Takács Ferencnek, mert nem voltam ott a hetvenedik születésnapján
Elmondanám neked, ha nem unnád…
De unalmas lesz. Mondom akkor is,
hogy ma este hogy kerültem haza,
pedig ott voltam, nagyon közel, a sarkon.
Na de korábban kell elkezdenem.
Megbeszélésen voltam délután,
az Operettben. Sosem jártam ott.
A cirádákat bámultam, és aztán
a meghallgatást: a kis, tűzrőlpattant
szubrett egy kortárs osztrák zeneszerző
csárdás-darabjából egy áriát
adott némiképp üvöltve elő,
hogy majdnem megszakadt bele a szív.
Majd megtárgyaltuk Semmelweis balsorsát
(róla fordítok épp): lám, a nagyok,
akiket soha nem fogad be a rendszer,
mindig megszívják. Etcetera. Végül
a szűk garázsház négy emeletén át
kimanővereztem magamat,
siettem haza, hogy Gyurival együtt
forduljak vissza köszönteni téged.
Épp hogy hazaértem: csúcsforgalom volt.
Még elolvastam, amit neked írt,
kitettem rólad szóló régi versem
a fészbukra (tíz éve volt, nagy ég),
és indultunk is kocsival a PIM-be,
az araszoló esti csúcson át.
Príma: elérjük! Gyuri kiszáll a sarkon,
ő pontos lesz, én meg beparkolok.
A robotgarázs kettes fakkja nyílik,
kicsit szűk ez a forduló, de mindegy,
ötvenszer voltam már itt, sima ügy.
De nem az. Fáradt vagyok, vagy mi van?
A gép utasít, hogy álljak előbbre,
hogy álljak jobbra, balra – sehogy se jó.
„Az autó fara túllóg”. Azután:
„A kocsija túl széles”. Hogyan? Nem értem.
Akármit teszek, mind rossz. Hogyaszongya:
„Az autó túl magas, álljon ki rögtön”.
Kiszállok, francba, épp most késem el,
kérdem az embert, mi van. Erre ő:
„Túl sokat izgett-mozgott, és az antennát
bemérte a gép. Álljon ki, menjen körbe,
úgy jöjjön vissza.” Basszus. Jó, kiállok.
Kienged. Stop, el balra. Most a Váci
utcán a Piaristáknál jobbra el,
át a híd alatt – de elágazik,
és én, a balfasz, választok: a balt.
És ez az út a hídra visszavisz.
Kicsit üvöltök. Megszakad a szív.
A forgalom sodor visszafelé,
már tíz perc késés, hol tudnék letérni?
A Szabadság-híd is reménytelen.
Már mindegy, araszol a sok kocsi,
fel a Hegyalján. Csigalassú. Érzem,
tudom, hogy vége. Vissza nem megyek,
most hazamegyek aludni vagy bőgni,
mert ez a nap egy abszurd operett,
szűk garázsokban meg csúcsforgalomban
kínlódok, mint egy álomban, és nem jó:
ha balra, nem jó, és ha jobbra, az se,
túl nagy, túl széles, túl magas, Semmelweis,
aranyciráda, csárdás, tévedés
ez az egész, én mindent jól csináltam,
semmit se jól, és nem értem, de értem.
Kocsiban ülök, mégis ott vagyok,
most csakazéris ott vagyok veled,
és meghallgatom, hogy köszöntenek,
és arra gondolok: tőled tanultam,
hogy van, aki nem fér be, fészkelődhet,
táncolhat, izeg-mozoghat, de végül
nem illik bele és másfele megy,
nem tudja magát maradéktalan
bepasszírozni a kocka-világba,
ezért magányos, ezért néha sír,
(bőg vagy csak némán bámul: ugyanaz),
máskor röhög (persze főképp magán),
próbálkozik, elbukik, végül mindegy,
beszorul, elsodorják, lemarad,
de közben látja kívülről, felülről
ahogy tipródik és tiportatik,
és pontosan, de mégsem hidegen
rögzít mindent – mert semmi sincs helyén,
végül semmi nem ér, nem maradandó,
a világ sem, és ő sem. Csak a szavak.