Háromféle műfordítás létezik oroszból: költői műfordítás, amikor magyar költők orosz költőket fordítanak; professzionális műfordítás, amikor a költői mesterség minden fogását, a magyar és az orosz nyelvet egyaránt ismerők és a fordításhoz szükséges szellemi hajlékonysággal is rendelkező hivatásos műfordítók fordítanak verseket oroszról magyarra és végül létezik még a Galgóczy-műfordítás. Azért kell Galgóczy Árpád életmű-terjedelmű műfordítás-költészetének külön rovatot nyitni, mert a fentebb említett két alaptípus egyékébe sem illik bele, ugyanakkor mindkettőnek legsajátabb és legértékesebb tulajdonságait egyesítve egy új, kivételes és megismételhetetlenül egyszeri, individuális műfordítás-típust képez.
Galgóczy Árpád nem általában és nem is egyszerűen megrendelésre, hanem kedvből, ihletből fordít, az eredetitől megejtve, egyfajta zenei-ritmikai elvarázsoltság hatása alatt, és nem akármikor, akármit fordít, hanem szigorúan csak azt, ami ilyen – mondhatnánk – kényszeres hatással van rá: le kell fordítania, létre kell hoznia nyelvi-szellemi hasonmását anyanyelvén és nem érheti be kevesebbel, mint hogy ebben a másfajta nyelvi közegben megismételje az eredetit, megteremtse poétikai hasonmását.
Poeta nascitur. Költőnek születni kell – tartja a régi mondás. Sem kitartás, sem szorgalom, sem szakmai felkészültség nem tehet költővé senkit. A költői tehetség kegyelmi adomány – Istené, sorsé-e, mindegy, így is, úgy is – csoda és csodás hatalom.
Műfordítónak ebben az értelemben nem kell, és nem is lehet születni. A poeta natus – a született költő mellett nincs fenntartva hely „született műfordítóknak” és régen rossz, ha egy műfordító ilyen helyre pályázik, vagyis vetélkedni kezd a költővel. A műfordítás tisztes irodalmi szakma, amit lehet művelni ihletetten, de lehet ihlet nélkül is. Született költők éppúgy lehetnek nagy műfordítók, mint a versfordítás technikáját elsajátító, több-kevesebb formaérzékkel megáldott irodalmárok.
Vannak azonban rendkívüli esetek, amikor a műfordítások nem valamely eredeti költői életmű csatolt részei és nem is pusztán szakmailag korrekt másolatok az eredetiről, hanem par excellence eredeti költői alkotások, a műfordító legsajátabb művei, mert jó vagy rossz sorsa úgy akarta, hogy veleszületett költői tehetségét – nyelvi képzelőerejét és alakító kedvét, formaérzékét és látásmódját – teljes egészében ennek vagy annak a költőnek, költői korszaknak vagy irányzatnak adja, s egy másik nyelv „túlvilágának” médiuma, hangja legyen anyanyelve „e világán”, felvegye mintegy nyelvünkbe, s ezáltal sajátunkká tegye az idegen nyelv költői géniuszát.
Ilyen rendkívüli esetnek gondolom Galgóczy Árpád, e született költő sorsszerű – a személyes életrajz végzetes fordulatából adódó – találkozását a klasszikus orosz költészettel, az orosz nyelv géniuszával. A hazájából egész fiatalon elhurcolt Galgóczy ugyanis egy szovjet lágerben találkozott először az orosz költészettel annak a nagy műnek – Lermontov Démon című poémájának – képében, amelynek költői ereje, varázsa egy életre megigézte őt. Ez a poéma nyitotta meg előtte a klasszikus orosz költészet – ízig-vérig tizenkilencedik századik lényével oly egybehangzó – világát.
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” Az ismert sorok Galgóczy esetében is a költői, s nem pusztán a szakmai-műfordítói sors értelemzési keretéül szolgálnak, mégha a költő ama pokoli helyről visszatérve más költészet és más költők dudáján fújja is saját dalait. Galgóczy egész személyes élete és költői-műfordítói élete a sorsszerűség sötét pecsétjét viseli magán. Mintha csakugyan így kellett volna ennek lennie, mintha személy szerint neki a pokolban kellett volna a klasszikus orosz költészet csúcsteljesítményeivel találkoznia ahhoz, hogy Puskin, Lermontov, Tyutcsev – annyi szép költői változat és derekas szakmai másolat után – végre és végleg saját költőinkké – a magyar költészet „húsává és véréve” – legyenek, s elmondhassuk: a Démon, az Anyégin vagy Tyutcsev lírája nemcsak le vannak fordítva magyarra, hanem van saját Démonunk, saját Anyéginünk, saját Tyutcsevünk, ahogy már annak előtte is elmondhattuk, hogy van saját Shakespeare-rünk, Goethénk és Baudelaire-ünk.
A műfordítás mint a világirodalom anyanyelvi-irodalmi birtokba vétele, feltérképezése természetesen szükséges, hasznos és ösztönző lehet, de önmagában még nem jelenti azt, hogy az idegen nyelven született nagy művek a műfordításokban egyben sajáttá, saját irodalmunk „húsává és vérévé” is váltak. A műfordítás ilyen esetekben úgy hat, mint lelkendező vagy tárgyilagos tudósítás arról, hogy itt és itt, ebben és ebben az irodalomban csakugyan létezik egy ilyen és ilyen nagy költő vagy ilyen és ilyen nagy mű, amit „irodalmi becsületszóra” elhiszünk a műfordító-tudósítónak és – ha kedvünk tartja és nyelvtudásunk engedi – elindulunk megkeresni eredeti lakóhelyén. Sajáttá csak akkor válhat a műfordításban egy idegen mű, ha egyben önálló, teljes értékű költői alkotásként elevenedik meg, ha újból megtörténik a megtestesülés csodája, ami hisz egyszer már, az eredeti mű születésekor megtörtént. Ehhez a csodához azonban csodás képességre, vagyis a született költő átváltozó és alakító nyelvi tehetségére van szükség, akár egy nagy költő saját életművének részeként kél is életre az idegen mű, akár a műfordító – a költőnek született műfordító! – tulajdonképpeni költői műveként, mint Galgóczy Árpád esetében történt.
A világirodalomi rangú és jelentőségű klasszikus és modern orosz költészet – a nagy számú fordítás ellenére – két okból sem válhatott idáig a magyar irodalomban sajáttá. Egyrészt azért, mert legnagyobb költőink kivétel nélkül „nyugatos” orientációjúak voltak, s még ha német, francia, angol fordításból ismerték, csodálták s olykor fordították is az orosz klasszikusokat – s ritkábban az orosz moderneket is –, lefordításuk sohasem vált számukra igazi költői-nyelvi kihívássá, irodalmi létkérdéssé, mércévé, mintává, személyes tétté, ezért is érződik ezeken a többnyire nagyon jó minőségű műfordításokon valami idegenszerűség, erőltetettség, valami megtorpanás az eredeti mű nyelvi-szellemi világa előtt. Másrészt azért nincs saját Blokunk, saját Cvetajevánk, saját Mandelstamunk, saját Paszternákunk, s azért nem volt Galgóczy fellépéséig saját Puskinunk, saját Lermontovunk sem, mert kiemelkedően jó, megbízható vagy tűrhető másolatokon túl a nagy orosz költők művei legjobb esetben is csak kiváló magyar kismesterek míves költészetének és magasfokú formatudásának megbízható színvonalán válhattak sajátunkká. Áprily Lajos Anyéginje innen nézve már kétségkívül saját Anyégin, ámde mégsem Puskin költészetének egyetemes színvonalán, hanem Áprily saját költészetének igen magas színvonalán az. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a klasszikus orosz költészet – Puskin Jevgényij Anyéginjétől és Rézlovasától Lermontov Démonáig, Tyutcsev bölcseleti verseitől Zabolockij természetlírájáig – saját egyetemes színvonalán először Galgóczy Árpád műfordítói és egyben legsajátabb költői életművében vált sajátunkká, ha tetszik, a szó mélyen szellemi és nyelvi értelmében – magyarrá.
Galgóczy nem költő-műfordító, aki az idegen művet saját költészete ugródeszkájának, ihlető forrásának vagy kísérleti terepének tekinti, és nem is filológus-műfordító, lelkes és lelkiismeretes mesterember, aki fordításaiban irodalmi szerelmeit vallja meg. Galgóczy számára – lévén született költő –, az idegen nyelv hús-vér tapasztalat, az idegen költészet pedig saját belső világának kivetülése. Ezért ő éppúgy ihletből fordít, ahogy más ihletből írja verseit. Ahogy a született költő nem írhat verset bármikor, csak amikor verset kell írnia, éppúgy a költőnek született műfordító sem fordíthat bármit, bármikor. Birtokában van a költői technika, de nem technikából és rutinból fordít, hanem abból az élményből, amely a költő-médiumot az idegen nyelvű költészet „másvilágával” összekapcsolja. Kaphat kívülről ösztönzést, kaphat erre vagy arra a fordításra megrendelést, végső soron azonban nem ő választ magának verset, hanem a vers választja vagy szemeli ki „magának” őt. Márpedig a versek szelleme – az idegen nyelv géniusza – sohasem téved, ha szabadságában áll a választás, ha maga választhat.
Éppen azért nem tud és nem akar lefordítani bármit, ami adódik, amit az irodalmi véletlen eléje lök, mert született költő. Technikailag nyilvánvalóan képes lenne rá, lelkileg azonban nem. Galgóczy nem bármit bármikor, hanem csakis a klasszikus orosz költészet darabjait fordítja és még ezeket is csak akkor, ha – mintegy varázsütésre – megnyílnak ihlete előtt, ha maguktól veszik fel formáló nyelvi képzeletének alakját, ha szinte kikövetelik újrateremtésüket, ő pedig – mintegy megadva magát e követelésnek – az idegen mű szellemének médiumává válik. Nem mindenevő és nem mennyiség-bajnok, noha a klasszikus orosz költészet teljességét átfogó életműve terjedelmi szempontból is impozáns és ezen a területen alighanem meghaladja bármely elődje teljesítményét.
Műfordítói életműve egyben legsajátabb költői életműve is. Némiképp talán ahhoz hasonlatosan, ahogyan a klasszikus orosz költészet atyja, Vaszilij Zsukovszkij – Puskin mestere – költői életműve is fordításokból épült fel. Goethe, Schiller, Byron verseinek fordítója, aki Gray Elégia egy falusi temetőben című verséből és Bürger Lenorájából saját költészetet, hamisítatlan orosz költészetet és Zsukovszkij-verseket csinált, így vallott erről egyik Gogolhoz írott levelében: „Gyakran észleltem, hogy gondolataim akkor a legtisztábbak, ha idegen gondolatok kifejezéséhez kell rögtönöznöm őket. Elmém olyan, mint a kova, amelyhez taplót kell dörzsölni, hogy szikra pattanjon ki belőle. Ez szabja meg alkotói egyéniségem jellegét. Nálam vagy idegen, vagy idegen ötletből született jóformán minden – s mégis mind az enyém.” De az átlényegülésnek e sajátos költői képessége nemcsak Zsukovszkijra, hanem szinte az egész klasszikus orosz lírai költészetre, sőt – mint Dosztojevszkij híres Puskin-emlékbeszédében utalt rá – némiképp magára az orosz géniuszra is jellemző: „határozottan kijelentem, hogy nem volt még egy költő, aki olyan egyetemes belelényegülő képességgel rendelkezett, mint Puskin, és nemcsak ebben rejlik a dolog nyitja, hanem a belelényegülés bámulatos mélységében, abban, ahogyan lélekben azonos más népek lelkületével, e csaknem tökéletes azonosulásban”. Dosztojevszkij példákat is hoz: „Ott van a Jelenet a Faustból, A fukar lovag, vagy az Élt egyszer egy szegény lovag című ballada. Olvassák el a Don Juan kővendégét, ha nem lett volna ott Puskin neve, sohasem találnák ki, hogy nem spanyol ember írta!” Nos, olvassák el Galgóczy Árpád Jevgenyij Anyéginjét, Démonját, Rézlovasát, Bátyuskov-, Tyutcsev-, Fet-, Tolsztoj-fordításait, s hasonló élményben lesz részük. Ha nem állna ott a fordító neve, talán eszükbe sem jutna, hogy nem Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda, Reviczky orosz kortársainak magyar nyelven írt remekműveit, hanem fordításokat olvas.
Galgóczy műfordításainak bámulatba ejtő hatása a szerzőnek abból a – veleszületett és sorsformálta – költői adottságából fakad, hogy teljes egészében képes belelényegülni az orosz nyelv szellemiségébe, hogy oly mélyen azonosult ezzel a klasszikus orosz költészetet létrehozó és éltető szellemmel, ahogyan mind ez idáig sem nagyformátumú költőinknek, sem míves műfordítóinknak nem sikerült. Erről a belelényegülésről, az idegen kultúrákkal való, egészen az önfeladásig menő azonosulásról Dosztojevszkij azt hitte, hogy az orosz géniusz alkati adottsága: „Igazi orosszá, tökéletesen orosszá válni – írja a nagy orosz író – ugyanannyit jelent, mint minden ember testvérévé, vagy egyetemes emberré válni, ha így jobban tetszik”. Dosztojevszkij csak abban tévedett, ha ez tévedésnek nevezhető, hogy amit Puskinban „orosz géniuszként” ismer fel, valójában az európai szellem, az „európaiság géniuszának” orosz öntudata. A klasszikus orosz költészet ugyanis az európai – főként a klasszicista és a romantikus – költészet német, olasz, angol szólamaival folytatott dialógusban formálódott ki és jutott – először kétségkívül Puskinban és Lermontovban – világirodalmi rangra. A leplezetlen utánzásban és azonosulásban mégsem az orosz, hanem az európai szellem titka tárul fel: az európai kultúra volt és maradt ugyanis az egyetlen, amely eredendően a kultúrák – népek, nyelvek, korok – évezredeken át folytatott dialógusából, társalgásából született meg s emelkedett világjelentőségre.
Az oroszok – a gazdasági és politikai kultúra területén Nagy Péterrel, a szellemi és művészeti kultúra terén pedig Puskinnal – kétszeresen is az európai kultúra tanítványainak és jó tanítványainak bizonyultak a 18. és 19. században: egyrészt a szó szoros értelmében, hiszen Európát követték, másrészt, mert a követés – utánzás, átvétel, hasonulás, fordítás – európai szellemét követték. Vagyis bekapcsolódtak a kultúrák között folyó dialógus nagy európai játékába, amely a kereszténység felvételével vette kezdetét, a görög-római klasszikus kultúra reneszánszkori újrafelfedezésével bontakozott ki, majd fokozatosan az egész kulturális univerzum modern elsajátításával folytatódott és eljutott az egzotikus és primitív civilizációk, a Távol- és Közel-Kelet kulturális felfedezéséig és elsajátításáig. Oroszország még ebben is Európát, a Nyugatot követte, amikor múltjában – a romantikától a szecesszióig – saját másságát kereste és saját „keletisége”, „ázsiaisága”, „bizáncisága” „szkítasága” romantikus vagy esztétizáló mítoszát alkotta meg költészetben és politikában egyaránt.
Az oroszok azonban nemcsak ajándékként fogadták el és fogadták magukba a nyugati szellem kiemelkedő teljesítményeit, melyek épp e nagy kulturális dialógusból születtek, hanem – alig egy évszázad alatt – olyan szellemi teljesítménnyel ajándékozták vissza Európát – elég itt Puskin, Gogol, Turgenyev, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov műveire gondolni –, amely új kulturális szólammal gazdagította Európát. Bármely modern nemzeti kultúráról elmondható, hogy annál európaibb, s annál egyetemesebb, minél inkább kész és képes részt venni a kulturális dialógus, az ajándékozás és viszontajándékozás szép játékában, azaz kész és képes adni és kapni, örvendezni más kultúrák nagyszerűségén és megörvendeztetni másokat a magáéval. A magyar kultúra is ennek az eredendően európai kulturális játéknak köszönheti létét: egyike a megajándékozott ajándékozóknak, akik soha ki nem fogynak ajándékaikból. De ha az orosz kultúra ajándékai mind ez idáig elsősorban az orosz széppróza világraszóló teljesítményeiben lettek sajáttá a magyar kultúrában, akkor most, Galgóczy Árpád műfordításaiban a klasszikus orosz líra teljesítményével is megajándékozhatjuk magunkat.
Bárminek tekintsük a költő műfordítását – átlényegülésnek, azonosulásnak, értelmezésnek vagy dialógusnak az idegen nyelv géniuszával – bizonyos, hogy mindig a szeretetből, az idegennek, mint tenmagunknak a szeretetéből, igenléséből táplálkozik. A jó fordításból süt a szeretet. A műfordítás végül is olyan, mint az imádkozás: anyanyelvünkön új művet imádkozunk ki az eredeti mű szellemétől. S ha Galgóczy Árpád imája újra meg újra meghallgatásra talál, akkor csak azért, mert töretlenül hisz az orosz költészet teremtő nyelvi géniuszában és hisz önmagában, mert valóban az, aki – született költő.