„Midőn a politika ’s művészet a’ természettől eltért ’s csak az udvarok körül forgott, midőn az egészséges élet helyébe beteges pompa lépett, akkor a költészet is eltéveszté valódi útját ’s lelkesedését nem a’ Hippokréné tiszta forrásából, de a’ királyi asztalokon csillogó arany serlegekből meritette. A’ mint a’ politikában a nép többé nem számolt, ’s a művészetből a természet elköltözött, úgy a’ költészet is elhagyá ’s elhanyagolá az élet’ termékeny földét ’s az ideál’ fellengzetében szállong.”1
Pulszky Ferenc eredetileg az Emlényben megjelent, 1840-es Népmondák című tanulmányában a népiesség diskurzusban közhellyé vált ellenfogalmakra építi a maga népköltészetképzetét, pontosabban olyan tipológiát alkalmaz, amely maga is több, legalább két elkülöníthető szótár elemeiből épül föl. Ennek következtében különböző diskurzusok keverednek és rétegződnek egymásra a Pulszky-féle népiességképzeten belül, amelyeket az köt össze, hogy beépülnek egy nagy, végső soron rousseau-ista alapú természet versus civilizáció ellenfogalommal leírható mátrixba. Pontosabban e fogalompár kínálkozik a legtágabb keretül ahhoz az értelmezési hagyományhoz, amelyben jól beazonosítható értékkategóriaként írható le a népiesség maga.
Ugyanakkor jól látható, hogy az „egészséges élet” versus „beteges pompa”, a „Hippokréné tiszta forrása” versus „királyi asztalokon csillogó arany serlegek” ellentétpárjai a kosellecki értelemben vett aszimmetrikus ellenfogalmakat alkotnak, hiszen nyilvánvalóan az egészség, tiszta forrás, termékenység képzetei eleve értéktelibb jelentéseket hordoznak, mint az udvari kultúra mesterkélt világát megidéző képzetek. Vagyis ebben a leosztásban senkinek nem jutna eszébe, hogy az európai civilizálódás folyamatában éppenséggel a Pulszky intenciójával ellentétes értékorientációt képviselő udvari kultúrát tekintse a követendő normának. Ebben az értelemben a kontrollált és az udvari kultúra normatív szabályozottságához illeszkedő magatartásformák a mesterkéltséggel, az őszintétlenséggel, a képmutatással, végső soron valamiféle romlottsággal kapcsolódnak össze, míg a kontroll alá nem eső, így szabályozatlan magatartásformák a természetességgel, az őszinteséggel, az egyenességgel, végső soron az ártatlansággal írhatók le.
A népi kultúra és vele a nép kategóriájának definiálási kísérlete Pulszkynál (és előbb-utóbb a népiességgel foglalkozóknál általában) abba a paradoxonba torkollik, amelyet a kor alapdiskurzusaként kezelendő nevel(őd)és, vagy pallérozódás eszménye és a természet magában való értékkategóriája képez.2 Az önmagában vett természet csak nevelés, diszciplína által lehet méltó a humanitáshoz, vagyis az emberi természetben rejlő potenciálhoz, amelynek megfogalmazásával már 1826-ban szembesülhet a magyar olvasó a Kantra alapozó Magda Pál programadó dolgozatában:
„Valóban az egész látható világon nincs szebb, ’s szeretetre és tiszteletre méltóbb valóság az embernél, ha magas rendeltetéséhez képpest elméjét szívét, minden tehetségeinek kifejtőztetése által felemeli a’ bölcsesség’ és tökélletes humanitás méltóságára: valamint ellenben rútabb, útalatosabb teremtése nincs az Istennek az embernél, ha minden nevelés, miveltség nélkül elvadulván, rendeltetéséről semmit sem tudván, vagy arra semmit sem hajtván, eltávozik a’ természettől, az emberi természetet ’s méltóságot levetkezteti, ’mélyen a’ baromi állapotig lealacsonyítja magát.”3
A humanitás elérésének folyamata folytonos tökéletesedést (perfectibilitást) követel meg – Magda Pál szavaival ez a „végső czélja az ember lételének” s egyben ebben rejlik az „ember’ legfőbb méltósága” –,4 ami azonban szükségszerűen a természettől való elszakadást, vagy a természeti állapotból való kiemelkedést feltételezi. Magda tanulmányának harmadik részében (A’ Cultúra, grádicsára nézve) a természeti állapotból való kiemelkedés vagy adott esetben a ki nem emelkedés mentén határozza meg a tökéletesedés három fokozatát. A legalsó grádicson áll a vadember, akit így jellemez Magda:
„Ezen baromi állapotban csak az húzza magához az embert, csak az foglalja-el egész figyelmét, a’ mi a’ testi érzékeket gyönyörködteti. Így a’ vastag testiségben elmerült, elvadúlt embert nem az okosság, nem a’ szív’ és a’ jó ízlés , nem az illendőség finomabb érzései, hanem csupán csak a’ testi kívánságok, és indúlatok vezérlik minden cselekedeteiben.”5
Vagyis Magda éppen a meg nem zabolázott, nem szabályozott ösztönösségben („vastag testiségben”), a nem kontrollált affektusokban („testi kívánások, és indúlatok vezérlik”) látja leginkább megfoghatónak a vadság emberi méltósággal nem harmonizálható állapotát.
Nyilvánvalóan Pulszky sem gondolkodhat máshogyan az emberről és hivatásáról, hiszen Magda kultúra-fogalma nem egyedi találmány, hanem olyan alap episztéméként értendő a 19. század első felében, amelynek határait aligha lépheti át bárki annak ódiuma nélkül, hogy kívül reked a humanitás mégiscsak biztonságot jelentő határain. Ezt ékesen bizonyítja – ugyan valamivel későbbi: 1847-es – Petőfi-kritikája, amelyben az elismerő szavakon túl maga is megemlíti, hogy Petőfi időnként bizony áthágja, sőt lerombolja azokat a határokat (az aljasság, póriasság kifejezéseket alkalmazza ezekre az esetekre Pulszky), amelyek egyáltalán lehetővé teszik az irodalmi megszólalást magát, beleértve a népiességet is.
A Petőfivel való párhuzam annál is indokoltabban tűnik, minthogy valahol Pulszky 1840-es tanulmányánál található Petőfi első nagy ars poetica-szerű „kirohanásának”, A természet vadvirágának (1844) forrása.6 Pulszky tanulmányának nem csupán szóhasználata tér vissza Petőfi programversében, hanem az aszimmetrikus ellentétpárokra építő gondolatmenetének kulturális paradoxona is.
Petőfi szövege a Dardanus-féle kritikusaimhoz alcímmel jelent meg. Dardanus (valószínűleg Pompéry János) 1844. november 29-én úti levelet jelentetett meg a Sajóvölgye című lapban, amelyről az Életképek december 11-én tudósít, és közli az irodalomra vonatkozó gondolatmenetét. Dardanus általában beszél a kortárs költészet esztétikai nívótlanságáról kocsisa egy káromkodásának („Az angyalát!”) nyomán. Név szerint ugyan nem említi Petőfit, de nyilván a költő önmagára ismert vagy magára vette a célzást, hiszen éppen a „káromkodás”, a pórias kifejezések használata volt a későbbiekben az egyik legfőbb kritikai kifogás népies költeményeivel szemben. Dardanus szövege az első azok közül, amelyek számon kérik Petőfin és általában a népies irányon az esztétikai csiszoltságot és az ízlés kifinomultságát. December 21-én a Verseket szemléző Nádaskay Lajos – miután elismeri Petőfi tehetségét, és óvja a póriasba süllyedéstől – konkrétan ki is mondja,7 hogy a további fejlődés záloga az ízlésének nemesítése, amelynek egyik módja pl. „elismert classicitású művek olvasása”. Korábban Dardanus a kritikát kárhoztatja, amennyiben nem eléggé szigorú a fiatal, zseninek kikiáltott ifjak megregulázásában, és a pártfogók bólogatása rossz irányba viszi a költőket. Dardanus itt használ egy – a Petőfi szövegben más intencióval megjelenő – kertész-metaforát:
„A[z ajnározott] költő ilyenkor, mint a kertész, ki olly virágot növeszt, melly leginkább kelendő, nyugodtan halad a kimutatott téren, költeményei mind a pártfogók tetszésére iratvák, s bár ezek ajkain a jóváhagyó mosoly egyre fenlebeg, de a poézis szárnycsattogva lebbent el s a papiroson rimbe foglalt vagy lábra mért próza áll.”8
Jól látszik, hogy Dardanus kertész-metaforája nem a Petőfi-féle jelentésben áll a szövegben, vagyis éppen nem a megnyesegetés, gondozás, szabályozás értelmében. Petőfi üvegházi növény versus vadvirág ellentétpárját tehát nem közvetlenül Pompéry szavai ihlették, még ha maga a gondolatkör nyilván azonos is. Pulszky 1840-es tanulmányának egy-egy passzusa azonban valóban lehet Petőfi ihletforrása, és egyben programjának legitimációs alapja, vagyis elméleti megalapozása mondandójának:
„Mint mikor az ember mesterkélt szép kertből a’ nagyobbszerü szabad erdővidékbe kilép, illy érzet ébredett a’ müveltek’ lelkében, midőn a’ múlt század’ végével angol ’s német tudósok a’ népköltészetet felfedezték, melly észrevétlenül mellettünk virágzott.
Külömböző, szokatlan alakban tűnt itt fel minden előttünk, itt zúgtak még a’ régi pogányság’ titokteljes tölgyei, itt égtek a’ kereszténység’ lángoló rózsái, itt csillogtak szokatlan alakban a’ szabadság’, szere-lem’ és népétet’ virági, kelyheikből részegitő illatot kiömlesztve, ’s természeti szépségökben beteg képzelődésünknek üvegházi növényeit meghomályositva.” [Kiem. tőlem – MR]
A kiemelt részek mintha a Petőfi-vers egy-egy sorának parafrázisai volnának, pontosabban e részek parafrázisai lennének a Petőfi-sorok: az első kiemelés nyilván a „Támaszkodjék szabályokra, / Ki szabadban félve mén”, míg a második kiemelt szövegrészlet, szinte szó szerint a
„Nyirbáljatok üvegházak / Satnya sarjadékain;” sorokban látszik inkarnálódni. Petőfi versének mondandója alapvetően egy olyan szillogizmus, amelynek két axiómája is, konklúziója is tagadás: (axióma1.)
„Nem verték belém tanítók / Bottal a költészetet” és (axióma2.) „Iskolai szabályoknak / Lelkem sosem engedett” és ebből az következik, hogy
„Nem virítok számotokra, / Árva finnyás kóficok!”. Mindennek hátterében, egyfajta metafizikus, vagyis további rákérdezést nem igénylő, sőt nem tűrő legitimáció áll. „A korláttalan természet / Vadvirága vagyok én” metafora önmagában hordja a jelentését, további értelmezésre nem szorul. A természet korláttalan jelzője abszolútumként definiálja a természetet, amely így a vele korrelációban lévő Én-t és gyakorlatát minden mesterséges, iskolai vagyis kulturális szabályozás és ellenőrzés fölé emeli. Csakhogy a szöveg tagadásokra építő szillogizmusa gyanúsan emlékeztet Pulszky aszimmetrikus fogalmi megalapozásának logikájára, ugyanis valójában nem derül ki, hogy az iskolai szabályoktól mentes Én miféle pozitív jelentéselemekkel, vagyis állításokkal írható le. Nyilván éppen azt szolgálja a természet abszolutizálása, hogy ne is legyen szükség további magyarázatra, amivel azonban a nyelven kívülre is utalja a szöveg saját igazságának megalapozását. Ha jobban belegondolunk, mégiscsak hasonló paradoxonnal állunk itt szemben, mint a Pulszky-tanulmány esetén, hiszen egy kulturális vagyis nyelvi jelenséget igyekszik leírni (milyen is a népies költői gyakorlat) nyelven túli, tautologikus legitimációval (a természet az természet).
A népiességnek egy ilyesfajta, a természet metafizikus abszolutizálásához kötött megalapozása a „nyelvtelenség” állapotába kerül, hiszen a természet mint természet éppen ellenpontja annak a kultúrának, amelybe a népiesség mint olyan helyet követel magának. Amikor tehát fentebb amellett érveltem, hogy Pulszky a népiességről értekezvén alapvetően aszimmetrikus ellenfogalmakkal él, azt vetítettem előre, hogy nem is áll rendelkezésére pozitív jelentéselemekből, állításokból feltöltött diskurzus a népiesség természethez kötött metafizikai megalapozásakor.
A kiinduló idézetünk utolsó mondatának összefoglaló ellentéte (termékeny föld versus ideál fellegzete) hivatott általánosítani a népköltészet egyedül üdvözítő voltát, hiszen a népiesség termékenysége a nyilvánvalóan terméketlen és mesterséges költészeti hagyománnyal szemben kizárólagosan biztosíthatja a költészet megújulásának, fönnmaradásának lehetőségét, vagyis a jövőt magát. Csakhogy ezen a ponton válik gyanússá Pulszky fogalomhasználata, hiszen miközben látszólag egyfajta rousseau-ista természetmítoszra hagyatkozik mint abszolút viszonyítási pontra, aközben törvényszerűen a Schillerre visszavezethető, de a korban intellektuális közbeszéddé vált naiv-szentimentális tipológia nyelvét használja egyéb pozitív (állításokban meg nem valósuló) módon alkalmazható szótára nem lévén. Az a hipotézisem tehát, hogy Pulszky és általában a népiességhez kapcsolódó teoretikusok nyelvhasználata miközben egyfajta rousseau-ista természetmítoszra hivatkozik, a schilleri, Teleki József-i naivitás képzetkörének nyelvi reprezentációját alkalmazza. A néphez (nép-mítoszhoz) ugyanazok a karakterológiai elemek kapcsolódnak, mint a naiv (mégiscsak a neohumanista görögségképzetből elvont) karakterjegyei: ártatlan, őszinte, reflektálatlan, tiszta(szívű), együgyű, harmonikus stb.9
A magyar irodalmi hagyományban a nagy részben Schiller nyomán születő Teleki József nagy, bár jelentőségéhez képest kevés figyelmet kapott tanulmánya honosítja meg a naiv-szentimentális tipológiát, amely alapját képezi a Teleki szóhasználatában „romántos”10 költésről való beszédnek az 1820-as években, különös tekintettel Vörösmarty praxisára és Toldy Ferenc elméleti megfontolásaira. Teleki a romántos költést definiálva a természettől (földtől) elszakadt és a képzelet (ideálok országába) világába kalandozó szellem állapotaként írja le a romántos, Schillernél szentimentális költés fő jellemzőjét:
„Az újabb, romántos vagy Schiller után, de hibásan, érzékenykedő (sentimentalis) költés egészen más formájú. Ennek fő karaktere egy mély komolyság, mely igen gyakran minden vidám színektől megfosztatván, komorsággá válik. A természettől mind jobban-jobban eltávozván, az ideálok országába elveszti magát, fellengező lesz. Ezen fellengezés különösön azáltal is mozdíttatik elő, hogy a külső tárgyak elmellőzésével, különösön a mi magunk belső, homályos és azért kimeríthetetlen állapotunk megvizsgálását veszi fő célul, innen méltán neveztetik személyesnek (subjectiv).”11
Ismeretes, hogy Schiller tipológiája a keresztény és antik ontológiai tapasztalat közti hasadás következményeként áll elő. Leegyszerűsítve: az antik harmonikus világban benne lét meghasadása nyomán előálló hiánylét állapotát diagnosztizálja a kereszténység érájában, aminek következtében az ember folytonos vágyódásra, keresésre és szenvedésre ítéltetett, szemben a naivitás létállapotával, ahol a mindenség egy(ség)ként, zárt egészként garantálja az ember boldogságát és elégedettségét. Főleg Telekinél jellemző egyfajta történetiség tételezése (az antik naivitást fölváltja a keresztény romántosság), míg Schiller inkább a lét megtapasztalásának mindig rendelkezésre álló módozataiként írja le a két állapotot, így pl. azt is megengedi, hogy a naivitás bizonyos zsenik számára (ld. Goethe) a jelenben is visszanyerhető létállapot.
Más szóval: a Pulszky által használt szótár egyszerre származik az udvar (mesterkélt) és a természet (őszinte, ösztönös) szembeállításának kultúra-tipológiájából, és egyszerre a naiv – szentimentális (vagyis antik/ görög – keresztény) ontológiai tipológiájából. Ez a két nagy paradigma egymásra rétegződik, és a rousseauista természetmítosz nyelvtelenségét pótolandó válik eredeti kontextusától megfosztva a népiesség-diskurzus szótárává. Mindez azonban nem marad következmények nélkül, hiszen éppen a népiesség válik a romántos (sentimentalis) ellenhatásaként szolgáló új paradigma alapjává.
Pulszky Athenaeumbeli 1840-es, saját gyűjtésű népmondaközlésének bevezetője arról árulkodik, hogy gondolkodása nagyon is az antik-keresztény, illetve nyilván Jacob Grimm nyomán, a germán-keresztény, más szóval a pogány-keresztény kultúra és világnézeti váltás paradigmájában mozog. E szerint a népi nem más, mint a kereszténység előtti „eredeti” állapotok tanúsága, őrzője és egyben hordozója a nemzet autentikus, nem az egyetemesből eredő sajátosságainak. Ez a megőrzés-funkció a mindenkori népiesség egyik legerősebb legitimációs bázisa lesz: mind az antik erudícióra alapozott egyetemes kultúrától, mind pedig a kereszténység szintén egyetemes és persze homogenizáló hatásától mentes egyediség konzerválójaként.12
A mi szempontunkból itt és most az a fontos, hogy Pulszky felfogásában a népi a nem-keresztény, a schilleri tipológiában a nem-szentimentális vagyis a naiv paradigmájában beszélhető el. Jól látható, hogy két szempont egymásra vetülése eredményezi azt a nyelvváltást, ami a népről való beszédhez végül a naivitásra (végső soron a schilleri görögségmítoszon alapuló képzetekre) épülő szótárt rögzíti: egyfelől a rousseau-i civilizáció/kultúra versus természetiség kulturális paradigmája, másfelől pedig a pogányság/naivitás versus kereszténység/szentimentális ontológiai paradigmája vetül egymásra. Nem véletlenül rögzül a korabeli népmítoszhoz az ártatlanság, természetesség, ösztönösség, gyermeki lét, tisztaság, őszinteség stb. fogalomköre, amely a naivság görögökről szintetizált neohumanista mítoszát fedi le.
Úgy tűnik, hogy a fellépésének első szakaszában keletkező Petőfi-kultusz máig meghatározóan Petőfiben azt a népköltőt látta, aki ezt a naivitást képes újra visszanyerni, mintegy a romantikus vagy romántos világkép és költészet ellenhatásaként. Állításom szerint tehát Petőfi nem a klasszicizáló hagyomány elleni lázadás figurája – még akkor sem, ha formai értelemben ez vitathatatlan tény –, hanem újdonsága valójában abban áll, hogy a népi felvállalásával egyben egy új legitimációs erőforrás becsatornázásával a romántos sóvárgáson, vágyon, hiányon stb. alapuló töredékes, nyitott és melankolikus világlátás helyett újra egy teljes és egész(séges), zárt és derűs paradigmát nyisson.
Erdélyi János bírálata13 egyértelműen új és meghatározó jelenségként a fent mondottak értelmében, vagyis a romantikával szemben pozícionálja Petőfit:
„Az igazi költők – az isteni Plato véleményének dacára is – nemcsak büszke díszei a nemzetnek, nemcsak hasznos tagjai a nemzetnek, hanem szükségesek is a hazának, mint a közboldogság nagy eszméinek előkészítői, a néperkölcsök nemesítői, az alvó vagy lankadó hazafiság, szabadság-szeretet, erény, vitézség, lovagiasság ébresztői s lelkesítői. Vannak azonban, kik a költői szép nevet csak bitorolják, akik a helyett, hogy valóban szépet, nemest és jót terjesztenék, csak beteg érzelgést, betölthetlen vágyakat, szolgai érzelmeket ébresztenek, [Kiem. tőlem – MR] az izlést rontják s a nemzet testét lelkét elpuhitják.” (172.)
A beteg érzelgés, a betölthetetlen vágyak stb. egyértelműen a romántos/szentimentális költői paradigma karakterisztikus jellemzői, aminek a túlhaladása a cél, és aminek éppen Petőfi gyakorlata volna a garanciája. Ugyanis később ezt írja Erdélyi: [Petőfi nemzeti költő, de] „e mellett népköltő is, mert a nemzetiség előszámlált kellékei mellett, mik nélkül népköltészet nem képzelhető, legtöbbnyire úgy ír, hogy a sajátságos világu s eszmemenetelű, magasb műveltséget nélkülöző nép is megérthesse, szerethesse. Egyszerűség, világosság, könnyűség [Kiem. tőlem – MR] verseinek egyik fő érdeme.” (176.)
Erdélyi „beteg érzelgés, a betölthetetlen vágyak” versus „egyszerűség, világosság, könnyűség” újabb aszimmetrikusnak tekinthető ellentétpárja világos irányt mutat, kijelölve az irodalmi fejlődés újabb stációját, és egyben programszerűen elhatárolódva az előző Vörösmarty-féle nemzedék eszményétől.
Ezek a fogalmak a népies gyakorlata kapcsán rögzültek már a legkorábbi kritikák nyomán költészetéhez, és alapozzák meg mindmáig kultuszát. Ráadásul a betölthetetlen vágyak stb. tipológiával szemben fogalmazódnak meg, vagyis Petőfit és költészetét a romantika ellenében definiálják. Egyszerűség, világosság, érthetőség, átlátszóság képzetei mindmáig az alapvető hívószavai a Petőfiről való beszédnek mind a közbeszédben, mind pedig a szakirodalomban.
Néhány korai példa a nyelvhasználatra:14
Pesti Divatlap, 1844. nov. 10. 91.
„…Petőfi Sándor verseit nemes költői egyszerűség, gondolat-és érzelemmélység, szellem- és nyelvben sajátos eredetiség, s legnagyobb lyrai változatosság bélyegzi.” [Versekről] 25.
Honderű, 1844. dec. 21. 403. Az egyébként ellenséges hangú Nádaskay Lajos a Versekről: „érdemül kell kijelelnem költőnek a nyelv egyszerüségét, dagálytalanságát, mellyet legtöbb ifjú költőnk’ műveiben hasztalan keresünk.” 35.
A baráti Pesti Divatlap 1845. II. 27. sz. Irodalmi levelek Constancziához I. Petőfi és ellenségei. Szeverintől: „ő az egészséges természet, a nép, mi több a tőzsgyökeres magyar nép költője, kinek legtöbb költeményét úr és pór egyaránt megérti, lelkesedve fogadja.” 140.
Szeverin Irodalmi levelek Constancziához VIII. (Tompa népregéi. – Petőfi és Vahot Sándor versei) PDl 1846. I. 14. sz. 274–75.: „iróink át kezdik látni, hogy nemzetiségünk eredeti tisztaságát nem a korcsosult salonokban, hanem a természethez olly közel álló, egészséges köznép körében kell keresni, és hogy ezen szegény köznép nyelve, szokásai és erkölcsei azon gazdag bánya, mellyből a legbecsesebb érczek használhatók fel irodalmunk olvasztóhutájában.” 181.
Petőfi tehát a természethez közel álló, egészséges köznép költőjeként lép be az irodalomba mintegy olyan új költészeti paradigma megtestesítőjeként, amely a kudarcként és egyre nagyobb teherként érzékelt romántosságot hivatott felváltani.
Pulszky a 1847-es Szépirodalmi Szemlében megjelenő méltatásában így összegzi a fentieket:
„Petőfi musája a magyar köznép regéiben élő királyleány, mely mind a mellett, hogy haja arany, könyüje gyöngy, s mosolya rózsabimbó: mégis mezítláb megyen le a patakra, hogy kedvesének ruháját mossa, s piros csizmát ölt vasárnap, midőn templomba készül; egyébiránt hétköznap reggeltől napestig mindig danol. Danol pedig jó és rosz kedvében, danol munkánál és tivornyánál, danol, ha Szeret; danol, ha haragszik; mert Petőfi musája haragos és daczos kis lány ám, mely tudja azt, hogy ő szép, s hogy danolásának az egész vidék örül.”15
Talán nem túlzás, ha Pulszky királyleány metaforájába Nauszikaá alakját is belelátjuk, amely a népi képzetek naivitása és a görögségről kialakult naivitás közötti átmenetet biztosítja. A népre vetített görögségképzet a naiv világlátás (reflektálatlan, romlatlan, érintetlen és ősi egészként tételeződő létfelfogás) újraélésének és újraélesztésének lehetőségét villantja fel, amely az új nemzetfogalom teljességképzetének egyik fontos és szerves építőeleme lesz az 1840-es évek után.
Petőfi természetesen jól ismerte a romántos paradigma szabály- és képzetrendszerét, különösen korai szövegei (az 1846-os Tündérálommal bezárólag) egyértelműen tanúskodnak emellett.
Azaz nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta ösztönös naivitással állt volna bele a népiesség paradigmájába, hanem a romántosságtól való poétikai elhatárolódás tudatos, (annyi talán megengedhető, hogy habitusából, lelki diszpozíciójából eredő, azzal harmonizáló) és programszerűen épített eszközeként talált rá a népies megszólalásra, nem utolsó sorban Vörösmartyval szemben pozícionált eredetiségének garanciájaként.
JEGYZETEK
1. Pulszky Ferenc: Népmondák. In P. F.: Kisebb dolgozatai. Bp., MTA, 1914. 101.
2. Ennek korai kifejtését ld. Schiller Rousseau-val vitázó okfejtésében.
3. Magda Pál: A’ Culturárol. Felső-magyarországi Minerva, 1826. február. 562.
4. Magda, uo. 5. Uo. 574.
6. Ld. Petőfi Sándor összes művei 3. Szerk. Kerényi Ferenc, Akadémiai Kiadó, Bp., 1997. 378–380.; Horváth János: Petőfi Sándor. Bp., Pallas Kiadó, 1922, 520–521.
7. „…e magasb kivánatokat kielégíteni, a költői fensőbb igényeknek megfelelni P. urnak olly dus vena, olly jeles tehetség s hivatás mellett, nem lesz nehéz. És az eszköz a mód, melly által az elérhető, szerintem nem fekszik egyébben, mint költő’ ízlése’ nemesbítésében.”
8. Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842–1849. Szerk. Endrődi Sándor. Petőfi-könyvtár, XXIX–XXX. kötet, Bp., 1911.
9. Ennek egy tipikus, bár kései példáját láthatjuk Zlinszky Aladár Toldi, a természetes ember c. kiváló tanulmányának fogalomhasználatában. (Egyetemes Filológiai Közlöny, XXXI. évf. 1907.)
10. Ld. Farkas Gyula: Romános – romántos – romantikus. Bp., Minerva Társaság, 1929.
11. Teleki József: A régi és új költés különbségeiről. Tudományos Gyűjtemény, 1818/2, 48–73. (T. J. aláírással)
12. Álljon itt egy hosszabb idézet ebből a keveset idézett cikkből: „Így történt a’ régi mythosokkal is, mellyek kivetkeztetve régi szentségükből, mesékbe, mondákba, regékbe mentek át, az üldözött vallás’ régi szertartásai pedig, hol a’ kereszténység’ ünnepeihez csatlakoztak, mint a’ szent János’ tüze, a’ húsvéti öntözés, .a’ pünkösdi királyság, hol mint helybeli szokás, fenmaradtak, hol pedig mint babona ’s előítélet, vagy bűbájos szokás, a’ köz életben még most is, midőn titkos értelmük elfelejtetett, olly nagy szerepet játszanak, mint akkor, midőn a’ hitvallás egyik főágai voltak. Sikeretlenek maradtak ezek’ kiirtása iránt az egyházi ’s polgári hatalom’ eltilalmazásai, mellyek, különösen mindjárt a’ kereszténység’ behozatala után a’ pogányság’ ezen utolsó maradványait üldözték, és szint olly sikertelen volt a’ múlt század’ felvilágosodási időszakának oktatása, a’ népi hív maradott régi isteneihez, mellyeket többé nem is ismert. Újabb időkben – hol csaknem fájlalni kezdék az első térítők’ azon buzgóságát, melly a’ pogánysággal még azon emlékeket is eltörölte, melylyek á nemzetek’ régi szokásait, vallásukat ’s egész állapotjukat velünk megismertethetnék – szorgalmasan gyüjtetnek ezen népmondák, ezen babonák és előítéletek, mint a’ kereszténység előtti állapot’ kevés, becses maradványai, mellyekböl a’ nemzet’ régi vallását, világnézetét ’s szerkezetét, ha nem alaposan ismerni, legalább valószínűséggel gyanítani lehet. Ilylyen gyűjteményből eredett Grimm Jakabnak, az újabb időkben politicai hírre is lépett göttingi professornak, mély tudományu roppant szorgalommal készült könyve „Deutsche Mythologie, Göttingen, 1835”. Pulszky Ferenc: Népmondák. Athenaeum 1840. 11. sz. augusztus 6. 164.
13. (Erdélyi János) P. S. újabb költeményei Irodalmi Őr Életk. Melléklapja 1846. 13. sz., Endrődi Sándor (szerk.): Petőfi napjai a magyar irodalomban, Bp., 1911.
14. Az idézetek forrása: Petőfi napjaiamagyar irodalomban 1842–1849. Szerk.: Endrődi Sándor. Petőfi-könyvtár, XXIX–XXX. kötet, Bp., 1911.
15. Pulszky Ferenc kisebb dolgozatai, Bp., MTA, 1914. 187.