Visznek névtelen rendszerek

 

Ha messzire mész, nem hallom

a zenét. Pedig a hangod, a hangod,

hunyt szemű kutyát, kivezet

a világra. Harmóniát nem török,

kenyértestet, pillanatot. Osztunk

nedveinkből szőtt szobát. Hidegkezű égtől

áldást nem várok, ostyákra köpök.

De a szemed, a hangod, a hangod,

világokat keverő Tejút-köldököd:

életed mindegyikben volt már.

 

Úgy lesz minden, ahogy írtad. Az elején

csak nézzük az utat, lábunk alatt meddig visz

el a mozgójárda. Ha már eleget tűrtünk

rossz napoktól, majd vissza meztelenül

időutazó-öreg szívvel. Úgy lesz minden,

ahogy írtad, nyelvünkre fordítjuk

a Búcsú úti havat, kipörgött galaxist,

közepén két tüzes lehelet játszik

időben görbülő jó lélekkel.

 

 

 

Ablakos

 

Kivéreztetem a sötétet. Hagyjon el

a szédület pörgős szoknyája, a Borzongás

utcába forduló kopogós cipő. A seb helye

átlátszó ablak legyen, üveget kísértsen.

Kívülről nézzek be, ne bentről fel, ahol hiába

keresném a felejtés lehetőségét.

*

Porral gyűlt szemekkel állnak bennem bolyongók,

kövéren, mint egy parancs. A forró szülőföldről

hozták hangjukban az ámítást: ne felejtsem,

katonás törvényeiket dúdolják szüntelen,

hosszan nyúló testtel, mint a befogadott évek,

mályvás horizontba lógnak. Ettől inkább merültem,

ismerős így lett a mélység, amibe más nem fért:

az érintést úgy értsem, ahogy idegen nyelveket.

*

Belátni, hogy meghajoltam az előtt,

aki meg sem történhetett volna. Napkeltére

süllyedt kényelmes ágyba, megvetett

közönybe. A véget nem érő reszketésben

szétszóróm a hajat hullató szobatársat,

magába omló holtsúlyt. Elfáradt, nem követ.

Csak a tárgyalás tompa kalapácsütése.

Az a bíró.

Dönti a Napot.

Addig bevilágít egy használható létige.

 

 

 

Az odaadás alakzatai

 

Világos szobában állnak, sötét

konyhában ülnek, szóroncson

kerülnének közelebb, de sarkköri a táj,

bennük lékek. Nem keresnek

jég alá sikló, pikkelyes fényeket.

Összeomlanak, saját súlya alatt a hó,

emberöltőkön át hidegek. Kárhozatnál

nem üresebbek, de a sírás határától

arrébb, megbánásból indulnak el

gleccserek. Visszasimogat karjaiba

az éjszaka: éjfélkor ne üljön fel

senki, mint a kályha, kattogna.

Jégvirágot szőnek a falra álmukban,

nyitott lékekből tátogó szavak úsznak

szájukba, váratlan az északi fény,

pedig sokan ugyanazt színlelték.

Nem húzzák el a függönyöket?

Tavasz van. Hópaplanból felbukkanó

tetemük új lehetőség a vadaknak.