Margócsy István – Az archaizálás csapdája

ESTERHÁZY PÉTER: CSOKONAI LILI: TIZENHÉT HATTYÚK

Már pár éve (majd egy évtizede) érzékelem egyetemi hallgatóim körében, hogy Esterházy Péter írásművészete nem oly elsöprő erővel él és hat, mint a nyolcvanas-kilencvenes években – nem egy esetben értetlenség, sőt fanyalgás is tapasztalható (volt) még az érdeklődő olvasók körében is: a kétségbevonhatatlan tisztelet és elismerés nyilvánítása mellett rendre megjelent a távolságtartás és az idegenkedés mozzanata is; az a megrendült érdeklődés és rokonszenv, amely Esterházy közvetlen kortárs nemzedékének alapvető befogadói élménye volt, mintha történelemmé vált volna, s mintha épp az tűnt volna el a „mai” „fiatalok” befogadása során, ami hajdan szinte kétségbevonhatatlanul konszenzuális
volt: az együttérző rokonszenv közösségteremtő ereje.
Épp ezért egy oly művel akarok most szembenézni, amely már megjelenése idején is (harminc éve!) nekem is, aki pedig Esterházy elfogult híve voltam, súlyos problémát okozott, s amelynek recepciója már rögtön megjelenésekor – a megelőzőkhöz képest – erősen megosztotta a rokonszenvező közönség reakcióit, s akkor meglepetést is keltve, kemény ellentmondásokat is nyilvánított.
A Tizenhét hattyúk kritikai fogadtatása ugyanis, szemben a Bevezetés a szépirodalomba egyértelműen elismerő, sőt kitüntető recepciójával, nem volt egységesen pozitív: Esterházynak oly, egymástól különböző irodalomszemlélettel bíró hívei is, mint Szilasi László1 vagy Kulcsár Szabó Ernő,2 elismerésük mellett komoly fenntartásaikat is megfogalmazták; s ha a későbbiekben születtek is igen kiváló apologetikus tanulmányok is a könyvről,3 a mű elismertsége soha nem érte el az Esterházy más műveinél tapasztalt magas fokot, s ma is ritka esetnek minősül, ha valaki épp e könyvet említi Esterházy mesterteljesítményei között. S a könyv problematikus voltát talán az is szemléltetheti, hogy a szerző – más műveitől eltérő alkotói gesztusként – megírta keletkezésének történetét is, mondhatnám: apológiáját; bizonyára maga is érzékelvén a mű fogadtatásának feszültségét.4

Elemzésem előtt hadd prezentáljak egy mára már irodalomtörténetivé lett (ön)dokumentumot: mikor 1987-ben Esterházy barátilag elküldte nekem könyvét, játékosan komoly levelet írtam válaszul, amelyben megpróbáltam megfogalmazni – akkor számomra enyhének tűnő – kételyeimet is; ám a levél válasz nélkül maradt, a szerző minden bizonnyal nehezteléssel fogadta a véleményt – de hogy megkapta, s elolvasta, azt a műről szóló esszéjének néhány mondata egyértelműen bizonyíthatja.
Íme a levél:

Margócsy István, a szelídebb Tudományoknak s Literaria Historiának Taníttója a pesti Fő Oskolában
Tsokonyaí Lilinek, a szép Literatura iffjú Bajnoknéjának
Üdvözletét!
Illetődötten, nagy köszönettel s kellő reverentiával vettem a Leányasszonynak szép kis Tómussát, s bizony mély érzékenységekkel olvastam a Leányasszonynak fatalis túlkapásokkal terhes élet-leírását, s csodáltam nemes kedélyét, hogy oly sok balszerencse közt, oly sok csapás után, tollat ragadván, az obiectivatio emelkedettségével kiragadhatta maga magát a mostoha sorsnak sas-karmai közzűl, s hattyúi szárnyalást imitálni erőt nyerhetett.
Némelly Literatura-béli kérdés ötlött föl bennem ezen hattyúi opus olvastán, mellyeket a Leányasszony ne restelljen közölni felebarátjával, Esterházy nagyurammal, nékem jó akarómmal, atyafiságos indulataimnak jelentése mellett.
Pro 1mo: Hány teteme vagyon egy Literátor-auctornak? avagy a név és a tetem, egymáshoz relatioba állítván, csupádon csupán játék lenne? tudván: igazi nevünk – George Fielding Anti-Klimax maior – is álnév (nomina sunt odiosa),5 továbbá, helyesen, s helyeslőleg olvasván egy literáris Einführung kezdetén imez vasból kovácsolt igéket: Én. Én. Én. etc., kérdem: vajjon egy olyatán mű, mely is egyéb eránt a fentebb említtetett mű több-több character-vonását megőrizni, s szerencsésen, nem átallotta volna, mely azonban nevével és matériájával imígyen mutat: Ő. Ő. Ő. etc. (mennyire hiányzik e helyt a grammatica-béli genus!), nem fogna-é esetleg egy Entführungba átcsapni? („Hogy merre visz az út, ki tudja? hisz azt sem tudjuk, honnan jövünk!”)
Pro 2do: Vajjon ahhoz, hogy egy auto biographiát egyenest a Sorsra orientáljunk, szükséges és elkerülhetetlen-é, hogy nyelvünkre archaizmusoknak ornamensektől dús palástja omoljék, méltóságot adóan s követelve? A nyelv mint kísérlet, s a szabadságnak sphaerája: nagy gondolat ez s teremtő!; a nyelvnek Historiáját eleven tetemként praesentálni – alighanem erőteljes s kihívó csáb! Sőtt tüzes nyelvarchaeológus, a poetákról szólván csak is az lehet, ki tüzét a neologiának izzó szenével szítaná. Nem is tehát theoretice szóllanék, de practice (ám generaliter): a (e) fictio és a (e) nyelv relatioja nem nyugtatta meg (nem katartálta) az (ez) olvasót, hiába sajnálkozott e felett mód felett.
Pro 3tio: Olvasom egy dissertatiocskában (mely már nem épp minapjában jelent volt meg, de vélekednem rólla most nyílván alkalom, teszem), hogyan is tudott Móricz Zsigmond magyarul?6 Ami ott írva áll, nagy vonalaiban kedves volt előttem, s fontosnak láttam hangoztatni emez előd-auctor illyen-ollyan nagyságát. De mit is tesz eme mondás: „egy író, akit kifosztott az idő… az a nyelv, amellyen ott beszéllt, mindez már nincs…” Hogyhogy?, ütődtem meg: hát a nyelv, az Író nyelve egyébb esetekben van? Vajjon a Leányasszonynak nyelve (grammaticalisan értem), van?, avagy tehát úgy vagyon, hogy egykoron majd nem leszen?
Mindazonáltal tudom én, megtudunk valamit a magyar nyelvről is – s ez nem kevés. Ám a magyarul tudás, kivált Auctoroknál, amúgy leírható-é egyáltalán? én, meglehet, e kérdésre sem vállalkoznék.
Megbocsásson a Leányasszony, hogy ezen, s épp illyen reflexiokkal bátorkodtam elé állni – szívére ne vegye, hogy udvariatlan kérdéseimmel zaklattam; nem akarok én kisded művek felett zordon képpel disserálni, alkalom nyílván, tète á tète, nyílt szóval szerencsésebben discurálhatnánk.
Magamat a vitézlő Esterházy uraságnak is úri fávoriba ajánlván, mellynek kinyilvánításával maradtam a Leányasszonynak kész köteles tisztelője, híve, s alázatos szolgája

Margócsy István, manu propria

Dabam Pestini, die 10-a Iulii 1987. A. D.

Ma is úgy vélem, a levélben megfogalmazott kérdések nem teljesen tanulság nélkül valók – kicsit analitikusabb kifejtésben talán ma így hangzanának.
Az első kérdés a szerző figurájának problémáját érinti: Esterházy életműve épp azokban az évtizedekben formálódott ki, amelyek a biografikus szerző alakjának létjogosultságát radikálisan kétségbe vonták, s a műveknek a szerzőtől függetlenedő autonómiáját, s a többi irodalmi mű végtelen hálózatába való beágyazottságát hangsúlyozták. Esterházy e teóriát és korhangulatot szinte megtestesítvén, kivált a Termelési-regényben és utána a szerzői funkciót szinte a határtalanságig szétszórta, s az egy szerzői figurának feltételezését szinte dezavuálta.7 A Bevezetés-sorozat egyes, önállóan megjelent kötetei, majd a nagy könyvben egymás mellé helyezett, egymástól rendkívüli mértékben különböző művek szinte lehetetlenné tették a „hagyományos” módon azonosítható szerző figurájának körvonalazását, s az egyik műből (a szerző azonosságának ismeretében) kikövetkeztethető másik műnek szerzői felismerhetőségét, amihez jelentős mértékben hozzájárult az az írói gesztus, amely az intertextualitás általános elméletének konkretizált gyakorlatában az idézeteket saját szövegként tüntette fel, s így a saját szöveget is mintegy idézet formájában is értelmezhetővé tette. A szerző e nagy mű értelmében nem más, mint állandó vibrálás az ismétlés, másolás, a variálás technikai sorozatában: egyszerre képviseli a központnak elmozdítását és megsokszorozását. Sőt: az az elbeszélés, amely – a többi darabtól eltérően – tematizálja az „Esterházy” nevet, épp a szerző elpusztításának játszi gesztusával operál: nemcsak egy Esterházy nevű szereplő fura, sokértelmű haláláról szól, hanem íróilag is „megtestesíti” az „Esterházy-halált”: maga a szöveg teljes mértékben átvétel, kölcsönszöveg: Danilo Kiš írásának szó szerinti „másolása”, kisajátítása – mintegy lemondván a „szerzői eredetiségnek” a minimumáról is.8
A Tizenhét hattyúk épp e ponton lesz különösen érdekes – hisz az sem lenne abszurd, ha feltennénk a kérdést: vajon Esterházy írta-e? Hiszen a mű a hölgy neve alatt jelent meg, s az álnév felleplezése, mint ismeretes, csak indiszkréció révén lett kikényszerítve, s Esterházy – tudomásom szerint – soha nem nyilatkozott arról, hogy ha az indiszkréció nem következik be, akkor magáénak vállalta volna-e a könyvet. Így viszont két lehetőség nyílik az álnév értelmezésére: vagy arról van szó, hogy a szerzői funkció elidegenítése odáig hatott volna, hogy egyáltalán ne lehessen Esterházyra értelmezhető, minek során annak a lehetősége is felmerülhet, hogy a szerző akár minden szempontból feladná vélelmezhető identitását; vagy pedig arról, hogy Esterházy épp ennek ellenkezőjét akarta volna kipróbálni, s meg akarta volna teremteni egy bár fiktív, de mégiscsak körvonalazható szerző határozott imágóját? Hisz írt ő már olyan művet, amelynek kizárólagos beszélője (tehát narrátora) meghatározott más figura, de amelynek esetében a szerzőnek eszébe nem jutott, hogy magát a művet a beszélőnek, azaz Zsófikának „ajándékozza” (Fuharosok)! E műben viszont a szerzőfőszereplő figurális körvonalazása oly plasztikusra (is) sikerült, hogy recepciójában túlnyomóan az epikai referencialitás igénye dominál: hisz csak e műve nyerte el Esterházynak azt az utóéletet, hogy az általa megalkotott történetből, nem pedig a felmutatott nyelvi szövegképzésből készítettek filmet is, monodrámát is, a nyelv dominanciáját a történet kizárólagosságává szűkítvén le.9
Esterházynak a szerző-funkcióval való impozáns és szertelen játéka paradox következményekkel járt: a Bevezetés nagyszabású kanonizációja ugyanis úgy zajlott le, hogy a művek és műdarabok elemzése csak elemenként érintette a szerzőség kérdését – ám a nagy mű egésze a tényleges szerző, Esterházy Péter kétségbevonhatatlan produkciójaként lett rögzítve, s valójában nem is mű, hanem a szerző, EP lett kanonizálva, félretévén minden posztmodern megfontolást, s így az úgynevezett prózafordulat Esterházynak elsősorban a nevével lett legitimálva és fémjelezve… S Esterházy későbbi működése ugyanezt a tendenciát erősítette: publicisztikájának, közéleti szereplésének esetében fel sem merült a szerzőség esetleges problematikussága (s ez az egyértelműség aztán rávetült szépirodalmi műveinek interpretációjára is); s a további jelentős szépirodalmi művek egyre erősebben hangsúlyozták a műveknek a szerzőtől való feltételezettségét: a Harmonia, a Javított kiadás, a Semmi művészet, s kivált az Esti önreflexív, önmagára és a művek egymásra utaltságára koncentráló technikája szinte már távolságtartással kezeli azt a szétszórt, és rögzített középpontról lemondó írói imágót, amely pedig a Bevezetés szerkezetét alapjában meghatározta, s megerősíti a szerző funkció figuralitásának referenciális igényét.

A második kérdés az archaizálás problémáját veti fel. Az archaizálás irodalmi gesztusa ugyanis elkerülhetetlenül hozza magával a referencialitás igényét – maga a „régies” megszólalás ugyanis nem más, mint határozott és többé-kevésbé egyértelmű utalás valami másra, vagyis egy olyan lehetséges, de nem saját nyelvhasználatra, amelynek funkciói és modalitásai nem a jelenlegi, aktuális irodalmi mű határain belül helyezkednek el, s ezért az Esterházy eddigi (addigi) műveinek nyelvi univerzumát rendkívül erősen megkötik. Míg a Termelési-regény vagy a Kis Magyar Pornográfia, a Fuharosok nyelvi sokszerűsége, nyelvi szabadsága végtelenül sokfelé kinyitotta a nyelvhasználat lehetőséghorizontját, az itt tapasztalt archaikus nyelv minden bravúrja és tűzijátéka ellenére zárt nyelvi világot prezentál – hiszen egész játéka arra mutat, hogy ez a nyelvi világ a tradíció lezárt és felbonthatatlan birodalmában helyezkedik el: volt, nem pedig van, s mai alkalmazása elsősorban rámutató jellegéből meríti erejét; úgy is fogalmazhatnám: Esterházy nyelvi gátlástalanságának maga a történelem vetett gátat. Lírai művekben az archaizálás gesztusa mindig egyértelműen idézetként, rámutató imitációként funkcionál, az epikai művek archaizáló tendenciái pedig általában a történelmi regények történeti hitelességének illúziójában fogannak, s e hitelesség érdekében tesznek istenkísértő és kétségbeesett kísérleteket: némely 20. századi regény csak úgy tudta elképzelni történetiségének „valószerűségét”, hogy a mű nyelvét nyelvtörténetileg próbálta garantálni; e kísérletek aztán mára alighanem katasztrofális kudarcnak minősíthetők, s szatirikus mosoly híján alig is olvashatók (csak két példát említenék: Laczkó Géza a Zrínyi-kor nyelvét akarta feleleveníteni, Kodolányi pedig a mély középkort idézte meg sokszor majdnem érthetetlenné vált frázisaival).10 Persze ez az archaizálás a régi „világ” megidézésének eszközeként mutatja fel magát – ehhez Esterházy művének természetesen semmi köze, hiszen nem mai történetmondásának nyelviségével éppen nem a mai világ nyelvi tükreként kíván fellépni, hanem mintegy a hagyományos archaizálásnak inverzeként: nem a világot idézi meg, hanem a világ felidézhetőségének moduszát. S alighanem ebben a törekvésben rejlik archaizálásának csapdája: hiszen míg ily módon nem egyes régi szerzők nyelvét vagy nyelvhasználatát idézi meg, s valóban nem utal a régiség kitüntetett mozzanataira,11 hanem egy generális „régi” beszédmódot mutat fel, addig az „egész” régiség elmondhatóságának referenciális utópiáját generálja.12

A mű archaikus szövegének igazi kulcsa ugyanis nem a szóválogatásban (a „régi” szavak sokszor nem is érthetők, nem is magyarázhatók – csak hangulatuk van; pl.: ké-kéketlen, ezenyét, bíbálkodom, kukrejtes stb.), nem a különös fonetikai jelenségek használatában, nem az elavult ragozási formákban rejlik, nem ezek törekszenek csúcsteljesítményre, hanem a szöveg egészének retorikája és modalitása.13 A mű ugyanis messze nem a teljes magyar irodalmi régiséget idézi meg, hanem annak csupán egy, persze nem csekély rétegét: a teologikus és morálfilozofikus traktátusok és prédikációk hangütését és retorikáját; nyilván emiatt kap kitüntetett szerepet Pázmány Péter, minden más régi írónak és szépírónak, s minden más nyelvi regiszternek a rovására. Hiszen felvethető lenne a kérdés: egy ily szomorú, de mégis frivol történet kapcsán hogyhogy nem merül fel a magyar régiség széphistória-hagyománya, a régi szerelmi költészet (pl. Zrínyi Miklós), a humoros-ironikus történetmesélés (Heltai Gáspár) nyelvhasználata, vagy akár a mitologizáló narratíva buja ornamentikára törekvő poétikája (Gyöngyösi István)? Csokonai Lili önéletírása, paradox módon, épp abban éri el kerülni kívánt referencialitását, hogy beszédmódjával úgy állítja be régiség és maiság viszonyát, mintha a régiség e fenséges regiszterében (a morálteológiai nyelvhasználat patetikus és fenyegető univerzalitása révén) még megfogalmazható lett volna mindaz a metafizikai szenvedés és pátosz, amelyre a mai világ sem antropológiailag, sem nyelvileg nem képes; mintha a régies, mindvégig a szakralitást idéző nyelv egy harmonikus világteljesség univerzalitását állítaná: mintha akkor még nyílhatott volna lehetőség a sors partikularitásának emelkedett meghaladására, s a kimondhatóság pátosza magát a kicsinyes sorsot is felmagasztosíthatta volna (epikai szinten e beállítást képviseli az Isten és a prímszámok tisztaságának motívuma).14 Csokonai Lili mindezt nyíltan ki is mondja: „Akar módi, akar ásatag, nem félek meggyónni, a szók nékem legerősb támaszom, ezen sok élemett szók, tűnt mondatrajzolatok, hótt férfiak szájábúl fröcskölhető ujjongások, szók, mik olly világbúl valók vólnának az miben – rémlik innejt – szinte az vala meg, mi bennem heány, körülem, ahogy e textusok leglelkibűl, világ holott főd ég egyben vala, összeille, az Égben lakik vala az Úr és teremtményei a főldön, az emberi állatok, azon célbúl, hogy őtet alázatosan imádva tellyes és fényes lönne életjök. Barokk égboltrúl Pázmány kardinál gyökönt.”15 S nyilván ugyanez a nyelvszemlélet utasítja el radikálisan és generálisan a nyelvújítást mint a régi univerzalitás visszametszését – azok a neologizáló szófordulatok, amelyek a Pázmány korában még nem létező momentumokat mégis meg akarják nevezni (autó, ’ennenmozgó ördöghintaja’) inkább csak keserű önparódiaként hatnak.

A harmadik kérdés már nem kapcsolódik közvetlenül e regényhez: az írói nyelv avulásának elméleti problémáját feszegeti. Esterházy ugyanis Móricz Zsigmond kapcsán igen paradox kijelentést tett: miközben a legnagyobb jelzőt sem sajnálta tőle, ugyanakkor azt is állította, hogy Móricz „nyelvét” mintha kifosztotta volna az idő: „az, amiről beszél, az, akiről, és az a nyelv, amelyen ott – mindez már nincs”. Eszerint ha az a világ, amelyben az író alkotott, eltűnt, s az a beszélt nyelv, amely az író világát körülvette, eltűnt vagy radikálisan elváltozott, akkor az író nyelve is a „nincs” kategóriájába kerülhetne – de akkor mi marad belőle? Esterházy a maga írói nyelvstratégiájának megfelelően igen sokat nyilatkozott az írói nyelvhasználatról (bár nem mindig könnyen magyarázhatóan, például: „Kosztolányi pontosabban tud magyarul, Krúdy varázsosabb, Csáth merészebb, Babits mélyebb, de Móricz tud a legtermészetesebben magyarul. Nem úgy ír, ahogy beszél, vagy ahogy az emberek beszélnek, hanem az írás úgy hat, mint a beszélt nyelv. Hogy tehát ez [is] konstruált, bizony: csinált.”),16 majdhogynem mindig kizárólag a mondatok szintjét tekintve az író birodalmának – de rendre tisztázatlanul hagyta az író nyelvének és az írói nyelv történeti feltételezettségének problémáját. A mondatokat hol történelem felettinek vélte (például: „Magyar mondat van, van Kosztolányi előtti és Kosztolányi utáni mondat. A Kosztolányi előtti mondat lehet barokk, és akkor a Pázmányé, mindenki másé részhalmaz [többnyire nem is mondat], és nyelvújítás utáni; mondjuk a magyar mondat stációi, hevenyészve: Pázmány – Kemény Zsigmond – Kosztolányi – Ottlik – Satöbbi [enyhén önéletrajzi megjegyzés]. […] Minden valamirevaló magyar írónak saját bejáratú mondata van. Megismerszik a járásáról.”),17 hol pedig, mint a kipécézett Móricz-esetben, történelem-függőnek vélte. Holott a nagy kérdés, ami nem lett feltéve, valószínűleg így szólna: ha egyrészt az író a rajta kívül álló nyelv változásainak függvénye, másrészt azonban, ha minden írónak saját mondatai vannak, azaz a mondatok nem mások, mint fiktív beszélőknek fiktív nyelvi szerkesztvényei – akkor hogyan is működik a történelem az irodalomban s az irodalom a történelemben? Hiszen ha komolyan vesszük a Móriczról alkotott véleményt, miszerint az a nyelv, a történelem fordulata miatt, már nincs, akkor hogyan állunk a ma született kimondott és leírt mondatokkal és nyelvvel: azok ma vannak, tehát meglehet, hogy majd egyszer ők sem lesznek, vagy pedig mégis számot tarthatnak bizonyos történelem felettiségre?

S vajon nem lehetséges, hogy az első variáció (is) működhetik Esterházy esetében? Hiszen a Termelési-regény, ami keletkezésekor maga volt a megtestesült fiktív nyelvi öntörvényűség, sok mai olvasó szemében mára nyelvileg is történelmi dokumentummá változott, s mintha épp az a mozzanata vált volna történetivé, ami a maga korában radikális nyelvi-irodalmi neologizmusként hatott. Mert Esterházy, mikor „avulásról” beszél, több évtizedben gondolkodik – csakhogy a mi korszakunkban a rendszerváltás kulturális sokkja okán sokkal hamarabb következett be az a kikerülhetetlen nyelvi átalakulás, ami minden irodalmi-nyelvi percepciót „természetesen” más fényben tüntet fel. Hisz bizonyára érvényesek így is Esterházy szavai: „A hatvan-nyolcvan éve született írások vannak most a leghátrányosabb helyzetben, nem régiek, hogy ódonságukat, idegenségüket a javukra írjuk, és nem újak, nem mostaniak, nem közeliek, hogy furcsaságaikban a magunkéit ismerhetnénk fel. Zavarón fölerősödnek a korhoz kötött modorosságok…”18
S így talán megkockáztatható az a szentségtörő kérdés is: vajon nemcsak az archaizálásnak, hanem a radikális neologizmusnak is meglehet a maga csapdája?
Mert „ide-oda avulnak a szövegek…”

JEGYZETEK


1. Szilasi László: A párbeszéd kudarcai, in uő, Miért engedjük át az ácsnak az építés örömét? JAK–Budapest, Pesti Szalon, 1994, 71–82.
2. Kulcsár Szabó Ernő: Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk, Kortárs, 1987/12, 159–164. A nagyívű és tanulságos elemzés végkövetkeztetése: „ebben az értelemben azonban a Tizenhét hattyúk inkább kísérlet marad, mintsem egyértelműen meggyőző vállalkozás” (163); későbbi megfogalmazásban: „A referencializációból végső soron kioldhatatlannak bizonyult »élettörténet« ezért inkább csak jelölő, nem pedig létesítő pozícióba hozta a nyelvet. […] A művön részben valóban számon kérhető a referenciális nyelvhasználat következetessége.” Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter, Pozsony, Kalligram, 1996, 212–213.
3. Tolcsvai Nagy Gábor: Nyelv a magasban. A Tizenhét hattyúk nyelvszemlélete, Alföld, 1994/7, 47–57; Selyem Zsuzsa: Archeológia és prímszámtechnika a Tizenhét hattyúkban, Kalligram, 2000/4, 106–114, lásd http://selyem.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=37&p=3238, letöltve 2017. szeptember 14.; Szirák Péter: Az Úr nem tud szaxofonozni. Esterházy Péter prózájáról, Alföld, 1994/7, 30–46.
4. Esterházy Péter: Tizenhét kitömött hattyúk, in uő, A kitömött hattyú, Budapest, Magvető, 1988, 120–152.
5. Utalás a Termelési-regény második részének (E.* följegyzései), mottójára: „Buddy Glass természetesen csak az álnevem. Valódi nevem: George Fielding Anti-Climax őrnagy (Salinger: Seymour: bemutatás)”.
6. Utalás Esterházy pár évvel korábbi Móricz-esszéjére: Utószó, szó, szó, in A kitömött hattyú, id. kiad., 268–278.
7. E „szétszóró” írói gesztust vagy technikát rendkívül érdekesen elemzi könyvében Szabó Gábor: „…te, ez iszkol”. Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című művének nyomában, Budapest, Magvető, 2005; lásd különösen a „(crise d’identité)” című fejezetben.
8. Lásd a Bevezetés… kötetben Mily dicső a hazáért halni címmel. A szöveghez írott lábjegyzet a következő formában adja az Esterházynál megszokott hivatkozás-utalást: A fenti szövegben, többek között, szó szerinti vagy torzított formában Danilo Kiš-idézetek vannak.
9. Lásd a könyv alapján készített filmet: Érzékek iskolája (1996), rendező Sólyom András, főszereplő Gryllus Dorka.
10. Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium, Budapest, Franklin kiadó, 1918; Kodolányi János: A vas fiai, I–II. (1936); Budapest, Magvető, 1961. – Ízelítőül vagy elrettentésképpen néhány sor az utóbbi regényből (I. 19–20.): „– Uhh, gyerekök – sóhajtott Bene keservesen. – Jobb elmönnék valamék váras alá sáncot hányni, minthogy azt a lányt megláttam vala… – Rámen a fejed – intette Gál. – Rámen egyöbe is – toldotta meg Ernye. – Egyször kitessze a gyuhát. Akkorát epeködik. – Epeködik, sepeködik. – Adik vagy nem adik? – kérdezte kiváncsian Gál. – Mast épölődik az apja, hogy adi vagy nem. – Lá, csak baj ám az, hogy ha az embörnek nincs annyi morhája, loaja, prémbűre. amennyit egy szép lány megér. – Lá, mejen szép két csilling! Krösztyények űk is, ne beszélj – feddette Gál. – E csak olyan csárma beszéd. Minnyá jóravaló lány, dógos, kegyös, hűségös. Akit néköm az ézös kinéz, azzal én beéröm. Nem csillangózom Hídvégre…”
11. Vö. Kulcsár Szabó Ernő véleményét: A szöveg nem egyeseket idéz, hiszen „nem egyes szerzők nyelve, hanem magáé a magyar irodalmi régiségé”. Kulcsár Szabó, i. m., 162.
12. E kérdést igen érdekes szempontok alapján elemzi Szilasi, i. m. 77–80.
13. Nagyon érdekes és meglepő, hogy az a tanulmány, amely nyelvészeti aprólékossággal követi Esterházy grammatikális és szótári különlegességeit, épp a retorikáról nem ejt szót. Lásd Jolanta Jastrzębska: Archaizálás és intertextualitás. Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk, Irodalomtörténeti Közlemények, 1991/1, 48.
14. E kérdéshez lásd Selyem Zsuzsa tanulmányát: Archeológia és prímszámtechnika a Tizenhét hattyúkban, lásd 3. jegyzet.
15. I. m. 130. (A tizenhetedik hattyú című fejezetben).
16. Esterházy Péter: Utószó, szó, szó, id. kiad., 275.
17. Uő, Arra gondoltam, hogy az le, in uő, Egy kék haris, Budapest, Magvető, 1996, 178–179.
18. Uo., 180.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.