Tábor Ádám: Két esszé a költészetről

Tûzbevezetés

„Láng az éneklő, heve forr dalában”

(Berzsenyi Dániel)

„A költő tehát valóban tűzrabló.”

(Arthur Rimbaud)

A költő vulkán; a vers formába öntött forró láva. Aki a költészetről ír: vulkanológus. Mivel minden jelenség megismeréséhez egyszerre kell belülről azonosulni vele és egy tágasabb perspektívából szemlélni, a vulkanológus szeme egyszerre legyen tűzszerű és pontos, akár egy optikai műszer. A költészetről csak az tud írni, akiben ugyanaz izzik, mint a költőben, és aki ugyanakkor a legtökéletesebb megvilágításban, az Egy fényénél szemléli tárgyát.

Persze már a költészet sem természeti jelenség. A költőben felcsapó sóvárgó tűz csak a tudatos és féltudatos formateremtő szellemi-lelki tevékenység révén transzformálódik verssé. Ehhez a formáláshoz pedig a költő is minden formák formája, az Egy transz-formáló erejéből vesz mintát, merít erőt.

Ám ahol hasonlóság van, ott különbségnek is lennie kell. A vers írója és kutatója egyaránt az Egy segítségére szorul; de az alanyi költő inkább az Egy formáló, a költészetet vizsgáló inkább az Egy átvilágító erejének segítségére. Ezért, ha költő választja tárgyául a költészetet, rögtön műfaji válaszút elé kerül. Írhat róla verset, amelyben transzparensen átvilágítja önnön tevékenységét, de csakis a költői forma burkában összefogva, a költészet sugallatának alárendelve. Ha viszont elemzést ír a költészetről, latba kell ugyan vetnie minden rendelkezésére álló jelképiesítő, formáló nyelvi erőt, ám csupán addig a határig, amíg az az elemzés teljességét és pontosságát, magyarán, világosságát szolgálja.

Ha a költő komolyan elemzi a költészetet, saját megformált izzó vulkanikusságát világítja át. Beszélnie kell sorrendben először a lénye legmélyéről felcsapó tárgytalan sóvárgásról, a böhmei sóvárgó tűzről; másodszor a világból származó, de belsővé tett költői tárgyról, amelybe ez a tűz belekap, amely ezt a tüzet felizzítja és amelyet ez a tűz eléget; harmadszor az egyénivé sajátított közös nyelvről, pontosabban az érték- és nyelvközösséghez fűződő viszonyáról, amely a külső eredetű tárgynak a belső keletkezésű tűzben történő égését beszéddé, méghozzá különleges beszéddé: verssé transzformálja.

De mindenekelőtt fel kell tennie a kérdést: kikhez is beszél? Kézenfekvő, hogy azokhoz, akiket megérint a költészet. Legelőször nyilván saját magához, másodszor a többi költőhöz, majd a „hivatásos” és „amatőr” versolvasókhoz.

Mindez, ami itt szóba kerül, tehát csak a versírókra és -olvasókra tartozna: meghatározott hivatású, foglalkozási körű, illetve szenvedélyű emberekre? Tehát tudományos szakproblémáról, illetve speciális érzékenységű és érdeklődésű embercsoportra – a versrajongók szektájára – tartozó problémáról volna szó? Így lenne, ha a költőben égő sóvár tűz nem égne ott minden egyes emberben: abban is, aki soha nem olvasott, hallott egyetlen sornyi verset sem. Ez a sóvárgás hajt minden embert keresztül az életen; ez sarkallja folyton hétköznapi vagy rendkívüli, morális vagy bűnös tevékenységre avagy épp ez bénítja aktivitását. Az élet e vulkáni tüze önmagában az önemésztő szorongás; formátlanul kilökve-kivetítve érték-, közösség-, forma- és életellenes, mindent felperzselő destruktív-pusztító energia. Valamilyen külső tárgyra pozitíven irányulva, annak megmunkálásába befogva viszont egyéniség-, társadalom-, történelem-, civilizáció-, kultúraalkotó és -alakító erő. Ha pedig ez a sóvár tűz vele egyenlő szintű tárgyba kap: ha megkapja vele egylényegű külső tárgyát, a par excellence erotikus tárgyat, személyes-lírai energiaforrássá alakul. És ha ez a lírai potenciál áttöri az őt körülvevő személytelen, nem-erotizált, társadalmi vákuumot s konkrét személyes-közösségi kontextusba – traduált és/vagy szinkron érték- és nyelvközösségbe – kapcsolódik, a létezés teljes körére sugárzó és azt megvilágító, nem csupán kultúra-továbbépítő, hanem az egész szellemi hagyományt igenelve átértékelő, újjáformáló költői, gondolkodói, tudományos vagy művészi élet-művé aktualizálódik.

A teljes létezésre kisugárzó és azt bevilágító gondolkodás, tudományos vagy művészi alkotás a gondolat, a szám, a hang, a kép, a mozgás dimenziójába transzponált költészet, mivel a belső sóvárgás és a lírai tárgy egyesülésekor felszabaduló lírai energia táplálja. Az originális – az egyetemes személyes forrásból fakadó – verbális, transzponálatlan költészet sem marad meg a közvetlen, örömöt és szenvedést megéneklő individuális líra szintjén, hanem konkrét érték- és nyelvközösségbe vagy azok találkozási pontjaiba kapcsolódva világkép-átformáló, hagyományátértékelő szellemi erővé válik. Az ilyen eredeti értelemben vett költészetnek az ember szellemi életén belül elfoglalt stratégiai jelentőségét éppen az adja, hogy míg a gondolkodói, tudományos és művészi alkotásban az eredeti lírai tárgy, melynek elégetése legbelül táplálja ezeket az alkotói tevékenységeket, a szellem fényénél rendszerint eltűnik, „megszüntetve őrződik meg”, addig az eredeti értelemben vett – azaz az egyetemes személyes forrásból fakadó – alanyi költészet a szemünk láttára égeti el tárgyát.

A költészetben az élet vak tüze a teljes létezést átvilágító fénnyé változik. Ez a transzformáció az Egy, a szellem, a konkrét személyes érték- és nyelvközösség segítségével megy végbe; ugyanakkor éppen ez a költői transzformáció teremti mindig újra a személyes érték- és nyelvközösséget, táplálja a szellem fényforrását.

A költészetről szóló beszéd tehát nemcsak a versírók és -olvasók „halmazához” szól, hanem minden emberhez, aki felfedezve magában a sóvárgást, rádöbbenve a benne égő tűzre, keresi az azt egyedül értelmesen csillapító, azaz értelmes életre és tevékenységre sarkalló erőt. Ezen belül a szellemi élet minden képviselőjéhez, aki tudja vagy sejti, hogy a legspekulatívabb, legegzaktabb vagy legtárgyiasítottabb gondolkodói, tudományos vagy művészi tevékenység is személyes-lírai energiaforrásból táplálkozik, azaz transzponált költészet.

A – lénye legmélyéről felcsapó sóvárgó tüzet fogó – tárgyát egyetemes személyes forrásából originálisan sajátjává formáló és a konkrét érték- és nyelvközösségi hagyományba kapcsoló költészet biblikus eredetéről és az egész szellemi létezést – tágabban: az egész létezést – megalapozó erejéről legegyértelműbben William Blake beszélt, Ezékiel próféta szájába adva a szót a Menny és Pokol Házasságában: „Mi Izraelben azt tanítottuk, hogy a Költői Géniusz (ahogyan most nevezitek) az alapelv, minden egyéb csupán származékos. […] Ezért jövendöltük, hogy minden más Isten végül a mi Istenünktől eredőnek fog bizonyulni és a Költői Géniusznak fog adózni”.

Mózes látta, hogy a „csipkebokor ég, de meg nem emésztetik”. Az igazi vers szikra ebből a tűzből és – Blake gondolatát kiegészítve – Hérakleitosz „örökké élő tűz”-éből, „amely fellobban mértékre” és azzal egylényegű arkhéjából, a beszédet, arányt, okot egyaránt jelentő logoszból. Ez a fénnyé tisztult tűz gyullad fel az igazi vers születésekor szerzőjében és befogadásakor olvasójában vagy hallgatójában.

Látens manifesztum

„Most Ezékiel vette át a szót: – Kelet bölcsessége tárta fel először az emberi megismerés alapelveit; egyik nemzet egyik elvet tartotta eredendőnek, a másik más elvet. Mi, Izraelben azt tanítottuk, hogy a Költői Géniusz (ahogyan most nevezitek) az alapelv, minden egyéb csupán származékos. Ezért vetettük meg más országok Papjait és Filozófusait, ezért jövendöltük, hogy minden más Isten végül a mi Istenünktől eredőnek fog bizonyulni és a Költői Géniusznak fog adózni.”

(William Blake:
Menny és Pokol házassága)

Minden jelenség az egy valóság valamely tört része. A tört nevezője azt mutatja meg, hogy a részekre szakadt valóság mely szektorában tartjuk nyilván valóan, azaz hol tekintjük természetesen valóságos létezőnek. Én például – a magam részéről – a Menny és Pokol házasságát ezúttal nem a vallás vagy a szerelem, hanem a költészet szférájában: szempontom nevezője a költőé. Magas szám-értékű nevező; ebben a korban talán a legmagasabb. Ám a nevező a törtvonal alatt van. Azaz a puszta költői szempont – éppen önmagában hatalmas érték-energia-rezervoárja miatt – az egész szempont, az egész tört értékét rendkívül alacsonyra süllyeszti. A legkisebb értékű számláló is valamicskével magasabbra emeli szemhatárunkat ennél a mély-pontnál… A számláló azt jelzi, hogy nem egyszerűen a lét valamely osztályának, kategóriájának puszta felcserélhető alkatrészei vagyunk, hanem sajátos minőséget jelentő mennyiséggel telített alkotórészei. Nevezőnkre vonatkoztatva szempontunk lehet – jelenlegi maximális súlyszintjük szerint latolva a szavakat – a magyar, a modern, a zsidó, a katolikus, a szocialista, a filozófus stb. költőé.

Ezzel a pontosítással sem többet, sem kevesebbet nem tettünk, mint hogy jeleztük, hol húzódik szempontunk legfőbb törésvonala. A kérdés az: esetleges vagy kitüntetett-e ez a szempont; egyszerűen ez adódott-e, mint ahogy máskor, másoknak egy másik adódik – avagy ellenkezőleg: kapóra jött és éppen nekünk. Szemünket Blake Poklára függesztjük és azt olvassuk minden kapujának feliratán, hogy „a Költői Géniusz (ahogyan most nevezitek) az alapelv, minden egyéb csupán származékos”. Amit pedig látunk, az valóság. Legalábbis elsőre valóságnak kell tekintenünk, ha egyszer látjuk. Ez a jóhiszem egyébként éppen a legkíméletlenebb kritika előfeltétele is: annál tüzetesebben kételkedhetünk valaminek az érvényes létében, minél valóságosabbnak fogadjuk el kísérletképpen, mennél inkább felfogjuk. A Blake-féle Pokol és a kapuira rótt felirat valóságának és igazságának legalkalmasabb próbaköve: hipotetikus valóságként és igazságként való alkalmazásuk egy valóságra és igazságra törő gondolatmenetben. Annak feltételezése, hogy valóban igazságra törünk, megint csak jóhiszem kérdése. A jóhiszem krisztusi kérdése mai nyelven fogalmazva pedig az: egyenlő hitelfeltételeket tudok-e nyújtani a hozzám beszélőnek és önmagamnak?

Próbáljuk meg. Ha tehát „a Költői Géniusz (ahogyan most nevezitek)” valóban „alapelv”, arkhé, szem-pontunkból rá kéne látnunk „minden más származékára”. Tapasztalatunk azonban éppen az, hogy önmagában a „költő nevezet” legfeljebb saját és más szempontok szakadékainak megnyitására képesít, átvilágításukra azonban már nem. Sőt! Mennél vérbelibb a költő, annál mélyebb szakadékokban – hagy benne. Ahogyan Ady írja egy ilyen ktonikus pillanatában: „Ám néha mégis szóljon az ének / Bús ég-vívásnak, átok-zenének, / Csalogatónak. Hadd jöjjön más is. / Lalla, lalla. / Rokkanjon más is, pusztuljon más is.” Az önmaga bugyraiba lemerészkedő puszta költői szempont kisugárzása is pusztító erejű – arkhé, alapelv ezért nem lehet: semmi sem származik belőle a pusztuláson kívül. Ha tehát Blake Költői Géniuszát ezzel a puszta, démonikus költői szemponttal azonosítjuk, esetlegesnek kell minősítenünk: ha igazság, nem igazán és igazul hatóképes valóság; ha olyan valóság, amilyennek tapasztaljuk, hazugság. Az an sich költészet szirének és szirénák dala – szempontja ugyanolyan önkéntelenül önkényes, mint azoké. A vertikálisan is meghatározott – magyar, modern, zsidó, katolikus, szocialista vagy filozóf – költői szempontból viszont fölülről és degradáló érdek nélkül pillantható meg minden más magasság is. Megpillantható – ám csak akkor pillantjuk meg, ha illúziótlanul tudomásul vesszük, hogy a legfőbb törés éppen bennünk, saját költői vágy-világunk és magyar, modern, zsidó, katolikus, szocialista vagy filozófiai forma-adó akaratunk között húzódik – ismét Ady szavaival: „Havas csúcsával nézi a Napot / Daloknak szent hegye: a lelkem, / Gonosz tárnáktól általverten.” Sebesültek vagyunk, semmi esetre sem szó szerint egész-ségesek – de lehetünk megközelí­tően arányosak. A puszta és a tudatos költői szempont különbsége azonos az aránytalan és az arányos ember Surányi László megfogalmazta különbségével: „Az aránytalan ember: az állandóan beomló szakadék. Az arányos ember: hegy és völgy, magasság és mélység.” Csak az a költészet arányos, amelynek démoni nevezőjéből emelkedik ki, de amelynek kiemelkedik égimeszelő számlálója.

 

 

Névadó vágy és számadó akarat szerelmi harca és tragikus egysége a Költői Géniusz. Mivel a valóság minden jelensége a szerelem, harc és tragikum tengelyeihez viszonyítva rendeződik, szempontunk törésvonala minden más szempont szakadékainak, kutató-árkainak, törésvonalának eredője. Szem-pontunk ezért nem esetleges, hanem középponti helyzetű, mint az Élet fája az Édenkert közepén: semmilyen más szempontból nem látható. Ez a fa – Donne szavaival – „Ádám és Jézus fája”, mert „Éden és Golgota egy helyen állt.” Minden más szempont ennek a fának, Menny és Pokol házasságának gyümölcse – ha még az ágain függ, élő, ha már lehullott, rothadó gyümölcse. Blake próféciái, feliratai és Pokla mégis igazság, költészet és valóság. Az a költői szempont pedig, amelyből – Szabó Lajos szavaival – ellentmondóan igaz realitásnak láthatom a valóság egyes tört jelenségeit és szem-pontjait, annál kevésbé tört szempont maga is, vagyis maga is annál kevésbé pusztán egyik rész-jelensége az egy-valóságnak, balszeme mennél mélyebb pokolból, jobbszeme mennél magasabb mennyből néz. Goethétől tudjuk, hogy az ember szeme Napszerű: mennél inkább Pokol és Menny, vágy és akarat feszültségével nézem a Menny és Pokol házasságát, házasság helyett annál inkább szeretkezésüket látom. Blake az eksztatikus négyes látásban a Mindenséget emberi alakban fogja fel. Ez a teoretikus-dialogikus-erotikus perszonifikáció: a szemlélet, megszólítás és érintkezés megszemélyesítésére törés: a gnosztikus költészet látens manifesztuma.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.