Rakovszky Zsuzsa: A sorsjegy (1. rész)

1.rész

 

Furcsa: még most is emlékszem rá, mit álmodtam aznap éjjel. Az álom egészen kellemesen indult: kiderült, hogy G., gimnazista kori reménytelen szerelmem, gyereket vár tőlem. Mindenki boldog, mindenki gratulál, anyám közli, hogy hozzánk költözik az első néhány hétre. A nagy örvendezés közepette halvány, egyre erősödő gyanú, hogy valami nincsen egészen rendjén: ködös emlékképek úsznak be anyám utolsó, kórházi napjairól, az orvosról, aki kurtán közli, hogy nincs mit tenni, a temetésről: eszerint félreértés volt az egész, mégis meggyógyult volna? És én: én vajon hány éves is vagyok voltaképpen? Tizennyolc? Húsz? Egyre erősödő, kínos bizonyosság, hogy már harminc is elmúltam. Aztán mintha egy fölfelé száguldó liftből nézném, hogyan villannak el sorra az emeletek, villámgyorsan követik egymást az egyre magasabb számok, míg végül a lift döccenve megáll, az álom utolsó foszlánya, amelyet ébredező tudatom még elkap, egy jókora kaján fénnyel világító szám: 58. „Már nincs sok hátra!” – jegyzi meg sajnálkozva elfoszlóban egy álomalak, és egy pillanatra eláll a szívverésem a rémülettől.

No igen, az idő: ijesztő, hogy milyen hihetetlen, korábban elképzelhetetlen gyorsasággal múlik mostanában. Már megint este van, már megint hétfő, ami két napja vagy két hete történt, mintha csak tegnap lett volna, az eseménytelenség úgy zsugorítja össze a nagyobb időegységeket, mint mosógép a gyapjúpulóvert – nem, nem jól mondom, nem is annyira összezsugorítja, inkább megritkítja, elvásítja, áttetszővé teszi: két emlékezetesebb mozzanat között – hétfőn fogorvosnál voltam, pénteken elveszítettem a pénztárcámat –, mintha nem is lenne semmi, csak a semmi. Az öregedés tenné? Nem, nem hiszem: az időt az érzelmek teszik megfoghatóvá, a reménység, a félelem, a szenvedély vagy akár a gyűlölet: azok fűzik össze történetté az önmagukban jelentéktelen események egymásutánját. Belőlem meg már fiatalon is hiányzott az a képesség, hogy az eseményeket „rózsaszín szemüvegen át” nézzem, ahogy mondani szokták, vagy akár fekete szemüvegen át, hogy felnagyítsam vagy összezsugorítsam a dolgok képét érzelmi jelentőségük arányában: magam sem tudom, hogy ez a tulajdonságom vajon erénynek vagy fogyatékosságnak számít-e. Még szerencse, hogy itt, az antikváriumban, ahol most dolgozom, senki nem vár tőlem sem lázas helyeslést, sem elemi erejű felháborodást, beérik vele, hogy leemelem a polcról a kívánt könyvet, ha nekik magasan van, és kiállítom a blokkot.

Néha, amikor a közeledő hidegfront hatására szegény, megviselt idegeim hajnalig tartó álmatlanságra ítélnek, eszembe jut, hogy x – öt, tíz, húsz, harminc – éven belül eltűnök a világból, anélkül, hogy bármiféle nyomot hagytam volna benne, néhány zsenge ifjúságomban elkövetett és a megyei lapban megjelent könyv- és színikritikától eltekintve – a lapból talán még lappang egy-két példány valamelyik könyvtárban vagy padláson, de különben sem gyermekek és unokák, sem magam építette ház, se súlyos művek, se egy tölgyfaliget, amelyet én ültettem – semmi, de semmi. Ha történetesen nem a temetkezés ómódi formáját, hanem a hamvasztást és szétszórattatást választom majd, úgy tűnök el a világból, mintha itt sem jártam volna.

 

 

Aznap délután megint bejött a könyvesboltba az a lány. Éppen az új szerzeményeket igyekeztem besorolni a helyükre, néhány régebbi, reménytelenül eladhatatlan könyvet meg hátra akartam vinni a raktárba, amikor benyitott, sugárzó arccal: visszahozta az Üvöltő szeleket, amit kölcsönadtam neki. Néhány hete figyeltem föl rá: nem sok vásárló téved be hozzám mostanában. No nem mintha ő vásárolt volna: ott kuporgott vagy egy óra hosszat a hordozható falépcsőn, és úgy elmerült a könyvébe, hogy se látott, se hallott. A haja időnként az arcába hullott, ilyenkor egy türelmetlen kézmozdulattal hátrasöpörte, de közben egy pillanatra sem hagyta abba az olvasást. Már az is szokatlan volt, hogy valaki az ő korosztályából könyvet olvas, és nem az okostelefonját nyomogatja. Persze így ránézésre nehéz volt megállapítani, mennyi idős lehet: a teste vézna kamasztest, farmert és pólót viselt, korosztályának egyenruháját, hosszú, egyenes szálú, barna haja már-már a derekát verdeste, az arca sápadt és gyűrött, mint egy idősebb nőé, de élénk rezdülésekkel kíséri az olvasmány fordulatait, a szeme pedig kerek, álmélkodó és játékosan kihívó madárszem (barna, mint a haja). Kisgyerekek szoktak így nézni az idegenre, hogy aztán a válaszpillantástól megrémülve, sírásra görbült szájjal meneküljenek vissza az anyjuk szoknyája mögé. Meghatott, hogy ilyen szenvedélyesen olvas, de azért egy idő után rámordultam: „Na, sikerült már eldöntened? Megveszed?” – utóvégre én is pénzből élek, vagy mi. És a főnököm már egy ideje azzal fenyegetőzik, hogy bezárja ezt az egész kócerájt, ha nem tudjuk kitermelni legalább a helyiség bérleti díját. A lány fölkapta a fejét, és zavartan nézett föl rám azokkal a mókásan riadt gyerekszemekkel: „Valami rosszat csináltam?” „Nem éppen, de abból, ahogy itt már több mint egy órája falod a betűket, arra következtetek, hogy tudsz olvasni… Jól gondolom?” – Esős napokon, amikor hol itt, hol ott hasít bele a fájdalom valamelyik végtagomba, kimondottan komisz tudok lenni… „Szóval igen? Akkor biztosan a feliratot is el tudtad olvasni az ajtó fölött: antikvárium. Nem pedig könyvtár, ahol zárásig nyugodtan elüldögélhetsz, hanem könyvesbolt, ahol az emberek vásárolni szoktak!” Mire elvörösödött zavarában. „Jaj, bocsánat! Az a helyzet…” „Az a helyzet, hogy nincs rá pénzed!” – szakítottam félbe nyersen. Nem mintha egy antikvár könyv nagyon drága lenne, de hát egy ilyen gyerek… biztosan megvonták valamiért erre a hétre a zsebpénzét. Bűntudatosan lesúnyta a fejét. „De jövő héten már lesz… elteszed nekem addig?” Ezen meghökkentem, mármint a tegezésen. Azt már megszoktam, hogy a fiatalok – vagy majdnem-fiatalok, mondjuk, negyvenig? negyvenötig? – tegezik egymást, a vadidegenek is, de engem már jó régen nem tegezett le senki, főként nem egy ilyen kis tizenéves… mi is? Kiscsaj? Fruska, mondták volna rá régebben. Mindenesetre meghatódtam. „Vidd el nyugodtan, dörmögtem, látom, nem tudsz élni nélküle, majd visszahozod, ha kiolvastad.” „Tényleg elvihetem?” Ragyogó arccal fölállt a falépcsőről, aztán tétován felém nyújtotta a könyvét, hátha meggondolom magam. Tettem egy hessegető mozdulatot, mire a Rossman feliratú nejlonszatyrába süllyesztette, és eliramodott, mint valami göthös kóbor kismacska a zsákmányával. Vállat vontam, írtam a könyvről egy blokkot, és belehajítottam a pénzt a kasszába, az az ötszázas igazán nem ver földhöz. Meg sem fordult a fejemben, hogy tényleg vissza fogja hozni, és erre tessék: itt van, könyvestül. „Köszönöm szépen, ezt visszahoztam… nézhetek egy másikat?” Most mit csináljak? „Hát persze” – mondom, és széles karmozdulattal az irodalom feliratú polc felé mutatok: „Mit szeretnél, prózát vagy verset? Szereted a verseket?…” Mire felragyog: „Én is írok verseket!” – közli büszkén. „Á, szóval egy leendő költőnőhöz van szerencsém… mert eszerint annak készülsz, nem? Esetleg irodalomtanárnak?” Hevesen rázza a fejét, csapkodnak a hosszú fürtök. „Nem, én orvos leszek, olyan, aki az emberek szívét gyógyítja… hogy is mondják?” És keskeny kezét alig domborodó bal mellére fekteti. „Kardiológus… Szóval költő és kardiológus. Elég furcsa párosítás… Hogy jutott éppen ez az eszedbe?” „A szívem… valami baj van a szívemmel… De semmi komoly!” – sietett megnyugtatni, mert látta, hogy elkomorodom. „És az orvos, aki észrevette, olyan kedves volt…” „Na jól van, csak olvasgass!” – mondtam neki, éppen bejött valaki, a ritka vásárlók egyike, biztosan szakácskönyvet keres vagy párizsi útikönyvet. A kassza mögül láttam, ahogy a lány némi tétovázás után leemel egy kötetet a polcról, azt hiszem, ezúttal egy vékonyka Kosztolányi novella-válogatást, aztán felkuporodik a falépcső tetejére, a lábát felhúzza, a nejlonszatyrát maga mellé teszi az alsó lépcsőfokra, úgy ül ott, mint egy hajótörött, a piszkos padló tengerén hánykódó mentőcsónakban, és elmerül a Kosztolányijában. „Zárok!” szóltam oda neki két órával később. „Na mi van, elviszed azt a könyvet?” „Ezt már kiolvastam”, mondta ragyogva. „Bejöhetek máskor is?” „Amikor csak akarsz! – dünnyögtem. – Te leszel a cég reklámarca! Az emberek kedvet kapnak tőled az olvasáshoz!”

 

 

Azóta többször is bejött, könyvet cserélni, mert venni továbbra sem vett semmit. Viszont egy ideje beszélgetünk: nem, még nincs meg az érettségije, beteg volt, évet halasztott… és nem, nem otthon lakik, hanem albérletben, vagyis nem igazán albérletben, hanem szívességből… egy barátja szerezte neki ezt a szállást, cserébe segít a lakás tulajdonosának ebben-abban… nem, a házinéni nem nagyon idős még, de sok a dolga, nem ér rá takarítani meg főzni… Én jól főzök! – közli büszkén ragyogva. Meg én vigyázok a Jojóra, ha ő elmegy otthonról. Az ki, az a Jojó, a gyereke? Nem, a kiskutyája… én viszem sétálni, ha elutazik valahová. És a barátom is segít… szokott szerezni munkát. Milyen munkát? Hááát… leginkább fotózást… reklámfotózást, főleg. Na és miket reklámoznak veled? Ó, hát mindenfélét… üdítőt, sampont meg ilyeneket. Azért is növesztette meg ilyen hosszúra a haját, régebben rövid volt. A barátja maga is fotós, úgy ismerkedtek meg, hogy odajött hozzá és megkérdezte, csinálhat-e róla egy sorozatot… ez még Pesten volt, akkor ott laktak egy ideig, egyik nap kiment a barátnőjével a Vidámparkba, és ott. És azt a sorozatot beküldte egy pályázatra, amit meg fog nyerni, és az első díj egy külföldi út lesz, Thaiföldre… igen, akkor őt is magával viszi majd Thaiföldre. Csak előbb még összeházasodnak. Nemsokára betölti a tizennyolcat, és akkor. És az iskola? – kérdem. Hát azt most egyelőre hanyagolja… Otthon, mármint az anyjánál, még járt iskolába, de aztán el kellett jönnie. Kellett? Igen, kellett. Az Anyu olyan… olyan lehetetlen! – mondja fájdalmas felháborodással és megrándul az arca. Ahá, szóval afféle kamaszkori lázadás… Na, akkor nem csodálom, hogy nincs pénzed könyvekre, mondom neki, mire elneveti magát: Azért néha van… szoktam venni kaparós sorsjegyet! És elég sokszor nyerek! Nyilván az őrangyalod intézkedik, hogy a megfelelő sorsjegyet húzzad! – mondtam gúnyosan, mire komolyan bólintott. Legalább a nevedet elárulhatnád most már! mondtam neki, mire pár pillanatig hallgatott, mintha nem lenne egészen biztos benne, hogy hívják, aztán azt mondta, Dorina. Ez a neve.

Ma délután Emma nézett be a boltba, ajándékkönyveket keresett valami tanulmányi verseny nyerteseinek. A lány éppen ott kucorgott a falépcsőn, és olvasott, az Aranyember egy viharvert, diákkönyvtári példányát, és időnként a homlokát ráncolta, valószínűleg valamelyik latin szó értelmét próbálta megfejteni. Amikor Emma belépett, felpattant, zavart, kérdő tekintetet vetett rám, gondolom, rájött, hogy nem lenne jó, ha valaki szemtanúja lenne a könyvkölcsönzés kettőnk közt zajló, szabálytalan formájának, kapkodva visszagyömöszölte az Aranyembert a helyére, riadt, alig hallható „csókolom!”-ot mormolt Emmának, aki erre fagyos „szervusz”-szal felelt, ezután elinalt. Ismered?, kérdeztem, még az intézetből, felelte, vállat vonva, mire leesett az állam: Gyivis volt? Emma korábban az állami gondozottak intézetében volt nevelőtanár, de nem bírta sokáig, így került egy időre ide a könyvesboltba, míg végül sikerült újra tanárként elhelyezkednie az egyik középiskolában. Igen, de miért lepődtél meg annyira? Ő is meg a négy testvére is, mind állami gondozottak, az anyja az a fajta, aki minden szembejövőtől szül egy gyereket, fél évenként másik pasas, másik élettárs, tudod, hogy megy ez ezeknél. Kár ezért a szerencsétlen gyerekért, mert esze az lenne, akármi is lehetett volna belőle, ha kicsit jobb helyre születik, na mindegy. Örökké elszökdösött, csak abban a fél évben, amíg én ott voltam, legalább ötször, legutoljára az ablakon mászott ki. Van valami idősebb barátja, azzal tekeregnek szerte az országban. Valóságos Rómeó és Júlia-történet, tette hozzá Emma jeges gúnnyal. Bár ha jól emlékszem, Júlia nem ugrott ki az erkélyről…

A gúny persze nem a két szerencsétlennek szólt, hanem nekem. Vagyishogy inkább nekünk, kettőnknek. Amikor Emma idekerült, úgy tűnt, lesz valami köztünk… eltöltött nálam néhány közepesen szenvedélyes éjszakát, de aztán a dolog valahogy abbamaradt, voltaképpen magam sem tudom, miért. Igaz, egyszer, amikor már elég hosszú idő telt el az utolsó együttlétünk óta, megkocáztattam a kérdést, már csak merő udvariasságból is, hogy nincs-e kedve feljönni hozzám, de csak gúnyosan nézett rám, és a fejét rázta. Akkor azért mondott valamit mégiscsak, valami olyasmit, hogy minek, amikor tudja, hogy nem is akarom igazán (ez történetesen igaz volt), ő pedig úgy érzi, ha velem van, minden szavára és mozdulatára vigyáznia kell, mert magamban folytonosan bírálgatom, és lepontozom, mint valami rosszindulatú zsűritag. Ez már nem volt egészen igaz, mert egyrészt nem volt vele különösebb bajom, inkább meglehetősen tetszett, és tetszene még ma is, ha nem kellene tartanom az iróniával leplezett sértettségétől: zömök, enyhén túlsúlyos, de jóga- és fitnessgyakorlatokkal ruganyosan tartott test (bár a bal lapockáján éktelenkedő hatalmas, sötét anyajegy, bevallom, enyhe viszolygást ébresztett bennem), az esze is gyorsan vág, kellemes kapcsolat lehetett volna, inkább barátság persze, mint szenvedély, de ő ezt természetesen kevesellte: az eszményítést hiányolta, az agyamat elborító rózsaszín ködöt. Azért azóta is be-benéz hozzám a könyvesboltba, átlag kéthetenként, és néha, zárás után, megiszunk együtt egy kávét.

 

 

Eltelt pár nap, de a lánynak többé a színét se láttam. És aztán… hát igen. Van úgy, hogy nincs kedvem otthon vacsorázni. Vagyishogy inkább otthon ülni nincs kedvem: az idő üresen surrog, mint egy magnószalag, amiről mindent letöröltek – vajon hányan emlékszünk még a ma élők közül a régi, szalagos magnókra? –, és úgy tűnik, mintha a világ minden elolvasásra érdemes könyvét már legalább tízszer elolvastam volna, a tévének meg mintha mind a negyvennégy csatornáján, még a hírcsatornákon is, ugyanaz a végtelenített akciófilm menne. Ilyenkor, amikor rám tör ez az állapot, depresszió vagy micsoda, úgy érzem, mintha a valóság minden valóságjellegét elveszítette volna, olyan, mint egy ezerszer látott, véres és unalmas film, amelynek nincs valódi cselekménye, mindig ugyanazok a jelenetek ismétlődnek és ilyenkor többnyire az email fiókomban sincs semmi, csak levélszemét. Főzni valamit meg végképp nem volt kedvem: szóval elindultam keresni valami olcsó helyet, ahol megvacsorázhatok és megihatok egy korsó sört: utána könnyebb lesz az elalvás.

Találomra elindultam valamerre: az utcákat is megfertőzte a valóság titokzatos betegsége, a házak, a park fái, mintha csak lapos, kétdimenziós díszletek lettek volna, és díszlet volt a hold is, amint ott úszkált a posta nagy, szecessziós épülete fölött. Ugyanakkor, nem is tudom… volt bennük valami fenyegető. Vagy inkább ígéretes? „Még nem végeztünk egymással!” – mintha ezt mondták volna. Végül az állomás közelében kötöttem ki. Ebben a vendéglőben nem jártam még, nem is annyira vendéglő volt, mint inkább kocsma, bár a bejáratnál kifüggesztett áraik nem éppen kocsmára vallottak, a közönség viszont… hát igen, eléggé zajosak, többnyire fiatalabbak nálam, de hát ki nem az manapság? És valami elviselhetetlen gépi zene szólt egyfolytában, már azon voltam, hogy megfordulok és kimegyek, keresek valami kellemesebb helyet, de aztán azt gondoltam, végül is mindegy, a fekete táblán, amelyre krétával firkantották fel a napi ajánlatot, láttam, hogy a spagettijük viszonylag olcsó, akkor megihatok mellé egy pohár sört is, arra még futja. A fiatal pincér unott udvariassággal vette föl a rendelést, de olyan nagyon nem sietett teljesíteni: meg-megállt az asztalok között, hogy elbeszélgessen, nyilván a törzsvendégekkel. A sörömet elég hamar kihozta, de aztán eltűnt, olyan hosszú időre, mintha egy tál bolognai spagetti elkészítése roppant időigényes konyhaművészeti feladat lenne. Unalmamban a sörömet szürcsölgettem – az ételhez kénytelen leszek kérni még egyet –, és a vendégeket nézegettem.

 

 

Eleinte nem vettem észre, mert egy népes család foglalta el az enyémmel szomszédos asztalt, talán turisták lehettek, nem hinném, hogy különben éppen erre a drága és gyanús helyre hozták volna a gyerekeket pizzát vacsorázni. Háttal ült nekem, de azért megismertem: most is az a lehetetlen, kinyúlt kötött pulóver volt rajta, amit hidegebb napokon szokott viselni, a haját összefogta egy olcsó, színes csattal. Nagyobb társasággal ült, többségük férfi, egyetlen nő volt csak köztük rajta kívül, negyven körüli, kövérkés, festett szőke, nagyon szűk és rövid ruhában, az ölében kis fehér kutya – ő lenne a segítségre szoruló, elfoglalt házinéni? És vajon melyik lehet a fotós az asztal körül ülő férfiak közül? Az alacsony homlokú kefehajúakból az egyik, vagy a magas, szép, de üres arcú és szürke szemű, aki olyan távolinak és közönyösnek tűnik, mint valami álruhás mesebeli herceg – az álruhát ezúttal egy megviselt bőrkabát alkotta, amelyet furcsa módon még idebenn sem vetett le, pedig a helyiségben meleg volt, talán túlságosan is.

A kövérkés szőke nő mondhatott valamit, mert a másik három fölnevetett, csak a herceg arca maradt rezzenéstelen. Aztán az én Dorinám kezdett magyarázni valamit. Ahogy beszélt, két hosszú, madárcsontú keze nyugtalanul röpdösött az asztal fölött, és néha a már ismerős mozdulattal türelmetlenül hátrasimított egy kiszabadult hajtincset. A pincér megállt mellettük, és lerakott valamit a földre, a szőke nő letette az öléből a kiskutyát: ahá, a pincér vizet hozott neki! A szőke nő fölállt, kérdezett valamit a lánytól, az szintén fölállt, és elindultak a mosdó felé.

A pincér végre meghozta a spagettimet. Lerakta elém, és vizsgálódó pillantást vetett a már majdnem üres söröspoharamra. „Hozhatok esetleg még egy sört?” „Kösz, de nem, illetve mégis… mondja csak, az a lány, aki az előbb kiment a mosdóba… nem, nem a szőke, a másik, a fiatalabbik… sűrűn szokott ide járni? Ismerős nekem, de nem vagyok biztos benne…” A pincér nem felelt, vetett egy pillantást a másik asztal felé, mintha a nők hűlt helyének látványára lenne szüksége hozzá, hogy eldöntse, látta-e már őket korábban, aztán morgott valamit, amit csak félig értettem, valami olyasmit, hogy nekik általában elég nagy forgalmuk van, és nem emlékszik minden egyes vendégre, majd harsányan és kedélyesen, és valahogy furcsán jelentőségteljesen közölte: „Máris hozom a sört!”, és elszáguldott. Egy pillanatra megállt Dorináék asztala mellett, mondott valamit az unatkozó hercegnek, és mind a ketten felém néztek. Többet aztán nem láttam, mert a közénk eső üres asztalhoz zajos, fiatal, sportcipős és baseball sapkás fiúkból álló társaság telepedett le, pólójuk feliratából ítélve a helyi csapat szurkolói. A pincér, amikor lerakta elém a sörömet, kissé közelebb hajolt hozzám, és halkan azt mondta: „Az az úr ott… annál az asztalnál, szeretne kérdezni valamit.” „Persze, jöjjön csak!” feleltem csodálkozva és eléggé kelletlenül. Vajon tévedtem volna a közönyös arcú herceg megítélésében? A közönye csak látszat, valójában azok közé az izgága részegek közé tartozik, akiknek elegendő ok egy verekedésre, hogy valaki alaposabban szemügyre vette a barátnőjüket? Most már mindegy, gondoltam, miközben a közeledő bőrkabátos alakot méregettem. Magasabb, mint hittem, de vékony, a súlyos bőrkabát majdhogynem a bokáját verdesi, és nem is annyira fiatal, mint hittem, az arca gyűrött, olyan, mint azoké az öregedő színészeké vagy énekeseké, akik idős korukig megőrzik, és szánalmas maszkként viselik petyhüdt arcukon egykor volt szépfiú-koruk csinos vonásait. Nálam azért biztosan jóval fiatalabb, állapítottam meg, de ha arra kerül a sor, valószínűleg el tudok bánni vele. De igazából nem tűnt agresszívnek, amikor odaért, láttam, hogy csakugyan olyan üres és kifejezéstelen az arca, amilyennek messziről láttam. Némán intettem, hogy üljön le. Leült, közelebb húzta hozzám a székét, aminek nem örültem, mert többhetes mosdatlanság átható bűze áradt belőle még így, kabátban is, rossz rágondolni, mi lenne, ha levetné. Két szépen formált, keskeny kezét összekulcsolva az asztalra támasztotta, nem nézett rám, szemét a kilöttyent sör kis tócsájában tükröződő villanyfényre szegezte, és halkan, fojtott hangon, mintha kanül lenne a torkában, és olyan furán selypegve, hogy először azt hittem, rosszul értem, azt mondta: „Egy húszas.” Majd amikor csodálkozva ránéztem, a félreértések elkerülése végett valamivel hangosabban megismételte: „Húszezer.” Most már azt is értettem, miért olyan fura a hangja: elöl legalább három foga hiányzott. „Annyiért elmegy veled!” – tette hozzá halkabban, de nagyon tagoltan, mintha feltételezné, hogy rosszul hallok vagy nem tudok jól magyarul. Önkénytelenül az asztaluk felé pillantottam, a két nő időközben visszatért a mosdóból, de a söröskriglik, baseball sapkák és hevesen gesztikuláló kamaszkezek javarészt eltakarták őket. Annyit azért láttam, hogy a lány mereven, mozdulatlanul ül, és az arcát véletlenül sem fordítaná felénk. „Nem, én… ez valami félreértés!” Hirtelen annyi minden jutott egyszerre az eszembe – agyamban, mondhatni, egymás sarkát taposták a felháborodott, gúnyos, megsemmisítő visszavágások –, hogy végül is csak erre a szánalmas, majdhogynem mentegetőző válaszra futotta. „Nem értem, miből gondolta…” – futottam neki még egyszer, de erre már nem is volt szükség: a herceg fölállt, tett egy gyors, akár meghajlásnak is értelmezhető mozdulatot, és már ott sem volt.

„Fizetni!” – förmedtem rá fölháborodástól rekedt hangon a pincérre, amint éppen elment mellettem egy tálcányi söröspoharat egyensúlyozva. Ahogy mentem kifelé, még hallottam, hogy a szomszéd asztalnál a baseballsapkások összenevetnek a hátam mögött: „Nincs pénze az öreg csókának a csajra… Semmi baj, tata, majd ha megjön a nyugdíj!” Kifelé el kellett haladnom Dorináék asztala mellett, a szemem sarkából láttam, hogy a bőrkabátos mond neki valamit, a lány közönyös pillantást vet felém, aztán mélyen elvörösödik, és lekapja rólam a tekintetét. Ezt sem látom többet a könyvesboltban, gondoltam magamban.

 

 

És csakugyan: már két hét is eltelt a vendéglői eset óta, de a lány csak nem jött. Mígnem egyik vasárnap… már késő délután volt, amikor rájöttem, hogy nincs otthon se tej, se kenyér, se semmi, amiből valami vacsorafélét összeüthetnék, és leszaladtam a kisboltba. Kifelé jövet megláttam a lányt: plüssmedvére emlékeztető kis fehér kutyát rángatott kétségbeesetten, mert az vadul, a halálos rémület fejvesztett vakmerőségével ugatott egy másik, dán dog méretű ebet, amely arisztokratikus közönnyel fordította szép és ijesztő véreb-fejét a csaholó szőrgombóc felé: nyilván azt latolgatta, érdemes-e egyáltalán tudomásul vennie a létezését, legalább annyi időre, amíg elharapja a torkát. A lány szemlátomást minden erejét beleadva nagyot rántott a pórázon, lehajolt a két hátsó lábán hátrafelé szánkázó kiskutyához, és a karjába kapta: a kapálózó, sáros kis lábak sötét kutyalábnyom-mintázatot hagytak az elnyűtt kötött pulóveren, és a lány leejtette a szatyrot, amit a másik, kutyátlan kezében tartott. Fölemeltem, visszatettem bele egy kigurult gyümölcsjoghurtot, és odanyújtottam neki: rám nézett, elvörösödött, megpróbálta egy kézzel megtartani a kapálózó kutyát, hogy a másikkal átvegye tőlem a szatyrot. Segítek hazavinni, mondtam, de csak a fejét rázta: köszönöm, nem kell, mindjárt leteszem a Jojót, és lesz szabad kezem. Rég láttalak, mondtam neki, már nem szeretsz olvasni? De igen, mondta, de nem nézett rám, lerakta a kutyát a földre (a dán dog már messze járt), csak nagyon sok dolgom volt mostanában. Azt hittem, talán valami baj van… hogy talán beteg vagy! mondtam zsémbesen. Nem, nem, nincs semmi baj! rázta a fejét. Biztos? Biztos. Ne haragudj, suttogta, de most mennem kell, a Jojó már nagyon türelmetlen. Menjél csak, mondtam neki, láttam az arcán a megkönnyebbülést, még egyszer hátranézett s hálásan rám mosolygott, ahogy elindult, kezében a pórázzal, a fehér kutya nyomában. Aztán, nem is tudom, miért, talán mert úgy éreztem, becsapott, hazudott nekem, utána szóltam: „Az a fiatalember ott a vendéglőben… ő volt a fotós barátod?”

Megtorpant, láttam a hátán, hogy egész testében megmerevedik, egy pillanatig talán azt latolgatta, ne tegyen-e úgy, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, de aztán mégis tett egy lépést visszafelé (Jojó, ne! – kiáltott rá kétségbeesetten a kutyára, mert az egy elegánsan öltözött, idősebb nő lábszárát kezdte szimatolni), és könyörgő, fájdalmas arccal nézett rám: „Ő igazából nem, most éppen nincs munkája, és ilyenkor néha egy kicsit…” „Furcsán viselkedik” – fejeztem be helyette a mondatot. Hálásan, buzgón bólogatott: „Igen, egy kicsit… De én olyankor is tudok bánni vele! – tette hozzá felragyogó arccal. – Énrám olyankor is hallgat!”

Hát jó, mondtam, menjél csak. És ne felejtsd el, tudod, hol találsz, ha segítségre lenne szükséged… vagy csak olvasni szeretnél egy kicsit!

De nemigen hittem benne, hogy viszontlátom még valaha. Abban meg végképp nem, hogy ilyen hamar. Már bezártam a boltot, a hátsó kis hivatali helyiségben raktam éppen rendet, összesöprögettem a déli szendvicsem morzsáit és elmostam a kávéscsészét, amikor hallottam, hogy odakinn rángatják a kilincset, aztán megzörgetik az ajtót. Biztosan valami diák, gondoltam, aki most ébredt rá, hogy a kötelező olvasmány, amit holnapra kellett volna elolvasnia, nincs fönn a neten. Hát, pajtás, így jártál, gondoltam magamban, mert eszem ágában sem volt ajtót nyitni, elraktam a faliszekrénybe a kávéscsészét, kényelmesen belebújtam a kabátomba, és indultam kifelé.

 

 

Míg odabenn voltam a hátsó, ablaktalan helyiségben, eleredt a hó. Még csak néhány perce eshetett, de már vékony, szakadozott fátyol borította a járdát és a parkoló autók tetejét. De a vékony kis alak, amely kilépett az egyik szemközti kapualjból és tétován felém indult, nem viselt kabátot, még a megszokott elnyűtt, kötött pulóvert sem, csak egy pólót, és nem volt rajta se sapka, se sál – az utcai lámpa fényénél láttam a hajában megülő, olvadó hópelyheket. Meg azt, hogy a délutáni sötétség ellenére vidám, színes keretű napszemüveget visel, olyanfélét, amilyet kirakodóvásárokon meg némelyik plázában lehet kapni. Te jó ég, mindjárt megfagysz! Miért nincs rajtad kabát? – ripakodtam rá, miközben megragadtam a karját, és visszavonszoltam a boltba. A hátsó helyiségben még ott lógott Emmának egy régi, viharvert kék kiskabátja, olyankor használta, ha le kellett mennie valamiért az alagsori, fűtetlen raktárhelyiségbe. Gyorsan, bujj bele! – parancsoltam rá, és ahogy fölsegítettem rá a kabátot, egy pillanatra éreztem, milyen keskeny a válla, és egyáltalán, milyen törékeny az egész gyerek. A Riviérára készülsz? – böktem állammal a nevetséges napszemüveg felé, miközben a mobilomon benyomkodtam a taxi számát. – Azért nincs rajtad kabát sem? Vagy talán nincs is kabátod? De, de van… csak kinn lóg az előszobában… És? Bezárt, hadarta, az Andinál, akinél lakok… de nem akarattal… véletlenül ráfordította a szoba ajtajára a kulcsot… Az ablakon másztam ki, és azért vagyok csak így… Most, világosban láttam, hogy a farmerének mind a két térde sáros, a jobb el is van szakadva. Igen, megütöttem egy kicsit a térdemet, mondta, ahogy a pillantásom irányát követve végignézett magán. Még jó, hogy nem tört el az a szép napszemüveged! Itt benn legalább levethetnéd! mondtam, és egy gyors mozdulattal lekaptam az orráról… hát persze! Ahogy számítottam rá: a bal szeme bedagadt, alig látszik, körülötte sötét szilvaszínű folt. Na jó, mondtam, szóval mi történt igazából? Megvert, igaz? kérdeztem, mert nem felelt, csak lehajtotta a fejét. Máskor is megvert már? Nem, nem szokott… csak néha, amikor elfogy neki aaa…, az az orvosság, amit szed, akkor ilyen. Ha nincs pénzünk, és nem tud venni… És azt akarta, hogy te szerezz rá pénzt? – vallattam. Még mélyebben lehajtotta a fejét. Azt akarta, suttogta alig hallhatóan, hogy menjek el azzal a… azzal a vén szörnyeteggel! – lihegte. Fölvágta a fejét, a szeme égett, az arcán jeges iszonyat. Azzal, amelyik azt akarja… olyanokat akar… de azzal én nem! Soha többet! – sikította. Hallottam, hogy beáll az épület elé egy autó, az ajtó üvegén át láttam az oldalán a taxitársaság rendszámát. Íme, gondoltam magamban, miközben a lányt betuszkoltam a hátsó ülésre, a sors a kezemre játszott, tálcán nyújtja életem igazolását: ha megmentem ezt a veszendő lelket, ha segítek neki kiszabadulni a csapdából, amelyet a körülmények gonosz összejátszása állított számára, ha másik sínre állítom át az életét arról, amelyen most a biztos katasztrófa felé halad, akkor mégiscsak sikerült legalább egy kátyút betömnöm, egy tátongó lyukat bestoppolnom a világ szövetén, akkor nem éltem hiába. Amikor a házunk előtt kiszálltunk a taxiból, még mindig esett a hó.

Otthon a lány néhány percig egy idegen környezetbe került macska tágra nyílt szemű, aggodalmas, megfutamodásra kész kíváncsiságával járt körbe a lakásban. Te itt laksz? Ez az egész a tiéd? Vagy csak bérled? Itt lakom, amióta megszülettem, feleltem kurtán. Most mindjárt az jön: minek neked egyedül ekkora lakás? Miért nem veszel egy kisebbet? – gondoltam mogorván. De nem az jött. De gyönyörű! – sikkantotta elragadtatva, ahogy fölfedezte a teraszra nyíló ajtó színes üvegablakát. Az ott… az is a tiéd? A terasz? Igen, az enyém. Ott szoktam reggelizni. Nem most persze, hanem amikor szép idő van. És a kert? Az is a tiéd? Az közös a föntiekkel, feleltem kedvetlenül. Így aztán igazából nincs gazdája. De ha akarnál, ültethetnél mindenfélét? Gondolom, igen. Bár eddig még nem jutott eszembe. De te ültethetsz majd tavasszal, ha akarsz. Én? Persze. Szerinted én még itt leszek tavasszal? Ha kedved tartja, miért ne? Gyere, megmutatom a szobádat.

 

 

A kis szoba egy hosszú, keskeny közlekedő végéből nyílik, valaha alighanem cselédszoba lehetett. Én vendégszobának használtam, amíg még voltak néha szállóvendégeim, az utóbbi években egyre ritkábban. Nincs valami jó állapotban, mint ahogy az egész ház sem: több mint száz éve épült, és nincs rá pénzünk, hogy felújíttassuk. A lány, ahogy mentünk a kisszoba felé, megállt egy pillanatra, hátraszegte a fejét, és a nyakát nyújtogatta: Azok ott kicsodák? Azok? Már meg is feledkeztem róla, hogy ott lógnak azok a metszetek, még a nagyapám idejéből: piros kabátos lovasok ugratnak át sövényeken és patakok fölött. Katonák? Nem, hanem vadászok, rókavadászok. Azoknak volt ilyen piros kabátjuk. Szegény róka! – mondta szomorúan.

A kisszobában jéghideg volt: gyorsan feltekertem a fűtést. Szerencsére ez ma már csak egy mozdulat: van vagy tíz éve, hogy bevezettettem a cirkót. Nézd csak, innen is kilátsz majd a kertre! – mutattam az ablak felé. Nem felelt semmit: ránéztem, és láttam, hogy reszket. Te, mennyi ideig álldogáltál egy szál pólóban ebben a hidegben? Nem is tudom… talán egy óra hosszat? Nem akartam így bemenni a boltba, vártam, hogy kigyere. Csak aztán a végén már nagyon fáztam. Te jó ég… alaposan átfagyhattál. Figyelj, nincs kedved megfürödni, amíg bemelegszik a szobád? Gyere, megmutatom a fürdőszobát, és adok egy pizsamát az enyémekből… meg odateszek egy teát. Gondolom, éhes is vagy… mindjárt megnézem, mi van itthon. Vagy várjál csak, amíg fürdesz, kiugrok a kisboltban, van itt egy följebb az utcában…

Fél órával később, éppen a zsemléket vajaztam a konyhaasztalon, amikor a negyvenötös gumipapucsommal a lábán kicsoszogott a konyhába: az egyik régi, csíkos pizsamámat viselte, amibe kétszer is belefért volna: kedves grimaszt vágott, kecsesen fölcsippentette kétfelől a pizsamanadrág bő szárát, és nevetve pukedlizett. Megható mohósággal falta az egyik sonkás zsemlét a másik után, a teájába is beleejtett vagy hat kockacukrot. De gyönyörű! – mondta a teáscsészére. Meghiszem azt, meisseni, még a nagymamámé volt. A szájához emelte a csészét, a pereme fölött töprengve nézett rám: „Te miért vagy ilyen rendes velem?” „Sürgős szükségem van egy jó házvezetőnőre” – feleltem mordan. Letette a csészét, és ijedt, fürkésző pillantást vetett rám, hogy vajon nem csak ugratom-e. Mozgékony arcvonásai mintegy várakozó álláspontra helyezkedtek, valahol félúton a kétségbeesés és a megkönnyebbült nevetés között. „Hát aki takarít meg főz, azt mondtad, hogy jól tudsz főzni.” Lehajtotta a fejét, azért nem mindent, suttogta. Hát mindent nem is kell. Mondjuk zacskós levest meg zöldbabkonzervet, azt biztosan tudsz. „Azt igen!” – kiáltott fel megkönnyebbülten, ragyogó arccal, és végre elnevette magát.

De főzésről egyelőre szó sem volt. Alaposan megfázhatott, amíg várt rám, mert estére belázasodott: csak úgy tüzelt az arca. Mars az ágyba, mondtam, mindjárt csinálok neked még egy csésze teát, és kapsz egy aszpirint! Mire bevittem neki a bögrét a friss teával, már aludt: az arca tűzpiros, a haja szétszóródva a párnán, bal karja félkörívben behajlítva a feje fölött. A pizsama bő ujja csaknem a válláig csúszott vissza. Közelebb hajoltam hozzá, hogy alaposan szemügyre vegyem: nem, szerencsére nincsenek a karján szúrásnyomok. Hálásnak kell lennünk a sors legapróbb kegyeiért is, dörmögtem magamban, miközben elindultam kifelé a gőzölgő bögrével és leoltottam a villanyt.

 

 

Másnap szombat volt, amikor a könyvesboltban egykor zártunk: bevásároltam és siettem haza a betegemhez. Úgy láttam, jobban van: az ágytámlának támasztott párnának dőlve félig ülő, félig fekvő helyzetben olvasott, az Andersent, amit reggel adtam neki. Fölnézett rám, amikor benyitottam hozzá, és széles mosollyal üdvözölt (bevallom, ennek a mosolynak az előérzete töltött el szokatlan energiával, ahogy a bevásárló táskát hazafelé cipeltem a csúszós úton a csípős hidegben – az utcák és terek mintha lassanként lábadoztak volna elvalótlanulás-betegségükből. Úgy látszik, gondoltam magamban, kell valaki, aki fontos nekünk, hogy a világ többi részét ne anyagtalan árnynak vagy puszta látszatnak érezzük, mondhatni, szívünk vérével kell táplálnunk a dolgokat, hogy valóságosak legyenek. Vagy hát nem is tudom.)

Mosolygott, mondom, de a szeme piros volt, és mint kiderült, nem a náthától. Ebben nagyon szomorú mesék vannak… szépek, de szomorúak! – simított végig az Andersenen, amely ott feküdt mellette a párnán. Na és kit siratsz, a kis gyufaáruslányt vagy a rettenthetetlen ólomkatonát? Várj csak, mindjárt megpróbállak megvigasztalni. Jé, málna! csapta össze a kezét álmélkodva, málna november végén! Gondolom, nem sok gyümölcsöt ehettél mostanáig. De igen, néha ettünk… banánt meg narancsot, meg olyan furcsa, csillag alakút, nem emlékszem a nevére. Meg egyszer, mikor elfogyott a pénzünk, beálltunk epret szedni, és annyit ehettünk közben, amennyit csak akartunk! Ez hol történt? – kérdeztem gyanakodva. Egy kis faluban, egy gyönyörű, nagy kertben… azt hiszem, valahol Ausztriában lehetett. Hogy kerültetek oda? És hol aludtatok ott? Hát az autóban… mindig az autóban aludtunk. És közel volt a tenger, munka után mindig lementünk úszni egyet… Akkor aligha lehetett Ausztriában, mondtam szárazon. Hát akkor nem ott volt. Mondom, hogy nem emlékszem… az is lehet, hogy Olaszországban volt. Valahol eléggé délen, mert a tenger még éjszaka is meleg volt… tudod, olyan érzés úszni sötétben a langyos tengervízben, mintha… nem is tudom, mintha mindjárt beleúsznál az égbe, egyenesen a csillagok közé! Ez roppant lírai, mondtam fanyarul, de most talán beszéljünk inkább prózaibb dolgokról. Mit csináljak ebédre, húsleves jó lesz? Vagy inkább krumplipürét ennél? Nem is tudom… még nem vagyok éhes, mondta lustán nyújtózkodva. Azt elhiszem, mondtam, és jelentőségteljes pillantást vetettem az éjjeli szekrényre, ahol a pilóta kekszes doboz, amit tegnap este bontottam föl, már félig üres volt. Normális, egészséges dolgokat kell enni, mondtam, egyelőre nincs több keksz! – és elvettem a dobozt. Mókásan bűnbánó képet vágott: Csak kettőt ettem! mondta, és fölsandított rám, megint azzal a ravaszkás, várakozó félmosollyal, amellyel mintha kérlelt volna, hogy tekintsem én is mulatságosnak a dolgot, akkor ő is elneveti magát. Éreztem, hogy elönt a düh – kevés dolog háborít fel annyira, mint az, ha valaki képes nyilvánvaló tényeket szemérmetlenül tagadni –, de aztán csak legyintettem az egészre, gondoltam, nincs jelentősége. Na jó, mire elkészül a leves, remélhetőleg megéhezel! – mondtam, és indultam a konyhába (a kekszes dobozt azért mindenesetre magammal vittem).

Amikor az ebéd elkészült, kiült a konyhaasztalhoz az öreg fürdőköpenyemben, és ott kanalazta a levest (hevesen tiltakozott ellene, hogy ágyba vigyem neki), és közben le-letette a kanalat, és mindenféle furcsa ételekről mesélt, amiket különböző, közelebbről meg nem nevezett városokban evett – mondhatni, be nem állt a szája.

(„Tudod, egy kis téren, egy nagy gesztenyefa alatt… egy olyan furcsa helyen, valami öreg hajóból alakították át, mindjárt a víz mellett… nem tudom, szerintem folyó volt, de az is lehet, hogy csatorna… és egyszer télen egy menedékházban, amikor síelni voltunk… igen, a Patrik tanított síelni, csak aztán eltörtem a bokám…)

 

 

Ebéd után tévét néztünk, valami „családi vígjátékot” (bamba szülők, okos gyerekek, kutya, „aki” elveszik, de megkerül és megmenti a helyzetet), felkuporodott a fotelbe, a lábát felhúzta (találtam neki egy kisebb és melegebb, prémes papucsot, még Emma hagyhatta itt), és nagyokat nevetett. Kinyújtotta a lábát, és a lábfejét nézegette a prémes papucsban, le-föl billegette. De késő délutánra újra felment a láza, ágyba kívánkozott. Hétvége vagy nem hétvége, muszáj volt orvost hívnom hozzá. Szerencsére elég jóban vagyok a háziorvosunkkal, rendszeresen bejár hozzám a boltba. Tébé kártyád van legalább? kérdeztem, amíg az orvosra vártunk. Ködös, fájdalmas arccal nézett rám, amiért ilyenekkel kínzom: Van… nincs…, nem is tudom. Azt hiszem, van, de ott maradt a… ahol azelőtt laktam. Na mindegy, mondtam, az orvos majd felírja az én nevemre, amire szükséged van.

A doktor – nagy darab, ferde szemű, kefehajú ember, egy kicsit olyan, mint egy morózus, életunt kínai császár – mi tagadás, elég furcsán nézett rám, amikor zavartan dünnyögve megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy kicsoda is az új páciense. Nem mintha igazat mondtam volna (rokon kislány, az anyja neveli, de az most kórházba került…). Kimentem a szobából, amíg vizsgálta, de könnyen el tudtam képzelni, mi történik éppen: most néz bele a torkába, most kopogtatja végig azt a vékony, törékeny hátat a nyakig fölcsúsztatott pizsamakabát alatt, és szinte elviselhetetlen gyöngédséget éreztem… amellett szívből reméltem, hogy nincsenek a lány bőrén ütésnyomok. Az a szilvaszínű folt a szeme körül már halványult valamelyest, de azért a doktor biztosan észreveszi. De ha észre is vette, nem említette, szó nélkül fölírta neki, jobban mondva nekem az antibiotikumot. Ha akarod, beviszlek kocsival a Színház utcáig, az ottani gyógyszertár az ügyeletes – mondta.
A kocsiban nem szólt semmit, csak hümmögött, a csúszós utat figyelte, aztán mielőtt kiszálltam volna, azt kérdezte: A vendéged… elmúlt már tizennyolc? Azt hiszem, nyekeregtem nem egészen az igazságnak megfelelően. Vagy legalábbis nemsokára… Te tudod, mit csinálsz, de én a helyedben, amint jobban van, kitenném a szűrét… Vagy szólnék a rendőrségnek. Még bajod lehet belőle.

Ez, hogy bajom lehet belőle, nemhogy elvette volna a kedvemet, hanem inkább vidám, kamaszos örömmel töltött el: sose hittem volna magamról, hogy életem során még valami törvénybe ütköző dolgot fogok cselekedni. Hazafelé megint betértem a kisboltba, vettem neki gyümölcslevet meg narancsot, és otthon megpróbáltam belédiktálni. Savanyú, mondta kétségbeesett grimasszal a narancsra, a narancslé láttán pedig: kóla vagy sprite nincs itthon véletlenül? Az, hogy „itthon”-t mondott, ellensúlyozta a csalódást, hogy nem örült a narancsnak. Az nincs, de csinálhatok neked limonádét… sok cukorral, tettem hozzá lemondó fintorral. A limonádéval együtt visszavittem neki a maradék pilótakekszet is.

Vasárnap már csak egy kis hőemelkedése volt: elunta magát az ágyban, kijött a nagyszobába, tévét akart nézni, de rábeszéltem, hogy társasozzunk. Előkotortam a Ki nevet a végén? dobozát a spájzból, ahol anyám a gyerekkori játékaimat őrizgette (mindig fogadkozom, hogy egyszer kidobom az összeset, de persze sose tudtam rászánni magam, és lám, most milyen jól jött!) A bábúkból már hiányzik jó pár, a pirosak megvannak, de a negyedik kéket egy inggombbal kellett helyettesítenünk. Játékosan ádáz, diadalmas nevetéssel ütögette le a bábúimat, a sajátjait meg lopva odébb tolta, ha különben leütöttem volna őket. Kártyád nincsen? – kérdezte, a sokadik parti után, de van, francia kártyám, szeretnél megtanulni römizni? Vagy huszonegyezni? Majd máskor… jóskártyád nincsen? Az nincs, miért? Talán tudsz jósolni? Igen, tudok… egy kicsit. Még a nagymamámtól tanultam. És néha megálmodom a jövőt, mondta olyan megilletődött arccal, mint akit megdöbbent a tulajdon tehetsége. Aztán szélesen elvigyorodott, téged is megálmodtalak! – mondta. Engem? Igen, hogy jön valaki, aki segít nekem… de álmomban mintha kicsit fiatalabb lettél volna. És szőke…

 

 

Ne menj el! mondta riadtan hétfő reggel, amikor munkába indulás előtt benéztem hozzá. De hát muszáj dolgozni mennem! Nem tudnál csak most az egyszer itthon maradni? Csak ma? Nem, nem tudnék. Tudod, azzal keresem a kenyeremet, hogy munkába járok… különben miből vennék kólát meg pilóta kekszet? Hát például… mondjuk, megtanulhatnál szájharmonikázni, és kiülhetnénk a Rókalyuk elé, nevetgélt, oda, ahol régebben az a féllábú bácsi szokott hegedülni. Én meg énekelhetnék… tényleg, még nem is hallottál énekelni! Na jó, ezen majd még gondolkodom, mondtam, de most légy szíves, ereszd el a kabátujjamat, mert indulnom kell. De én… én mit csináljak itt egész nap? – kérdezte sírásra görbült szájjal. Hát olvass… benn a boltban órákig is elolvasgattál! Igen, de akkor te is ott voltál! Én? Minek kellek az olvasáshoz én? Nem pont te… csak…. Csak? Egy pillanatig hallgatott. Nem szeretek egyedül lenni! – vágta ki végül dacosan, elködösülő arccal, és összeszorította a száját, mintha sírással küszködne. Ki szeret? Hát például te… itt laksz egyedül ebben a nagy lakásban! Már nem lakom egyedül, ha nem vetted volna észre! Öt után jövök, a levest megtalálod a jégen, este majd nézünk tévét vagy kártyázunk, vagy amit akarsz. Amikor végre kiléptem a lakásból, kívülről ráfordítottam a kulcsot. Pótkulcsot nem hagytam neki, de hát minek is, hiszen beteg…

Amikor hazaértem, a nagyszobában ordított a tévé, két öltönyös férfi és egy szemüveges, kövér nő a GDP-ről vitatkozott, a lány az öreg karszékemben ült, felhúzott lábbal, és elmélyülten olvasott (a Bovarynét, mint utóbb kiderült). Csak akkor vett észre, amikor a tévéhez léptem, hogy lehalkítsam: felugrott a székből, a Bovarynét lecsapta az ülésre, a nyakamba ugrott és megcsókolt. Jó, jó, mondtam, és egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra fél kézzel átöleltem, de aztán mindjárt le is fejtettem magamról, ebből ennyi elég lesz, a többi vírust már megtarthatod magadnak… egyébként nem is tudtam, hogy érdekel a közgazdaságtan. A micsoda? Hát amit az előbb hallgattál teljes hangerővel… a gdp-ről magyaráztak valamit, ha nem csalódom… Ja nem… egyáltalán nem érdekel, azt sem tudom, mi az. Csak azért kapcsoltam be a tévét, mert akkor úgy érzem… szóval, mintha mégiscsak lenne itt valaki rajtam kívül. Már egész jól vagyok… nem mehetnék be hozzád holnap a boltba? Úgy unatkoztam itt egyedül! Szó sem lehet róla, az orvos azt mondta, még pár napig itthon kell maradnod… egyáltalán, tudod, milyen hideg van odakint?

De nemcsak a hideg miatt nem akartam, hogy elhagyja a lakást. Ahogy aznap kiléptem a könyvesboltból a sötét, ködös utcára, egy árnyék vált le a szemközti ház faláról, és elindult az utca túloldalán. Gyorsabban haladt, mint én, aztán az utca végén átvágott az úttesten, és elém került, elállta az utamat, mielőtt kiérhettem volna a világosabb és forgalmasabb Templom utcára. Most is az a vedlett bőrkabát volt rajta, mint a vendéglőben, és a hideg ellenére sportcipő, a nyakán hosszú, piszkos, csíkos sál, rojtos vége a derekát verdeste. Megpróbáltam megkerülni, nem ért hozzám, csak tett egy oldalazó lépést, és megint ott állt előttem. Tudom, hogy nálad van! sziszegte az arcomba. Most is olyan furán, fojtottan és sziszegve beszélt, mint a vendéglőben, mint valami géphang, vagy egy rádió, amiben fogytán az elem. Nem értem, miről beszél, mondtam, és legyen szíves, ne állja el az utamat! Most persze azt képzeled, hogy nálad fog maradni! Azok után, ahogy te bántál vele! kezdtem tegezni én is, de oda se hallgatott. Hát akkor nagyon tévedsz! Nem adok neki két hetet… pedig én aztán elég jól ismerem, elhiheted! Három éve vagyunk együtt! Két hét, annyi se, és megint nálam lesz! mondta nagyon halkan, élesen, mintha egy pengét döfne belém, szenvtelenül, sebészi pontossággal, aztán ellépett mellettem, elindult a havas, kivilágítatlan tér felé és pár lépésen belül elnyelte a köd. Lehet, hogy csak képzelődtem?

Na és miben akarsz kimenni az utcára? kérdeztem másnap reggel. Farmerben és pólóban? Igaz… És akkor most egészen tavaszig itt kell dekkolnom? Nyugalom, még két nap, és hozok neked meleg holmit. A tuributikból? Mondjuk, hogy onnan. És miért csak két nap múlva? Mert akkor kapok fizetést. Jó, tudom, nemigen értek hozzá, hogy mit viselnek manapság a korodbéli ifjú hölgyek, de majd megkérek valakit, hogy segítsen….

Ez a valaki természetesen Emma volt. Hányas méretet hord a nagylányuk? – fordult egyenesen hozzá az eladónő, mivel a kedves apuka ugye nyilván nincs tisztában az efféle női dolgokkal. Emma arcán megjelent az a sértett, lekicsinylő kifejezés, amellyel a nők – bizonyos nők – az életnek azokat a jelenségeit fogadják, amelyek fájdalmas képzettársításokat ébresztenek bennük. Harmincnégyest, vágta ki ennek ellenére habozás nélkül, holott talán ha öt percre láthatta a könyvesboltban a lányt. Ez így nem lesz jó, csóválta a fejét, amikor már az utcán álltunk, kezemben egy nejlonszatyorral, benne egy dzseki, egy meleg pulóver, néhány póló és számtalan vastag zokni. Ennyi egy hétre sem elég, még ha minden nap mos, akkor sem, neked meg ráment a fél fizetésed! Holnap megkérdezem pár lánytanítványomat, nincs-e valamilyen megunt holmijuk, amit különben kidobnának.

 

 

Három nappal később az Emmától kölcsönkapott kerekes bőröndöt rángattam magam után a síkos úton (előző nap tavaszias idő volt, aztán a megolvadt hó éjszaka megfagyott). Elutazol? – nézett föl Dorina riadtan, amikor benyitottam hozzá: nyilván meghallotta a zörgést, amikor bevontattam a bőröndöt az nagyszobába. Az előző pár napban megint hőemelkedése volt, átaludta a nap nagy részét, a dzsekit és a pulóvert ködös, bágyadt mosollyal köszönte meg, álmatagon megcsókolta az ujja hegyét és felém fújta a csókot, aztán újra a fal felé fordult. De most élénk volt a tekintete, sápadt szobaszín váltotta fel az arcán a lázas pirosságot: úgy látszik, már kutya baja. Nem, feleltem, éppen ellenkezőleg, holnap egész nap itthon vagyok… egyébként ma este jön a Mikulás, nincs kedved kitenni a cipődet az ablakba? A cipőmet? Úgy szokás, nem? Vagy ti otthon nem így szoktátok? De, de igen, ha anyunak éppen volt pénze… akkor mindig hozott nekünk a Mikulás szaloncukrot egyszer még Kinder tojást is. De most biztosan nem hoz semmit, mert még nem pucoltam ki a cipőmet. Azért gyere, nézzük meg a nagyszobában, hátha mégis…

Két ablaktábla közt kék szemű, rózsás arcú, eszelős vidámsággal mosolygó Mikulás-figura csillogott sötétpirosan a fekete ég háttere előtt. A fotel karfáján, amelyikben Dorina üldögélni szokott, egy farmer, három póló – egy mikiegeres, egy egyszerű sötétkék és egy Be yourself! feliratú – egy fekete, flitteres, spagetti-pántos top (azt hiszem, így hívják), meg egy fehér ingblúz, valószínűleg iskolai egyenblúz lehetett, a másikon két kötött pulóver, a fotel támláján két szoknya, egy rövid kockás és egy földig érő fekete, egy rövid hálóing meg egy pizsama „Flotilla” felirattal. Az ülésen sapka, sál (sálból több is), a fotel előtt három pár cipő, egy fűzős, egy magas sarkú és egy bélelt bakancs. Hitetlenkedő, kerek szemű álmélkodás („Ezt mind nekem hozta a Mikulás?”), odaröppen hozzám, átfogja a nyakamat, arcon csókol („Már nincsenek vírusaim!”), boldogan sikkantgatva kapja föl és forgatja hol egyik, hol másik ruhadarabot. A hosszú szoknyát maga elé próbálja, nem túl hosszú-e, de nem, éppen jó. Tényleg, nem is láttalak még szoknyában, mondom neki, mire vadul összenyalábolja az összes holmit, megpróbálja fölkapni a három pár cipőt is, persze nem megy, de a tűsarkút meg a bakancsot végül sikerül fölmarkolnia.

 

 

A második részt következő számunkban olvashatják.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.