Mindig kényelmetlen

 

Unatkoztam, pedig egy tökéletes hetet

képzeltem el magunknak, és hiába

a reggel édes rutinja, nyitott kávézókban

a szél, mintha csak a személyzet negyedik tagja volna,

asztalokat bont, szalvétákat repít,

és hiába az árnyéktalan, kavicsos partok,

az elkalandozó, hedonista tekintet,

a mindig újabb fagylalt és sör,

a macskakövek puzzle-darabkái, a meredek lejtők,

akár ott helyben megőszülhettünk volna,

nem történt semmi különös.

*

Csak játszott velünk a tenger,

sivalkodott, búgott, odadörgölőzött a

lábainkhoz, és beleköpött a szánkba,

egyszerre volt sós és érzéki.

A többi: szikla, meredély, szárazság,

mindig kényelmetlen, morzsolódó partok,

folyton a hőség csatakiáltása,

és a szálazó fény hajnalban, hogy

valamiről lemaradtunk.

*

Összefésült időnk volt mindenre,

mi mégis várakoztunk.

Behelyettesítő evések, buszozások,

ahogy kiszámíthatóságokat kerestünk

egy mediterrán menetrendben,

ahogy két-három nap alatt levedlette pompáját

a város, megmásztuk

legmagasabb pontját, körbe néztünk,

percekig álltunk a semmivel szemben,

csak turisták jöttek időnként,

zavart tekintetű párok,

magukat fotózták a kék háttér előtt.

*

Nem jártam Horvátországban,

és sosem láttam még tengert.

Nem tudtam, mit fog belőlem kiváltani

a víz, ami a helyiek gyógyszere és imája,

ahogy hallgattam őket, beszédük csobog,

kék szemükkel elmerengenek hosszan,

és amit tekintetükkel befognak, az a tenger.

Összehasonlíthatatlan nyelv az övék, a vízé,

ami ott van falakon a festményen,

a kikötők vitorlásai közt, a tartásukban,

a gerincükben, ahogy a napokat számolják,

hogy aránylik egy szomjas turista,

egy száraz torokkal fuldokló

a végtelenül sürgő, önmagába visszahulló vízhez.

*

A víz miatt volt,

hogy feszült voltam és ingerült,

hogy nem szólhattál hozzám,

folyton kompenzáltalak szeretkezéssel,

érintéssel, apró gesztusokkal, halk

szavakkal a sötétben elalvás előtt,

hogy nem voltunk nagyszerűek együtt,

csak átlagosak, vasúti őrbódé

a lemenő napban, szürkén, üresen,

mérföldekre mindentől.

Úgy beszéltem hozzád, és

úgy szerettelek, mintha valaki mást

szeretnék. Elterelő mozdulatok, amíg

kifújja magát, amíg előbújik a város

romjai mögé állított, a maga

gondtalan habjaival játszó,

öblök fárasztotta és

lassú kartempókkal simogatott víz,

alig pár méterre a bóják komfortzónájától,

a törülközők melegétől.

 

 

 

Dorombolni kezd

 

Most

ezek a tarkóig visszanyírt fák,

egy limonádészagú nyári napra gondolok,

arra a pályaudvaron töltött félórára,

ahogy a Zamárdiból érkező vonatod

vártam, megszomjaztam,

és betértem a kantinba egy sörre.

Késtél, ezt állapítottam meg a ponyva alól,

vagy talán én érkeztem korábban.

Szélcsend volt és sörpadok,

nem zavart a mindenütt-beton,

a nehéz levegő koponyafeszítő forrósága.

Megelégedtem azzal, hogy tudom, élsz,

a sör kellően hideg volt, megnyugtatott az

idegenek társasága. Tudtam, hogy

velük még annyi mindent kezdhetnék,

persze nem lenne sok,

és csak ültem, vasalt fenékkel,

és kinyújtottam a lábam. Néztem,

hogyan mozognak azok,

akik fontosnak hazudják az idejüket,

mennyi szervezés, hogy ne tűnjön

menekülésnek, egy kitakart vágányon

a beérkezett, koszos vonatra

teszik fel poggyászaikat, és közben

titokban rettegnek a hangosbemondó hangjától,

nehogy jobb ajánlata legyen. Ültem,

és boldog voltam, ez

szinte biztos, mellém szegődött,

majd dorombolni kezdett

kezem alatt egy kósza fénysugár.