Várady Szabolcs: Sermo

 

vagy epistula inkább?

 

           Kőrizs Imrének

 

„De hogy hívták azt a kis dán falut?
Megírtam ezt a verset, vége van.
Hová tegyem, ha majd eszembe jut?”

           (Kaliforniában egy dán falu)

 

Éppen a Szent úton sétáltam, holmi kis apró

dolgon mélázgatva – szokásom –, szórakozottan,

s valaki rámront (csak névről ismertem odáig)!

Megfog, meglapogat: „Hogy vagy, te csodálatos ember?”

Jó, eleven szöveg, Imre, ilyen kell több a kötetbe.

Azt akarom, hogy Réz Ádám példája ragadjon.

Mert hogy is írta az Ádám fordításai kapcsán

Vas (nekem is már Pista, sokáig bácsi, mi több, még

mindketten szobatársaim is valameddig a régi,

fénykora teljében pompázó könyvkiadóban)?

Hogyha a téma Horatius, akkor a jó közelítés

kezdő pontja a sermo – annyit tesz, csevegés, de

azt is jelzi: beszél és nem dalol itt a poéta.

Ez megelőzte az ő életművében az ódát,

vagy helyesebben mondva az éneket, úgy van, a carment,

s ezt is a köznapi hang, az epistula zárja be végül.

És ez a hang, ez a kulcsa Horácnak, a léha, a könnyed,

ezt taglalták hosszasan Ádámmal a szobában

és az ebédnél. Telt az idő, és egy napon Ádám

Pista kezébe nyomott, olvasd el, két tüneményes

fordítást, amivel pepecselt, csak szórakozásból.

Meg se jelentek, amíg élt, márpedig, írta Vas István,

itt van a példa, hogyan kell ezt fordítani – végre! –,

ezzel a közvetlenséggel, amiben sok olyan szó

elfér, mint gáláns, elegáns, tempó vagy akár mint

puccos dáma vagy épp luxusbugyi, és valahonnan

Kormos Pistának hallik ki a hangja, mikor nyer,

s azt kiabálja: „Van Isten! Belépek a pártba!” Idővel

ott lebzseltem a mélyvízben már én is elégszer,

és a tízeslehúzásban, szűz kéz, nyertem először.

Másodszorra elúszott mind, de sebaj: befogadtak.

Ott volt, vagy csak időnként felbukkant, aki számít.

Jött egyszer Deve – nézz oda, éppen az ő neve nem fér

jól el a hexameterben! Apolló bünteti ezzel,

mert nyalogatta a Rákosiék valagát? – cseri Gábor,

új művét olvasta fel, egy levelet, vagyis inkább

szózat volt fia védelmében, a Szokrateszénél

terjedelemre alig kurtább – a fiút kigolyózták,

bömböltette a magnóját ugyanis szakadatlan

Szigligeten, ahová alkotni vonulnak el írók

(Haus der Schöpfung, németül így hirdette a kastélyt

egy képeslap, amit később ott vettem a postán).

New York akkoriban Hungária volt. Ha a Zelk úr

feltűnt, már a csuszát a Kapás úr hozta azonnal.

Verssorokat kellett játékba bedobni kapásból,

ebben az összes költőkön Szántó Piri túltett –

ő és Kardos G. Vele egyszer a villamoson volt

egy különös esetem. Láttam, felszáll, megörültem,

s úgy láttam, hogy örül nekem ő is. Idővel azonban

mondott egy és mást, amitől bennem gyanú támadt:

ez nem a Kardos G. Csak olyan, mint. És bizonyára

én is olyan – na de, mint ki? Titok lesz már ez örökre.

Jóllehet innen volna hová ágazni tovább még –

térjünk vissza a tárgyra, vagy éppen rá (ha van), Imre.[1]

Látom az e-mailed, miszerint azt mondja Szilágyi[2]:

jó, de a Meller jobb. És hát őtőle csak ez van,

még ötvenhat előttről, nézem: jó, csakugyan jó.

Épp ballagtam a Szent Úton, s – ez már a szokásom:

mit tudom én, mibe – ötleteimbe merültem egészen.

Hát egy alak (csak névről ismertem), nekem ugrik,

kapja, kezet ráz, „Hogy s mint – mondja –, te kincs, te cukor, te!”

Ez legyen akkor. Csakhogy hozzájárul-e Meller

Péter? Majd kinyomozzuk a címét.

És kinyomoztuk.

És leveleztünk. Küldött egy dévaj grafikát is.

Nem véletlen a fordítás üde hangja, derült ki,

merthogy a rajza alatt még ez a disztichon áll:

Itt a te régi Beatricéd, gyere kis buta Dante,

fogd meg a két cicimet, szállj fel az égbe velem!

És hát még más is kiderült: a lakóhelye Solvang.

Fény gyulladt: Kalifornia, ’88 tele – úgy van!

Azt hittem, soha nem sikerül odaérni, a benzin

elfogy, kút sehol, és az irány is jó-e, ki tudja.

Jó volt. Harminc éve. Olyan volt, mint hazaérni.

Aztán ment le a nap, és ment ki a név a fejemből.

Ez legalább meglett, nem igaz? Jaj, Flaccus, öreg csont!

 

Meller

© Meller Péter

 


[1]                              Lábjegyzetben azért legyen itt a Pilinszky-hasonmás.

Tíz év múlva a jó sorsom Versailles-ba vezérelt.

Vár ott kinn a csoport, hogy a kastély ajtaja nyíljon,

és meglátom a várakozók közt őt, aki mintha

bátyám volna, a mesterem úgy volt éveken át, míg

hordtam a verseimet hozzá, még szinte kamaszként,

s lelki gubancaimat ugyanúgy segített kibogozni.

Néhány éve lazul már kapcsolatunk, nagy örömmel

mennék most oda, indulok is, de az arca megállít:

semmi de semmi jelét nem látom rajta, hogy ismer.

Jancsi! De nem. Vagy mégis? Mégse? Kinyíltak az ajtók,

láttam, amit láttam, s már kezdtem is érteni, hogy mért

tört ki a forradalom, de hogy ő-e, nem ő, aki eltűnt

ott a tömegben, nem tudtam. A halála után is

vájkált bennem a kétely. S egyszer csak: heuréka!

Olvasok egy memoárt rokonától, és kiderül, hogy –

lássuk csak. „Stuttgartban a Kunsthalléba betértem –

írja Kovács Péter –, s megláttam Jancsit, azaz hogy

őt, de nem őt, vagyis ez más nem lehetett, csak a Géza,

kint élő rokon. Ő az, megszólítsam? Először

láttam. Hátha nem ő az mégse. De ő! Na de hátha.

Nem tudtam sehogyan sem megszólítani végül.

És most mintha adósa maradtam volna, úgy érzem.”

Géza! Igen! Ő volt Versailles-ban is, ő, ugye! Ő volt?

[2]                              János György, a legendás tudnivaló, ki: a Mester.

S hogy miről is van szó? Na ugorj csak a vers elejére!

                                Éppen a Szent úton sétáltam – amúgy a Szatírák

első könyvéből a kilences számú ez itten.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.