Féltestű múzsák himbálóznak a cirkuszok kötelén,
kezek nélkül maradt hősök imádkoznak háború után,
lábatlan zarándokok csúsznak végig a homokos úton,
Nap felé fordulnak arcok, melyeknek nem árthat a fény,
hallani vélik a saját kiáltásukat a hirtelen megsüketültek,
és van az a forma, ami vágyat ébreszt a kasztráltakban is.

A csonkító műtét után becsapják egymást elme és test,
s arra a lábra kényszerülnek, amit együtt veszni hagytak.
Így esnek kórházi ágyak mellé emberek éjszakánként,
amikor mosdóba indulnának. Fantomlábak helyén
a súly csonkokra nehezedik, és a friss sérülés miatt
olykor még visszább kell vágni a csontot és a húst.

Ám amikor minden visszahozhatatlanul veszni látszik,
a megsérült törzsre egy halott tinédzser kezeit varrják fel,
elvesztett szemek helyére az utódok fogát ültetik,
implantátummal csábítják vissza a meggyengült hangokat,
új bőrt és izmot növesztenek a háborús veteránoknak,
s tenyésztve épül újra a kioperált méh vagy bélszakasz.

Még igazabb célt találnak végül a változást elfogadók.
Fél lábbal száguldanak át egy futópályán, rugókra szerelve,
míg valaki vakon mássza meg a világ hét igazi magaslatát,
és egy indonéziai férfi, Pak Seke autodidakta fogorvosként
tölti el utolsó évtizedeit. Kíméletesen bánik betegeivel
érzéstelenítők nélkül is, pedig csonkban végződnek karjai.

Közben eljön a pótolhatóság kora, és minden meglesz.
Mint halak elvesztett úszói, az emberi részek újranőnek,
mások mechanikus alakítás által kiborggá nemesítik maguk,
aztán egyszer csak az összes sérülés és hiány értékké változik.
Pontosabb lépés lábak nélkül, igazabb ölelés karok nélkül,
tisztább tekintet szemek nélkül. Mint azelőtt még soha.