nem érik be az Akarattya diadalával.

Sokáig tologattam a túlsúlyos opuszt ide-oda az asztalomon, végül mégiscsak írtam róla valamit. Sine ira et studio. Harag és elfogultság tényleg nem volt bennem. Gyomortáji idegenség annál több. Holott jó elõre eldöntöttem, nem foglalkozom azzal, hogy a szerzõ hányszor fizettette meg mûve kiadását a magyar adózókkal, és avval sem, hogyan kívánja azt leendõ egyeteme bibliájává tenni. Megfogadtam, hogy az sem érdekel majd, hogyan fûszerezi közgazdasági közhelyeit észveszejtõ logikai hibákkal, és mi módon csomagolja mindezt önünneplõ ignoranciába. Tudtam, mit várhatok. Könyvét olvasva nem is rá figyeltem, hanem arra, vajon a sorok közül kihallom-e ismert távoli rokona, Mátyás hangját a múlt század harmincas éveibõl. Neki sem a virtigli nyilas eszmevilágára voltam kíváncsi, hanem arra, miként idealizálta anno az „irányított tervgazdaságot” és a „munkaállamot”, illetve arra, hogyan élt tovább e fogalmak néhány eleme négy évtized múltán a mérsékelt szocialista reformgondolkodásban, igen, a mérsékeltben és szocialistában, ahonnan hõsünk mai ötleteinek nagy részét szerezte. Még a szellemi közvetítõkre is sikerült rálelnem. Elégedetten dõltem hátra. Majd rohantam tisztálkodni.

Hanem a lyuk

Rám záródó kapuk? Folytatom. Névadó falum határátkelõjén már rég leszerelték a sorompót. Lassan megszûnt az obligát gyomorgörcs is, egyenruha sehol a közelben, az ember már kezdte egyedül érezni magát. Néhány hete nem panaszkodhatom a magányra. Bécs felé menet sorakozunk autóinkkal megint, fegyelmezetten a sorompó hûlt helyén. Engem, fehérbõrû ápoltat (akarom mondani, ápoltnak tûnõ fehérbõrû egyedet) simán átinteget az osztrák határõr, viszont aki csak egy kicsit is kreolabb vagy rendezetlenebb állagú nálam, az bizton számíthat arra, hogy megállítják és átvizsgálják. Dafke nem mondok le a napozásról! És – ezt Péter cárnak üzenem – a szakállamhoz is ragaszkodom. Még ha csak a Grenzpolizist folyamodna, mint mondják, etnikai és szociális profilalkotáshoz, de ezt teszi mostanában megannyi berezelt polgár egész Európában. És tódul a neki nyugalmat hazudó pártok felé.

Ausztria épp a minap választott hajszál híján olyan elnököt magának, aki az ún. „mínuszbevándorlás” híve, magyarul szívesen hazazavarná az olyan õsmigránsokat is, mint én vagyok. Norbert Hofer a Szabadságpárt (FPÖ) burgenlandi vezéreként, majd Strache mellett a kékek szövetségi alelnökeként éveken át heccelte a népet az EU, az „idegenek” és a velük való „keveredés” (Vermischung) ellen. A folyamatos politizálásban, mit tesz isten, elkerülték a magasabb iskolák. A nagynémet gondolat rabjaként, valamint egy posztnáci legényegylet funkcionáriusaként mégis õ volt a párt emberi arca, egy paplanernyõs baleset következtében bottal járó, snájdig fiatalember. A kampány során is igyekezett a jóllakott óvodást alakítani, már amikor nem inszinuált és gyûlölködött, ám egy percig sem titkolta, hogy ha úgy tartja úri kedve, érvényesíteni fogja az osztrák államelnök középerõs alkotmányos jogait, melyekkel a háború óta egyik elõdje sem élt (vissza). Alkalmasint feloszlatja a parlamentet, elzavarja a kabinetet, és rendeleti kormányzásba fog. Még puccsot sem kell végrehajtania ehhez. Jobb, ha tudod, nyájas olvasó, hogy annak tudatában szavazott most rá az osztrákok fele, hogy esetleg néhány hét múlva Hofer rendkívüli parlamenti választásokat ír ki, majd az azokat elõreláthatólag megnyerõ fõnökét, Strachét bízza meg kormányalakítással. A mostani kormánykoalíció vörös és fekete tagjai egymással versengve zárták ki, hogy – ha a haza sorsa forogna veszélyben – ne lennének készek közös kormányzásra a kékekkel. Mérget veszek arra, hogy forogni fog.

A Hofburg-ot a köznyelv egy kicsit talán túl gyorsan Hoferburg-ra keresztelte át. Már e közepes szójáték is kedvem szegi. Minden második ember, aki szembejön velem az utcán, õrá szavazott. Elhatároztam, ezentúl csak minden elsõre nézek barátságosan. Túlzok, Bécsben csak a választók durván egyharmada akarta õt. Most ünnepeljem Ausztriát azért, mert a Lajtán túl a Hofer-félék nem ötven, hanem nyolcvan százalékos népszerûségnek örvendenek, és Pesten is övék legalább a választók fele? Sajnos nem tehetem, Nickelsdorf kétharmada Hoferre voksolt. Igen, az egész osztrák vidék az övé. Na jó, inkább a Kelet, mint a Nyugat. Népiek és urbánusok – már irtóra unom. Döntöttem, tiltakozásul megszüntetem az Alpokat.

Én, kérem szépen, éreztem, hogy közeleg a baj, tudniillik Hofer versenytársa egy rokonszenves, halk beszédû, kicsit tétova, ironikus hajlamú, halványzöld közgazdász-professzor volt (Alexander Van der Bellennek hívják, beceneve Szása), akinek arcára van írva, hogy nem szeret ütni-vágni-tiporni. Kilátásba helyezte például, hogy – ha megválasztanák – kezdeményezné saját elnöki jogainak a megnyirbálását. A kampány során végig kitartott amellett, hogy õ alatta Strache nem lehet majd kancellár. Túl van a hetvenen, füstöl, mint egy gyárkémény, de ami még ennél is rosszabb, maga is bevándorló család sarja (szülei észtek voltak, a nagy Szovjetunióból menekültek), és nem szeretné, ha kõbe vésnék, hány menekült is telepedhet le Ausztriában évente. Szavaival: nem híve az „elválasztó orbánizmusnak”.

Múlt nyáron még a szocdemek és a konzervatívok is hasonlóképp beszéltek, de a kuruc szomszéd divatot teremtett. Az osztrák választók pedig, mondván, „ha már xenofóbia, lássuk az eredeti változatot!”, egy vállrándítás se sok, hagyták ott korábbi néppártjaikat. A mind langyosabb ciszlajtán Willkommenskultur-hoz képest azonban még mindig rémisztõ a transzlajtán „kopjatok le” hidegsége. Ausztria továbbra is tízezreket hajlandó befogadni minden évben, s közben nem várakoztat öreget, gyereket a határainál heteken át, szenvtelenül nézve, ahogy azok hóban, sárban gubbasztanak a puszta földön. Mindössze egy-két rövid szakaszon épít kerítést, már amennyiben a határmenti földek tulajdonosai ehhez hozzájárulnak. A kismartoni katolikus püspök, bizonyos Zsifkovics, nemrég mondott nemet. Ferenc pápára hivatkozott, a keresztényi könyörület parancsára, meg arra, hogy õ is a vasfüggöny árnyékában nõtt fel. Majd hozzátette: nem a kerítés a megoldás, hanem a lyuk rajta. Na hiszen, egy horvát a távoli Eisenstadtból, tudjukki az ilyen.

Még egyszer magamnak szögezem a kérdést: ünnepeljem Ausztriát? Hát persze! A nép több mint hetven százaléka elment szavazni, és majd’ kétmillió háromszázezren közülük, feketék, vörösek, zöldek és rózsaszínûek (ez utóbbiak az újliberálisok) egy pillanatra leküzdötték egymás iránti ellenérzéseiket, és anélkül, hogy pártjaik erre utasították volna õket, Hofer ellen voksoltak, hogy mentsék köztársaságukat. Rengeteg volt köztük a fiatal. A katolikus egyház osztrák feje arra szólította fel híveit, hogy azt a jelöltet támogassák, aki kedveli Európát és segíti a menekülteket. Hut ab, drága labancaim!

Uff

Mindazonáltal az elmúlt, közel harminc évben most lehet elõször igazán tartanivalóm az osztrák politikától. A kékeket leszerelendõ, kezdõdhet mindaz a jogfosztás, ami óhazámban immár mindennapos, de Ausztriából végsõ esetben mint idegent, ki is paterolhatnak. Még végsõbben, persze otthonról is. Csak tudnám, melyik a csöbör, és melyik a vödör. Addig is a jövendõ bécsi kormányok lefaraghatnak szociális juttatásaimból, korlátozhatják munkavállalásom szabadságát (kivált, ha Magyarország közben megnyeri a „ki lép ki elõbb az Unióból” versenyt a Monarchiában), bár nekem már az is sok, ha a Strache–Hofer páros megállás nélkül rontja a levegõt és birizgálja politikai szépérzékemet.

Ha az FPÖ alkalomadtán kormányra kerül, elsõ dolga lesz, akár a magyar zsarnoknak volt, hogy elzárja azokat a pénzcsapokat, melyekbõl az ellenzékhez és szellemi holdudvarához csuroghatna az éltetõ nedû. Kisvártatva az állami támogatásra is szoruló, ámbátor független tudományos intézetekre, mint ahol én is dolgozom, jár majd rá a rúd. Hozzánk még kék politikus nem tette (tehette) be a lábát. Lassan én leszek az egyetlen az intézetben, aki erre emlékszik, azt viszont nem szeretném megvárni, hogy én maradjak egyszersmind az egyetlen, aki erre büszke is. Akikkel együtt építgettük, tágítgattuk kicsiny, liberális szellemi erõdítményünket, az utóbbi években mind eltávoztak: ki kórházba, ki (mint az alapító rektor) a temetõbe, ki pedig egyszerûen nem óhajtotta megvárni, hogy merõ véletlenségbõl elküldi annak utóda. Én az utolsó mohikánt játszom. Még be kell fejeznem megkezdett kutatásaimat, nem hagyhatom cserben ifjú munkatársaimat – hajtogatom magamban, dicstelen szerep, tudom, de szegény szüleim nem tanítottak meg csendben, méltósággal lelépni. Nyájas olvasó, ugye tudod, mi a különbség az angol és a zsidó vendég között: az elõbbi köszönés nélkül távozik, az utóbbi pedig távozás nélkül köszön, vagyis még órákig ott fecseg az ajtóban. Én inkább civakodom, utóvédharcolok, mutatóujjam állandóan a levegõben: kérem, ezt korábban nem így csináltuk! Fiatalos hévvel ásom saját síromat. Uff!

Tapló, aki vagyok, eleget éltem Kádár alatt, hogy mégis tûpontosan érzékeljem a hatalomhoz való alkalmazkodás legapróbb jeleit. Magam is bocsátottam ki akkoriban ilyeneket az elsõ és második nyilvánosság határán egyensúlyozva, de 1989-ben eldöntöttem, a centizgetésnek egyszer s mindenkorra vége. Nem hittem volna, hogy egy negyedszázadra rá „ideát” kell majd szembenéznem hasonló kísértéssel. Újabban gyanús kenyéradó gazdák sima beszédû ügynökei szállingóznak bécsi munkahelyem körül. Többnyire a posztkommunista régióból érkeznek, de már sarjad a helyi utánpótlás is. Alapvetõen látványos, mediatizálható, így politikailag is jól értékesíthetõ, úgymond-tudományos tevékenységekre kínálnak súlyos százezreket (euróban). Kaptam hát a ragyogó alkalmon, és kidolgoztam mûintézetem számára egy hercig kis szabályzatot arról, mifajta pénzekre tilos rávetõdni, ha az ember õrizni kívánja szuverenitását és jó hírnevét a tudományokban. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis a kutatás és az oktatás nyugati világában bajosan találni ma már olyan intézményt, amely megengedheti magának, hogy ne rendelkezzen hasonló, nyilvános, ún. „adományelfogadási alapelvekkel”. Különösen így van ez, amióta a London School of Economics-ra ráégett, hogy Kadhafi ezredes is szponzorálta. Kopiztam és pészteltem, és máris készen állt a dokumentum. Szûzies mosollyal nyújtottam át kollégáimnak. Néhány perc elteltével nem ismertem rá. Azóta siratom gránitszilárdságú paragrafusaim némelyikét.

Tisztelt munkatársaim között – félek – nemsokára akad majd olyan, aki – gondosan kerülve a tekintetem – próbálja elmagyarázni nekem, hogy tulajdonképpen, bizonyos szempontból és mindent összevetve miért nem is oly veszélyes beszélgetésbe elegyedni a körülöttünk ólálkodó, félfinom támogató-jelöltekkel vagy azokkal a talán finomakkal, akik szüntelen az elefántcsonttorony káros elitizmusáról papolnak. Azt is bizton hallom majd tõle, hogy néha a jó dolgokért cserében le kell nyelni az embernek néhány kisebb rosszat. Meglehet, az igazsághoz való keresztülhazudás szükségességérõl is szó esik köztünk. Remélem, rémeket látok. Ám ha balsejtelmeim beigazolódnak, akkor én vágom majd be azt a bizonyos kaput, jobban mondva ajtóstul rontok ki a házból. No, ez az öregedés másik nagy elõnye, drága Dezsõkém, ha megengeded, hogy így szólítsalak a távolból. Hogy megtehetem. Papám, aki alig volt fiatalabb nálad, így emlékezett arra a derûs napra, amikor a Hazai Fésûsfonóból, ahol tisztviselõként dolgozott, munkaszolgálatra vitték: „az volt a jó az egészben, hogy onnantól nem kellett az irodafõnök viccein nevetnem”.

Nem illik

Valahogy nem megy nekem a csukás, a zárás, a csapkodás, elõhozza egyszerre dédelgetett klausztro- és agorafóbiámat, pedig ezt az írást (ezt a mûfajt?) is be kéne már fejeznem végre valahára. Ez harmincegyedik közel-nyugati levelem 1989 óta, szép, kerek szám, ilyenkor kell sürgõsen abbahagyni. Kivételes szerencsémre a zsarnok a kivégzési listán most jutott el a folyóiratokig. Rájuk küldte a választékos ízlésû magyarmûvészt, egyenest annak tudós akadémiájából, aki – egészen megsajnáltam, milyen naiv – elfogulatlan pályázati döntéseket ígért. Már fel se szisszentem, ám betévedve kedvenc lapom szerkesztõségébe, ahol hébe-hóba megjelenésre méltatnak, arra lettem figyelmes, hogy barátaim nemhogy felhördültek volna, de rendíthetetlen nyugalommal készültek a szükséges dokumentumok beadására. Nem inkább tiltakozni kéne? – tudakoltam bátortalanul, és igyekeztem lendületes érvekkel megkedveltetni velük a „szép halál” hõsi pózát. Elismerem, bizonyítékaim nem voltak vízhatlanok. Ilyen kérdéseket lehetett szembeszegezni velük: „ha az olyanok, mint mi, becsukják a boltot, ki õrzi majd a liberális gondolatot?”; „mi eddig is lemondtunk a fizetésünkrõl, de mi lesz nyomorgó szerzõinkkel?”; „cserben hagynád hû olvasóinkat?”; „amíg nem cenzúráz a kormány, miért ne fogadhatnánk el tõle pénzt, ami egyébként sem az övé?”; „jobb, ha a sajátjaiknak adják?”; „azt hiszed, mellénk áll valaki, ha protestálunk?”; „miért, az MMA nélküli zsûrik talán pártatlanok voltak?”. Bágyadtan konstatáltam, hogy jószerivel egyetlen, erkölcsinek álcázott, esztétikai érvem maradt: ettõl az idegentõl egyszerûen nem illik (szerényebben: én nem szeretnék) édességet elfogadni.

Szomorúan hagytam el a szerkesztõséget, hogy még szomorúbban értesüljek: az összes rokonszenves folyóirat kivétel nélkül a pályázás mellett döntött. Nemrégiben kapta meg legtöbbjük a hírt: gratulálunk, ön vesztett. Most anyázhatnak utólag, de a diadalmas távozásnak fuccs. Az elegánsnak talán még nem. Sebaj, a Gutenberg-galaxis úgyis a végét járja, irány a Neumann-féle. Nick-nevem már van, de kissé idegen még nekem a virtuális táj. Írok valamit, és nem szagolhatom meg? Ezentúl csak olyan juthat az eszembe, ami nem tûri a nyomdafestéket?

Egy holland mohamedán

Merre hát az elõre? Talán emlékszel, nyájas olvasó, hogy néhány karácsonnyal ezelõtt egy parkolási nézeteltérés hevében két utcai árus a Délinél azt javasolta emelt hangon, hogy menjek vissza Jaffába. Igaz, még sosem jártam ott, ahogy õseim se minimum három-négy évszázada. Gondoltam, egyszer már tényleg körül kéne néznem arrafelé. Igazából szerzõné lelkem kapacitált az izraeli látogatásra, aki konferenciára volt hivatalos a mediterrán tengerparton, nem messze a libanoni határtól. Én két okból sem siettem a Szentföldre. Féltem az idõutazástól, attól, hogy az utcán szembejönnek velem pesti rokonaim és barátaim hasonmásai, élõk és holtak egyaránt, továbbá az etnicista hajlamú katonai rezsimeket se nagyon kedvelem, még ha elvileg demokráciák is. Az elsõvel szerencsém volt: nagymamám egy kedves történésznõ képében jelent meg, szeretett tanárom alteregója egy étteremben köszönt rám vidáman a szomszéd asztaltól, bátyámat és nagyobbik lányomat pedig naponta többször is felismertem az iskolából kitóduló, megkönnyebbült gyerekek sokaságában. A másik baljós elõérzetem sajnos nem csalt.

A kultúrtörténeti ínyencségek (a Siratófaltól a Tel-Aviv-i Bauhaus-túltengésig) vagy a Holt-tenger környékének lenyûgözõ tektonikája ugyanis nem tudták feledtetni, hogy valami nagyon nincs rendben ebben az országban. Ne aggódj, nyájas olvasó, most nem az európai bal- és jobboldal közös palesztinbarát propagandája következik, inkább a kilátástalanság fojtogató érzésérõl szeretnék beszámolni, mely azonnal hatalmába kerített. Pontosan attól a pillanattól fogva, amikor a repülõn nem mondták be arabul is a biztonsági elõírásokat, vagy amikor Tel-Avivban kiszállva megláttam az elsõ sárga (sic) rendszámtáblát a „megszállt (felszabadított) területekrõl” érkezõ lakók autóin. Igen, „the territories”, ahogy még ottani ballib ismerõseim is becézik a mai Izraelnek több mint a felét, ha a sivatagot nem számítjuk. A „területek”, ahol õk nem szoktak elõfordulni, s melyeknek nyelvét alig ismerik. A Holt-tenger partján, mely korábban szintén Jordániához tartozott, egy kibucban foglaltunk szállást, katonák õrizték, magas drótkerítés védte. Házikónk közvetlenül az óvóhely mellett álldogált. Jócskán a tengerszint alatt, anélkül, hogy barlangba vagy bányába kellett volna leereszkednünk ezért. Kérdeztük a fiatal portást, civilben grafikus, hogy mely város fényeit látjuk pár kilométerre, már Jordániában, a tenger túlpartján (mintha Szántódon érdeklõdtünk volna Füredrõl). Azt õ sajnos nem tudja – válaszolt lenyûgözõ természetességgel –, de úgy emlékszik, apukája már járt arrafelé egyszer. Ugyanott a strandon mosolygós palesztin gyerekek vesznek körül. A lányok tréningruhában fürdenek (nõi öltözõ nincs is), és angolul tudakolják a nevem. Mi vagyunk a „nagy fehér emberek” a vízben, ráadásul szerzõné bikiniben pompázik. Megismerkedem Alival és Mohameddel (már ideje volt), ami annyit tesz, hogy idõnként közelünkbe merészkednek, és azt kérdezik, szigorúan felszólító hanghordozással, „how are you, what’s your name!”. Héberrel nem is kísérleteznek. Valószínûleg nem beszélik. De honnan tudják, hogy idegenek vagyunk?

A kibucban nagyra nõtt kaktuszok választják el a kis házakat egymástól, a hajdani kollektivizmus nyomait alig õrzi valami. Talán a közös ebédlõ, de az kong az ürességtõl. Kerítés kerítést kerít az egész országban, Jeruzsálem keleti szélén magas betonfal, nem messze tõle a telepesek többemeletes lakótömbjei nyomasztják a szemlélõdõt. Hazagondolva képtelen vagyok eldönteni, melyik a jobb (kevésbé rossz) világ: az, amelyikben kerítés áll ott, ahol korábban lõttek, vagy az, amelyikben elõbb-utóbb lõni fog az, aki most kerítést állít.

A „területeken” az autópályákat is katonák ellenõrzik, letérni róluk nem ajánlatos, mert jobb esetben kõzápor, rosszabban némi ólom várja a „történelmi Izraelbõl” érkezõket. Ahol persze jóval kevesebb a látható katona, kivéve Jeruzsálemben, a rettegés viszont mindenütt ott vibrál a levegõben, kivált, mióta divatba jött a késelés, vagyis az intifáda folytatása más eszközökkel. Engem hál’isten kiokosított egy helybéli ismerõsöm: Nick, nincs ok a besza…ra, ha külföldi turistának álcázod magad. Nézelõdj ostobán, sétálgass ide-oda lustán, hordj hátizsákot, és feltétlen legyen térkép a kezedben. A merénylõk az itteni zsidókra utaznak. Megnyugodtam, hisz bután-oldalgásban (v.ö. silly walk) jó vagyok. Kár, hogy Tel-Avivba érkezésünk másnapján épp egy hasonlóan viselkedõ amerikait szurkált halálra (és – ha már arra járt – sebesített meg még vagy tíz másik külföldit) egy palesztin férfi. Mint az újságból megtudtam, már a merénylõ is a földön feküdt magatehetetlenül, miután leteperték a rendõrök, amikor a bosszúszomjas járókelõk sikoltozni kezdtek: „lõjétek fejbe a gazembert!” Kérdezed, nyájas olvasó, hol történt az eset. Hol másutt, Jaffában, mely ma már Tel-Aviv része. Mi pont egy nappal korábban jártunk ugyanazon a helyen, a régi kikötõben. Alighogy leszállt a gépünk, siettünk oda, amint azt nekem Pesten megparancsolták a derék antiszemiták. Kezemben térképet szorongattam.

Azért sem teszek igazságot, hiszen tudvalevõ: minden úgy kezdõdött, hogy a másik visszaütött, de hadd gyûlöljem egy kicsit az erõszakot, mint olyat. Tudniillik a szokásosnál is provokatívabbá válok tõle. Nem bírtam jól például, amikor a jeruzsálemi utcán folyton géppisztolycsövek meredtek rám, a fegyveres ujja elõírásszerûen a ravaszon, akkor se, ha egy gyönyörû katonalány (contradictio in adjecto) vagy egy strandpapucsot viselõ csámpás telepes vállán himbálózott az a karabély. Arra vetemedtem, hogy Jeruzsálem óvárosában, látva, hogy minden utcasarkon palesztin suhancokat motoznak, kérdõre vontam egy katonát, igaz, más ügyben. A Templom-hegy felé nyíló városkaput õrizte. Nehezményeztem, hogy nem enged fel az Al Aksza-mecsetbe istentiszteletre, mely – a véres összetûzéseket elkerülendõ – kizárólag a híveknek engedélyezett. Kedvenc Kohn-viccem járt a fejemben, melyben a fõhõs õszi ünnepekkor mindenfélét kitalál, hogy bejusson a zsinagógába, de ne kelljen belépõdíjat fizetnie. Mikor már az összes füllentése leleplezõdik, a templomszolga szelíden megfeddi: Kohn, te ganef, valld be, te imádkozni akarsz.

Engem is gúnyosan mért végig a hadfi. Magát? A mecsetbe? Miért, honnan tudja, hogy nem vagyok muzulmán? – évõdtem keserûen, abban a hitben, hogy kék szememen kívül simán elmegyek arabnak. (Elmenni elmész, de nem biztos, hogy vissza is jössz – okoskodtam magamban.) Az õr még gúnyosabbra váltott: hogy honnan tudom? Elõször is a testtartásából, aztán, hogy õsz a haja, de rövid a nadrágja, arról már nem is beszélve, hogy angolul szólított meg. És ha én egy mohamedán hitre áttért hollandus vagyok? – vágtam vissza kikezdhetetlen logikával. Nos, idáig tartott két szemtelen szemita kedélyesnek is hihetõ párbeszéde. Vitapartnerem arca váratlanul elkomorult, kissé megemelte géppisztolyát és intett a szemével: tûnés. Újfent meg kellett állapítanom, a fegyver nem tesz jót a zsidók humorérzékének.

Nu, davaj!

Meglepett, sõt megriasztott, milyen könnyen szoktam hozzá az erõszak bármikoriságához. A járókelõk fürkészését (jaj, most rántja elõ a konyhakést a lebernyege alól ez a jóságos palesztin nagymama!) például hamar abbahagytam, nem vigyáztam magamra jobban, mint a római zsebtolvajok vadászterületein vagy a Harlemben õgyelegve. Már fel sem tûnt, hogy az arab taxisofõr, aki a szállodába vitt Akkóban, az orrom elõtt majdnem felpofozta azt a héberül háborgó nõt, akinek a kocsijába egy keresztezõdésben õ koccant bele. Egy arra járó, másik arab taxis fékezte meg, „jobb a békesség” alapon (erre kézmozdulataikból következtettem). Sofõröm láthatóan annyira szégyellte, hogy egy nõnek, mi több, egy zsidó nõnek hatalma lehet fölötte, hogy az út végén nem volt hajlandó pénzt elfogadni tõlem. Fuck lady – kiáltotta, és rálépett a gázra. Ez nem egy csendes ország. Akkor sem, amikor épp nem jönnek a rakéták Gaza vagy Libanon felõl. Sõt, a hangerõ végzetes is lehet. Például amikor egy minaret közelében fagylaltozol, és a legváratlanabb pillanatban megszólal, mit, felüvölt a magnó-müezzin, te meg ijedtedben lenyeled a tölcsért. Istenem, rosszabb, mint az állandó harangzúgás Európában. Az még kevésbé van ínyemre, amikor kisgyerekek táncolva köszöntik a Purimot az iskola elõtt, s közben boldogan lengetik az izraeli zászlót. Harci és államvallások, kérlek, lehetõleg kíméljetek!

Egész utunkon mindössze egyszer volt igazán okom a félelemre, éspedig Haifában, midõn hét-nyolc, jól megtermett, éjfekete hajú, sötét tekintetû suhanc között kellett áthaladnom az utcán. Nick, nem lehetsz ilyen elõítéletes – korholtam magam, ahogy közeledtem feléjük, de éreztem, a morális parancs nem csökkenti adrenalinszintemet. Készültem a nemes viadalra. Amikor odaértem, egyikük unottan megszólalt: nu, davaj rebjata, posli. És fölkerekedtek az aranyos orosz zsidógyerekek… Azt tudtam, hogy Izrael minden hetedik polgára orosz ajkú, de hogy ebbõl az következik, hogy ha egy szkinhed küllemû alkalmazottat az áruházban arról kérdezel angolul, majd németül, majd kínodban magyarul is, merre a kijárat, végül Tolsztoj nyelvén igazít útba, nos, erre ajánlatos felkészülni. Hadrovics és Gáldi urak, köszönöm. Arra még keresem a választ, hogy az a körülmény, miszerint Izraelben az embert úton-útfélen félrelökik, vajon szintén az orosz zsidók szorgalmas alijázásának köszönhetõ, vagy inkább a mózesi hagyomány része. Újdonsült ismerõsöm, Polina, aki egyenesen Jekatyerinburgból érkezett élettársnak Tel-Avivba, és szappanoperákat ír az egyik orosz tévécsatornának, mindenesetre otthon érzi magát. Én meg annak örülök, hogy szóvicc ritkán vész kárba. Egy idõben ugyanis a szovjet antiszemiták tyelavigyenyija-nak hívták a moszkvai televíziót.

Furcsamód talán épp az orosz jelenlét az oka, hogy nem volt teljesen idegen az izraeli táj. Nem tehetek róla, asszimilánsra neveltek, a vallást már nagyszüleim elhagyták, még az ünnepeket se ülték meg, papám meg úgy jött haza Ukrajnából, hogy csak zsidókkal ne legyen összezárva soha az ember, de ezeken a tradíciókon esetleg túl tudtam volna tenni magam, ha ismerem a helyi nyelveket. Miután se arabusul, se új-, illetve óhéberül nem olvasok, és még a számokat sem tudom megnevezni, életemben elõször éreztem a saját bõrömön, mekkora szívás analfabétának lenni. Igazán választhatták volna a zsidók a jiddist államnyelvnek, mint Birobidzsánban. Kiszolgáltatottságomat a hébermagyar továbbfejlesztésével igyekeztem enyhíteni. Jóllehet emlékeztem a szegény zsidó síbajnok ódájának néhány motívumára, melyet még szüleimtõl tanultam (se jó síhó, se sílécim, se sídeszkáim stb.), ám egyszemélyes nyelvújító mozgalmam tök véletlenül indult. Elkapott az esõ az utcán, én pedig szerzõnéhez fordultam segítségért: vizes a hajam, nálad van a sálam? Ezt hallva három, elõttünk haladó gyalogos is hátrafordult. Csak tudnám, minek értették. Rögvest vérszemet kaptam. Rájöttem ugyanis, hogy a „bármi” és a „bárhova” mindig bejön, az „unom a hájam” se rossz, ha „ch”-ként ejtjük a „h”-t, és az otthonosság érzetét keltheti a héber beszélõben „a kád is naftalinos” gyakori magyar szófordulata is. Az „El Al él!” felkiáltással – úgy érzem – még kísérleteznem kell.

Gerilla-kert

E blõdlire nagy szükségem volt a Szentföldön, hogy elviseljem a hely tökéletes abszurditását: a fekete bõrû szélhámost, aki jegyet vetetett velünk saját magától az akkói mecsetben, a Via Dolorosá-n röhigcsélõ zarándokokat, a Siratófalnál egymást csúfoló híveket, amikor valaki elvéti az ima szövegét, vagy a három („mi, kérem, nem vagyunk zsidók”) magyart – velük a jeruzsálemi bazárban találkoztunk –, akik rendszeresen járnak Izraelbe, hogy katonai raktárakban dolgozzanak segédmunkásként. Mindez eltörpül a zsidó fiatalok némelyikének legújabb ötlete mellett, bízom benne, hogy nem lesz divat belõle. Õk azt találták ki, hogy nagyszüleik koncentrációs tábori számát tetováltatják magukra, ne kérdezd, nyájas olvasó, miért. Mindenesetre ezt hallva sikerült elsõ holokauszt-álmom beszereznem („mint aki a sínek közé esett –, vad panoráma, rémes élvezet –”), már ezért érdemes volt útra kelnem.

Azt hiszem, lassan alig marad más választásom, mint kertem mûvelése Duna-menti nyaralónkban. Szerzõnével nemrég ültettünk ki néhány bokrot a folyó mellé a kerítésünkön kívülre, hogy csinosodjék a gátépítõk által kopáron hagyott terület, és – nem mellékesen – ne álljanak oda az autók benzint füstölni, olajat csepegtetni. A besúgók széles hálózatát üzemeltetõ polgármester már tudta, milyen aljas tervet forgatunk a fejünkben, és jó elõre figyelmeztetett arra, hogy egyedül õ hivatott eldönteni, melyek azok a növényfajok, amelyek a falu közterületein szabadon virulhatnak. Szép szavával: amelyek nem tájidegenek. Zöldítési vágyainkat kifejezetten elítélte, ám mi – szomszédaink egyetértésével – dacosan ültettünk, és még két apró, ám vészesen külföldi fügecserjét is becsempésztünk a bokrok közé. Ekkora felségsértés nem érdemel kegyelmet. Távollétünkben a polgármester mind egy szálig kirángattatta a csemetéket hû közmunkásaival (szomszédaink ezzel is egyetértettek), köztük azokat is, melyek már az Etelközben is honosak voltak. Nem ültettek semmit a helyükre, most a boltos quadozik, illetve a helyi lovasíjász trappol hûlt helyükön. Paripája gyanúsan nélkülözi az õsmagyar rasszjegyeket, félek, augusztusban nem engedik be Bugacon a Kurultájra.

Kezdem érteni, mi az a gerillakertészet. Taktikai visszavonulót fújtunk. Ültetés helyett – suttyomban – vetettünk. Egyelõre a földben pihen a mag. Márciusban újra kezdjük.

Bécs, 2016 májusa