Vörösmarty Mihály: A merengõhöz

A merengőhöz

 

Laurának

 

Hová merűlt el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

Tán a jövőnek holdas fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,

Mert egyszer azt csalúton kereséd?

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;

A látni vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,

Földön honát csak olyan lelheté.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,

Megférhetetlen oly kicsin tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,

Zajától felréműl a szívmagány.

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A birhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,

Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;

Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifju szemeiddel,

Barátod arcán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyette bánatot, könyűt.

 

1843. február vége – március eleje

 

Nemrégiben Gere Zsolt alapos tanulmányban tárta fel¹ A merengőhöz című költemény megismerhető életrajzi környezetét (házasságkötési dokumentumokat, egykorú leveleket, nyomdai szerződéseket vizsgálva), s arra a következtetésre jutott, hogy a Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzából ismert szép történet² a költő és leendő hitvese megismerkedéséről és a nászajándékul átnyújtott költeményről voltaképpen fikció, amely mindeddig elfedte és helyettesítette „a házasság és a kapcsolat szinte teljes történetét”, s akadályozta a műnek az életrajzi kontextustól függetlenedő értelmezését. Márpedig Gere szerint el kell oldozni egymástól a költeményt és az életrajzíró hatásos elbeszélését: „rendkívül valószínűtlennek tartom, hogy A merengőhöz az eljegyzés után, illetve a házassággal összefüggésben íródott volna”, írja, arra utalva, hogy a szöveg vélhetően a tizenkilenc éves lány és a negyvenhárom éves férfi lánykérés előtti kapcsolatának feleltethető meg. Csajághy Eleonóra (a költő adta nevén: Laura) és Vörösmarty 1843 tavaszán házasodott össze; a mű először 1844-ben jelent meg, s 1847-es kiadása óta van „Laurának” ajánlva. Az ajánlással valószínűleg végleg eldőlt költemény és életrajz összekapcsolódása. Az alábbi bekezdések mégis arra tesznek kísérletet, hogy az életrajzi környezet nélkül értelmezzék A merengőhöz című alkotást, onnan indulva el, ahol Gere Zsolt a maga fejtegetéseit lezárta.

A 18. század végének, 19. század elejének magyar irodalmában számos merengő, álmodozó, ábrándozó, mélabús hősnővel és hőssel találkozhatunk,³ s e többféleképpen megnevezett lelkiállapot az irodalommal kapcsolatba került korabeli szereplők számára egyszerre tűnt vonzónak és veszedelmesnek. Vörösmarty későbbi társai, az ifjú Bajza József és Toldy Ferenc levelezésükben például egyenesen versengtek, melyikük a nagyobb melankolikus. „A természet kellemeit szemlélve járom az árnyékos erdőt – írta barátjának Bajza 1821-ben –, a magas hegyeket, s a melancholia nyomon követ… Szeretett Barátom! csak a te édes társaságod, s azon szerencsés órák, mellyeket véled el-töltöttem, csak azok üzhették meszsze tőlem a melancholiát. Itt, ha a mély csendű erdőket járom, fél nap sem szóllok senkivel, s csak magamra hagyattatva álmodozok.”⁴ Az egyedüllét lelkiállapota, érzelme a melancholia, az álmodozás, amelynek a barát társasága lehet csupán a megszüntetője. Toldy válasza így hangzik: „Arrol írsz, hogy melancholicusz vagy: Oh, barátom! nagyobb nállam nem vagy! És én a melancholiát nagyon is szeretem. Igazán az, amit bajszos Danink mond: a melancholiában:

 

A vidámság csak a valóságnak

S szűk Jelenvalónak szedheti rózsáit:

De te, karján a szép álmodozásnak,

Éled a Jövendőt s a Múltnak órájit.

 

Úgy ám, Kedvesem! Boldog a melancholicusz, a voltból, jelenből, jövőből és a csupa idealbol él, holott a szegény világi ember (mert a nem melancholicusz csak a világnak, s nem magának él) csak a jelenből tápláltatik, s nékünk, oh Bajza! ime még három tér vagyon.”⁵ Az idézett Berzsenyi-költemény, A melancholia teszi világossá igazán, mi teszi Toldy szemében vonzóvá a mélabút: a belőle származó költői nyereség. A melankólia költői érzelem, az alkotás előfeltétele, garanciája. A csak jelenben élő „világi emberek” nem maguknak élnek, hanem a társadalomnak, írja az ekkor még magára költőként gondoló későbbi irodalomtörténész: szegények, belőlük sohasem lesz költő. De Toldytól tudhatjuk meg azt is, hogy ugyanezen lelkiállapot veszedelmes is lehet.

 

 

Négy évvel később, 1825-ben hosszabb levélben számolt be Bajza barátjának négy nő közötti ingadozásáról, udvarlásairól és visszavonulásairól, igazi regényhősnek érezve magát („mostani situátióm, s már egész éltem több idő óta ollyan, mint egy román”), az egyik elválási jelenetet ekként írva le: Lotti „könnyezve kért ne hagynám-el őt, én, ki egyetlen barátja vagyok, kinek panaszolkodhatik, ha testvéreitől sértéseket szenvedt; – s amint az ifjú szív szomorú ábrándozásában szokott, mint én és te is cselekvők – s halált ohajtott.”⁶ Az ábrándozás tehát veszélyes lelkiállapot, mert halálvágyhoz is vezethet. Toldynak akár ezen a ponton is eszébe juthatott volna egy ismert szakasz a közelmúlt magyar költészetéből: levele idézett részéhez Dayka Gábor A titkos bú című műve illett volna, amelynek beszélője homályos bánattól szenved (talán régi emlékektől, talán előérzetektől, maga sem tudja), s így szól a végzethez: „azonnal hozd el végét napjaimnak!”.

Ugyancsak a Bajza–Toldy-levelezésből hoznék példát arra, hogy a merengés a kortársak számára hasonló lelkiállapotot jelenthetett, mint a melankólia, az álmodozás, az ábrándozás. Bajza egyik 1826-os levelében magyarázatot kér barátjától, miért akarja megváltoztatni az egyik költeményében az alábbi sort: „sírkereszt romjára dőlve merengtem”. Toldy ugyanis úgy vélte, e sor jobban hangzana, ha ekként szólna: „sírkeresztnek romján ültem én”. Bajza védelmébe vette az eredeti változatot: „Mert hogy az ülés stellungjában könnyen valakin a bús merengés színeit megismertetni, mint megdőlve; hogy a bús merengés ülést látszik szeretni; hogy az ülés határozottabb kép a dőlésnél, ezek éppen úgy nem okok a dologra, mint ahogyan nem egyebek gyümölcstelen elme-szökdelléseknél. Ha te künn sétálván egy valakit látnál egy fának tövében megdőlve…, kinek feje karjára támasztva, homloka tenyerével befedve van, s szemei egy pontra bizonytalanul csüggesztve, mit gondolnál felőle? azt e hogy ez valamely Assamblenak zajgó fényes képeivel foglalatoskodik, vagy azt, hogy búsul? Minden bizonnyal az utolsót s nem az elsőt? Miért? mert bizonyosabb jeleket lát szemed benne a búra, mint a vigságra.”⁷

A merengőt tehát a testbeszédéről ismerjük fel, hiszen ő maga szótlan. Testtartásának a jeleit olvasva tudunk következtetni feltételezhető gondolataira. Bajza leírásában a merengő magányos, néma, távolba tekintő, magába forduló, bánatos ember. Ilyennek kell elképzelnünk A merengőhöz című költemény lányalakját is. Ugyanakkor őt nem a természetben helyezi el a mű, mint Bajza a maga merengőjét (vagy korábban melankolikus önmagát), hanem társaságba. Talán erre utal a vers 45. sorának többes száma, s a beszélő önmegnevezése („barátod”) a 46. sorban: mintha e lány egy baráti társaságból kapcsolódott volna ki magába vonulásával. S ennél többet nem is tudunk meg a költeményből a hősnőnkről. S nemcsak mi nem tudunk róla szinte semmit, a beszélő sem tud sokat; ő is csak találgat, testbeszédet olvas, s a következtetései eközben (3-8. sor) a Berzsenyi-műből ismert nyomvonalon haladnak. Aki mereng, az nem a jelenben él, hanem a múltban vagy a jövőben. S mivel a mi hősnőnk nem költő, a jelenből való kikapcsolódásának nem lehet költői haszna, csak veszélyei.

Az érzelmek, amelyeket a beszélő felfedezni vél a merengő arcon – a bánkódás, a félelem, a bizalmatlanság –, a korban a lélek betegsége jeleinek számítottak. „Egy 1835-ben napvilágot látott magyar nyelvű munka, Köteles Sámuel antropológiája az andalgást a múlékony lelki betegségek között tárgyalja” – írja már hivatkozott tanulmányában Tóth Orsolya,⁸ s idézi is az erdélyi tudós művét: az ilyen lelkiállapotba került ember „figyelmét kevés vagy éppen csak egyetlen tárgyra szegezi, legtöbbször pedig saját gondolatjaira. Ha az andalgás szokássá válik, uralkodóvá leszen, s mintegy hajlandósággá válik, lelki betegségnek mondhatni. Ezt a lélek akaratja által már nem lehet mérsékleni, végre búskomorsággá (melancholia) változik.”⁹ A merengőhöz első nyolc sora a lélek betegségének felismerése, további sorait pedig „lélekgyógyászati beavatkozásnak” nevezhetjük. Vörösmarty műve didaktikai költemény, amely a lélek gyógyítására irányul. S mivel még a pszichológiai ember világa előtt járunk, terápiájának a középpontjában filozófiai kérdés áll: „Mi az, mi embert boldoggá tehetne?”

 

 

Amint Pierre Hadot könyvéből megtanulhattuk, az antik filozófia elsősorban a szenvedélyek terápiája volt, a jó életmód megtanítása, s mindenekelőtt lelkigyakorlatokat jelentett. „Azt is mondhatjuk, hogy a jelen pillanatra való összpontosítás a lelkigyakorlatok lényege: ez szabadít meg mindig a múltból és a jövőből fakadó szenvedélyektől”, írta a francia filozófiatörténész.¹⁰ „A filozófia elsősorban gyógymód, amely képes megszabadítani a szorongástól.”¹¹ A filozofikus élet – az ókorban – a filozófiai teóriákat ismételten az életproblémák megoldására használó élet. „Ha belegondolunk abba, mit jelent az életmódként felfogott filozófia, rájövünk, milyen távol állnak a filozofikus élettől az úgynevezett filozófiai elméletek”, fogalmazott Hadot.¹² A filozófia ókori modellje „önmagunk átformálását” jelentette.¹³ A filozófia későbbi története során eltávolodott önnön antik modelljétől, s életmódból diszkurzussá változott, elméletek egymásra következésévé és vitatásává. Lehetséges, teszem hozzá már én A lélek iskolája gondolatmenetéhez, hogy a jó élet tanításának programja ekkortól átköltözött az irodalomba. Az olyan didaktikus költemények, mint amilyen A merengőhöz is, a filozófia antik modellje közvetlen leszármazottjának látszanak.

Az eszmefuttatások, amelyek a magyar irodalom filozófiátlanságát emlegették,¹⁴ az újkori, diszkurzussá vált filozófia nyomait (fogalmait, problémáit, téziseit) keresték az irodalmi alkotásokban, s nemigen vették, mert nem is vehették észre az ókori értelemben vett filozófia kérdéseinek, eljárásainak, javaslatainak a jelenlétét ugyanazon írásművekben, hiszen ezeket a kérdéseket, eljárásokat, javaslatokat már rég nem tekintették filozófiaiaknak. A diszkurzussá vált filozófia felől nézve Vörösmarty költeménye „ezerszer elmondott igazságokat” tartalmaz, amelyek inkább egy erkölcsprédikációba illenének bele, mintsem a költészetbe, ahogyan Sík Sándor írta értetlenkedve.¹⁵ A merengőhöz „ezeregyedikszer újra elmondott” igazságai érdektelenek az újkori filozófia (vagy a romantikus költészet) szemszögéből nézve, de élettel telnek meg, ha olyan ókori filozófiai szövegek felől tekintünk rá, mint Cicero Tusculumi eszmecseréje vagy Seneca Erkölcsi levelei. A témája végül is ugyanaz, mint a Cicero-mű harmadik könyvéé, amely a magyar fordításban „A bánkódás enyhítéséről” címet kapta fordítójától. Csak Vörösmarty műve másféle választ ad a közös kérdésre, mint a Ciceróé.

 

 

Néhány éve Hajdu Péter elmés tanulmányban foglalta össze, hogyan szorult ki a 19-20. században az ókori irodalmi műveltség a magyar iskolai oktatás és ezzel a magyar kultúra perifériájára. Az általa elmondott történetet másként is el lehet beszélni. A görög és latin tanítás erős, majd gyengülő jelenléte majdnem a 20. század közepéig biztosította az ókori irodalom történetkészletének, műfajainak, témáinak, megszólalási módjainak stb. legalább részleges továbbélését a magyar irodalomban e műfajok, témák romantikus leértékelése után is. Az oktatás a 19. században a latint mint a magyar kultúra alapját kezelte, amiből Hajdu szerint „a világirodalom genetikus szemlélete” is következett: „olyan szerves folyamat az irodalom e gondolkodásmód szerint, melyben a folyamat elején álló »minták« sok mindent meghatároznak, és ebből fakadóan a későbbi szövegek irodalmiságának megértése csakis az elődökhöz képest, például a különbségek megfigyelése révén lehetséges”.¹⁶ Nos, szerintem A merengőhöz (sok más 19. századi társával egyetemben) éppen ilyenfajta megértést vár el olvasóitól.

Sztoikus és epikureus jellegű ókori írásművekben is találkozhatunk a múlt és a jövő terhétől való megszabadulás, s a jelen kitüntetésének javaslatával, amely Vörösmarty költeményének 29-40. sorait is meghatározza. Seneca ötödik erkölcsi levelének végén ezt olvashatjuk: a remény és a félelem „a függőségben lévő lélek sajátja, mindkettőt a jövőre várakozás nyugtalanítja. Mindkettőnek pedig az a legfőbb oka, hogy nem a jelenhez alkalmazkodunk, hanem gondolatainkat a távolba vetjük előre.” A vadállatokkal ellentétben „minket a jövendő és a múlt egyaránt kínpadra von”, mert az emlékezet „felidézi a félelem kínját, a jövőbe látás pedig előre sejteti. Pusztán a jelen miatt senki sem boldogtalan.”¹⁷ Hasonló tanítást közvetít Horatius Pompeius Grosphushoz írott ódája: „A jelent élvezd, a jövőt ne firtasd, / ami bánat sújt, mosolyogva tűrd el. / E világon még sose volt halandó / boldog egészen.” (II. 16.) Tudvalevő, hogy Seneca Erkölcsi leveleiben, különösen műve első felében, noha hangoztatja a sztoikusokhoz tartozását, gyakran idézi egyetértően Epikuroszt; sőt, kilencedik levelében hangsúlyozza is a különféle filozófiai iskolák közös nyelvét és tételeit. A Horatius-óda első két sora is valamiféle epikureus–sztoikus vegyüléket mutat; legalábbis ekként értelmezte fordítója, Rónai Pál, amikor az „élvezd a jelent” inkább epikureus felszólítása mellé a „bánatot mosolyogva tűrd” sztoikus fordulatát helyezte.¹⁸

„A szakadék a sztoikus apatheia és az epikureus zavarmentesség (ataraxia) között verbálisan nagy, gyakorlatilag kicsi”, állította etikatörténetében Alasdair MacIntyre; végül is mindkettő „vigasztaló doktrína”. „A sztoicizmus jobb elvi alapul szolgált a közéletben való részvételhez, az epikureizmus az attól való visszavonuláshoz.”¹⁹ Vörösmarty költeménye talán azért is lett inkább epikureus tanítás, mint sztoikus, mert a megszólítottja nő, aki csak korlátozottan vehetett volna részt a közéletben. Ugyanakkor feltűnő, hogy A merengőhöz nem tartalmazza a „férfi beszélő fiatal nőt oktat a helyes életre” tárgykörben készült reformkori költemények szokásos intelmeit: sem a vallási, sem a honleányi, sem a család iránti kötelességekről nem esik szó benne. A merengőhöz tanítása szólhatna akár fiatal férfihez is, csak az utolsó négy sora állít elénk férfi–nő kapcsolatot – erre később még kitérek. A költemény azért sem tűnik sztoikus jellegűnek, mert hiányzik belőle mindennemű erénytan. Amint hiányzik a túlvilági dimenzió is. A „mi az, mi embert boldoggá tehetne” kérdésre keresztény választ is lehetne adni, ám ebben az alkotásban ilyesmi nem merül fel. A merengőhöz pogány mű.

A Tusculumi eszmecsere már említett III. könyve a lélek betegségei közül a bánkódás gyógyításáról szól. Leszögezi, hogy a lélek gyógyszere a filozófia, s „ha meg akar gyógyulni és engedelmeskedik a bölcsek utasításainak, kétségtelenül meggyógyul”.²⁰ A III. könyv tizenötödik szakasza tárgyalja Epikurosz javaslatát. „A bánkódás enyhítésének lehetőségét két dologban látja: elfordulásban a kellemetlenségeken való töprengéstől, és visszatérésben az élvezetek szemléletéhez.”²¹ A mű következő szakaszai már az epikureus felfogás bírálatát, s a sztoikus válasz felvázolását foglalják magukban. Úgy látom, Vörösmarty költeménye épp azt tanácsolja a merengő leánynak, mint Cicero szerint Epikurosz: forduljon el a kellemetlenségeken való töprengéstől (lásd a 3–8. sor múlt és jövő felől érkező csalódását, ijedelmét, bizalmatlanságát), s térjen vissza az élvezetekhez (lásd a 33–35. sor felszólítását: „Ha van mihez bizhatnod a jelenben, / Ha van mit érezz, gondolj és szeress, / Maradj az élvvel kínáló közelben”).

 

 

A III. könyv huszonegyedik szakaszában tisztázza a római szerző végérvényesen, miben tér el a lélek betegségeinek gyógyítására tett epikureus javaslat a szerinte elfogadhatótól. „Egyetértenék Epikurosszal abban, hogy a jó dolgokra való gondolással kell megszabadulni a bánattól, ha egyetértenék vele abban, mi a jó”, írja.²² De éppen e legfontosabb kérdésben nem értenek egyet: „én a lélekben keresem a legfőbb jót, ők a testben; én az erényben, ők a gyönyörben.”²³ Az epikureusok valóban a gyönyörben, az élvezetben látták a legfőbb jót, amelyre minden ember törekszik, ám ezt nem korlátozták a testi élvezetre, mint Cicero állította – az epikureus fizika felől nézve nem is lehetséges léleknek és testnek olyan elválasztása,²⁴ amellyel a római író élt. Vajon mi számít legfőbb jónak, amelyre törekedni érdemes az életünkben, A merengőhöz című költemény szerint? Azt hiszem, a 16. sorban említett „szívöröm” (amely, ha jól értem, a 14. sorban megnevezett „gyönyör” lelkies ellenfogalma), a 19–20. sorban tárgyalt (önmérséklettel elérhető) „kéj”, a 35. sorból már idézett „élv”. Vörösmarty alkotása a „mi az, mi embert boldoggá tehetne” kérdésre óvatos epikureus feleletet adott.

Érdemes összevetni a mű 13–16. sorait Lucretius A természetről című tankölteménye második könyvének hasonló szakaszával, hogy lássuk, mit is jelent A merengőhöz óvatossága. A római költő így beszél – Tóth Béla fordításában – a bölcsesség „biztos partjáról” nézve az emberi életet (II. 10–19.):

 

„Járnak az élet ködbevesző utain
szanaszéjjel,

Küzdve tehetséggel, születés
nyújtotta előnnyel,

S éjt-napot eggyé téve bajok közt
törve előre,

Kincs vagy birtok után, s hogy szert
tegyenek hatalomra.

Oh, boldogtalan emberi ész! Oh
vakhitü keblek!

Óh, mi sötétben s mennyi veszély
közt tölti az ember

Élete csöpp idejét is! Jól láthatja
pedig, hogy

Tőle a természet mindössze csak
annyit igényel,

Hogy minden fájdalmat távol tartva
a testtől,

S minden félszt és gondot eszétől,
éljen örömben.”

 

A tanács többé-kevésbé azonos a római és a magyar alkotásban: tarts távol „minden félszt és gondot” eszedtől, s élj örömben. Mégis van különbség a két szövegrész között. Az emberek, boldogságukat keresve, s nem találva, Lucretiusnál kincs, birtok és hatalom után törekszenek, Vörösmartynál kincs, hír és gyönyör után. Az epikureizmus felől tekintve a hír joggal kerülhetett bele A merengőhöz 14. sorába, mint a „rejtőzködve élj” epikureus normájának fordítottja, ám a gyönyör szerepeltetése a hiábavaló emberi célok között nem epikureus, inkább az epikureizmust érő vádak kivédésére szolgáló megoldás. A 13–16. sorok gyönyör vs. szívöröm fogalompárja teszi lehetővé, hogy a költemény úgy érvelhessen az epikureus tanács mellett, hogy közben ne tűnjön a testi gyönyörkövetés melletti állásfoglalásnak.

 

 

Ugyanez a téma tér vissza a 19–20. sorokban: „Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: / Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.” E sorpár talán a mű leginkább epikureus részlete: egyrészt, mert ez esetben a „kéj” nyilvánvalóan magában foglalja a testi gyönyört is, másrészt, mert felidézi a gyönyör–fájdalom (itt: kéj–kín) számítás jellegzetesen epikureus észjárását, amelyet A. A. Long az alábbi remek példával világított meg: „Ha [az ember] járatlan az epikureus filozófiában, akkor esetleg olyan dolgok után veti magát, amelyek az adott körülmények között több fájdalmat okoznak, mint gyönyört. Lehet, hogy elhajlanak az igazi epikureus lélekatomjai, amikor a Soho egyik utcáján sétál, de mivel tudja, hogy a fájdalommentesség sokkal gyönyörtelibb, mint a pillanatnyi gyönyörérzet, nem követi tovább barátait a night-club bejáratánál.”²⁵ Úgy gondolom, ezt mondja A merengőhöz beszélője is a 19–20. sorban, Epikurosz Menoikeuszhoz írott levelének azon részével összhangban, amely megfogalmazta a tézist: a mértéktartó, s nem a kicsapongó életforma vezethet el a fájdalommentes élethez, azaz a gyönyörhöz.²⁶

Epikurosz művei visszhangjaként ismerhetjük fel a költemény 21–24. sorait is. Csak az élhet boldog életet, mondja a versszöveg, aki erényes életet élt; e kettő vagy egybeesik, vagy az utóbbit az előbbi előfeltételének kell látnunk. Mindez Epikurosz imént említett levelében így hangzik: „nincs kellemes élet a belátás szerinti, helyes és igazságos élet nélkül, sem pedig belátás szerinti, helyes és igazságos élet a kellemes élet nélkül”.²⁷ A görög filozófus mondatszerkezete el is dönti a verssorok iménti vagylagos értelmezését: a boldog és az erényes élet egybe kell, hogy essék. Ugyanezt a tanítást Epikurosz Alapelvek (más fordításban: Legfőbb nézetei) című művének ötödik szakaszából is idézhettem volna.²⁸ A 29–32. sorok megértéséhez Seneca tizenhatodik erkölcsi levelének a képzelgések ellen szóló epikureus zárlata segítheti hozzá az olvasót. „A természetes vágyak végesek, a hamis képzelgések szülte vágyaknak nincs hol megszűnniök. Az úton járó előtt lebeg valami végpont, a kóborlás végtelen”, írja a római szerző,²⁹ a képzelt vágyakra hasonló metaforikus eljárással utalva, mint a költemény „hullámain holt fény s ködvárak lebegnek” sora.

Annyiban összhangban van az epikureus tanítással a költemény zárlata is, hogy (45–46. sorában) baráti körébe hívja vissza az onnan kikapcsolódott merengő leányt: a filozofikus élet az epikureusok számára a baráti körben leélt életet jelentette.³⁰ A mű utolsó három sorában azonban a baráti kör, amely épp csak feltűnt a szöveg hátterében, el is halványul, s az előtérben két ember marad: a beszélő férfi és a leány. S immár valamiféle szerepcsere következik (vagy inkább következne) be közöttük: a költemény eddigi részében a leány szorult vigasztalásra, immár a férfi. A 4. sor a leány könnyét idézte fel, a mű utolsó sora a férfi könnyét. A mű első negyvenegynéhány sora a férfi (filozófiai) vigasztalását tartalmazza, az utolsó három sor szerint a leány pillantása hozhatna derűt ború helyett a férfi arcára. Kétféle vigasztalás kerül egymás mellé A merengőhöz című alkotásban: a filozófiainak sok-sok mondatra van szüksége ahhoz, hogy gyógyítani tudjon, a női tekintetnek ugyanehhez elég csak a férfi felé fordulnia. Az utóbbi azonban csak akkor következhet be a költemény szerint, ha az előbbi gyógymód sikerrel járt. Vörösmarty szövegének utolsó három sora tehát nem teszi viszonylagossá addigi tanítását, csak mellé állítja a másfajta, nem tanító jellegű vigasztalási módot, amelyről az olvasó nem tudhatja eldönteni, vajon nem a szerelem előnesze-e?

 

 

A merengőhöz értelmezőinek általában gondot okozott az ellentmondás a költemény tanítása, egyáltalán tanító jellege, és szerzőjének romantikus besorolása között. Mivel hajlamosak voltak arra, hogy a műveket a szerzőjük szemléletének kifejezéseként értsék meg, arra kellett gondolniuk, A merengőhöz írásakor megváltozhatott a költő addigi romantikus szemlélete. Csakhogy az irodalmi szövegek nem a szemlélet „igazi szövegének” a lenyomatai, s a megértésüknek nem a vélt „igazi szövegre” kell irányulnia. Ahogyan A melancholiát író Berzsenyi Dániel e gót költeményében más „nyelven beszélt”, mint a Horatiust követő antikizálókban, ugyanúgy A merengőhöz is más szótárt használt, mint például a Vörösmarty-kötetekben hozzá időrendben legközelebb helyezett, szintén a Laura-versek közé számító Ábránd című alkotás. Sőt, nem egyszerűen más szótárt, más nyelvet, hanem egymással összeegyeztethetetlennek tűnő szótárakat, nyelveket. 1843-ban az irodalmi repertoár része volt az Ábránd beszédfajtája („Szerelmedért / Feldúlnám eszemet / És annak minden gondolatját” stb.), és A merengőhöz beszédfajtája is („Ábrándozás az élet megrontója” stb.). S a diszkurzus mindkét esetben maga az üzenet.

 

 

Jegyzetek

 

1. Gere Zsolt: Kétes távol. Életrajzi és keletkezéstörténeti hátterek. Irodalomismeret, 2019/4., 4–38.
2. Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. Budapest, Szépirodalmi, 1985. 236–239.
3. Lásd részletesen: Tóth Orsolya: Andalgók, merengők, ábrándozók és rajongók. Megjegyzések Kölcsey Ferenc A vadászlak című elbeszéléséhez. In: Uő: Egykor és most. Tanulmányok a 19. századi magyar irodalomról. Pécs, Kronosz, 2017. 99–140.
4. Bajza József és Toldy Ferenc levelezése. Sajtó alá rendezte Oltványi Ambrus. Budapest, Akadémiai, 1969. 15.
5. Uo. 17.
6. Uo. 223.
7. Uo. 359.
8. Tóth, i. m. 116.
9. Köteles Sámuel: Philosophiai antropologia. Buda, 1935. 207.
10. Pierre Hadot: A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia. Ford.: Cseke Ákos. Budapest, Kairosz, 2010. 17.
11. Uo. 265.
12. Uo. 268.
13. Uo. 58.
14. A témáról részletesen lásd: Margócsy István: Hogyan alakult ki a magyar irodalom filozófiátlanságának tézise? In: Uő: „…a férfikor nyarában…” Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról. Pozsony, Kalligram, 2013. 451–467.
15. Sík Sándor: Az olvasás tudománya. Szeged, Sík Sándor Piarista Egyetemi Szakkollégium, 2000. 418. Idézi Gere, i. m.
16. Hajdu Péter: Az ókori irodalmi műveltség kiszorulásának stációi. In Uő: Irodalom, történet, titok, idegenség. Budapest, Balassi, 2009. 137.
17. Seneca: Erkölcsi levelek. Ford.: Kurcz Ágnes. Budapest, Európa, 1975. 16–17. A tézis Arisztipposz tanításaira megy vissza, tőle vették át az epikureusok is: Ritoók Zsigmond: Epikurosi etika. Collegium doctorum. Magyar református teológia. 2006/1., 33.
18. „Laetus in praesens animus, quod ultra est, / oderit curare et amara lento / temperet risu: nihil est ab omni / parte beatum.” Szószerinti fordításban: A jelenben vidám lélek tartózkodik attól, hogy azzal törődjön, ami túl van azon, s a keserveket szelíden nevetve mérsékeli: semmi sem boldog minden részében. (Köszönet Jankovits Lászlónak a segítségéért.)
19. Alasdair MacIntyre: Az etika rövid története. Ford.: Szabó P. Imre. Budapest, Typotex, 2012. 161.
20. Marcus Tullius Cicero: Tusculumi eszmecsere. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Allprint, 2004. 115.
21. Uo. 130.
22. Uo. 136.
23. Uo. 137.
24. „Epikurosz szerint a lélek test…”. Lásd: Bene László: „A Kert filozófiá­ja”. In: Boros Gábor (főszerk.): Filozófia. Budapest, Akadémiai, 2007. 166.
25. A. A. Long: Hellenisztikus filozófia. Ford.: Steiger Kornél. Budapest, Osiris, 1998. 84.
26. Vö. Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei tíz könyvben. Ford.: Rokay Zoltán. Budapest, Jel, 2007. II. 336–337. Lásd a szakirodalomban: Long, i. m. 91–92.
27. Uo. 337.
28. Uo. 340.
29. Seneca, i. m. 62.
30. Long, i. m. 95.; Bene, i. m. 167.