Ösztönösen mindig meg voltam győződve arról, hogy irodalmat csak szeretetből lehet művelni. Minden nagy mű mélyén szeretet munkál, s amikor nehéz pillanatainkban váratlanul felidéződik bennünk egy verssor vagy egy költött epizód, amely ugyan bajainkra gyógyírt nem hoz, de arról tanúskodik, hogy mások is voltak már ilyen helyzetben, megkapjuk a létezhető legnagyobb segítséget, többnyire olyan emberektől, akik már rég nem élnek.

Galgóczy Árpád egész életműve az orosz költészet és a magyar nyelv szeretetéből fakad. Vannak műfordítóink, köztük jelentős költők is, akik megélhetési célból, szakmányban fordítottak számtalan nyelvből, többnyire nyersfordítás alapján, hol jól, hol rosszul. Többnyire inkább rosszul, ezért a világirodalom líráját csak magyarul tudó egyetemistáknak harminc éve tartó tanári pályámon nemigen merészeltem elemezni. A szívem vérzett, hogy nem lehet, de nem lehet.

Galgóczy Árpád egyszer, történetesen fogságban, megtanult oroszul, megszerette azokat a vele együtt raboskodó embereket, akik számára az orosz költészet a szellemi és lelki, következésképpen a testi túlélés esélyét nyújtotta, és maga is beleszerelmesedett az orosz költészetbe. Hazakerült, és fordítani kezdett. Nem mondhatom, hogy titokban, nem volt ebben titkolnivaló, inkább azt mondanám, hogy sokáig csak úgy magának. Nem érdekelte, hogy egy-egy művet mások is lefordítottak már magyarra, ő csak piszmogott, a legjobb, a legpontosabb magyar megfelelőt kereste. Hogy miből élt közben, nem tudom. Voltaképpen mindegy. Valamiből megélünk, és mellette alkotunk. Jól is van ez így: partizán módjára műveljük, amire alkalmassá tettük magunkat, közlési kényszer nem nyomaszt. Idő pedig van, ha éppen nem lőnek, és nem cipelnek kényszermunkára, legföljebb kevesebbet alszunk.

Ebben az irodalmi nagyüzemben, amely világszerte futószalagon dobja piacra a könyvnek látszó valamiket, csak partizánkodva, kézműves kisiparosként, a szeretettől hajtva lehet értékeset művelni. Gyanúm szerint Galgóczy Árpád úgy partizánkodta végig az életét, hogy közben rettentően élvezte, amire egyszer elszánta magát. Hihetetlen élmény, amikor a legnehezebben fordítható, vagyis az eredetiben a legegyszerűbb, legvilágosabb művek sok elvétett kísérlet után egyszerre magyarul is olyan egyszerűen és világosan szólalnak meg, mintha nem is fordítások lennének. Ennél mélyebb szellemi kalandot nem ismerek. Az egyszeri ember ilyenkor magának a nyelvnek válik a médiumává, feloldódik és kiárad. Hangszerré válik, amelyen nem tudni, voltaképpen ki is játszik. Csodálatos érzés hangszerré válni. Bámulatos, ahogy hol Amati, hol Stradivari, hol Guarneri tónusa szólal meg a fordítóból. Nem lehet ezt megérteni, és megmagyarázni se lehet, noha sokan próbálták.

Galgóczy Árpád az egész orosz költészetbe szerelmes, az ilyen szerelem valóban furcsa, mint nagy kötetének címe is sugallja. Klasszikusok, romantikusok, modernek, mindenki belefér. És belefér a líra, a verses epika, minden. Nekem vannak kedvenceim, például Tyutcsev. Amikor orosz szakos egyetemista voltam, nem lehetett Tyutcsev-kötethez jutni, a jegyzetünk csúnyán leszólta, szubjektív idealistának minősítette, ettől figyeltünk fel rá néhányan. 1968 szeptemberében egy kijevi házibulin a könyvespolcon felfedeztem kétkötetes kritikai kiadását, ezt a könyvészeti ritkaságot, kezembe vettem, bámultam, az izgalomtól remegett a kezem. A házigazda, ott tanuló magyar egyetemista, lelkesedésemet látva nekem ajándékozta. Legbecsesebb könyveim egyike azóta is. Egyszer néhány versét megpróbáltam lefordítani. Nagyon jók Szabó Lőrinc fordításai, de én még jobbat szerettem volna. Hónapokig vacakoltam, és nem tudtam elérni, hogy olyan áttetsző, tiszta és mély legyen, mint oroszul.

Galgóczy Árpád fordítói minőségét hadd érzékeltessem egy Tyutcsev-verssel.

„Találkoztunk – s halott szivembe

Ön életet hozott, csodát;

A drága múlt jutott eszembe,

S szívem melegség járta át.

Mint késő csöndes őszidőben

Jön egy perc, s szinte hallani:

Tavasz libben felénk a légben,

S megrezdül bennünk valami, –

Úgy költözött lelkembe újra

A rég felejtett áhitat,

S úgy nézem én gyönyörbe fúlva

A kedves szép vonásokat…

Csak állok néma kábulatban,

Mint hosszú távollét után, –

S lám – egyre hallhatóbb a dallam,

Mely bennem el se halt talán…

Nem, nemcsak emlékek rajától

Lett újra szép az életem, –

Ön most is épp úgy elvarázsol,

S én most is épp úgy szeretem!…”

Hölgyeim és uraim, ez maga a csoda.

Megjelent az Élet és Irodalom 2007. március 9-ei számában.