Györe Bori – A padlóra tapasztott fül

Hideg a parketta. Követem őket, most a gyerekszoba fölött vagyok. Én vagyok a padlóra tapasztott fül. Ha túl halkan beszélnek, csak várok.
Idén kaptam meg az első osztályomat. Tudom, hogy arról pletykálnak, összeszűröm a levet Ákossal, a 6.b osztályfőnökével. Az 5.b meg a 6.b elég jóban vannak egymással, mivel sok kirándulásra megyünk együtt. Ha teljesen őszinte akarnék lenni magamhoz, akár azt is mondhatnám, hogy nem kéne sok ahhoz, hogy összejöjjünk. Tudom, hogy Ákos felesége milyen, nincs elhízva, de a divatról fogalma sincs. Harmincnégy éves vagyok. A gyerekek szerint öreg és vénlány. Sokszor hallom, ahogy pusmognak. Nem értik, miért nincs férjem. Hallom a nevemet. Judit néni.

Apa felordít a galériára. A húgom megremeg, épp csak egy egészen kicsit, más nem venné észre, például egy idegen, erre gondolok, hogy mennyi mindent tudok róla, és mégsem érzem úgy, hogy ismerem. Közös matracon alszunk, hatalmas dolog, hogy felköltözhettünk a galériára. Épp egy hete. Tudom, mert elkezdtem naplót írni. És elkezdtem számolni a dolgokat. Például azt, hogy hány napja lett külön szobánk, vagyis külön galériánk. Lent alszik a kisebbik húgom meg a két öcsém. Őket is beleírtam a naplómba, egy meg egy meg egy meg egy meg egy az öt.
Sokat gondolkoztam azon régebben, a szüleinkből miért nem lesz több, ha belőlünk igen. Amikor az első húgomat hazahozták, megkérdeztem, neki ki lesz az anyukája. Ezt onnan tudom, hogy a szüleim még most is mesélni szokták más felnőtteknek.

A padlón hideg van, mégis valahogy jólesik a parketta fényes-hűvös tapintása és biztonsága, kisimítja a testem göröngyeit, hiába van mellem, hasam, ilyenkor lapos vagyok, és egyenes, mint egy palló. Így érzem magam akkor is, amikor számolok. Minden kemény és egyértelmű. Nincsen puhaság, lágyság és bizonytalanság. A legtöbb gyerek utálja a matekot az osztályban. Azon az egy-kettőn, amelyik szereti, felismerem a jelet. Összeköt minket valami, talán ők is érzik. Irigylem Ákost, hogy olyan jóban van a gyerekekkel. Én abban se voltam biztos, hogy adnának nekem osztályt. Lehet, hogy csak azért alakult így, mert Éva váratlanul nyugdíjba ment, korengedménnyel, a betegsége miatt.
A kisebbik húgom jönni akart az iskolába felvilágosító órát tartani, nem volt könnyű megmondani neki, hogy szerintem nem jó ötlet arról beszélni tizenhárom éveseknek, hogy várjanak a szexszel a házasságig, és főleg arra ösztönözni őket, hogy ne védekezzenek. Megrémített a gondolat, napokig rosszul aludtam, csak hánykolódtam éjjel. Nem tudom, megértette-e az érveimet, vagy csak eljátszotta, hogy nagylelkűen nem sértődik meg, mert ő ennek is felette áll. Rendszeresen találkozom velük, legtöbbször mégsem tudom felidézni, melyik testvérem mivel foglalkozik, vagy hol tanul éppen. Kivéve Dorottyát, akivel közös galériánk lett.

Én vagyok a legidősebb, nekem kell az okosabbnak lenni, de én inkább erősebb akarok lenni mindegyik kicsinél, és leszek is. Számolom a napokat, leírom a naplómba, hogy minden nappal egyre erősebb vagyok, és tényleg érzem is, ahogy növekszik bennem valami, hasonlít arra, mintha bennem lenne egy kisbaba, de én mintha magamat növeszteném magamban. Már hatodszor terhes anya, ebből ötöt én is láttam, négyre emlékszem, egy szülés még előtte van. Nem tűnik boldognak, inkább mindig szomorú vagy dühös, sírni és kiabálni szokott, és sose lehet előre tudni, mikor melyik jön. Hiába számolom össze, melyik nap hányszor sírt vagy hányszor kiabált, semmi nem jön ki a végén. Arra gondolok, vajon amikor engem hordott a szíve alatt, akkor boldog volt-e. Mert hát én voltam az első, és emiatt talán különleges. Áldott állapotban van, mondják sokszor, talán mert Mária is áldott állapotban volt, amikor Jézust a szíve alatt hordta, és emiatt azt hiszik, minden nő így érez. Néha azt álmodom, hogy anya nagy, kerek hasa üres, nincsen benne semmi. Talán akkor lenne hely odabújni mellé, ha üres lenne a hasa, szeretek erre gondolni, miután felébredek, és kidugom a lábam a hidegbe. Mezítláb, hálóingben megyek le a lépcsőn, a testvéreim még alszanak, megszámolom őket, Dorottyát már akkor megszámoltam, amikor kinyitottam a szemem, most jön Álmos, Benedek, Hajnalka. Továbbmegyek, ki a szobából, el a konyha ajtaja mellett, pisilni kell, de nem megyek még, mert tudom, hogy hideg a vécédeszka, és még nem vagyok felkészülve rá. Odaosonok anyáék szobájához. Mindig nyitva van az ajtó. Nézem őket. Anya a hátán fekszik, hatalmas hasa, akár egy domb, amin virágok nőnek, a virágos ágyneműhuzat miatt.

Szól lent a tévé, hallom a halk, de állandó és természetellenesen gyors beszéd morajlását, azt a jellegzetes hanghordozást, ami a szinkronizált tévéfilmek sajátja. Közben erősödő és halkuló szóváltás, gyere ide, ez nem i-gaz-ság, hagyd már abba, feküdj már le, aztán vonyító gyerekzokogás. Rápillantok az órára, háromnegyed kilenc, két órája követem őket, nincs már sok hátra addig, amíg tényleg le nem fekszenek, és el nem alszanak. Általában megvárom, amíg minden elcsendesedik odalent, csak akkor kelek föl a földről, és ülök le a kanapéra. Reggel pontosan fél nyolckor indulnak, a kisebbiket a bölcsődébe, a nagyobbikat az óvodába viszi hol a nő, hol a férfi. Nem tudom minden reggel úgy időzíteni az indulást, hogy találkozzam velük, van, hogy már hétre vagy fél nyolcra be kell érnem az iskolába. A nő selypegő hangját kevesebbszer hallom föntről. Viszont ha sikerül együtt menni a lifttel reggel, egészen sokat tudok beszélgetni vele. Nem fogja vissza magát, csacsog, mintha megosztaná az aggodalmait, valójában azonban magyarázkodik. Hogy milyen nehéz, ha óvodába kerül a gyerek, mert olyan szokásokat vesz föl, hogy muszáj felemelniük a hangjukat. A gyerekekkel mézesmázos, szinte kicsöpögnek a szavak a szájából, ahogy lefelé fordított arccal beszél hozzájuk a szűk liftben. A férfi néha akkor is előreenged a lifttel, ha később érek oda, és ő a gyerekekkel van, meg babakocsival, és nem férünk be mindannyian. Természetellenesen kedves és alázatos. Ilyenkor néhány másodpercig zavartan toporgunk, szabadkozunk, még nem tudjuk, ki nyeri a mai versenyt. Fej fej mellett haladunk valódi érzéseink palástolásában. Már délután van, hazafele igyekszünk. Ha meglátom a boltban kora este, követni kezdem. Az a legjobb, ha végig nem vesz észre. Miközben felpakolja a paradicsomkonzerveket, a vécépapírt, a rizst meg a krumplit a futószalagra, egészen kicsi és töpörödött lesz. Aztán előveszi az óriási műanyag szatyrot, és mindent belerak. Esetlenül mozog, mint egy óvodás.

Anya ma elment a kórházba, három napig lesz távol, számolni fogom, apa nem ment vele, pedig anya kérte, hogy most az egyszer legyen ott, amikor megszüli a gyerekét, hogy apa mit válaszolt, nem hallottam, mert becsukták a konyhaajtót, és bár ordítottak mind a ketten, a szavak mégse jutottak el hozzám. Guggoltam az ajtó előtt egy darabig, aztán bementem a szobába, mert hallottam, hogy valaki sír, nem tudtam kivenni, hogy Álmos, Benedek vagy Hajnalka az. Azt tudtam, hogy nem Dorottya. Dorottya sose sír, ha a szüleink veszekednek.

Rácsapok az asztalra a nagy vonalzóval, most nem elég egyszer, egymás után háromszor kell odacsapnom, félek, hogy egyszer eltörik a műanyag, és akkor nevetségessé válok. Lehet, hogy a naplót kéne odacsapnom, ahogy Ákos csinálja, még nem mertem kipróbálni, túl nehéznek tűnik, nekem meg túl vékony a karom. Gyakorolhatnám a tanáriban, amikor nincs ott senki. Hétfőn az 5. óra alatt például mindig egyedül vagyok bent. Ezt muszáj jól csinálni, különben nagyobb baj a vége, mint ha nem csinálná az ember. Végre elcsendesednek. Nemrég vezettem be ezeket a röpdolgozatokat, persze nem jókedvemből, ki akar ennyit javítani. Meg alapvetően nem is szeretem az ilyen kőkorszaki módszereket. De van, hogy csak ez működik. Nézem a kis fejecskéket, megható, ahogy a papír fölé hajolnak és próbálnak a szomszédjuk papírjába sandítani. Nem bánom, sandítsanak. De ez a maximum! Igyekszem megértő lenni velük, és emlékezni, mindig, mindig emlékezni magamra.
Judit néni, Judit néni, tessék jönni, valami történt Ágotával, erre a mondatra riadok föl a tanáriban, épp a hiányzásokat összesítem. Nóra ijedt tekintetével találkozik a tekintetem, felpattanok. A második emeleti lányvécébe vezet, ott ül Ágota sírva, az egyik vécé lehajtott tetején. Remeg. Kérem Nórát, hogy hagyjon magunkra, amúgy is becsengettek. Leguggolok a kislány elé. Hosszú, egyenes haja a homlokára tapad, mintha izzadna, a földet nézi. Nem szólalok meg, de kicsit később megfogom jobb kezemmel a bal kezét. Így maradunk egy darabig. A sírás lassan alábbhagy, szipog, törölgeti szabad kezével az orrát, a szemét, kinyúlt pulóvere ujja még hosszabbra nyúlik. Aztán egyszer csak szavak jönnek ki a száján, elmondja, hogy vér van a bugyiján, és hogy nagyjából tudja, hogy ez micsoda, de nem számított rá, hogy ilyen hamar megtörténik. Meglepettségemet elrejtem előle. Tényleg nagyon kicsi még, csak tizenegy éves. Lassan közel hajolok hozzá, és átölelem a szabad karommal. Jó néhány percig így maradunk.

Dorottya fiúk fényképét ragasztja egy nagy spirálfüzetbe, magazinokból vágja ki őket, és mindig van egy kedvence, hetente egyszer mutatja meg a füzetét, kedden, amikor előbb érünk haza az iskolából, mint apa a munkából. Ma is éppen kedd van. A kicsik már otthon vannak anyával, a hálószoba és a gyerekszoba között rohangálnak, kezükben furulya, ceruza meg valami fémkanál, azokkal püfölik a radiátorokat meg a falat, Lőrinc a kiságyban nyöszörög. Anya a konyhában van. Amikor Lőrinc sírni kezd, kikiabál neki, hogy megyek, kincsem, mindjárt megyek. Megint süt. Dorottyával nem mondunk semmit, csak egymásra nézünk, aztán levesszük a cipőt meg a kabátot, és rohanunk fel a galériára. Nincs már sok időnk, mielőtt apa hazaér. Dorottya előveszi a matrac alól a füzetet. Megmutatja az új barna hajú fiút: félmeztelenül, farmerban áll a tengerparton. Dorottya azt mondja, neki fontosabb, hogy olyan fiú legyen a férje, aki szereti, mint hogy eljut-e valaha a tengerpartra. Engem se a fiúk, se a tenger nem érdekel, mondom neki. Én is előveszem a naplómat a matrac alól. Megmutatom Dorottyának a számokat. Az egyik oldalt teljesen teleírtam velük, sőt, amikor betelt a lap, új réteget kezdtem, és ráírtam a számokra az új számokat. Elsőre úgy tűnhet, hogy csak összevissza számok egymás után és alatt, de én tudom, miért az következik, amelyik következik. Elmagyarázom Dorottyának. Figyelmesen hallgatja, aztán csörömpölést hallunk a konyhából, kiabálást és sírást.

Vége, teljes lent a csend, vagyis csak a tévé morajlik, éppen reklám megy. A gyerekek elaludtak. Feltápászkodom, annyira el vagyok gémberedve, hogy időbe telik, mire odaérek a kanapéhoz. Lefekszem, betakarózom a pokróccal, rám sötétedett a lakás, nem gyújtottam villanyt. Aznap, amikor férjhez ment, Dorottya azt mondta, olyan, mintha felkapcsolták volna a lámpát egy sötét szobában. És hogy nem is tudta, hogy eddig sötétben élt. Én voltam az esküvői tanú, és az volt az utolsó igazi beszélgetésünk. Nem akar már megosztani velem semmit, nem akarja megmutatni a titkait, és minden titokká vált, olyan titokká, ami nem számít, nem érdekes.
Dorottya gyereke lett volna a szüleim első unokája. Hat hónapra született, egy hónapig volt inkubátorban, aztán meghalt. Nem ez volt az első baba, akit elveszített, de a többi elment még a terhesség első három hónapjában. Ez volt a negyedik terhessége. Van, hogy arra gondolok, talán hatszor lesz ő is terhes, mint anyánk, de azt nem merem megjósolni, vajon életben marad-e valamelyik abból a kettőből, aki még hátravan.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.