Kecske

A téglalap-vágaton a fény képtelen úgy

betörni, hogy visszaverődve értelme

legyen belenézni a szembe. A kecskeszem

mint a zákányos pocsolya, tükröződő

tilalomfa, tiltása is értelmezhetetlen.

Megközelíteni, beleszeretni, sorsával

összefonódni, bizalmat ébreszteni,

elátkozni nem érdemes. Mégis ő

táplálta a főistent. Ahhoz, hogy rend

legyen, a titánok khtonikus magányát

kozmikus szálak szőjék belakhatóvá,

hogy Zeusz megmaradjon, kellett ez

a kecske, kellett ez a nézés. Nézésnek

nem is mondható – az idegenség

ragyogása, pokolszavakkal leírni nincs

elég elem. Eleve elveszített lehetőség

a lélektükörben. Ha így tudnál nézni,

bőrödből mindent megvédő pajzs,

aigisz korongja lenne, szarvadból

a mindenséget tápláló örök

élelem. Istenóvás és sátánkísértés

minden bőség, minden védelem.

Hekabé és Orpheusz

             Z. Herbert emlékére

Az öregasszonyból gyereket csinál

a tragédia. Halott unokáját öltözteti,

dúdolgatva a gyerek nevét mondogatja csak,

átok szavait, ami együtt mégis altatóének.

A világra mondott összes átok

dalt idézne? Minden botrány orfikus?

Ixión kerekét nem csak a megilletődés állítja

meg – a kifordított világ botránya

kétélű penge – elvérzik tőle a részvét.

Képzeljük Orpheuszt, amint borotválkozik.

Hosszan feni a bőrszíjon a kést, arcához,

amin már előre érződik a timsó illata

úgy illeszti a pengét, ahogy hangszeréhez

a kezét sose. Mert pengetni szokott. De mi

lenne, ha vonós lenne? A gyantázás és

a bőrszíjon fenés rokon mozdulat. Szakadt

peploszával az asszony úgy köti be a sebet,

hogy ne látszódjon a vérengzés nyoma. Mintha

csak babázna. Arcbőrt a kés, húrt a vonó

beszaggat – felvérzik tőle a rend, a pengetés

bekötöz. Nem lehet felnőni az orphikus

csodához. De mit ér a felnövés?