Az 1935-ben született, még nyolcvanévesen is kosárlabdázó, Munkácsy- és Kossuth-díjjal kitüntetett, 2014-ben a Nemzet Művészének kinevezett (ezáltal az öregségi nyugdíj mindenkori összegének huszonháromszorosát havonta kézhez kapó) szobrászművész nemigen kedveli a kritikusokat, mert „tájékozatlanok, s [ezért] lehetőséget adnak a tájékoztatásra”. Melocco igazi terepe tehát az ön-interpretáció; ezért érdemes megismerni Adyval kapcsolatos és egy 2012-es interjúban kifejtett gondolatait.
„A magyar költészetből ő áll hozzám legközelebb. Ő tetszik a legjobban. […] Engem minden-fajta emberi, szellemi tevékenység közül legjobban a szép magyar költészet érdekel. Tehát én nem jelentem ki, hogy Ady Endre nagyobb költő, mint József Attila […] vagy Petőfi Sándor, mert bármelyiket hallom, akkor meghatódom.” Az Ady-szobrok szobrászának titulált művész munkamódszere/hozzáállása zanzásítva a következő. „Amikor az Ady-szobraimat csináltam, arra gondoltam, hogy a görög”, szép fejben végződő szobrok „analógiájára én is tudok szép szobrot csinálni, mert a szobor Ady fejével, Ady arcával »fejeződik be«. Tehát ha […] jól rendezem el a részleteket, és ha a hagyomány szerint feje van a szobornak, és az Adyra hasonlít, akkor az csak jó lehet.” (Nyilván ez motoszkált a fejében a 2015-ben a Clark Ádám térre tervezett Makovecz-emlékmű esetében is, amely „egy 14 méteres torony lesz, mögötte magasodik öt jegenye, és lesz benne egy kétméteres Makovecz arc, pajzs alakú fülkében”.)
Melocco a hetvenes években hat Adyval kapcsolatos munkát készített. A Fészek Klub kerthelyiségének falát díszítő domborművét nem vállalja, mert a majolika tondót nem a tervei szerint készítették el, ráadásul a „Zsolnay-gyár idétlen kékkel festette be”. Feltehetően megfeledkezett arról a nagyméretű, 1977-ben a Képcsarnok Vállalathoz beadott és falra akasztható bronzplakettről is, melyen Ady konok arca alatt az Ember az embertelenségben című versből származó idézet olvasható: ÉKES MAGYARNAK SOHA SZEBBET MENNY ÉS POKOL NEM ADHATOTT, s amelyet márciusban majd négyszázezer forintért vásárolt meg egy ismeretlen licitáló a Vaterán.
Az Ady-szobrok sorában az 1976-ban Tatabányán felállított az első; ráadásul ennek gipsz változata már 1971-ben elkészült. A halottak élén címen is futó munka Ady legutolsó portréján, egész pontosan az Emil Isaac által készített fényképen alapul. A szobor formai/környezeti megoldásai (azaz a posztamens elhagyása, illetve paddá alakítása) a korszak modern szobrászatával összevetve nem tekinthető újításnak, de a téma igen. A harcos Adyval ellentétben itt egy haldokló, szifilisztől elgyötört, s a padról szinte lecsúszó költőt, egy redőzött kabátba burkolódzó, erejét vesztett „hajléktalant” látunk. Hasonlóan a nagybeteg Ady jelenik meg az 1977-es pécsi munkán; az ágyban fekvő (inkább félig ülő) költőt a carrarai márványból készült, gondosan redőzött takaró szinte teljesen befedi; csak a csukott szemű arca látszik – amely a halála napján felvett gipsz halotti maszkon alapul.

Ez a maszk válik Melocco további szobrainak visszatérő motívumává, hiszen „nekem a halotti maszk tetszik a legjobban. Ady legszebb arca a halotti maszk-arca. […] Ez nem a dadogós, szélütött, vénülő, beteg Ady”, hanem aki „visszaszépült olyanná, amilyen valaha, legszebb korában volt. Mert hanyatt fekszik – tehát ami püffedtség az arcán máskor előre meg oldalt lógna, az eltűnik, leapad. […] Ha valaki szép halott akar lenni, akkor […] a testét hanyatt fekve kell láttatni”. Nem akarok morbid lenni, de állva kicsit nehezen menne.
A pécsi, egyszerre „halott és halhatatlan” Ady-szobrot rendszeresen megrongálják (filctollal szakállt rajzolnak rá a fiatal csirkefogók), és a másik, 1977-es köztéri szobra, a debreceni Ady is elég rossz állapotban van. Pedig a kompozíció egész érdekes: egy nagykabátba burkolódzó ember (Ady) bámul egy betonfalból kiemelkedő halotti maszkot (Adyt). „Azt képzelem – és tudom, hogy ez
kissé abszurd gondolat –, hogy ha Ady életben marad, akkor biztos kíváncsi lett volna, hogy ő milyen halottként. Aztán valószínűleg megnyugodott volna.”

Az 1977-es év sok munkát adott a szobrásznak; ekkor készítette a tatai Végvári vitéz emlékművet, a várnegyedben, az Országház utcában a Falon átrepülő apácát, továbbá az Ady apoteózis végpontját, a pécsi és a debreceni szobor elemeit is felhasználó Ady-oltárt. A Petőfi Irodalmi Múzeum megrendelésére készült munka értelmezéséhez sajnos szerzői kommentár nem áll rendelkezésünkre, s az is tény, hogy a monumentális munkát többször is áthelyezték (a tükrös teremből a lépcsőházba, majd egy kiállítótérbe); ily módon nyilván sérült a szobor immanens jelentése – már ha feltételezzük, hogy volt ilyen. A szoborcsoport központi eleme a dús drapériával borított ravatal, rajta Ady halotti maszkja, előtte pedig egy meztelen, kitárt karú alak térdel („a grandiózus jelenettől elragadtatott”* állapotban és Latinovits Zoltán arcmását viselve – a gondosan kidolgozott nemiszerv modellje ismeretlen). A ravatal mellett egy fejfa, melyet a Willendorfi Vénusz (az ősanya?) nagyra nőtt nővére tanulmányoz elmélyülten, mögötte pedig egy asztalszerű felület körül négy, a „felmagasztosulást” és a hozzájuk forduló „félmeztelen mitologikus figurát” figyelmen kívül hagyó férfi alak („a tékozló vakok”?). Az „egyszerre szakrális és szinte istenkísértően pogány látvány”, másként a barokkosan túlzó, színpadias panoptikum központi eleme mindenképpen a mennyezetről aláhulló „drapéria-felhő-zuhatag”. S bár az Ady-oltár minden értelmezhetetlen eleme mellett mégis lehengerlő, valójában megágyazott Melocco későbbi túlhabzó, kőből varázsolt, reppenő leplekkel és lebegő drapériákkal keretezett, megalomán és minden racionális gondolatot felülíró munkáinak.

* Innentől az idézetek forrása: Kovács Péter: Melocco Miklós Ady-oltára. Németh Lajos emlékkönyv, ELTE, 1989.
Képek forrása: szoborlap.hu.