Szilasi László – A sötétség mélyén*

*A 2000 folyóirat által szervezett, 2014 decemberében tartott Szegénységkonferencia Borbély Szilárdra emlékező részében elhangzott szöveg.

Szabadsághiány, veszélyeztetett tapasztalatok, a közvetítés lehetőségei: a Nincstelenek világa

A Nincstelenek világa

Amikor tavaly tavasszal, ugyanezen a helyen, készülő írásom1 alaposabb motivikus megalapozása érdekében még személyesen kérhettem meg a szerzőt, hogy küldje el nekem regényét file-formátumban is, a kiadó jóvoltából, kinyomtatott korrektúra-oldalakon már többször is elolvastam a megjelenés előtt álló művet. Alapkérdésem – Bojtár Endre Nádas Péter Párhuzamos történetek című művéről szóló kritikája2 nyomán – akkor az volt, hogy a Nincstelenek világának exportálhatatlan,3 egynemű iszonyúságát vajon képes-e ellensúlyozni a belőle való kilépés lehetőségét felvillantó, roppant visszafogott befejezés. Ezúttal, amikor a korábban alaposan tanulmányozott, többször is újraolvasott munkát tulajdonképpen először olvastam végig a könyv otthonos formátumában is, kérdésem más lett.

Szabadsághiány

Ennek az olvasásnak a során úgy találtam, hogy az Amikor már a másik házban laktunk kezdetű zárlat (320–324.) elsősorban nem a kilépés lehetőségéről, hanem a szabadság mibenlétéről szól. A keretezőmester barna munkaköpenyének háta középen végigrepedt, a zsebek kinyúlva lógnak, a baloldali félig leszakadt, lóg, leng, lifeg a levegőben. A narrátornak a regény szövegét lezáró, értelmezését megnyitó kommentárja a következő: „Ez is egy kicsi szabadság volt akkoriban, amikor a szabálytalanság és a trehányság az értelmetlen rend lebegtetésének számított. A megszokott igénytelenség, ahogy éltünk és a megszokhatatlan ideiglenesség, amelyben azóta is élünk. Amiről azt gondoljuk, hogy szabadság, és aminek nem ismerjük a határait.” (324.) Az elbeszélő szerint akkoriban és azóta is azt gondoljuk tehát, hogy a szabadság csupán egy értelmetlen rend lebegtetése, szabálytalanságainkkal és trehányságainkkal próbáljuk meg ezt az üres rendet felfüggeszteni, és ezáltal teremtünk magunknak egy olyan igénytelen és ideiglenes életet, amelyből a szabadság igazi természete: helyes módon határolt volta, kiindulópontunk alapvetően elhibázott jellege miatt számunkra egyáltalán nem is tárulhat fel. A szabadság hiánya is nincstelenség, talán a legalapvetőbb: az összes többi nincstelenség gyökere.4

Veszélyeztetett tapasztalatok

A tizennyolc éves, gimnazista fiú a régi ház műszaki rajzának frissen megtalált, áttetsző zsírpapírra készült másolatát kívánja bekereteztetni. Tiszta rajz, nincs rajta a tizenhárom év keserűsége. Az emberek és a velük történt dolgok hiányoznak róla, ideális séma. A fiú szépnek találja a rajzot, anyja döbbenti rá tévedésére: az élet hiányával tüntető ábrázolás a tökéletesség látszatának ellenére sem lehet szép. A fiú elszégyelli magát. Soha többé nem megy vissza a képkeretezőhöz. Az anya tehát nem csupán a nincstelenségből történő kilépés kezdeményezője, de képes arra is, hogy fiát a mesterségesen előállított pszeudo-idea iránti rajongásából visszavezesse a valós emberi élmények zavaros birodalmába. Kertész Imre majd húsz évvel korábbi írásában5 ideológia és tapasztalat szembeállításaként fogalmazta meg ezt a problémát. Arra jutott, hogy a valóságot átalakítani igyekvő, s ezért azt mesterséges pszeudo-Egészekben láttatni kívánó, teoretikus értelmiségi törekvései elsősorban és végeredményben a tapasztalati művészeknek a valós érzékletekhez újra meg újra visszatérő törekvései miatt hiúsultak meg. Az anyának a tervrajz elleni harca ebben a közelítésben a felejtés ellen, az emlékezés másfajta rendjéért, az egyébként hozzáférhetetlen szabadságért folyik.

A rajzot tisztának és egyszerűnek látó fiúval szemben az anya értelmetlennek és üresnek tartja a dobozban talált ábrázolatot. „Mi értelme? Mi nem vagyunk rajta, csak az üres szoba. Nincs rajta semmi, ami velünk történt…” (322.) A séma nem hordozza az emberekkel megtörtént eseményeket. Az idea nem narratív. Így lesz kérdés, hogy az ezzel éppen ellentétes beállítottságú: emlékező, reális és narratív szöveg, a Nincstelenek című regény végeredményben kihez is szól, kinek őriz, ki számára értelmez.

A közvetítés lehetőségei

Mindnyájan tudjuk, Dávidházi Péter már 1998-ban megírta, hogy a XVIII. század végén valamilyen értelemben azért mégiscsak alapvetően megváltozó magyar irodalom, Milton és Pope nyomán, jelentős részben a vindicatio jegyében áll. E szerepfelfogás szerint az irodalom legalapvetőbb célja Isten cselekedeteinek igazolása az emberek előtt, Isten ügyének érvelő képviselete az emberek felé.6 Ez a szerep és a belőle következő igyekezet igencsak hosszú életűnek bizonyult. Durva leegyszerűsítéssel élve talán lehet azt mondani, hogy e kettős történet majd csak jó százötven év múlva, 1938-ban, Babits Mihály Jónás könyve című művével, s talán még inkább 1939-ben, a Jónás imájával rekesztődik be. Emlékszünk: Jónás először elmenekül a feladat elől, aztán nagy erőkkel megpróbálja közvetíteni Istent az emberek felé, de mivel az isteni cselekedet és az emberi szó immár végleg elszakadt egymástól, a próféta nem csupán a tök pusztulását, de Ninive megmaradását sem képes megérteni. Mivel pedig nem érti, igazolni sem képes Isten útjait az emberek előtt. Jónás könyörgő imája e kontextusban nem más, mint a véglegesen megváltozott költői és prófétai helyzet maradéktalan beismerése. Alighanem ennek a berekesztődésnek a felettébb látványos volta és hézagos megértése is szerepe játszhatott abban, hogy a második világháború után a közvetítés másik iránya, eredeti formájában már a XIX. században is döntő szerepet játszó lehetősége torzul és hatalmasodik el: a klasszikus paraklétoszi szerepfelfogásra7 alapuló, de immár egyre kevésbé Istenhez szóló, képviseleti költészet. Azt a szöveget pedig, amely erről a pontról egyfelől ellenkezőjére fordítja a vindicatio programját, másfelől visszavezeti a közösség képviseletét kristálytiszta, közbenjárói eredetéhez, bár mindnyájan ismerjük, most mégis egészében idézem:

Minden megtörtént már, és nem következett belőle semmi. Auschwitz és Szibéria úgy múlt el (ha elmúlt), hogy alig érintette meg az ember tudatát, etikailag pedig semmi sem változott. Minden tapasztalat hiábavaló. De titokban, lappangva valahol mégiscsak élniük kell e tapasztalatoknak. Bárhová nézünk is, ezért szökik a szemünkbe rögtön a vegetálás, a lanyha, az ítélettől sújtott lézengés képe, minden nyüzsgés, minden látszólagos életgazdagság ellenére. És ezért olyan roskadt a szellemi élet, ami lényege szerint nem volna más, mint a létezés interpretálása Isten számára.8

Kertész Imre talán 1982-ben keletkezett, de csak tíz évvel később megjelent híres naplóbejegyzése a tapasztalatok rejtett megmaradásáról, és e tapasztalatok létezésének hiábavaló voltáról beszél. A tapasztalatok spontán megmaradása, a múlt lényegi eltörölhetetlensége egyfelől lelkesítő lehet ugyan, másfelől azonban értelmezés nélkül, az Isten számára szóló interpretáció nélkül teljes mértékben haszontalan. A kommentár nélküli spontán tárolódás nem emlékezés. Az általa kiváltott traumatizált, lézengő vegetálásból pedig csak az Istenhez szóló magyarázó visszatekintés szabadíthat ki.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy Kertész hatalmas jelentőségű munkáját tulajdonképpen teljes egészében ez célkitűzés, az emberi létezés Isten számára szóló interpretálása mozgatja, s lassú, kitartó, prózai megvalósulása aligha hagyta érintetlenül Borbély Szilárd költészetét. Éppen ezért felettébb szembeötlő, hogy a Nincstelenek című regény némiképp rejtetten ugyan, ám részben éppen ellenkező irányú utat választ.

A Kicsi halála után másfél évvel, a magányos húsvét idején, a felolvasás végén a depressziójából felépülni kezdő anya fontos kijelentéseket tesz.

„Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget”, mondja anyám. (310.)

Számomra úgy tűnik, hogy Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye egy olyan célkitűzés jegyében fogant, amely elsősorban az anya ezen kijelentéseire épült rá. Isten azért magányos, és azért kénytelen egyedül cipelni az egész mindenséget, mert ő maga senkivel nem tud semmit megosztani. A Babits által felismert történések után az emberi szó immár nem alkalmas arra, hogy igazolja a Fennvaló útjait az emberek számára. Mivel pedig ő maga senkivel nem tud semmit sem megosztani, Isten közvetíthetetlenné vált. Egyedül kell a mindenség és a létezés emberek közvetítői által újra és újra rápakolt terheit cipelnie. Borbély elbeszélője mindezt felismerve egyrészt visszatér a vindicatio egyénivé tett eszméjéhez, elsődleges feladatának (az egyébként hozzáférhetetlen, a regény szövegében szinte kizárólag káromkodásokban felbukkanó) Isten egyetlen emberhez, saját magához szóló interpretálását tekinti – másrészt, önmaga paraklétoszaként, folyamatosan szaporítja is az immár közösen cipelendő terheket, interpretálja Isten számára saját tapasztalatainak egy veszélyeztetett nyelvben9 tárolódó és közvetítődő emlékeit. Ennek a nagyon egyszerű mondatokból építkező könyvnek a kivételes bonyolultsága elsősorban éppen abból ered, hogy beszélője mindvégig megvalósítja és végérvényesen összeolvasztja az emberekhez beszélő vindicator és az Istenhez szóló paraklétosz eredetileg közösségi, de itt szigorúan személyre szabott feladatait.

Vele hordoz, helyette magányos.

Borbély Szilárd keserű könyvei buzgó fogadtatásának titka pedig talán éppen ebben áll.10

 

Jegyzetek

  1. Szilasi László: Rőf és muzsika. Élet és Irodalom, Hónap könyve, 2013. július 26. 21.
  2. Bojtár Endre: Széljegyzetek – első felindulásból, 2000, 2013. április, 40–42.
  3. Sághy Miklós: Szegénységfilmek mint kulturális exportcikkek. ÉS, 2013. szeptember 20. (LVII. évf. 38.).
  4. Ehhez a problémához lásd: Herbert J. Gans: Mire szolgálnak az érdemtelen szegények? (Avagy a legalsó osztály szerepe Amerikában), http://www.esely.org/kiadvanyok/1992_3/mireszolgalna.pdf, vagy http://bocs.hu/ 3part/gans-01-17.htm.
  5. Kertész Imre: A fölösleges értelmiségi. Magyar Lettre International, 1994. nyár, 13. sz. 39–41. = Uő: Európa nyomasztó öröksége. Bp., Magvető, 2008. 112–128. (Főként: 115.).
  6. Dávidházi Péter: „Az Úrnak útait az emberek előtt igazgatni” (A Bessenyei fivérek és a vindicatio szerephagyománya) In: A szétszórt rendszer. (Tanulmányok Bessenyei György életművéről.) Szerk.: Csorba Sándor, Margócsy Klára. Nyíregyháza, 1998. 172–186. = Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam (Változatok hatalom és írás témájára) Bp., Argumentum, 85–101.
  7. Dávidházi Péter: A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya. Alföld, 1996. 12. 66–80. = Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam (Változatok hatalom és írás témájára) Bp., Argumentum, 102–143.
  8. Kertész Imre: Gályanapló. Bp., Magvető, 1992. 150. – Lásd még: Dávidházi Péter: Hányatott múlt az utószerkesztés révében. (Sorsértelmezés Kertész Imre Gályanaplójában) Holmi, 1993. 7. 1017–1021. = Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam (Változatok hatalom és írás témájára) Bp., Argumentum, 344–351.
  9. Borbély Szilárd: Egy elveszett nyelv. ÉS, 2013. július 5. (LVII. évf. 27.).
  10. Lásd: Kérdezz-felelek – Térey János Borbély Szilárdtól. (Egy AEGON-díjas egy idei jelölttől) ÉS, 2014. február 21. (LVIII. évf. 8.).
  1. Szilasi László: Rőf és muzsika. Élet és Irodalom, Hónap könyve, 2013. július 26. 21.
  2. Bojtár Endre: Széljegyzetek – első felindulásból, 2000, 2013. április, 40–42.
  3. Sághy Miklós: Szegénységfilmek mint kulturális exportcikkek. ÉS, 2013. szeptember 20. (LVII. évf. 38.).
  4. Ehhez a problémához lásd: Herbert J. Gans: Mire szolgálnak az érdemtelen szegények? (Avagy a legalsó osztály szerepe Amerikában), http://www.esely.org/kiadvanyok/1992_3/mireszolgalna.pdf, vagy http://bocs.hu/ 3part/gans-01-17.htm.
  5. Kertész Imre: A fölösleges értelmiségi. Magyar Lettre International, 1994. nyár, 13. sz. 39–41. = Uő: Európa nyomasztó öröksége. Bp., Magvető, 2008. 112–128. (Főként: 115.).
  6. Dávidházi Péter: „Az Úrnak útait az emberek előtt igazgatni” (A Bessenyei fivérek és a vindicatio szerephagyománya) In: A szétszórt rendszer. (Tanulmányok Bessenyei György életművéről.) Szerk.: Csorba Sándor, Margócsy Klára. Nyíregyháza, 1998. 172–186. = Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam (Változatok hatalom és írás témájára) Bp., Argumentum, 85–101.
  7. Dávidházi Péter: A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya. Alföld, 1996. 12. 66–80. = Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam (Változatok hatalom és írás témájára) Bp., Argumentum, 102–143.
  8. Kertész Imre: Gályanapló. Bp., Magvető, 1992. 150. – Lásd még: Dávidházi Péter: Hányatott múlt az utószerkesztés révében. (Sorsértelmezés Kertész Imre Gályanaplójában) Holmi, 1993. 7. 1017–1021. = Dávidházi Péter: Per passivam resistentiam (Változatok hatalom és írás témájára) Bp., Argumentum, 344–351.
  9. Borbély Szilárd: Egy elveszett nyelv. ÉS, 2013. július 5. (LVII. évf. 27.).
  10. Lásd: Kérdezz-felelek – Térey János Borbély Szilárdtól. (Egy AEGON-díjas egy idei jelölttől) ÉS, 2014. február 21. (LVIII. évf. 8.).
Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.