Zygmunt Bauman – Szolidaritás: egy megtestesülni vágyó szó

Az esszé első angol nyelvű megjelenése: „Solidarity: A word in search of flesh”. In: New Eastern Europe 2013/2. © Eurozine.

A szolidaritás gyakorlása azt jelenti, hogy az egyén a gondolkodását és cselekvését az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elvre alapozza. Az egymás iránti kölcsönös felelősség (a csoport felelős az egyénért, az egyén felelős a csoportért) elvének tiszteletben tartását 1765-ben a francia Enciklopédia a solidarité névvel látta el. A szó a solidaire melléknévből származik, melynek jelentései közt szerepel: „kölcsönösen függő”, „teljes”, „egész”. A solidaire pedig a solide-ból származik, melynek jelentései közt megtalálható a „megbízhatóság”, „teljesség”, „szilárdság”, „tartósság”.
Egy csoportra, melynek tagjai szolidaritásról tesznek tanúbizonyságot, jellemző az állhatatosság és az ellenállás mindazokkal a nehézségekkel szemben, melyeket olyan, az emberekre széleskörűen jellemző vétkek okoznak, mint a féltékenység, a kölcsönös bizalmatlanság, a gyanú, az érdekkonfliktusok és a rivalizálás. A szolidaritás attitűdje sikerrel előzi meg, hogy az egyéni érdek és a közjó ellentétbe kerüljenek egymással. A szolidaritás az, ami az egyének laza csoportosulását közösséggé formálja; fizikai együttlétezésüket morális koegzisztenciával egészíti ki, miáltal egymástól való függőségüket a végzet és sors rangjára emeli… Legalábbis ezeket a reményeket és vágyakat fűzték a szolidaritáshoz, amikor elkezdték propagálni, gyakorolni és ápolni a 18. század közepe táján, az ancien régime összeomlásának kezdetén, a modern nemzetállam-építés korszakának hajnalán.

A szolidaritás robbanása

Az „Occupy Wall Street” szervezőinek első kezdeményezései közé tartozott, hogy meghívták Lech Wałęsát, a lengyel Solidarność (Szolidaritás)
legendás vezetőjét a manhattani Zuccotti Parkba, hogy úgymond átadhassa a stafétát a „hatalmat a népnek” váltóversenyében. A Wall Street
elfoglalói a magát Solidarnośćnak nevező társadalmi mozgalom hittestvéreinek tekintették magukat. Annak a mozgalomnak, amely később mindannak a megtestesítőjévé vált, ami a lengyel népet egyesíteni tudta a jogait megsértő és akaratát semmibe vevő politikai hatalommal szemben. Ehhez hasonlóan a Wall Street elfoglalóinak célja az volt, hogy felülírják azokat az osztálybeli, etnikai, vallási, politikai és ideológiai viszályokat, melyek megosztják az amerikai társadalmat, kiszolgáltatva őket az egoizmusnak, a pénzsóvárságnak, az egyéni érdekek hajszolásának, valamint a mindebből következő emberi nyomorúság iránti közömbösségnek. Az ő szemükben a Wall Street bankárai a fenti csapások megtestesítői.

A tiltakozók úgy tekintettek magukra, mint az amerikaiak 99%-ának képviselőire, sőt inkább élharcosaira. A Zuccotti Parkba a közismerten konfliktusoktól terhelt és megosztott társadalom meglehetősen különböző sarkaiból és zugaiból érkeznek a „foglalók” – ennek a megmozdulás indítványozói nyilvánvalóan tudatában voltak. Ennek ellenére reménykedtek abban, hogy felfüggeszthetik a vitákat és tompíthatják az ellentéteket legalább arra az időre, amely szükséges annak a rémálomnak a megszüntetéséhez, mely egyenlő mértékben kísért minden – vagy majdnem minden – amerikait (ahogy a diktatórikus kommunista rezsim kísértette a lengyeleket, Mubarak zsarnoki uralma az egyiptomiakat és Kadhafi terrorja a líbiaiakat).
Elkerülték, hogy olyan témákba bonyolódjanak bele, amelyekben mindenképpen különböző álláspontot képviseltek – különösen azt a kérdést kerülték, hogy miként fog kinézni Amerika, amikor a magukat a Wall Street bankjaiba bebetonozó amerikaiak leggazdagabb 1%-a már nem birtokolhatja a nemzeti vagyon 93%-át. A „foglalók” azzal büszkélkedtek az újságíróknak a parkban, hogy mozgalmuk valóban a népből ered, spontán módon szerveződik, és senki nem manipulálja a háttérből – amit az is bizonyít, hogy nincsenek vezetőik, akik saját céljaikra használnák fel. És valóban nem volt vezetőjük – nem is lehetett. Hiszen az a vezető, aki méltó erre a névre, per definitionem olyasvalaki, akinek van víziója és programja. És ha a Zuccotti Parkban elkezdtek volna víziókat és programokat kidolgozni, mindazok a kérdések, amelyeket korábban félretettek, és amelyek felett óvatosan és csendben átsiklottak, az érdekek és preferenciák ordító és egykönnyen nem megoldható konfliktusai, mindmind azonnal felszínre kerültek volna. Abban a pillanatban a parkban felépített sátorváros kísértetvárossá
változott volna – ahogy az korábban már sokszor megtörtént, például Kijevben a Majdanon vagy Kairóban a Tahrír téren. Azonnal megszűnt volna a többmilliós mozgalom, amelynek éppen a máskülönben ellentétes táborok és frakciók egyesítése volt a célja, és megszűntek volna az okok is, amelyek ezt az átmeneti szövetséget fenntartották.

Más „felháborodottak mozgalmához” hasonlóan a Wall Street elfoglalása is úgymond a „szolidaritás robbanása” volt. A robbanások, mint tudjuk, hirtelen történnek és sokkolnak, de épp ennyire rövid életűek. Időnként e mozgalmak a „szolidaritás karneváljai”. Ahogy az orosz gondolkodótól, Mihail Bahtyintól megtanultuk, a karnevál olyan esemény, amely betör a világi monotóniába, pillanatnyi kiszakadást hozva ezzel a mindent leigázó, nyomasztó és visszataszító mindennapi rutinból. A karnevál felfüggeszti és érvénytelennek nyilvánítja a rutint, jóllehet csak az ünnepségek idejére. Amint sikerült az energiákat levezetni és alábbhagy a költői diadalmámor, a tivornyázók visszatérnek a prózai hétköznapokhoz.
A rutin számára a karneválok jelentik a szükséges biztonsági szelepet – a nyomás enyhítéséhez. Időről időre ki kell engedni a veszélyes érzelmeket, lecsapolni a rossz vért, le kell vezetni a rutinnal szembeni irtózást és ellenérzést ahhoz, hogy aztán vissza lehessen állítani az embert gyengítő és képességeitől megfosztó hatalmát. Röviden: a szolidaritás esélyeit tehát kevésbé a „karnevál” szenvedélye és lármája határozza meg, sokkal inkább a szenvedélytelen rutin csendje. Szolidaritást akarsz? Akkor nézz szembe és küzdj meg a hétköznapi rutinnal – minden logikájával és ostobaságával, elvárásainak, parancsainak és tiltásainak erejével együtt. Mérd az erődet azok mindennapi tevékenységeihez, akik a történelmet formálják, miközben a történelem formálja őket.

Értékvesztés

Legalábbis a világ azon részén, ahol mi élünk, a mindennapos robotolás enyhén szólva nem kedvez a szolidaritásnak. Ám ez nem mindig volt
így. A modern kor hajnalát formáló társadalmakban ugyanis valóságos szolidaritásgyár működött. Az emberi kötelékek erejére és szilárdságára, illetve az emberek egymástól való függésének nyilvánvalóságára épült. A jelenkori lét sok aspektusa számos leckét adott nekünk a szolidaritásból, arra buzdítva bennünket, hogy összezárjuk a sorainkat és kéz a kézben vonuljunk: a gyárfalakon belül hemzsegő munkások csapatai, az óra köré szerveződő és a futószalagon mért munkarutin uniformitása, az ellenőrző tekintet állandó jelenléte
és a fegyelmi követelmények szabványosítása. De ugyanígy az osztálymegosztottság mindkét oldalán álló szereplők – az irányítók és az irányítottak – meggyőződése arról, hogy kölcsönös függőségük szükségszerű, és nincs lehetőség a fejlődésre. Tehát észszerű volt kidolgozni egy állandó modus covivendit és bizonyos önként vállalt korlátokat, amelyek ehhez a kiegyezéshez abszolút elengedhetetlenek voltak.
A szolidaritás előnyeit kiemelte a szakszervezetek gyakorlata, a kollektív szerződések és tárgyalások, kollektív munkaszerződések, termelők, fogyasztók és bérlők szövetkezetei, vagy a legkülönbözőbb fajtájú szövetségek és kölcsönös segélyszervezetek. A nemzeti hatóságok területileg meghatározott szuverenitására alapozó államépítés logikája maga is gerjesztette a szolidaritást. És végül a jóléti állam (Sozialstaat, état providence) intézményeinek lassú, de biztos terjeszkedése rámutatott az emberi együttélés közösségi jellegére, mely a szolidaritás eszméjén és tapasztalatán alapul.

Velejéig individualizálódott („késő modern”, ahogy azt manapság gyakran, de alaptalanul nevezik)1 fogyasztói társadalmunk a szolidaritásgyár gyökeres ellentéte: kölcsönös gyanakvást és versengést eredményez. E mai gépezet működésének általános mellékterméke az emberek közti szolidaritás elértéktelenítése: hasznának elutasítása vagy akár megtagadása a személyes vágyak hajszolása és személyes célok elérése során. A szolidaritás értékvesztése abban gyökerezik, ha az embereket már nem érdekli a közjó és annak a társadalomnak a minősége, amelyben az egyén élete zajlik. Ahogy Ulrich Beck – a kortárs kulturális átalakulások egyik legélesebb szemű kutatója – mondja, ma nem a megegyezésen alapuló, bármilyen szintű közösségek, hanem az egyes különálló egyének azok, a maguk különböző tulajdonságaival és az önrendelkezésért folytatott magányos küzdelmükkel, akik annak terhe alatt roskadoznak, hogy megkeressék és meg is találják – egyéni úton és az egyéni lehetőségek által meghatározott határokon belül – az „egyéni megoldást” a „társadalmi szinten kitermelt” problémákra. (Hatékonyságában és abszurditásában ahhoz hasonlít ez a vállalkozás, mintha egy családi légópincét építenénk azért, hogy elkerüljük a nukleáris háború következményeit.)
Azokkal a társadalmakkal ellentétben, amelyekben a domináns attitűd a „vadőr” volt (miszerint az ember gondoskodik az Isten általi teremtés közös örökségének megőrzéséről) vagy a „kertész” (a társadalmi rend formájáért és megőrzéséért viselt felelősséget feltételezve), a ma könyörtelenül és kitartóan megkövetelt attitűd a „vadászé”. Ez az attitűd főként, sőt talán kizárólag a vadásztrófeák számáról és méretéről és a vadásztáska befogadóképességéről szól. A vadászterületen élő állatok jólétével való foglalkozás, ami a jövőbeli vadászatok sikerének záloga, a vadász figyelmének hatósugarán kívül marad. Egy olyan társadalomban, melyben a fogyasztók a további fogyasztásaik potenciális tárgyainak raktáraként kezelik a világot, az ajánlatos életstratégia egy viszonylag kényelmes és biztos odú kifaragása kizárólag saját használatra abban a nyilvános térben, mely reménytelenül barátságtalan az emberekkel szemben, érzéketlen az emberi tragédiákra és szenvedésre, és tele van szórva vadászlesekkel és rejtett csapdákkal. Ebben a világban a szolidaritásnak nem sok hasznát vehetjük.

Új igazságok

Nehéz megállapítani, hogy mi az ok és mi az okozat – de a közjó (és ami még fontosabb, maga a társadalom) minősége iránti érdeklődés lanyhulásával párhuzamosan megfigyelhető a hagyományos „szolidaritásgyárak” pusztulása és lerombolása is, tehát az olyan intézményeké, amelyek ösztönözték a szolidaritás attitűdjét. A „munkaerőpiac liberalizálására” és a munkahelyi közösségek ebből következő változékonyságára jellemző a csökkenő – mivel jogilag egyre kevésbé védett – stabilitás, ez pedig erősen akadályozza a „kollégák” közti szorosabb kötelékek kialakulását. A vállalatirányítási filozófia a mai formájában az adott cég pénzügyi eredményességének felelősségét a felettesekről a beosztottakra hárítja át, ezáltal az alkalmazottak mindannyian versenyhelyzetbe kerülnek.

Ebből a filozófiából következik, hogy minden egyes alkalmazott hasznosságát a cég nyereségességéhez való hozzájárulásán keresztül lehet lemérni: arra van tehát kényszerítve, hogy versenyezzen a munkahelyi közösség többi tagjával. Lényegében tehát arra kényszeríti a munkásokat, harcoljanak, hogy megússzanak egy újabb elbocsátási hullámot – mely húzásnak gyakran adnak olyan „politikailag korrekt” álneveket, mint a contracting out vagy az outsourcing. Ebben a nyilvánvalóan zéróösszegű játszmában az egymással való szövetségkötés vagy a sorok összezárása kevés haszonnal kecsegtet, és nem sokat segít a túlélésben – ezzel szemben vészesen közel kerül ahhoz, hogy az öngyilkossági hajlam megnyilvánulásának tűnjön. Vagy még vészjóslóbban: a vállalatirányítás és a munkaerő korábbi kölcsönös függését, melynek eredményeként kölcsönös viszonyba kerültek egymással a kötelességek és felelősségek is, egyoldalúan eltörölték.
Míg a potenciális munkavállalók nehézségekbe ütköznek a munkahelyváltás során, potenciális munkáltatójuk különösebb probléma nélkül átviheti magát (vagy a tőkéjét) egyik helyről a másikra, így főnök és beosztott „házasságában” az előbbi által kezdeményezett válás, melyben a feltételeket a kezdeményező fél diktálja, minden ponton lehetséges. Nehezen beszélhetünk addig sorstársi szolidaritásról, amíg a tettekben megmutatkozó szolidaritás sem várható el; a kötelékek ehhez túl lazák, a felelősség túl törékeny és túl könnyen megsemmisíthető. Az állások bármelyik pillanatban egyszerűen felszívódhatnak, főnökökkel és tulajdonosokkal együtt, a leglojálisabb, leghasznosabb és legértékesebb alkalmazottakat is munka és fizetés nélkül hagyva. A kölcsönösen vonzó modus covivendi kialakításáért tett erőfeszítéseknek a fenti körülmények között nem sok értelmük van; a kölcsönös szolidaritásra pedig szintúgy nincs különösebb esély.
Ezeket az új igazságokat élénken szemléltetik és belenevelik az emberekbe a tévében futó népszerű valóságshow-k. A média által propagált igazságok azt hirdetik, hogy ezekben a műsorokban a résztvevők egymás ellenségei; tehát csak a társaid kárára tudod elérni, hogy hogy jól végezd a dolgod és túléld a csatát. Mindenkinek az az elsődleges célja, hogy bent maradjon és elérje, hogy a többiek mielőbb kiessenek; így tehát neked is csak ez lehet a célod. A koalíciók (ha egyáltalán kialakulnak) csak ad hoc jelleggel és időszakosan működhetnek, addig tartanak, amíg hasznosak az egyén érdekei számára és aláássák mások érdekeit; senki nem tesz esküt és senki nem vállalja magára a hosszú távú (hogy az örökkévalóságról ne is beszéljünk) felelősség súlyát. A kiűzetés – amelyet az említett show-k legtöbbjében hetente egyszer hirdetnek ki – mindenek felett álló törvény. Az egyetlen, amit nem lehet előre tudni, hogy kit ki fog felülmúlni és kiejteni. Itt nincs helye a „közös ügynek” vagy a másikért vállalt felelősségnek – mindenki csak önmagáért küzd. Mintha a valóságshow-k összes szerkesztője és producere arra esküdött volna fel, hogy kiegészítő érveket szolgáltasson Sigmund Freud azon megállapításához, miszerint Isten összes parancsolata közül a „Szeresd felebarátodat, mint magadat” parancsát a legnehezebb betartani és ennek a legkockázatosabbak a következményei.

Gonosz szándékok

A kortárs városi életet fenyegető veszélyek, a térbeli elkülönülés és elszigetelődés semmiképpen sem segíti elő a szolidaritást. Fegyveres őrök védik az irodák és a lakóparkok bejáratát, ahol mindazok, akik megengedhetik maguknak – köztük olyanok is, akik a városi életet propagálják – menedéket keresnek (méregdrágán) a veszélyek elől, melyektől feltételezésük szerint hemzsegnek a város utcái. A városokban egyre gyakrabban találkozunk olyan építészeti megoldásokkal, melyek gátolják a hozzáférést vagy a továbbjutást, ahelyett hogy elősegítenék. Zártláncú biztonsági kamerák merednek ránk üveges tekintettel minden sarokról és minden bejáratról. Hasonló ez a Panopticon megfigyelőtornyának felügyelőihez (Jeremy Bentham találmányát Michel Foucault a modern hatalomtechnika archetípusának tekinti, olyan építészeti megoldásnak, mely azt a célt szolgálja, hogy a felettesek ellenőrizhessék a nekik alárendelteket): kémkednek utánunk, hogy megakadályozzák a „belépésünket” vagy inkább a „szökésünket”. Nem is annyira a Panopticon eszközei ezek, hanem inkább a Banopticoné2 – melyek a nem kívánt elemeket egy (elméletileg) biztos távolságban tartják az udvarodtól és a gonoszságok elkövetésétől, amit per definitionem elvárunk tőlük.
Minden idegenről (és egy városban, különösen egy nagyméretűben, kevés kivétellel mindannyian idegenek vagyunk egymás számára) feltételezhető a gonosz szándék. Ám azok az említett módszerek, amelyek a testet és a vagyontárgyakat fenyegető vélt vagy valós veszélyek elkerülését célozzák, egyáltalán nem alkalmasak a veszélyérzet csökkentésére vagy az idegenektől való szorongás megszüntetésére. Épp ellenkezőleg, ezek a valós fenyegetettség leglátványosabb bizonyítékaiként szolgálnak, és igazolják az „idegennel” való találkozásból fakadó szorongást. Minél rafináltabbak azok a zárak, lakatok és láncok, melyeket nappal felszerelünk, annál rémisztőbbek a betörésről és fosztogatásról szóló rémálmaink, melyek éjjel üldöznek bennünket. Egyre nehezebbé válik, hogy párbeszédbe elegyedjünk mindazokkal, akik az ajtón kívül vannak, és hogy kinyissuk az ajtót. A kölcsönös fizikai és mentális izoláció mélyülése, a közös nyelv és az egymással való kommunikáció, illetve egymás megértésének elvesztése – ezeknek a folyamatoknak többé nincs szükségük külső ingerekre; mintha csak a „csináld magad elv” vezérelné őket példaértékűen, saját magukat táplálják, lelkesítik, és a saját lendületük hajtja őket előre. Erős a kísértés, hogy bennük ismerjük fel az első olyan perpetuum mobilét, melyet az emberiségnek sikerült megalkotnia.

Való igaz tehát, hogy meglehetősen sok bizonyíték (sokkal több annál, mint amit sikerült itt felsorolnom) gyűlt össze annak szemléltetésére, hogy a világ, amelyben élünk, és amelyet tetteinkkel – tudatosan vagy sem – minden nappal újrateremtünk, nem fest túl lenyűgözően, legalábbis abban a tekintetben, hogy van-e helye benne a szolidaritásnak. Ugyanakkor annak is szemmel látható jelei mutatkoznak, hogy egy olyan világban, melyet romokba dönt a saját vendégszeretetének hiánya, a szolidaritás szelleme és a vágyódás utána mégsem szűnik meg.
Ez a szellem időről időre lopva, ám konokul visszatér a száműzetésből. Ezt bizonyítják a „robbanásszerű szolidaritás” sikeres epizódjai, és még inkább a „szolidaritás karneváljai” (hiszen a karneválok épp azt ünneplik, amit a legvilágosabban és legfájdalmasabban hiányolunk a hétköznapi robot során). Gombamód nőnek ki a földből a helyi kezdeményezések, alkalmi közös vállalkozások – még akkor is, ha ezek általában szerények és tiszavirág életűek. A „szolidaritás” szava sokféle módon keresi a megtestesülés útját. És addig nem fog megállni a buzgó és szenvedélyes keresésben, amíg sikerrel nem jár.
Ennek a folyamatnak, melyben egy szó testet keres magának, mi, a 21. század lakói, egyszerre vagyunk ágensei és tárgyai. Mi magunk vagyunk a kiindulópont és a végcél, de vándorok is, akik követik, s lábnyomaikkal kijelölik ezt az ösvényt. Végtére is a mi lábnyomunk az, amely kirajzolja magát az utat – ám nehéz volna bejelölni a pontos irányát a térképen, még mielőtt megtettük volna. Ám az említett nehézség ellenére lehetetlen ellenállni annak a kísértésnek, hogy előre megtervezzünk egy ilyet. Számtalan efféle térképet terveztek már. Ám az általam ismertek között van egy olyan, amelyet benyomásaim szerint a szolidaritás szava iránt érzett összehasonlíthatatlanul nagyobb felelősségtudattal vázoltak fel, amennyiben a többi „úti térképnél” sokkal jobban érzékeli, hol húzódnak a történelem ember általi megjósolhatóságának határai. Ez az elgondolás, amely nem mellesleg korunk egyik legnagyobb elméjétől származik, a szociológus Richard Sennett-től, nem egy még ismeretlen útvonalat vázol fel, hanem összegyűjti azokat a helymeghatározást elősegítő útmutatásokat, melyek az útvonaltervezés technikájához szükségesek, ha egyszer majd a jövőben útra kelnénk.

Sennett heurisztikus képlete (melyet ő „a humanizmus kortárs formájának” nevez, ám a humanitáshoz vezető, szolidaritás által vezérelt útként bontja ki), három elemből áll: „informális – nyitott kimenetelű – együttműködés”. A képlet minden eleme egyformán fontos. Az „informalitás” arra figyelmeztet, hogy a közös cselekvésbe mindenféle előzetesen megadott program és viselkedési szabályzat nélkül csatlakozzunk. A „nyitott kimenetel” azt ajánlja, ne feltételezzük, hogy a saját világlátásunk helyes, sőt fogadjuk el hibás voltának lehetőségét is; nem szabad megterhelnünk a jövőbeli együttműködést azzal, hogy rákényszerítjük a résztvevőkre a saját meggyőződésünk helyességét és az övék hibás voltát; arra kell törekednünk, hogy egyszerre tanítsunk és tanuljunk – ötvözve magunkban a tanár és a diák szerepét. Az interakció természetének meghatározásához pedig az „együttműködés” koncepcióját választja Sennett, nem pedig a „párbeszédet” vagy a „tárgyalást”, hiszen a kooperáció nem arról szól, hogy valakinek az érvei erősebbnek bizonyuljanak a többiekénél.
Az „informális nyitott kimenetelű együttműködésben” – és ez igaz a szolidaritáson alapuló emberségre is – nincsenek győztesek vagy vesztesek: az „informális nyitott kimenetelű együttműködésből” minden résztvevő bölcsebben, gazdagabban és több lehetőséggel kerül ki, mint ahogy belebocsátkozott. Többet tudnak és több mindenre alkalmasak – és ezáltal sokkal ambiciózusabb és fontosabb feladatokat akarnak és tudnak elvállalni. Akármit is mondunk tehát az „informális nyitott kimenetelű együttműködésről”, egy valaminek nem nevezhetjük: zéróösszegű játszmának.

FORDÍTOTTA VEREBICS ÉVA PETRA

JEGYZETEK


1. Alaptalan így nevezni, ugyanis a „késeiség” olyan attribútum, mellyel csak akkor láthatunk el egy adott időszakot, amikor már visszatekintünk rá, tehát miután egy különböző stádiumokból álló korszak véget ért. Ám a modern kor vége egyelőre nincs napirenden.
2. Bauman szójátéka, mely a Panopticon (gr. „mindent látó”) görög pan előtagját az angol ban („tilalom, kitiltás stb.”) előtaggal helyettesíti. (A ford.)

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.