Pjotr Jakovlevics Csaadajev – „Oroszország két világ között”

Mert sohasem tartottunk lépést a többi néppel: nem tartozunk az emberi nem egyik nagy családjához sem; nem vagyunk sem nyugatiak, sem keletiek, és nem rendelkezünk egyikük hagyományaival sem. Minthogy időn kívül állunk, bennünket nem érintett az emberi nem általános nevelődése. Nézzen körül. Nem áll-e mindenki fél lábbal a levegőben? Mintha mindenki utazna. Senki számára nincs meghatározott létezési szféra, semmivel kapcsolatban nincsenek jó szokások, semmire nincs szabály, még csak otthon sincsen; semmi, ami kötné az embert, semmi, ami rokonszenvét, szeretetét fölébresztené, semmi tartós, semmi maradandó: minden elmúlik, minden elfolyik anélkül, hogy az emberben vagy körülötte nyomot hagyna. Mintha csak táboroznánk lakásainkban, mintha idegenek volnánk családunkban, mintha vándorok volnánk városainkban, vándorabbak sztyeppeink pásztorainál, mert ők erősebben kötődnek pusztáikhoz, mint mi a városainkhoz.

A népek történetének érdekes korszaka a népek kamaszkora; képességeik ekkor bontakoznak ki a legerőteljesebben, ennek emléke felnőtt koruk öröme és tanulsága. Ami bennünket illet: nekünk nincs ilyesmink. Eleinte vad barbárság, azután közönséges babona, majd kegyetlen és megalázó idegen uralom, amelynek szellemét később örökölte a nemzeti hatalom – ez ifjúságunk szomorú története. A népek morális erőinek túláradása, a tevékenység, a féktelen játék kora – nálunk nem volt semmi ehhez hasonló. Társadalmi életünknek azt a korszakát, amely ennek az időnek megfelel, sötét és egyhangú, erőtlen, lankadt élet töltötte ki, nem élénkítette más, csak a gaztett, és nem enyhítette, csak a szolgaság. Nincsenek kedves emlékek, nincsenek bűbájos képek az emlékezetben, komoly tanulságok a nemzeti hagyományban. Tekintse át a magunk mögött hagyott századokat, az általunk benépesített földet: nem fog találni egyetlen vonzó emléket, egyetlen olyan értékes műemléket, amely nyomatékkal beszélne az elmúlt időkről, amely elevenen és festőien idézné őket. Mi csak a legszűkebb jelenben élünk, múlt és jövő nélkül, teljes szélcsendben. És ha időnként mozgolódunk, az nem valamely közös jó reményében vagy óhajtása miatt történik, hanem a csecsemőéhez hasonló gyerekes könnyelműségből, aki feláll, és kinyújtja kezét a csörgő után, amit dajkája tart elé.

Mi törvénytelen gyermekként jöttünk a világra, nincs örökségünk, nincs kapcsolatunk azokhoz az emberekhez, akik a földön előttünk jártak; szívünkben nincsen semmilyen saját létünket megelőző tanulság. Mindegyikünknek magának kell megpróbálnia összekötni a családban az elszakadt szálakat. Ami más népeknél szokás és ösztön, azt nekünk kalapácsütésekkel kell a fejünkbe vernünk. Emlékeink csak a tegnapi napig vezethetők vissza; úgymond idegenek vagyunk saját magunk számára. Ilyen furcsán mozgunk az időben, hogy amint haladunk, visszavonhatatlanul kicsúszik kezünkből a tegnap. Ez természetes következménye csupa átvételből és mautánzásból álló kultúránknak. Nálunk nincs belső fejlődés, természetes haladás; az új eszmék elsöprik a régieket, mert nem következnek belőlük, s ki tudja, honnan pottyannak. Kész eszméket veszünk át, ezért az a kitörülhetetlen nyom, amit az előre haladó gondolatmenet hagy a tudatban, s ami ennek erejét adja, nem barázdálja szellemünket. Növekszünk, de nem növünk fel; haladunk, de rézsútos vonalon, másképp mondva: azon, ami nem vezet célhoz. Olyanok vagyunk, mint a gyermek, akit nem szoktattak hozzá, hogy maga gondolkozzék; felnő, és nincs semmi sajátja, minden tudása lénye felszínén van, egész lelke kívül saját magán. Ez pontosan a mi esetünk.

Következésképpen mindegyikünkből hiányzik bizonyos magabiztosság, logika, bizonyos rendszere a gondolkodásnak. A Nyugat szillogizmusa ismeretlen a számunkra. Van valami, a léhaságnál is több, még a legjobb fejekben is. Legjobb gondolataink összefüggés és folyamatosság híján terméketlen káprázatok, megbénulnak agyunkban. Az ember természetéből fakad, hogy elvész, amikor nem talál módot rá, hogy kapcsolódjék ahhoz, ami előtte volt és utána lesz; ilyenkor minden konzisztenciája, minden bizonyossága elhagyja; az állandóság érzése nem vezeti többé, s így útját vesztetten áll a világban. Minden országban vannak ilyen eltévedt lények; nálunk ez az általános jelleg.

Holott a világ két nagy része, Kelet és Nyugat között állva, egyfelől Kínán, másfelől Németországon könyökölve, egyesítenünk kellene magunkban a szellemi világ két nagy princípiumát, a képzeletet és az észt, és egybefognunk civilizációnkban a világ egész történelmét. A Gondviselés nem ezt a szerepet osztotta ki nekünk, sőt úgy látszik, hogy egyáltalán nem foglalkozott sorsunkkal. Ránk nézve felfüggesztette az emberek elméjére jótékonyan ható tevékenységét, teljesen magunkra hagyott, semmilyen tekintetben nem törődött velünk, semmire sem akart megtanítani. Az idők tapasztalata nem létezik számunkra; a korszakok és nemzedékek gyümölcstelenül múltak el számunkra. Úgy nézünk ki, mintha ránk nézve visszavonták volna az emberiség általános törvényét. Magányosak vagyunk a világban, semmit nem adtunk neki, semmit nem vettünk el tőle; egyetlen gondolatot sem vetettünk az emberi gondolatok tömegébe, semmivel nem járultunk hozzá az emberi szellem haladásához, s ami ebből a haladásból nekünk jutott, azt eltorzítottuk. Társadalmi létünk első pillanatától kezdve semmi nem származott belőlünk az emberiség közös javára; egyetlen hasznos gondolat sem csírázott ki hazánk terméketlen talajából, egyetlen nagy igazság sem kapott szárnyra körünkből; nem vettük magunknak a fáradtságot, hogy bármit magunk eszeljünk ki, és mindabból, amit mások kigondoltak, csak a haszontalan fényűzést, csalóka látszatokat vettük át.

Csaadajev történetfilozófiai és nemzetkarakterológiai elmélkedései 1836-ban jelentek meg, hatalmas botrányt váltottak ki, s a szerző elleni kivételes rendőri eljáráshoz vezettek – ám hatásuk a 19. századi orosz társadalmi gondolkodásra beláthatatlanul nagy volt.

Forrás: Pjotr Jakovlevics Csaadajev: Filozófiai levelek egy hölgyhöz. Fordította Fränkel Anna. Az utószót és jegyzeteket írta Erdélyi Ágnes. Magyar Helikon, 1981. Öv alatti sorainkat az első levélből idéztük: 9–39.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.