Takáts József: Találkozás egy fiatalemberrel

Jászi és Mannheim vitája 1936-ban

 

A harmincas évek elején Jászi Oszkár és Mannheim Károly váltott néhány udvarias levelet, tanácsot vagy segítséget kérve a másiktól – Jászi nagyobbik fia németországi taníttatása ügyében kereste meg a Frankfurtban élő szociológust; Mannheim 1933-ban, az egyetemről való eltávolíttatása után írt az Egyesült Államokba, álláslehetőségek iránt érdeklődve – mélynek, barátinak vagy szellemi értelemben érdekesnek azonban e levélváltások nemigen nevezhetők.1 Három ismert 1936-os levelük ellenben tele van feszültséggel, alapkérdések megfogalmazásával, szembesítéssel, önvizsgálattal és elmaradt önvizsgálattal. Nem tudom, megszakadt-e végleg a levelezésük 1936-ban; én mindenesetre nem ismerek későbbieket. A drámai változásnak nem személyes, hanem politikai oka volt. Jászi elolvasta Mannheim előző évben, már Hollandiában kiadott (utolsó német nyelvű) könyvét, lesújtó politikai véleménye alakult ki róla, amit rövid bírálatban meg is írt. A kritika levonatát elküldte az akkor már Londonba költözött szerzőnek, ám a küldemény vagy elkallódott, vagy válasz nélkül maradt. Csak az ezt követő három levelüket ismerjük: intellektuális eltávolodásuk érdekes dokumentumait.

A Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus című könyv (amelynek csak részletei jelentek meg magyarul)2 többszörösen vitatott alkotás volt és maradt. Nagy szociológiatörténeti művében Némedi Dénes úgy véli, szerzőjének „legfontosabb 1933 után keletkezett munkája”;3 Gábor Éva, Mannheim levelezésének kiadója szerint viszont „még csak az első kísérlet”, sok „ki nem kristályosodott” elképzeléssel.4 Mindenesetre nagyszabású, és rendkívül ambiciózus megfogalmazása a társadalmi tervezés koncepciójának, amely innentől kezdve pályája végéig teljesen lekötötte szerzője szellemi energiáit. Noha imént hivatkozott cikkében Gábor Éva csak a társadalmi tervezés negyvenes évekbeli bírálóit szemlézte – nem is akárkiket: Jászi mellett Friedrich August von Hayeket, Karl Poppert és Polányi Mihályt5 –, biztosan voltak hívei is: az Út a szolgasághoz című munkájában Hayek „széles körben ünnepelt könyv”-nek nevezte az 1935-ös német kötet 1940-es angol nyelvű kiadását.6 Jászi különben e második kiadásról is írt kritikát: valamivel elismerőbbet, mint négy évvel korábban, ám végeredményben hasonlóan elutasítót.

 

 

Mannheim könyvének jelentős hazai fogadtatása is volt. Általam ismert mindhárom kritikája megtisztelő terjedelemben, értően és elismerően ismertette a művet, majdhogynem bíráló megjegyzések nélkül. Ries István cikkében talán azt lehetne távolságtartásnak gondolni, hogy ismertetését szociáldemokrata kopffal látta el.7 Kinszki Imre (akit ma a korszak jelentős fotográfusaként ismerünk, de egykor érdekes társadalomtudományi cikkeket is írt) recenziójának egyetlen bíráló kitétele van: a szociológus csak „eléggé szűkszavúan emlékezik meg” a fontos kérdésről, hogy a „demokratikus-liberális társadalmi rendszer” csak nevében demokratikus és liberális, valójában nem tudta maga mögött hagyni a feudális világot.8 Fejtő Ferenc esszéje kiemeli Mannheim könyvének „olympusi”, „hűvösen intonált” hangját, amely a kívülálló kutató hideg pillantásával elemzi a jelen küzdelmeit. „Tanulság? Az efféle könyvek gyöngítik az ellenálló és ütőerőt” – írja a kritikus –, mert a küzdő ellenfeleket egyformán átvilágító elemzésük nem erősíti meg egyikük hitét sem.9

Látni fogjuk, kiáltó az ellentét Jászi és a hazai recenzensek véleménye közt: míg az emigráns politikatudós teljes mértékben elvetette a társadalmi tervezés gondolatát, a három magyarországi szocialista kritikus (hisz valamennyien szocialisták voltak, noha egymástól vélhetően eltérő nézetekkel) nem találta megkérdőjelezendőnek. Lehet, hogy Jászi általában sem volt jó véleménnyel Mannheim munkásságáról. Litván György idézi kiváló életrajzában naplójegyzetét az Ideológia és utópia olvastán: „szörnyű áltudományos nyelvezet”.10 Ismeretes, hogy nagy fenntartásokkal kezelte az egykori Vasárnapi Kör tagjait, sokszor megfogalmazta velük kapcsolatos, részben elvi, részben személyes ellenszenvét, márpedig Mannheim „vasárnapos” volt. Nem lehetetlen, hogy a karrierje is irritálta Jászit. Még bécsi emigrációja éveiben ajánlották fel ottani ismerősének, Karl Grünbergnek a frankfurti társadalomkutatási intézet vezetését, amit el is fogadott. Naplója szerint Jászi megkérdezte tőle, nem hívná-e meg őt a nem marxista szocializmus kutatójának, amit Grünberg meg is ígért, noha Jászi nemigen hitt az ígéretében.11 Mindenesetre Jászi nem lett frankfurti szociológus – Mannheim lett az, tíz évvel később, amikor meghívták egyetemi professzornak a nyugdíjba vonuló Franz Oppenheimer helyére.12 Jászi Oppenheimert is jól ismerte, mondhatni, a „tanítványa” volt: tőle vette át a liberális szocializmus elképzelését. Nem lenne meglepő, ha úgy érezte volna, hogy fiatalabb kollégája került arra a helyre, ahová neki kellett volna kerülnie.

A Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus című könyvről írott bírálat beilleszkedik Jászi azon harmincas évekbeli kritikáinak sorába, amelyekben veszedelmesnek ítélt európai eszmék kifejtéseit vagy elemzéseit mutatta be amerikai közönségének; elsősorban kommunista, szocialista, nemzetiszocialista és fasiszta eszméket, társadalmi kísérleteket. Harminc esztendővel ezelőtt Allan Bloom nevezetes könyvet tett közzé The Closing of the American Mind címmel, amelyben többek között azt állította, hogy a „német kapcsolat”, a harmincas-negyvenes években a Harmadik Birodalomból érkező menekült német tudósok és művészek nemkívánatos szellemi hatást váltottak ki az amerikai kultúrában: az értékek viszonylagosságát hangoztató nézeteikkel aláásták az amerikai egyetemeken akkor még épségben lévő nyugati magaskultúra kánonát.13 Bloom tézise bizonyára egyoldalú volt. Mi mindenesetre rá tudunk mutatni egy európai származású amerikai szerzőre, Jászi Oszkárra, aki harmincas évekbeli cikkeiben óva intette az ottani közvéleményt egyes népszerű, relativista és totalitárius európai eszméktől.

Amikor 1932-ben beszámolt Európában maradt, szociáldemokratává vált barátjának, Szende Pálnak, hogy őt kérték fel a „Szocializmus” szócikk megírására az Encyclopaedia of Social Sciences nagy kötetsorozata számára, így indokolta meg, miért örül a megbízásnak: „Ez különösen fontos oly országban, hol a vezető radikális intelligencia teljesen bedőlt az orosz miragenak, a nélkül hogy valamit tudna az előbbi fejleményekről és a marxizmus évtizedes vitáiról.”14 A harmincas években több levelében is megfogalmazta, úgy érzi, „Amerika ideológiájában ott tart, a hol mi voltunk 25 év előtt”15 – mármint: ‘mi, magyar radikálisok’, a tízes években, még a bolsevizmus és fasizmus tapasztalata előtt. Nem egyszerűen tájékozatlannak vagy naivnak látta amerikai baloldali szellemi közegét, hanem időeltolódást érzékelt: Amerikában később mennek végbe egyes szellemi, ideológiai folyamatok, mint Európában, s ő európaiként már végignézte e folyamatokat, tudja, hová vezetnek.16 Az iménti idézet így folytatódik: „a marxizmusnak és freudizmusnak [amerikai] újrafelfedezése gyakran irritál”. A levelekből látható, hogy olykor lehangolónak érezte szellemi-politikai közegét, ugyanakkor a helyzete sajátos szerepkört kínált fel a számára: európaiként lehetett beáramló, népszerű európai ideológiák amerikai kritikusa.

 

 

Jászi első bírálata Mannheim könyvéről öt szakaszból áll.17 A néhány soros bevezetés a mű témáját és szerkezetét közli az olvasóval; két bekezdés foglalja össze a kötet gondolatmenetét, a harmadik tartalmazza magát a kritikát, amelyet csak felerősít a cikk zárlata. Kezdjük az összefoglalással – még rövidebben, mint Jászi tette. „A jelenlegi társadalom legfőbb veszélye Mannheim professzor szerint abban rejlik, hogy a lakosság nagy tömegei váltak politikailag aktívvá…, s a tömegek irracionalizmusa egyre inkább megszállja a politikai életet, olyan pozíciókat foglalva el, ahol a racionális hozzáállás növelésére lenne szükség.” A liberális kapitalizmus laissez faire rendszere a tömegdemokráciák felbomlásához fog vezetni; a válságukból születő diktatúrák pedig felszámolják a szabadságot. A válságra Mannheim megoldása a tervezés. A diktatúrák nem igazi tervező társadalmak, mert merevek, s nem képesek magukban foglalni az önkritikát. Új szociológiai gondolkodásra épülő társadalmi tervezésre van szükség, amely nemcsak a gazdaságot, az oktatást tervezné meg, hanem a „szellemi és politikai szabadság, a szabadidő és az irracionalitás szükséges mennyiségét is”. A társadalom tervezése az ember újratervezését is jelenti.

Jászi először is a mű gondolati stílusát bírálja. Az „egykori heidelbergi szociológiai iskola éleselméjűségét” viszi tovább Mannheim, ám a hibáit is: intellektualizmusát nem ellensúlyozza eléggé a józan ész. Majd jön a tartalmi kritika: a szerző „olyan hiperracionalizmust támogat, amely soha és sehol nem létezett a történelemben”. Tévesen tekinti teljesen átalakíthatónak az emberi természetet. „Túlbecsüli az ésszerűséget, és nem veszi észre, hogy az emberi természet irracionális, érzelmes, sőt misztikus késztetései éppoly fontosak a történelmi fejlődésben.” Spekulációiban eltűnik az alkotó egyén szerepe. Nem vet számot azzal, hogy nincs „általában vett tervezés, csak bizonyos értékek szempontjából való”, s a kívánatos értékek felől hallgat. „Ezért az »autoriter demokrácia« általános tervezése, ha hatékony, csak olyan diktatúrához vezethet, amely nem kevésbé elnyomó, mint a fasiszta vagy a bolsevik típusú.” Mannheim azt sem bizonyítja – állította Jászi –, hogy a mai válság fő oka a laissez faire rendszer. Valójában „ezt a rendszert még soha nem próbálták ki komolyan”. S végezetül: „Összehasonlítva a szerző kifinomult absztrakcióit a bolsevikok szenvedélyes dialektikájával, vagy Spengler filozófiájának »ragadozó bestiájával«, nem lehet nem érezni, hogy elméletének nincs esélye befolyásolni a jövőt.”

 

 

Azt állította tehát kis cikkében Jászi, hogy Mannheim javaslata hatástalan lesz – szerencsére. Miért kel ki ellene mégis „pajzzsal és dárdával”? Egyik 1936-ban írott levele, amelyben példaként előkerült a Mensch und Gesellschaft is, segíthet megérteni a kritikus éles megfogalmazásait. Csécsy Imrének, a Századunk szerkesztőjének, budapesti ‘ügyvivőjének’ írta a levelet, s az alábbi mondatok épp a folyóiratra utalnak: „A főbaj (és ez nem a Ti hibátok, hanem a koré), hogy a fasizmus és bolsevizmus örvénye között nem vagyunk képesek a hajónak új irányt adni. Nem elég csak a demokráciát emlegetni és bölcs pofával mondogatni (mint a II. Internacionálé teszi), hogy csak lassan és fokozatosan kell haladni a bolsi végcél felé! Ennek az ideológiának a teljes csődjét és impotenciáját a Mannheim könyve legvilágosabban bizonyítja, rengeteg tudása és elpocsékolt finomelméjűsége dacára. / Ennek a helyzetnek a veszélyeit itt Amerikában legjobban látom. A legjobb elmék és tömegek egyaránt irtóznak úgy a kapitalizmustól, mint a bolsevizmustól, de minden lépés »előre« a Planwirtschaft diktatúrája felé halad. Egy szabad, kooperatív, antietatisztikus szocializmus doktrínája kidolgozatlan.”18

Nem Mannheim esendő könyve eszerint az igazi ellenfél, hanem a „Planwirtschaft diktatúrája”, azaz végső soron a bolsevik végcél felé haladás észrevétlen tendenciája, amelynek a szociológus szerző műve is a megnyilvánulása. Talán azért helyezi a levél szociáldemokrata kontextusba a Mensch und Gesellschaftot (amelyből hiányzik az ilyesféle pártelkötelezettség), mert Harold Laski vezető angol munkáspárti ideológus tervezés-koncepciójára emlékeztette Jászit.19 Laski különben régi ismerőse volt, Mannheimnek pedig Londonban egyetemi kollégája lett. „Nem ismert, hogy Mannheim tervezésre vonatkozó elképzeléseiben milyen forrásokra támaszkodott” – írja Némedi Dénes monográfiája egyik lábjegyzetében, ahol felsorol féltucatnyi húszas-harmincas évekbeli tervezés-koncepciót.20 Jászi tervezésellenessége, amely magában foglalta a tervgazdálkodás és a társadalmi tervezés elutasítását is, szinte a Hayekére emlékeztet.21 Az imént idézett levél utolsó mondata azonban arra hívja fel a figyelmünket, hogy ez esetben nem liberális, hanem liberális szocialista szerző bírálja hevesen a tervezés koncepcióját.

Említettem, hogy Jászi elküldte bírálata levonatát Mannheimnek, ám mivel választ nem kapott tőle, még 1936 tavaszán levelet írt neki. Most ebből idézek: „Én a közleménnyel nem vagyok megelégedve, mivel utolsó pillanatban csaknem felényire kellett azt lerövidíteni, és így nem dolgozhattam ki minden szempontomat. Ami Öntől elválaszt, az az értékek és az egyéniség szférájába tartozik, melyet nem vagyok hajlandó sem a Leviathánnak, sem a »társadalmi realitásnak« feláldozni. Ebben a rettenetes korszakban közelebb érzem magam a Monarchomachokhoz, mint az új birodalmi abszolutizmus tervezőihez. Sajnos, nem tudok hinni az Ön »autoritatív demokráciájában«. Lehet, hogy ez az öregedő ember pesszimizmusa, pedig csodálom az Ön óriási tudását és borotvafinom logikáját.”22 Alább, ha már idéztem Mannheim válaszát is, visszatérek még e levélrészlet vitahelyzet-alakító stratégiájának az értelmezésére. Most történelmi párhuzamára szeretném csupán ráirányítani a figyelmet: az európai 16–17. századhoz, a vallásháborúk időszakához látja hasonlónak a magáét a levélíró, s annak megfelelően rendezi el a politikai teret, ‘osztja ki a politikai szerepeket’: a magáét a Monarchomachoknak, a Mannheimét az abszolutizmus tervezőinek feleltetve meg.

Monarchomachoknak azokat a 16. század végi francia hugenotta szerzőket nevezték, akik a zsarnokkal (ez esetben főként a maga hitét az alattvalóira kényszeríteni akaró zsarnokkal) szembeni ellenállás teo­retikusai voltak. Jászi egyik nagy, a megvalósításig csak félig eljutott témája villan fel ebben az utalásban. Kedvenc politikai írója volt Etienne de la Boétie, Az önkéntes szolgaságról, A zsarnok ellen című írások 16. század végi szerzője, a Monarchomachok közvetlen szellemi előde: szócikket írt róla az Encyclopaedia of Social Sciences-be, lefordította a műveit angolra – mert úgy látta, hogy e szerzőt az angolszász világ úgyszólván teljesen elfeledte –, előszót írt hozzájuk, ám megjelentetnie nem sikerült őket.23 A húszas évek végén unokaöccsét, Menczer Bélát igyekezett rábeszélni, hogy fordítsa le magyarra La Boétie írásait, s jelentessék meg az ő előszavával együtt a Századunk kiadásában Budapesten.24 Ez a terv sem vált valóra. A francia politikai író iránti elkötelezettsége azonban megmaradt: a harmincas évek végén írni kezdett, később többször átdolgozott, a zsarnokölés-elméleteket áttekintő, társszerzővel írt kései monográfiája La Boétie-idézettel kezdődik és azzal is zárul.25 A Mannheimnek írt levél politikai szerepkiosztása az ő esetében nagyon is kéznél lévő volt; a címzett azonban nyilvánvalóan nem az új Leviatán tervezőjeként gondolt magára.

Válaszlevele így hangzik, elhagyva az elhagyandókat: „Szabadjon ez alkalmat felhasználnom és megköszönnöm kimerítő kritikáját könyvemről. Hibáztatása éppoly fontos volt számomra, mint dicsérete. Én oly régi tisztelője vagyok Önnek, a fiatalkori benyomásaim karakterének tisztaságáról oly mélyek, hogy minden hibáztatását apainak érzem, s mélyről érint.” „Én egy dologban látom a lényeges differenciát közöttünk. Szerintem mindketten végső gyökerünkben »bal liberálisok« vagyunk, Ön azonban nemes daccal akar a korral szembe szállni, én mint szociológus el akarnám lesni (még ha pokoli is) ennek a világnak a titkát, mert azt hiszem, ez az egyetlen módja annak, hogy ne az új társadalom struktúra legyen úr felettünk, hanem mi felette. Liberális értékeket a modern tömegtársadalmi technika segítségével keresztülvinni – talán paradox vállalkozás – de az egyetlen járható út, ha az ember nem akar csak daccal reagálni. Ámbátor ezt a gesztust is értem, és tán csak idő kérdése, hogy én is csatlakozom”26 Azt hiszem, Mannheim levele igazán elegáns válasz.

 

 

Jászi levele sokkal inkább az elhatárolódás, a különbözőségkeresés jegyében íródott, mint a válaszlevél, amely igyekezett a közös alapra rámutatni: múltbeli érzelmekre, politikai gondolkodásuk azonos eredetére és értékeire. Mannheim látszólag nem reagált a kettejük pozícióját értelmező történelmi párhuzamokra, valójában azonban, finom célzásokkal, mégis megtette, csak kicserélte a 16–17. századi szereplőket. A férfiú, aki „nemes daccal akar a korral szembe szállni”, mintha óvatos Don Quijote-célzás lenne. S a másik férfi, aki a világ pokoli titkát akarja ellesni a gonosz erőitől, hogy a jó szolgálatába állítsa, mintha a Faust-féle mágusok utóda volna. Érdekes módon Mannheim levelének az a részlete tűnik a leghomályosabbnak (s talán a legkétesebbnek is), amely a szociológia szaknyelvét használja: „ne az új társadalom struktúra legyen úr felettünk, hanem mi felette”. Vajon kiket fed a mondat többes szám első személye? A Mensch und Gesellschaft felől nézve a társadalmi struktúrán valószínűleg azok tudnak úrrá lenni, akik tervezik. Mindenki nemigen tudhatja uralni a struktúrát. Ez a félmondat mintha megerősítené Jászi gyanúját, miszerint a társadalomtervezés voltaképpen a társadalomuralás új módja volna.27

Már Jászi levele is felkínálta a kettejük nézetkülönbsége természetes magyarázatául a generációs eltérést; Mannheim élt is ezzel a felkínált lehetőséggel, amikor bírálója „apai hibáztatását” párba állította önnön fiúi tiszteletével. A vitájuknak az apa–fiú nézeteltérésként való megjelenítése talán szintén óvatos célzás Jászi régi könyvére, amelyet Mannheim még nagyon fiatal emberként olvashatott, az Uj Magyarország felé. Beszélgetések a szocializmusról című kötetre, amely apának és fiának az aszimmetrikus párbeszéde. Az 1907-es műben a liberális apa és szocialista fia vitáznak: az apa értetlenül szemléli és értetlenkedve bírálja fia új eszményeit, a fiú pedig, rendkívüli magabiztossággal érvel a társadalmi jövő „egyetlen járható út”-ja (hogy Mannheim leveléből vegyem a kifejezést), a szocializmus mellett. Nem tudom, eszébe jutott-e a levélírónak ez a régi apa–fiú vita fogalmazás közben, s azt sem, a levél olvasójának eszébe jutott-e. Azért neveztem aszimmetrikusnak a vitájukat, mert az apának alig vannak érvei Jászi könyvében, s fokozatosan feladja az ellenállását fia szocialista eszméivel szemben. A mű nem hagy kétséget a felől, hogy a fiúnak van igaza. Ha feltételezzük, hogy Mannheim levelében az apa–fiú séma használata célzás volt, akkor egyben üzenet is: ezúttal is a jövő felé forduló fiúnak van igaza, s nem a múlthoz kötődő apának.

Ám még érdekesebb az Uj Magyarország felé vitájának a felidézése az 1936-os nézeteltérés hátterében, ha tudjuk, miféle nézeteket vall a fiú Jászi könyvében. Pozitivista, egyben történelmi materialista, kollektivista és tervezéspárti szocialista ő. Pozitivista, mert például tudományos alapú politikát szorgalmaz, s szerinte a társadalmak fejlődésében kérlelhetetlen szükségszerűség érvényesül. Történelmi materialista annyiban, hogy az eszméket, érzelmeket a gazdasági-társadalmi fejlődés megfelelő foka kifejeződésének látja. Ebből következik antimoralizmusa is: hiábavaló morális bírálatot gyakorolni a társadalmi jelenségek fölött, ugyanis azok a gazdaság és társadalom aktuá­lis berendezkedésének a következményei. Morális kritika helyett a fejlődés törvényeit kell megérteni. Fél fejezet szól a műben a termelés tervezésének szükségességéről, szemben a kapitalista termelés anarchiájával. Másik fél fejezet pedig a leendő kollektív gyereknevelést állítja szembe a mai nevelés anarchiájával. A szocializmus szabályozott társadalom lesz.

 

 

A könyvnek talán a X. a kulcsfejezete, amelyben apa és fiú arról vitázik, hogy lehet-e az emberi természetre hivatkozni a politika megítélésekor, amint az apa teszi, utópikusnak minősítve a szocialisták egyes terveit, amelyek nem vetnek számot az emberi természettel. A történelmi materialista, s ezért relativista fiú szerint azonban nincs állandó emberi természet, s a rá való hivatkozás valójában partikuláris érdekek fedőneve. S ugyanígy nincsenek állandó értékek sem a történelemben, csak viszonylagosak: az adott társadalmi állapot és az osztályérdekek kifejezői. Az emberi természet alakul és alakítható. Nem folytatom az ismertetést. Az 1907-es fiú nézeteinek jó része hasonlatos azokhoz, amelyek a Mensch und Gesellschaftban megjelentek. Mannheim talán valóban meglepődött Jászi bírálatán, mert emlékezett század eleji munkáira, s nem volt tisztában nézetei későbbi változásával. Lehet, hogy a „mindketten végső gyökerünkben »bal liberálisok« vagyunk” kitételt levelében úgy is érthetjük, mint meglepetése kifejezését: ‘úgy tudtam, hogy hasonlóak a nézeteink – legalábbis egykor, a századelőn, hasonlóak voltak’.

Ha Jászinak a Mannheim válaszában feltűnő apa–fiú modell (vagy már korábban maga a bírált könyv) eszébe juttatta 1907-es művét, akkor voltaképpen Mannheim nézeteiben valamelyest saját fiatalkori nézeteire ismerhetett. A Mensch und Gesellschaft éles elutasításában önnön ifjúkori nézeteinek meghaladása is kifejeződik. Találkozása e fiatalemberrel, egykori önmagával, még értetlenebbre sikerült, mint Karinthy Frigyes ismert novellájának hőséé. Az is lehet, hogy Jászi nem értette el a válaszlevél célzását, és Mannheim művében nem egykori nézeteinek újabb alakmását látta. De nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt a párhuzam az idősebb szerző 1910 körüli, és a fiatalabb 1935-ös munkája között. Felkai Gábor figyelt fel arra elsőként, hogy az 1933 utáni tervezéskoncepció emlékeztet Jászi század eleji „politikai hitvallására”.28 A mű, amelyre Mannheim kutatója elsőként hivatkozott, A történelmi materializmus állambölcselete című 1903-as alkotás.29 Érdemes belepillantani e régi könyvbe, hogy ‘kihangosítsuk’ Felkai felismerését, és pillantást vethessünk Jászi nézeteinek nagyfokú átalakulására a századelő és az emigrációs évek között.

Mellőzve többi részeit, csupán e korai mű harmadik és negyedik fejezetét foglalnám itt össze,30 amelyek a történelmi materializmus államelméletét bírálják, korrigálják és fogalmazzák meg e korrekcióból kibontva az állam megfelelő felfogását. Szemben azzal, amit Engels állított, az államnak „legősibb jellemvonása nem a kizsákmányolás, hanem a vezetés melletti, kikényszeríthető kooperáció, közös érdekek jobb biztosítása kedvéért”, írja itt Jászi (52.). Az állam kizsákmányoló-elnyomó funkciója megszüntetendő történelmi fejlemény; az állam lényege: „a tervszerű vezetés melletti kikényszeríthető cooperatió” (56.). Így a majdani szocialista társadalomban a mai „összefüggéstelen egyéni gazdaságok helyébe a gazdaság tervszerű központi vezetése lép: ez a szerepkör rendkívül mértékben tágulni fog” (81–82.). Nemcsak a gazdasági tervezés, szervezés és irányítás, hanem „a szállítási, egészségügyi, élelmezési, szórakozási stb. intézmények állami vezetése teljessé fogja tenni a hivatalnoki szerepkör hihetetlen expansióját.” (82.) Röviden: a könyv által bemutatott szocializmus köztulajdonon és tervezésen alapszik.

 

 

Ám a jövő állam előadott vízióján mintha maga a szerző is elrémülne: „Mily idealis demokratiára, mennyi műveltségre, mennyi ellenőrzési képességre [volna szükség], hogy e hivatalnoki karból ne az olygarchák egyik legszörnyűbb formája fejlődjék ki!” (83.) Csak a nevelési rendszer nagyfokú átalakításával lehet eljutni oda, hogy egy új nemzedék képes legyen az új szerepköröknek megfelelni, írja Jászi, s e fejezetben a nevelésnek – „az erkölcsi és intellectualis dressura lassú és folytonos munkájának” – a szocialista társadalom kialakításában játszott kulcsszerepére még többször visszatér (93.). A fejezet további részeiben fejtegetéseket találunk az individualizmus elvének tarthatatlanságáról és kudarcáról (98–99.), s arról, hogy a következetes gondolkodónak választania kell, melyiknek a teljes uralmát kívánja: az állami beavatkozásét vagy a laissez faire-ét (96.), s nem kétséges, hogy a szerző az előbbi mellett teszi le a voksát. S mindez nemcsak a gazdaságra vonatkozik: „Ha a [szocializmus a] gazdasági élet minden ágában az anarchia állapota helyébe a rend és a tervszerü, előre kiszámitott együttműködés állapotát léptette, lehetetlen, hogy a társadalmi együttműködés egyéb terein a laissez faire elvét fenntartsa.” (95.)

A szocializmus kitáguló szerepkörű állama mellett megfelelő mennyiségű egyéni szabadságra is szükség van, írja Jászi. Állameszménye tehát így hangzik: „a tervszerű cooperatio lehető legnagyobb foka” „a helyes értelemben felfogott egyéni szabadság lehető legnagyobb fokával karöltve” (87.). Megállapításához lábjegyzetben hosszú szakaszokat idéz Eduard Bernstein nevezetes művéből arról, hogy „a szocializmus nemcsak időrendben, de szellemi tartalmánál fogva is törvényes örököse” a liberalizmusnak (87.). Más szöveghelyeken is amellett igyekszik érvelni, hogy a tervszerű együttműködés nem vezet állami mindenhatósághoz. „A tervszerü együttműködés ugyanis csak az irányítás, a vezetés és az ellenőrzés központosítását teszi szükségessé, nem pedig a tényleges végrehajtásét is.” (100.) A „végrehajtási szerepkör önkormányzati jellege” a garancia Jászi állameszményében, amely megóvhat attól, „hogy a teljes cooperatio állama ujabb osztályuralomhoz, egy kizsákmányoló bureaukratiához… vezessen” (100.)

Nem nehéz elképzelni, milyen kérlelhetetlen bírálattal fogadta volna az 1936-os Jászi ezt az 1903-as könyvet. Harmincegynéhány év elteltével nem sok minden maradt meg egykori nézeteiből: talán csak a munka nélküli jövedelem megszüntetésének kívánalma, s a bernsteini idea, miszerint a szocializmus (legalábbis az individualista, magántulajdont fenntartó, szabadpiaci, szövetkezeti, antietatista szocializmus) a liberalizmus legitim örököse.31 Végül is azon elve mellett, hogy a következetes gondolkodónak választania kell, melyiknek a teljes uralmát kívánja, az állami beavatkozásét-e vagy a laissez faire-ét, kitartott, s 1918–1919-től kezdve az utóbbit választotta. A történelmi materializmus-könyv (akkori elnevezéssel élve) egy „szabad szocialista” műve volt, azaz a munkásmozgalmon kívül álló szocialistáé, akinek kollektivista, köztulajdon- és tervezéspárti eszméi voltak. Az emigráns (pontosabban az 1918 utáni, negyvenes évek előtti) Jászi ellenben liberális szocialista volt: nem volt se kollektivista, se köztulajdon-, se tervezéspárti.32 Úgy látszik, erről Mannheim nem értesült, vagy úgy tett válaszlevelét írva, mintha nem értesült volna.

 

 

Némedi Dénes idézett művében így ír Mannheim Lélek és kultúra című korai, 1918-as művéről: „Az előadást vezérlő alapstruktúra, a szakadás, elkülönülés diagnózisa és valamiféle szintézist, kiegyezést jelentő elképzelt megoldás felvázolása Mannheim majd mindegyik munkájának konstitutív elve maradt. A probléma, a modernitás (modern kultúra) kétséges értéke a századforduló értelmiségének közös gondja volt. Mannheim élete során végig a századforduló klasszikus alakjaitól örökölt korprobléma megoldásával kísérletezett.”33 A szociológiatörténész bölcs mondataihoz csak csatlakozni tudok. A szakadásdiagnózis–szintéziskeresés alapstruktúra Jászi számos művében is fellelhető. A laissez faire liberális kapitalista társadalma meghaladásának a vágya, a szocializmusnak a jövő horizontjaként való felfogása, azonosítása a szabályozott-tervezett társadalommal, a politika tudományos alapokra helyezésének kívánalma, az új ember kinevelésének az ábrándja, amely áthatotta Jászi 1903-as (valamint 1907-es) és Mannheim 1935-ös könyvét is, közös szellemi javak a századforduló baloldali ellenkultúrája közegéből. Másodlagos kérdés, hogy e kereten belül az utóbbi mű előképének tekinthető-e az előbbi alkotás.

Mégsem mondanám egyszerűen azt, hogy Jászi az 1907-ben felvázolt liberális–szocialista vitában 1936-ra átkerült a szocialistáról a liberális oldalra. Egyrészt, a „liberális” kifejezés nem ugyanazt jelentette a harmincas évek Amerikájában, mint a századelő Magyarországán, vagy akár a harmincas évek Európájában. Hayek írta már hivatkozott könyve amerikai előszavában, hogy míg Angliá­ban a szabadpiaci álláspontot nevezték így, Amerikában „a baloldali mozgalmak álcázásának része volt”, s „a kormányzati ellenőrzés csaknem valamennyi fajtájának a támogatását kezdte jelenteni”.34 Ugyanígy látta Jászi is. Walter Lippmann-nek írott egyik 1936-os levelében megütközve jegyezte meg, hogy az Egyesült Államokban „még az úgynevezett liberális szárny is kritikátlanul elfogadja a kollektivista filozófiát”.35 Amerikai értelemben Jászi semmiképp sem lett liberális. Másrészt ezekben az években Jászi a leveleiben még liberális szocialistának nevezte magát,36 s legfontosabb ekkori elvi tanulmányában, A jó társadalomban, liberális szocialista szemszögből bírálta Lippmann liberális könyvét.37 Ugyanakkor a tervgazdálkodást, a társadalmi tervezést, a modern relativista irányzatokat elutasító érvelése (európai értelemben vett) liberálisnak tűnik, s nagyon is közel áll Hayek vagy Popper kijelentéseihez.

Jászi 1936 karácsonya előtt néhány nappal válaszolt londoni levelezőpartnerének. Udvarias első, és személyes jellegű utolsó bekezdései között valójában megismételte, még élesebbre hangolva a könyvről írott bírálatát. Majdhogynem figyelmen kívül hagyta a Mannheim levelében írtakat, szinte csak egyetlen elemére reagált: elismerte, hogy „mindketten ugyanabban az erkölcsi talajban gyökerezünk”, ám e ponttól kezdve már csak a nézetkülönbségüket hangsúlyozta, amely itt még inkább áthidalhatatlannak mutatkozik, mint a kritikájában. Rendkívül érdekes, ám terjedelmes levelének csak azon részét tudom tömörítve idézni, amely a Mensch und Gesellschaft ismételt bírálata.38 Először is, írja Jászi, „nem tudok hinni az ön pragmatista programjában, az állam százpercentes átszervezésében. Ez még a legönkényesebb diktatúra mellett is lehetetlen: annál inkább az az Ön etikai és liberális értéktételezései mellett.” Mannheim tervezete tehát egyszerre megvalósíthatatlan és önellentmondásos: olyan elgondolás, amelyben az eszközök és az értékek kölcsönösen kizárják egymást.39

 

 

Másodszor, az „Ön filozófiája kinullázza az egyéniséget. Mindenben szigorúan determinálja, s így a társadalmi fejlődés puszta okozatává teszi.” E mondatokban talán nem is Jászi individualista hangja a legérdekesebb, hanem ez a megfogalmazás: „az Ön filozófiája” – ‘az Ön szociológiája’ helyett. Jászi, úgy tűnik, filozófiai spekulációnak látta a Mensch und Gesellschaftot, s nem a jelenbeli társadalom problémái szociológiai elemzésének. Lehetséges, hogy kritikájának a heidelbergi iskolára tett, fentebb idézett megjegyzése nemcsak a mű stílusát bírálta, hanem közvetve a „műfaját”, a filozófiai jellegű szociológiát is. Harmadszor, „Ön hajlandó az emberi természetben puszta változást és alkalmazkodást látni. Én meg vagyok győződve, hogy egy alapvető és változatlan rétege is van, mellyel szemben semmiféle politika sem számíthat tartós sikerre.” E harmadik ellenvetésnél semmi nem mutatja jobban, hogy az 1936-os Jászi–Mannheim vita az Uj Magyarország felé régi vitájának ironikus megismétlése, amelyben az 1907-es mű szerzője, aki annak idején apa és fiú vitájában az utóbbi igazát érvényesítette, most, harminc év múltán, az előbbi szerepében találta magát.

S végül a levél utolsó olyan szakasza, amely kettejük álláspontjának eltérését tárgyalja: „Talán a köztünk lévő válaszfalt legjobban illusztrálja az Ön ridegen elutasító véleménye a Természetjoggal szemben, míg én egyre inkább látni vélem annak központi jelentőségét és azt hiszem, hogy az a 19. századbeli empiricizmus és naiv természettudomány csodálat, mely 2000 év legnemesebb szellemeinek gondolatvárát lerontotta, egy fatálisan kárhozatos (és egyben gondolkozásban felületes) ideológiai mozgalom volt, melyet ha feltartóztatni nem tudunk, kultúránknak vérben és piszokban kell elpusztulnia.” Másutt írtam már arról, hogy 1918-tól kezdődően hogyan kísérte végig a természetjog felértékelése Jászi pályáját; erre most nem térek ki.40 Inkább az idézet utolsó tagmondataira szeretném irányítani a figyelmet. Noha a levélírók nem ismerték fel, fejtegetéseiknek volt közös jellemzője: a katasztrofista szemszög, amelyből a jelen társadalmi-politikai folyamatait láttatták. Első levelében Jászi „rettenetesnek” nevezte korszakukat, a másodikba a kultúra elpusztulásának vízióját is belefoglalta, Mannheim pedig „pokoli” erőktől akarta ellesni a kor titkait. A katasztrofista szemszög rendkívülivé emeli írásaik, így nézeteltérésük tétjét is, és drámai jellegűvé teszi a szövegeiket, még a szaknyelvébe beburkolózó Mannheiméit is.

 

 

Mint említettem, levelezésük e ponton megszakadt, vagy ha folytatódott, a későbbi leveleik elkallódtak, vagy lappanganak. Ám vitájuk mégsem ért véget. 1940-ben, amikor Mannheim művének átdolgozott, bővített angol nyelvű változata megjelent, Jászi újabb bírálatot írt róla. Alaposan újraolvasta – az átírás és kiegészítés jellegét körültekintően elemezte a kritikájában –, s épp oly taszítónak találta, mint négy évvel korábban. „Amikor elolvastam Mannheim új könyvét a tervezésről, elszörnyülködtem az egész szemléletmód embertelenségén, s noha Mannheim folyton demokratikus tervgazdálkodásról beszél, az ember érzi a gondolkodási struktúra azonosságát a nácizmuséval és a bolsevizmuséval. Írok egy rövid recenziót a könyvről, s ebben nem fogom elmulasztani, hogy összehasonlítsam a The Contempt of Freedom-mal.”41 Így is történt: a bírálat két könyvről szól, a Mannheiméről és a Polányi Mihályéról. A következő bekezdésekben csak az első felét idézem. Az ellenszenvesnek talált műről Jászi érdekesebben írt, mint a rokonszenvesről, amelynek elkészültéhez volt is némi köze. Kettős kritikáját jelképesnek is tekinthetjük: Mannheim művének elutasítása ugyanazon (politikai) érem egyik oldala, amelynek a másik oldalán a Polányival való egyetértés található.

A bírálat ekképp kezdődik: „Mannheim professzor könyve a Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus című német eredetinek az átdolgozott és jelentősen kibővített kiadása (a könyv több mint fele teljesen új). A lényege és a fő érvei gyakorlatilag ugyanazok maradtak. E [mű] a társadalom totalitárius tervezésének a védőbeszéde.”42 Ha a bírált könyv fő érvei nem is, a bíráló érvelése változott: megjelent benne, kulcsfogalommá válva, a „totalitárius” jelző. A rövid szöveg tíz mondatában fordul elő, köré szerveződik az egész kritika. Az olvasó a német kiadást olvasva úgy érezhette, írta Jászi, hogy a liberális társadalom pusztulásra van ítélve. Az angol változatban van remény arra, hogy „a totalitárius társadalom összeegyeztethető lesz a szabadság alapvető eszméivel”. Ám „valójában a szerző nem kevésbé totalitárius, mint a bolsevikok vagy a fasiszták”. Két ponton válik el tőlük: a szabadság megítélésében és a tervezés roppant nehézségeinek a számbavételében. A társadalmi tervezésre a szerző szerint épp azért van szükség, hogy a még szabad társadalmak elkerülhessék a pusztán erőszakon és propagandán alapuló totalitárius rendszert. A fő feladat épp az, hogy az államférfiak és társadalomtudósok összeegyeztessék a totalitárius tervezés szükségleteit a nyugati civilizáció értékeivel.

 

 

A könyv fő erénye kritikusa szerint az, hogy megmutatja a társadalmi tervezés nehézségeit. „Nyilvánvaló számára, hogy az emberi természet átalakítása nélkül, a »tervezők tervezése« nélkül, anélkül, hogy széles közvéleményt hoznának létre, amely spontán módon elfogadja a totalitárius rendet, a totalitárius szabályozás keretein belüli szabadságzónák tervezése nélkül az eredmény csak katasztrofális lehet.” Jászi bírálata tudomásul vette, hogy a könyv célja a ‘tervezés a szabadságért’, ám ettől még nem látta kevésbé totalitáriusnak és kevésbé veszedelmesnek. A társadalmi tervezést nem azért utasítják el, akik elutasítják (ellentétben azzal, amit Mannheim állít), mert ragaszkodnának a laissez faire dogmájához – írja Jászi –, hanem mert meggyőződésük, hogy a totalitárius tervezés lerombolja a civilizált élet minden fontos értékét. A kritikus úgy látta, hogy a könyv nem tudja eloszlatni ezt a félelmet. Viszonylagossá teszi a szabadság fogalmát az emberi természet alakíthatóságát hangoztatva. Leértékeli az egyén kezdeményező erejét és kreativitását. Túlbecsüli a totalitárius rendszerek ún. eredményeit (pél­dául oktatásuk és propagandájuk hatékonyságát), s alig említi a terrort, a köz- és magánszabadság elfojtását. Ily módon nem tudja megnyugtatni olvasóit, akik félnek a totalitárius tervezéstől. Mégis fontos könyv a Man and Society in an Age of Reconstruc­tion, mert egyértelművé teszi a totalitárius tervezés valamennyi bonyolult szempontját.

A „totalitárius” fogalmát maga Mannheim is használta a művében, már az első kiadásában is. Érdemes idézni tőle egy ilyen szövegrészt: „Elegendő egyetlen példát felhozni arra, hogy megmutassuk: a diktatúra még nem tervezés. A kultúra helyes megtervezésének – amely a totalitárius állam értelmében mindent megtervezne – a kritika helyét is meg kell terveznie.”43 Mivel a diktatúrákban nincs tervezett helye a kritikának, ezért nem felelnek meg a tervezett társadalom mannheimi normájának. Jól látható, hogy e szakaszban a „totalitárius” jelző nem a náci és a szovjet rendszer együttes leírására használatos, egyértelműen negatív értékelést magában foglaló kifejezés – egyszóval: nem a „szabad” ellenfogalma, hanem inkább a (kapitalista-liberális társadalom) vélt összehangolatlanságáé, káoszáé. Úgy lehet, ahogyan Domenico Fisichella írta: a totalitarizmus fogalomtörténetének volt olyan időszaka, amikor még „nincs kifejezetten pejoratív konnotációja”, sőt, „kezdettől fogva volt pozitív felhangja is”.44 Mann­heim könyvei mintha még e szakaszból valók volnának, miközben kritikusai már a megváltozott értelemben használták ugyanezen fogalmat.

 

 

Hayek és Popper, néhány évvel Jászi második bírálata után közzétett nagyhatású műveikben, a magyar szerzőhöz hasonló kritikát fogalmaztak meg Mannheim kötetéről. A Man and Society által kínált szabadság, olvashatjuk az Út a szolgasághoz lapjain, „nem a társadalom tagjainak a szabadsága, hanem valójában a tervező korlátlan szabadsága arra, hogy kénye-kedve szerint járjon el a társadalommal szemben”.45 Mannheim vízióját, miszerint a tervezett társadalomban az állam hatalma addig nő, amíg azonossá nem válik a társadalommal, Popper így kommentálta: „Ez a totalitárius látomás.”46 Mit jelent ez az egybeesés Jászi felől nézve? Mint már írtam, nem azt, hogy liberálissá vált volna a harmincas évek közepére. Csak éppen liberális szótárt használt a vitában, mert olyan ellenfele akadt, akinek a szövegét e „nyelven” tudta a leginkább vitatni. Politikai identitás (a meggyőződés, hogy mik is vagyunk) és politikai beszélés (a ténylegesen használt szótár) gyakran áll aszimmetrikus viszonyban egymással. Jászi és Mannheim vitájában például a magára liberális szocialistaként gondoló szerző (európai) liberális „nyelven” szólalt meg, a magát balliberálisnak tartó pedig olyan érveket használt, amelyek baloldaliak voltak ugyan, de (európai értelemben) liberálisok nemigen.

 

 

Jegyzetek

 

  1. Kapcsolatukról röviden lásd: Litván György: Jászi Oszkár. Budapest, Osiris, 2003. 348.
  2. Mannheim Károly: Ember és társadalom az átépítés korában. Ford.: Bán Zoltán András. In Felkai Gábor (szerk., a bevezetést írta): Mannheim Károly. Budapest, Új Mandátum, 1999. 117–156.
  3. Némedi Dénes: Klasszikus szociológia 18901945. Napvilág, Budapest, 2010. 323.
  4. Gábor Éva: A közép-európai liberális filozófia tradíciója. A liberális laissez-faire demokráciától a központilag tervezett társadalomig: Karl Mannheim tervezéskoncepciója és liberális kritikája. Polanyiana 5 (1996/1), 113–126.
  5. A tervezéskoncepció négy kritikusát másként és másként idézte tanulmányában Gábor Éva: Jászinak nem a bírálatait citálta, hanem egyik levelét. Poppertől csak A historicizmus nyomorúsága Mannheim-bírálatát taglalta, A nyitott társadalom és ellenségei című nagy művét nem. A Polányitól idézett cikk, A központi irányítás hatóköre, amelyről Gábor Éva azt állította, hogy „név nélkül bírálja Mannheimet”, valójában nem a társadalmi tervezés koncepciójáról, hanem a tervgazdaságról szól – én nem látok benne Mannheimre érthető utalást.
  6. Friedrich A. Hayek: Út a szolgasághoz. Ford.: Mezei György Iván. Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1991. 45.
  7. Dr. Ries István: Ember és társadalom az átépítés korában. Szocializmus, 1936/1, 11–16.
  8. Kinszki Imre: Az ipari társadalom válsága. Századunk, 1935/2, 74.
  9. Fejtő Ferenc: Könyv helyzetünkről [Válasz, 1935/5–6]. In Széchenyi Ágnes (vál., az utószót írta): Válasz 19341938. Budapest, Magvető, 1986. 194.
  10. Litván, i. m. 348.
  11. Jászi Oszkár naplója 19191923. Sajtó alá rend.: Litván György. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2001. 360. A bejegyzés 1923. április 9-i.
  12. Grünberg igazgatósága a Frankfurti Iskola előtörténetéhez tartozik: 1931-ben vette át tőle az Intézet vezetését Max Horkheimer. Lásd: Felkai Gábor: A német szociológia története a századfordulótól 1933-ig. Budapest, Századvég, 2007. II. 333.
  13. Idevágó részlet a műből magyarul: Allan Bloom: A német kapcsolat. Ford.: Lánczi András. Világosság, 1989/4, 306–309.
  14. Jászi Oszkár válogatott levelei. Összeáll.: Litván György – Varga F. János. Budapest, Magvető, 1991. 333.
  15. Jászi Oszkár kiadatlan levele Polányi Mihályhoz, 1935. november 24. A levél Polányi Mihály hagyatékában található; másolatához Békés Vera szívességéből jutottam.
  16. Az Európa (Anglia) és Amerika közötti eszmetörténeti aszinkronitásról Hayek is írt az Út a szolgasághoz amerikai előszavában, illetve bevezetésében: Hayek, i. m. V., 22–23.
  17. Oscar Jászi: Mensch und Gesell­schaft im Zeitalter des Umbaus by Karl Mannheim. The American Political Science Review, 1936. febr. 168–170. A következő két bekezdés idézetei e cikkből származnak.
  18. Jászi Oszkár válogatott levelei, i. k. 378.
  19. Laski műveinek hatását Mannheim tervezéskoncepciójára Felkai Gábor is felvetette válogatása elé írt kismonográfia igényű tanulmányában: Bevezetés: kordiagnózis, tudásszociológia, tudományos politika. In Felkai Gábor (szerk.): Mannheim Károly. Budapest, Új Mandátum, 1999. 47. (A továbbiakban: Felkai: Mannheim.)
  20. Némedi, i. m. 325.
  21. Hayek tervezésbírálatát és Mannheim koncepcióját is tárgyalja: Kovács Gábor: Tervezés (és/vagy) demokrácia? Demokráciafelfogások a második világháború alatt és után – nemzetközi eszmetörténeti körkép. In uő: Az utolsó kísértés – változatok a hatalomra. Budapest, Liget, 2008. 80–98.
  22. Jászi Oszkár levele Mannheim Károlynak, 1936. április 23. Lásd: Mannheim Károly levelezése. Vál. és jegyzetek: Gábor Éva. Argumentum – MTA Lukács Archívuma, 1996. 110–111.
  23. Litván, i. m. 346. Jászi ekként számolt be unokaöccsének La Boétie amerikai kiadásának sikertelenségéről: „Rettenetesen időszerűtlen könyv [mármint Amerikában], az bizonyos: az emberi méltóságnak és a szabadságnak ez az apoteózisa… Ha efficiencyről vagy Planwirtschaftról írtam volna, azt könnyebb volna elhelyezni.” Jászi Oszkár kiadatlan levele Menczer Bélának, 1932. október 30. Borbándi Gyula gyűjtemény. Müncheni Magyar Intézet, Regensburg. Menczer Béla-csomó. Köszönöm K. Lengyel Zsolt segítségét, amelynek révén megismerhettem a Menczer-hagyaték e részét is.
  24. Jászi Oszkár kiadatlan levele Menczer Bélának, 1929. június 7. Borbándi Gyula gyűjtemény. Müncheni Magyar Intézet, Regensburg. Menczer Béla-csomó.
  25. Oscar Jászi – John D. Lewis: Against the Tyrant: The Tradition and Theory of Tyrannicide. Glencoe, The Free Press and The Falcon’s, 1956.
  26. Mannheim Károly levele Jászi Oszkárnak, 1936. november 8. Lásd: Jászi Oszkár válogatott levelei, i. k. 393–394.
  27. Mannheim tervezéskoncepcióját egyes mai elemzők is az értelmiségi elituralom ideológiájaként értelmezik. Lásd például: Michael Th. Greven: Mannheim Károly és a demokrácia problémája a „tömegtársadalom korszakában”. Politikatudományi Szemle, 1994/2, 39–51. Greven magyarázatát bírálja Felkai már hivatkozott bevezető tanulmányában: Felkai: Mannheim, i. k. 63. skk.
  28. Felkai: Mannheim, i. k. 15.
  29. A szövegrész, amely a fiatal Mann­heimre gyakorolt feltehető Jászi-hatást taglalja, remek felismerésre épül, ám néhány téves elemet is tartalmaz. A történelmi materializmus-könyvre hivatkozás telitalálat. Jászi század eleji nézeteit ellenben nem lehet „szociálliberális”-nak nevezni, mint Felkai tette. Nem szerencsés Jászi 1918-as Mi a radikalizmus? című röpiratának a taglalása sem a Mannheim-hatás kontextusában: e szöveget paradigmatikus különbség választja el az 1903-as könyvtől.
  30. Jászi Oszkár: A történelmi materializmus állambölcselete. Budapest, Politzer, 1903. Az itt következő három bekezdés idézetei e kiadásból származnak; oldalszámaikat a főszövegben adom meg.
  31. Bernstein mondatát egyetértően ismételte el A jó társadalom című 1938-as, előbb angolul, majd magyarul megjelent tanulmányában. Lásd: Jászi Oszkár: A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus revíziója. Budapest, Héttorony, 1989. 257.
  32. Téves, történetietlen liberális szocialistának nevezni akár a történelmi materializmus-könyvet, akár Jászi bármely századelőn írt szövegét, mint tette például G. Fodor Gábor Gondoljuk újra a polgári radikálisokat című könyvében (Budapest, L’Harmattan, 2004. 128.), ugyanis e kifejezés ekkoriban (legalább a negyvenes évekig) a Franz Oppenheimer-féle társadalom-átalakítási programot jelentette, s Jászi írásai csak 1918-tól mutatják a hatásának nyomait.
  33. Némedi, i. m. 308.
  34. Hayek, i. m. X.
  35. Jászi Oszkár levele Walter Lippmann-nek, 1936. december 25. Lásd: Jászi Oszkár válogatott levelei, i. k. 396.
  36. Jászi Oszkár levele Halasi Bélának, 1936. szeptember 10. Lásd: Jászi Oszkár válogatott levelei, i. k. 386–387.
  37. Vö. Takáts József: Jászi és A jó társadalom. A Lippmann-felfedezés és -csalódás története. In uő: A megfelelő ötvözet. Politikai eszmetörténeti tanulmányok. Budapest, Osiris, 2014. 246.
  38. Jászi Oszkár levele Mannheim Károlynak, 1936. december 19. Lásd: Jászi Oszkár válogatott levelei, i. k. 391–393. A következő három bekezdés idézetei innen származnak.
  39. Talán azért nevezte Jászi pragmatistának Mannheim tervét, mert mint kritikájában is írta, homályban hagyja, hogy milyen értékeket kívánna a tervezésével életbe léptetni. Ám az is lehet, hogy arra célzott: a tervezéskoncepciója John Dewey társadalomreformer elképzeléseinek a rokona. Az utóbbi témáról lásd: Felkai: Mannheim, i. k. 60.
  40. Két tanulmányomban is: Jóság vagy igazságosság? Jászi és Lukács vitája Lesznai Anna naplójában. In Takáts József: A megfelelő ötvözet. Politikai eszmetörténeti tanulmányok. Budapest, Osiris, 2014. 193–208., különösen: 201–205.; Főmű helyett. Jászi Oszkár utolsó budapesti előadása. Uo. 255–268., különösen: 259–261.
  41. Jászi Oszkár levele Polányi Mihálynak, 1940. március 23. Lásd: Jászi Oszkár válogatott levelei, i. k. 434.
  42. Oscar Jászi: „Man and Society in an Age of Reconstruction” and „The Contempt of Freedom: The Russian Experiment and After”. American Political Science Review, Vol. 35, no. 3 (1941), 550–553. A következő két bekezdés idézetei innen származnak.
  43. Mannheim, i. m. 151.
  44. Idézi: Giovanni Sartori: Demokrácia. Ford.: Soltész Erzsébet. Budapest, Osiris, 1999. 103.
  45. Hayek, i. m. 211.
  46. Karl Popper: A historicizmus nyomorúsága. Ford.: Kelemen Tamás. Budapest, Akadémiai, 1989. 95. A Jászi bírálatáéhoz hasonló kritika Popper másik könyvében: A nyitott társadalom és ellenségei. Ford.: Szári Péter. Budapest, Balassi, 2001. 654.
Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.