– 13 kis jelenet a nagy magyar szatírából –
Modell: a Lánchídon – 1849. november 20-án – Haynau ment át elsőnek.
Elő-modell: Alexander Bach a bécsi diákforradalom kávéházi agitátorából lett Alexander von Bach államminiszter.
Csak ennyi.
(Mészöly Miklós noteszbejegyzése 1989-ből, olvasható a „Negyedik út” című esszégyűjteményben. A kötet a következő ajánlással jelent meg: A FIDESZ és az ezredvég fiataljainak.)
A szövegkönyv Széchenyi István 1857-ben kelt írásai alapján készült1
Szcenarista: vargadramviktor
Elõhang villamoscsikorgással
Oké, Arany meglépte rá a Walesi bárdokat, Illyés az Egy mondatot, Petri meg egyenesen, mint hal a vízben, úgy ficánkolt benne. Mármint a zsarnokságban. Mármint poétikailag. De mit csináljon egy dramaturg? Dramatizáljon magában kacéran? Kinek, hová, minek? Műhelyét szétverték, a játszótársak fogyóban, hangról hangra ismeri már a Farkasréti temető melletti nagy kanyarban hogyan csikorog az 59-es villamos. Ez legyen tán háziszínpadának muzsikáltatója? Miért ne? Legyen ez. Adja meg ez a hangot. Végtére, miből élünk? Holtakból, emlékekből és kései felismerésekből – dünnyögi maga elé a dramaturg, miután a Magyar Tudományos Akadémia szétverésének évadán szolgálatba helyezvén magát, egybeolvasta végre Széchenyi Nagy Magyar Szatíráját Béla fiához intézett intelmeivel, valamint néhány, feleségéhez írott levelével, és rácsodálkozott arra, hogy ezek a szövegek mekkora erővel világítják meg egymás mögöttes barlangmélyeit. „Bach – Bach – nincs mindenütt Tihanyi Echo. – És ezért csak ach, ach…” – vési be Széchenyi dohogva a jegyzetfüzetébe. Istenem, de ismerős – sóhajt fel a dramaturg, mert azt ugyan nem tudná megmondani, hogy pontosan mi az értelme ennek a Bach Sándor-féle Együttműködési Rendszerben kelt bejegyzésnek, de a néhány odavetett szóból áradó csömör és undor tökéletesen átélhető a számára. A korszak névadója nyilatkozatokat ad, tárgyalásokat folytat, kézjegyével lát el, óva int, látogatást tesz, előterjeszt, kitüntet, felavat… és tönkretesz és lezülleszt mindent, amihez csak hozzáér. „Én a magyar Akadémiát nem ugyan tyúkszemnek, de mégis olyas valaminek tartom, melytől csak úgy menekülhetni, – ha tőtől-talpig kipusztíttatik” – adja a Szatírában Bach szájába a szót Széchenyi, és beleremeg a gondolatba, hogy az általa 1825-ben alapított intézmény tönkretételére irányuló kormányzati ármány során elsőszülött fiának gyöngéit is megpróbálhatják majd kihasználni. Ezt nem szenvedheti. Harcba száll az Akadémiáért, a hazájáért, a fia lelki üdvéért… és szeretetéért. Kilencedik éve él elmegyógyintézetben, se cselekvési tere, se társadalmi befolyása, az égadta világon semmilyen fegyvere nincsen. Csak a képzelőereje.
A Nagy Magyar Szatíra drámai alapanyagként való tanulmányozására Lányi András Széchenyi-tanulmánya2 inspirált, a jelenetsor finomhangolásában Parti Nagy Lajos észrevételei segítettek. A darab kizárólag eredeti Széchenyi-szövegeket tartalmaz, ezek egybegyúrásában és szituálásában viszont – hej, Rákóczi, hej, Esterházy! – teljesen szabad kezet adtam magamnak.
Széchenyi bul/bül-jeit – ahogyan ő azt első magyar nyelvű, Lovakrul című munkájának kiadásakor kérte, mondván számára ez a ragozási hangzásváltozat kedvesebb3 – érintetlenül hagytam. Hiába, mindenkinek megvan a maga heppje, az enyém például az, hogy a Rádiószínház szétverését követően készített munkáimat a gmail-címem után felvett vargadramviktor néven jegyzem.
Háziszínpadom játékterét ez alkalommal a Hejettes Szomlyazók művészcsoport Döbling c. installációjának4 mintájára rendeztem be, azzal a kiegészítéssel, hogy a fehér falakon az elmegyógyintézeti rekvizitumok és fekete árnyalakok mellett egy közeledő villamos sziluettje is látható.
1. jelenet
A színen – támlájával a nézők felé – egy ócska forgófotel áll, előtte szőnyeg.
A támla takarásában ülő Sz. egy
papírkoronát nyújt ki a fotel jobb oldalán.
Őfelsége Ferenc József apostoli Császár!
A bal oldalon egy papírcsákót nyújt ki.
Bach Sándor, Isten kegyelméből született bécsi polgár!
A császár kegyelméből báró, miniszter.
Befordul a fotellal a közönség felé és újra a koronát mutatja.
Fungáló parancsár.
A csákót mutatja.
Premier dirigens.
A koronát mutatja.
Kiaszott kedélyű vámpír.
A csákót mutatja.
A legrókább róka.
A koronát mutatja.
Trotli-Tartuffe, aki azon spekulálódik, hogy a külföld és Európa
őt törvényes magyar királynak tartsa,
Magyarországon pedig zavartalanul úgy sáfárkodhassék, mint hódító,
– következésképp a magyar nemzet őt úgy szeresse
és úgy becsülje, mint kegyes atyját, de egyszersmind úgy féljen
és úgy rettegjen tőle, mint bárány a farkastul,
mely kettős szerepét ha eljátszani képes, – akkor hókuszpókusz dolgában
az ördöngös Bosco mágus igazi kontár hozzá képest.
A csákót mutatja.
Bach pedig egyenesen második Cagliostro, ki az egyetem aulájábul
mint forró főszónok kilépve, oly szaporán bele tudta simítani magát
az új idők kombinációiba, hogy független liberális egyénbül
hamarost függő udvari miniszter lett.
Fejébe csapja a csákót, felpattan és eljátssza,
amint Bach az uralkodóhoz beszél.
Mily kimondhatatlan kéjérzet lüktet ereimben, Kegyelmes Császárom,
hogy Felséged engem bizalmával megajándékozott!
Ó, édes Feri Jóskám, én sírni tudnék az örömtül!
A csákót lekapja, a koronát fejébe
nyomja, s már császárként replikázik.
Ne sírjon, inkább kérjen magának valami gráciát!
Szent István-keresztje már van.
Korona le, csákó fel.
Meg kell vallanom, hogy mikor Felséged engem avval
megstemplizni méltóztatott és megláttam magamat a nagy tükörben,
szinte hallám boldog anyám másvilági hangját,
ki kacagva e szavakat intézi hozzám:
Sanyi, hát te hogy nézel ki?!
Csákó le, korona fel.
Kérjen hát valami mást.
Korona le, csákó fel.
Ó, lovagi Császárom, nem kérek én semmit, mert már ezerszer meg vagyok
– valamint hátra, úgy előre – mindazért jutalmazva, amit tettem és még tenni fogok.
És minden pletykák, rágalmak és ellenem irányuló gyalázkodások dacára,
öntudatom azt súgja, hogy Szent István bizonyosan kimondhatatlanul
örülne
és legnagyobb megtiszteltetésnek tartaná, ha megtudná,
hogy én nemcsak nagykeresztes vitéze, de Magyarországot tekintve,
némileg – jóllehet inverze – még reprezentánsa is vagyok;
mert ha ő megalkotta és – részben – fel tudta építeni Magyarországot,
jótállok, hogy én – részben – megint szétbontom és végképp meggyilkolom,
csak kegyes jó apostoli Császárom ne vonja meg tőlem kegyelmét.
Csákó le, korona fel.
Ön meg lehet győződve, hogy császári kegyelmem Ön iránt
soha nem fog gyengülni – míg hasznát vehetem.
Korona le, csákó fel.
Csókolom Felségednek kezét, lábát stb. stb.
Leveszi a csákót, de a koronát nem
teszi a fejére, hanem csak felmutatja.
Profosz és hóhér.
A csákót mutatja.
Fifikás fika.
A csákót és a koronát is leeresztvén, összegzi helyzetét.
A legnagyobb hiba abban van, hogy én tébolydában vagyok.
2. jelenet
Sz. fedetlen fővel ül a fotelban és a közönségnek magyaráz.
Nero, Caligula – úgy mesélik –,
ha vízhiány miatt már nemigen akart forogni a malomkerék,
vér után szomjaztak, és akkor megint megindult egy kissé a karika.
Schwarzenberg őboldogságának, meglehet
– és errül számos ágyasai tudnának bizonyosabbat mondani –
minden pozsonyi, pesti, aradi akasztásnál egy kissé felemelkedett életkedve,
avagy ha még az aradi kötéljáró kis bohózat alkalmával
sem indult meg derekasan az olmützi szárazmalom,
akkor a szegény nagyhatalmú impotens herceget
valóban még meg is kell sajnálni.
Egészen csudálatos, hogy miután félrothadtan kiadta első miniszteri páráját Bécsben,
mindazon kormányzati lángész, ki most az egész világot újságcikkekkel leckézteti,
még nem szavazott meg tiszteletére egy fehér márványú,
ártatlanságszínű emlékművet.
Az újságlapból hajtogatott csákót forgatja,
mutatja, s az azon lévő írásokra értve mondja.
Minden színű és szagú kormányzati dicséreti csemege.
Egy cikk címére bök.5
„A zsandarméria sikerei!”
Felségsértés: 90 darab, vallásháborítás: 81, gyilkosság: 140,
lopás, sikkasztás, bigámia, dezertálás, koldulás, fajtalanság, stb. stb.
340.790 bűnös befogása 3 hónap alatt!
De ugyan ki ítélte el ezeket, és ugyan micsoda procedúra szerint ítéltettek el?
Száznegyven gyilkos!
Minden taknyos tintanyaló tudja, hogy egyetlenegy gyilkosnak kitapogatására,
habár minden körülmény ellene bizonyít, sokszor nem hónapok, de évek kellenek.
És aztán 340 ezer kihágónak elítélésére, kérdem, nem kell-e még több idő?
Vagy csak bűnük bevallása alapján, tanúk nélkül ítéltettek el?
Vagy csak gyanúsítás következtében fogattak el?
Vagy tán a vitéz zsandárok úgy jártak el, mint herceg Lichtensteinnek jágerjei:
„Itt hoztunk, Kegyes urunk, 200 nyulat, 3 vadmacskát, 14 vadludat stb. stb.”
és szintígy referálnak:
Felpattan és egy zsandárt idéz meg.
„Legalázatosabban jelentjük, hogy elfogtunk 2 gyilkost, 1 felségsértőt,
3 kisasszonyt magzatelhajtás miatt, végül 1 párbajozót.
Ez saját magával párbajozhatott, mert a másikat nem találtuk,
vagy odébbállt az átkozott!”
Kilép a zsandár figurából.
Esetleg ezen 340 ezer vétkes mind a fényes rendőr szeme előtt követte el bűnét,
miképp in flagranti megcsípessék?!
Igazi skandalum, oly óriási, mint amilyent e világon egy nemzetnek sem köptek
szemei közé ennyi impertinenciával.
Bach őexcellenciája: a zsandárokat nem ő gondolta ki,
ezen kincs testamentaliter Schwarzenberg hercegtül szállott rá,
és mi a Batthyány Lajostul kezdve az egész ábécén keresztül
akószámra kisajtolt vért illeti, az akasztásokat, a börtönözéseket, a számkivetéseket,
mi köze neki ahhoz, feleljen arrul Haynau, és most az igazságügy-miniszter,
ő nem több mint státusminiszter, és egyébként is a császár az úr és ő csak szolga.
Visszaül, a fejére illeszti a csákót és
Bach nevében vallomásra fakad.
Tulajdonképpen őszintén engem senki nem becsül,
de hajíthatnak bármennyi piszkot, turhát rám,
azt, hogy én nem tudok félni, megmutattam már a bécsi barrikádi napokban,
amikor az egyetem aulájábul, ahol már semmi okosat nem lehetett tenni,
elszöktem és a legnagyobb bátorsággal egy fiákerben minden akadályokon
vitézileg keresztültörtem, és még kurázsim is volt
pisztolyomat a kocsi egyik ablakábul behunyt szemekkel kisütni,
– igen, behunyt szemekkel, mi végett egyetemi pajtásaim erősen le is kacagtak.
Az ökrök!
Ők nem látták azon vezér-okot, mely engem így cselekedni sürgetett,
és mely nem volt egyéb, mint humanitás!
Legelsőben is saját személyem iránt, mert mint ki-ki tudja, ily alkalomkor
könnyen ugrik valami lőkupak az ember szemeibe,
és aztán, mert ha valaki, én bizony irtózom a saját kezűleg végrehajtott
szándékos emberöléstül, – azért „puff”,
a véletlenre bíztam a gyilkos ólom irányát.
Keresztüllőttem-e valami szerencsétlent, nem tudom, de annyi biztos,
felejthetetlen nap volt, melyre mindmáig örömmel tekintek vissza,
mert ekkor sugárzott fel előttem valami fény – az emberek azt mondják,
udvari fény –, mely rám éppen oly varázsló hatást gyakorolt,
mint Szent Pálra az isteni glória tündöklése!
És valamint Szent Pál ezen jelenés következtében tüstént átlátta,
that he was on the wrong side of the port, azaz a kikötő rossz oldalán áll,
úgy én is rögtön azon meggyőződésre világosultam fel, hogy igazi szamár volnék,
ha valaha is a népkormány mocsárba visszasüllyednék,
és ehelyett nem ülnék inkább a dupla sasnak szárnyaitul magasra emelve,
mint parancsoló az ostoba nép nyakára.
És a szamarak azt lobbantják szememre, hogy én egészen megfordultam!
Igen, én egészen megfordultam,
de mint sok más tökfilkó, fel nem fordultam – és végül is ez a lényeg.
3. jelenet
Sz. a fotelban ülve fortyog.
Bach-Bach-Bach-Bach… akár a békák, kik meg nem szűnőleg
lármáznak a nádban, sok magyar azt ismételgeti,
hogy Osztrákia újrafércelése során talán éppen Bach őkegyelmessége
rántja majd ki a státustargoncát a sárbul.
A közönséghez fordul.
Szimpátiával figyelik, legelőször azért, mert tanult prókátor,
és ezen klasszis iránt Magyarországon a nagyközönség Verbőczitül kezdve
az újabb időkig különös gyengédséggel viseltetik,
de még ennél is inkább növeli hitelét, hogy igen eszes embernek tartják:
„Kutya az anyja, micsoda furfang gyerek!”
Okosnak gondolják, pedig csak ravasz és rothadt erkölcsű.
A Bach-csákót felvéve, a császárnak magyarázza.
Én, Felséges Uram – mi az én helyzetemben nagy előny –, kancsal vagyok.
Ettől, ha egy kissé erőltetem magamat,
oly görbén tudok nézni, hogy – szeretőimen kívül, hehehe –
senki nem tud könnyen rám ismerni.
Így aztán amikor a közvéleményt kikutatni inkognitó a nép közé keveredem,
előttem senki sem gombolja be magát,
de tüstént kész velem bizalmaskodni, kivált ha csak egy kissé is
szapulom a kormányt és kivált Felségedet,
mire a mostani időkben, higgye el, Felséges Uram,
A-tól Z-ig mindenki szenvedelmesen hajlandó.
A csákót levéve, Sz. a saját nevében mondja.
Pénzszomj, kényelemszeretet, restség, félelem, hiúság stb. stb.
– a furfang gyereknek ezek a szövetségesei. És nemcsak nagy fifikus,
hanem egyszersmind nagy praktikus is. Azt mondják, a bécs–pesti vasútnak
magánkézre juttatásakor hárommillió frankkal lakott jól. Nem tudom…
de annyit azért igen, hogy ez eléggé hihető, sőt valószínű.
Leveszi a csákót, felpattan és Bachként kéri számon.
Csak nem azt akarja Ön mondani ezáltal, remélem,
hogy báró Bach korruptibilis volna?
A ravaszdi belminiszter álcázásképpen
90 fokban elfordítja csákóját, s úgy folytatja.
Beszélhet bátran, pajtás uram, én magyar vagyok. A Lehel huszároknál
mint káplár vitézül viaskodtam in der unglücklichen ungarischen Revolution.
Magyar vagyok biz én. Látna csak az úr – térémtété! – mikor a magyar táncban
a tüzes menyecskéket jól megforgatom, eh batta!
Sz. leveszi a csákót és egy papírbajszot emel orra alá,
azaz ő is mintegy álca mögül válaszol Bachnak.
Magam cseh cukorgyáros lennék. Přetaňcí chlapec, táncos lábú szintúgy,
és a legmagasabb helyeken álló urakrul a híres Fouchéval azt mondom:
kezemet izzó vasra teszem, hogy például báró Bach bizonyosan egy krajcárt sem lop
– mikor persze ha több milliókrul van szó, kezemet inkább Pilátus tempója szerint
vízbe dugom és mozgatom.
Bajusz le, csákó fel, azaz megint Bachként.
Kérdem az urat – térémtété! – mi jogosítja kegyedet fel, ily minden kímélet nélkül
báró Bach őexcellenciáját rágalmazni, mert was zu viel ist, ist zu viel!
Csákó le, de Sz. már nem Bachnak, hanem
magának, illetve a közönségnek mondja.
Istenemre, ha Bach őprókátorságának rémálom-korszaka egyszer majd
véget ér,
senki sem fogja megérteni, ezen kézzelfogható imposztor
miképp játszhatta oly sokáig parancsoló szerepét.
És ezen rejtély csak akkor lesz feloldva, mikor majd Ferenc Józsefnek ész- és szívbéli
kincseit mérlegre veti a világ, és ezen operáció után kénytelen lesz átlátni,
hogy ily úrnak csakugyan csak ily szolgája lehetett.
A bajuszt az orra alá tartja,
és úgy mondja a közönségnek.
Jaki gazda, taki sluha!
4. jelenet
Sz. a fotelban kucorog és a feleségéhez beszél.
Egyszeriben olyan hideg lett, kedves, minden hegy csupa hó.
A kis szőnyeg, melyet elküldtél, már a lábaim alatt van,
és örömömre szolgál – nem kevéssé. Sok-sok köszönet.
Úgy veszem, mint Tőled érkezett ajándékot!
Szabad ezt nekem, Crescence?
Hogy vagy? Ne írj, hanem üzend meg nekem!
A nálam felejtett gyönyörűséges főkötőcskét visszaküldöm.
Azt hittem, nekem szánták, és bizonyára jól állt volna,
mígnem felfedeztem, hogy mégis túl kicsi rám.
Küldöm a láb-bundát is, nekem egyelőre elég lesz lábzsákom.
Te nem tudsz kedvedre felmelegedni, vidd magaddal az utazásra. Kérem, kérem.
Ha Béla netán Pestre menne, ajánld neki: tartsa melegen lábát.
A vasúton mindig fázott. Járásnál, lovagláskor csak tessék,
akár ingujjban és mezítláb – de nyugton ülni, az más!
„Igaz magyar lelkű fia: Béla” – leveleit Angliábul csaknem mindig így írta alá.
Most majd meglátom, patriotizmusa több-e, mint szeszély.
A jelszó a hírlapokra kirótt illetékbélyeg óta nem „Meghalni a hazáért”,
hanem néhány újságra előfizetni, a jövedelemhez mérten.
Bélának évi 2.400 forintja van, Ödönnek 600, nota bene, mindent megkapnak odahaza.
Most majd kiderül, képesek-e a sajátjukbul áldozni valamit hazafiságbul!!!
Meghalni persze olcsóbb – és könnyebb is, ha aggkori végelgyengülés az oka!
Kérlek, tüzeljél fel mindenkit az illetékbélyeg miatt! Méltatlankodjál hangosan:
„Micsoda?! azt a kis fekete nyomdafestéket is el akarják rabolni tőlünk?”
Dénes, Marietta, Françoise stb. stb. mindannyiukat fel kell heccelni!
Az ismert kibúvóra: „Én nem tudok magyarul!” „Igen, ha tudnék magyarul!!!”
– ez legyen a felelet: A papiros igen puha, nem egykönnyen szakad át…
és a szegény újságírónak egészen mindegy, hogy a lapja – ha kifizették –
elölrül vagy hátulrul kerül érintkezésbe az előfizetővel.
5. jelenet
Sz. a csákóval és a koronával a kezében áll a színen, néhányszor felváltva a fejébe
csapja ezeket, végtére a csákót hagyva fent, Bach karakterében szólal meg.
A bölcsességnek diadala, Felség, hogy pesti látogatása során a magyar Akadémiára
nemcsak nem adott semmit, hanem alapszabályai iránt, melyek annyi év óta
elintézetlenül, ámde másrészrül nagy kényelemmel hevernek nálam,
Felséged valami oly kétértelműt méltóztatott az akadémikus ténsuraknak mondani,
amit a rendes és a levelező esedezők úgy magyaráznak, hogy az alapszabály
megerősítését végre-valahára kikapják, mi pedig úgy németezzük, hogy nem adjuk ki.
Csákó le, korona fel.
Ön okos ember. – Milyen nap van ma? Hétfő. Ma nyulászni megyek.
Korona le, csákó fel.
Ezen fatális Akadémiát, mert ez a magyarságnak oly gyökeréül szolgálhat,
melybül még nagy fa, sőt erdő is nőhet ki, kerül, amibe kerül, meg kell semmisíteni.
Csákó le, korona fel.
Udvarmesterem gyönyörű csapat angol agarat hozatott számomra,
ezeket ki akarom próbálni – a császárné is eljön!
Folytassa, Bach, Ön tudja, hogy Önre szívesen hallgatok,
mert mindig tanulok valamit.
Korona le, csákó fel.
Rendelet által feloszlatni az Akadémiát, ez ugyan eszközölhető volna, Felség,
mert vajon mit tehetnének az egymástul ugratott tudós tagok,
semmit, mint a lamentációnak valami új nemét gyenge hangon intonálni;
és nagyobb botrányt, mint amilyent az európai közvélekedés
már ránk fogott és ránk fog – persze meg nem érdemelten –
ha akarnánk is, nem volnánk képesek végbevinni.
Azonban az a nehézség, Felséges Uram, hogy a magyar Akadémia nem egy külföldi
tudós társasággal összeköttetésben lévén, bizonyos tudományos nimbuszban áll,
és ekképp, ha Felséged egyszerűen megszüntetné,
úgy látszanék, hogy Felséged a tudományok és ekképp a civilizáció ellen
húz kardot, és ezt mindenáron kerülni kell, hogy szégyent ne valljunk a németek
és különösen Berlin előtt, hol minket úgyis igen ostobáknak tartanak,
és nemcsak engem, de kivált Felséges Uramat.
Csákó le, korona fel.
Akkor tehát? Csak gyorsan, mert már egy kissé elfáradtam az ország-gépészetben.
Korona le, csákó fel.
Én nagy figyelemmel átolvastam az akadémiai alapító leveleket, és azokban
azt a kikötést találtam, hogy az alapítók azon esetben, ha valami előre nem látható
okok miatt az Akadémia más irányt venne, fundált pénzeiket visszavonhatják,
és miután szerencsénkre a főfundátor meghalt
A csákót egy pillanatra megemelve, közbeveti.
– lélegzik ugyan, de már nem él –,
Csákó vissza.
következetes szekatúra segedelmével, amiben nagy mesterek vagyunk,
annyira elundoríthatnánk özvegyét vagy ránk nézve veszélyes,
különben felette csinos fiát, gróf Széchenyi Bélát,
hogy őket ügyesen rászedve, már csak azon oknál fogva is, hogy eszerint
évenként 3.600 forintot megtakarítanak, mi a mai körülmények közt
éppen meg nem vethető summa, ők maguk vonnák fundációikat vissza,
minek következtében ezen alkalmatlan Akadémia pénz hiányában elpusztulna,
és aztán mi jóízűt kacaghatnánk.
Tempósan váltogatni kezdi fején a csákót és a koronát.
Koronában.
Hahaha!
Csákóban.
Hehehe!
Koronában.
Hahaha!
Csákóban.
Hehehe!
Koronában.
Hahaha!
Csákóban.
Hehehe!
6. jelenet
Sz. a fotelban ül, fia újságcikkét6 kóstolgatja.
„Skóthon nagyobb részét beutazván, néhány napot grouse-vadászattal tölték.
A grouse hasonló a fogolyhoz, melynél valamivel nagyobb,
tartózkodási helye: the moors, így nevezzük angolul azon magas sziklás hegyeket,
melyeknek oldalain egymást éri a felbugyogó forrás.”
Magyarul – enyhén szólva – középszerűen írsz, fiam.
Apád őrültekházában ül,
nem segíthet másként, csak figyelmeztetéssel.
Kértelek – és hidd el, ilyen dolgokban öreg róka vagyok –,
hogy szellemi munkálkodásod zsengéit,
melyeket a nyilvánosságnak szánsz,
előzőleg mutasd meg nekem.
Meg is tetted.
Nekem az egész nem tetszett,
sőt nem kis mértékben visszatetszést keltett bennem;
azonnal hozzáfogtam észrevételeim megfogalmazásához, hogy közölhessem őket veled;
de mielőtt ezt megtehettem volna,
minthogy a továbbiakban nem törődtél véleményemmel,
jónak láttad sajtó alá adni ezt a szánalmas vackot!
Félrelöki a lapot a fia cikkével, feláll és
fel s alá járkálva magyaráz tovább.
Nem akarom firtatni, hogy szeretnek-e, becsülnek-e stb. stb. engem hazámban,
annyi azonban bizonyos, hogy én annak idején egyfajta korszakot alkottam,
tíz év óta jóformán semmit sem hall felőlem a magyar közönség,
senki sem tudja egész biztosan, meghalt-e Magyarország, vagy sem,
sokan reménykednek…
És csodálatos, mennyi életerő van még ma is a magyar vérben,
végre fellép egy pompás ifjú ember, az öreg hazafi sarja,
mindenkiben új reménység lobban fel, a régi Paradicsom falai áttörnek,
előtűnik a korábbi dicsőség, mintha egy új Nap volna felkelőben,
és íme debütál ez az ifjú isten,
– aki módfelett sekélyes és a legkevésbé sem szórakoztató,
Megáll és kiszakad belőle.
hogy ne mondjam: mafla!
Levágódik a fotelba, lassan lecsendesül
és teljesen más regiszterben szólal meg.
Anyádon kívül te vagy az egyetlen e világon, fiam,
aki még életben és épségben tart.
Ödön még túl fiatal és fejletlen, semhogy támaszom lehetne.
Minden érzelmem elsősorban kettőtökben összpontosul.
Alig tízéves voltál, kedves és jó gyerek,
amikor el kellett rejtőznöm ezen a siralmas helyen, ahol most is tengődöm.
A Mama ugyan teljes lelkével szeret, de az én borzalmas szerencsétlenségem
őt is leverte és megtörte, ezért nem viselhette úgy gondodat,
mintha közös erővel irányíthattuk volna lépteidet.
Podhorszky volt a nevelőd. Gyakran bántalmazott téged, mert indulatos volt.
Máskor meg az egekig dicsért és magasztalt.
Mindezt nem sejtettem.
Azt legkevésbé, hogy ütlegel.
Előttem mindig olyan kitűnő ábrázatot öltött, hogy fel sem mertem róla
tételezni ilyen állati brutalitást. Anyádnak jobb szeme volt,
gyakran meg is említette a dolgot, én azonban nem akartam igazán elhinni.
Te pedig hallgattál.
A Mama meg én sokszor és hosszasan beszélgetünk és tanácskozunk rólad.
Elmondjam egyik variációját ennek a témának? Megkísérlem.
Mama: Üdvözöllek. Mit csináltál, mióta nem láttalak?
Én: Ó, mindig csak ugyanazt. Hogy vagy, Béla mit csinál?
Mama: Köszönöm, megvagyok, Bélát ritkán látom. Egész nap a barátaival vadászik,
este színházba jár. Aztán többnyire soirée-ra megy.
Én: Este sohasem marad veled?
Mama: De igen, ha társaság van nálam; ha azonban egyedül vagyok,
akkor másutt keres szórakozást – azt hiszem, velem unatkozik.
Én: Ha volna apja, más lenne minden.
Mama: Alapjában véve olyan jószívű fiú.
7. jelenet
Sz. csákóban, tehát Bach karakterébe bújva
áll a színen és a császárhoz beszél.
Az elhunyt nagyszájú patriótának özvegyével, mint referensem állítja,
bizonyosan nem fogunk boldogulni, Felséges Uram,
most fiára várunk, kit különösen nagy figyelemmel tartunk szemmel,
mert igen komoly gyanút gerjesztett maga ellen azáltal, hogy éppen akkor,
mikor Felséged oly kegyes volt Pest városában alkalmat nyújtani, miképp a derék
magyarok egész Európa előtt bemutassák, mennyire hálásak mindazon
jótéteményekért, melyekkel Felséged jó szíve és mély bölcsessége
következtében elárasztotta Magyarországot,
– mondom, éppen ezen ritka pillanatban, mikor a fiatal kezdőnek
legjobb alkalma lett volna megtörhetetlen és oly természetes hűségét
az ő apostoli császárjához nyilvánosan bemutatni és ezáltal magának
a jövőre kilátást valami kedvezésre, sőt valami kis hivatalra nyitni,
pont ezen időszakot választotta Britanniának meglátogatására!
Éppen Britanniának, mely nem csúnya ugyan, de felette alkalmatlan sziget,
minden revolúcióknak fészke, kútfeje, műhelye.
Elutazása természetesen szemet szúrt, és a jelentésekből értésemre jutott,
hogy ő minden kvalitásokkal tökéletesen el van látva Felségednek jó szolgálatokat
tehetni, de viszont kimondhatatlan károkat is okozhatni.
Akárha az egyik jelentésből olvasná.
„Sz. Béla gróf alig több mint 20 éves, ám egykorú, sőt idősebb társai is
úgy hallgatnak szavára, mintha vezérük volna.
Diszkrét és mindig józan, úgyhogy belőle nem lehet egy szót sem
kicsikarni, melyet kimondani nem akar.”
A policájfurfang nála nem elegendő, még a rendőrfőnöké sem,
a legokosabb az volna, ha Felséged saját maga venné dresszúra alá.
Magátul értetődik, anélkül, hogy azt észrevegye,
mert aztán alkalmasint nem harapna horogra.
Dicsérje neki Felséged atyját (nem Felségedét, de az övét),
és már csak ezáltal olvadozni fog szíve.
Igen, dicsérje bátran, miután nem kis hasznunkra megholt,
nyugodtan megengedhetjük, hogy a legokosabb magyar volt,
miközben persze, ha élne, akkor azt mondanánk róla,
hogy hasznavehetetlen szamár.
Kezünkre szolgál továbbá, hogy a csábításba veendő legénygróf szenvedelmes vadász,
könnyű tehát Felségednek őt saját szent személyéhez közelíteni.
„Ó, ha a grófbul lehetne oly államférfi… vagy tán máris az (!!!), mint édesapja volt,
akkor nyugodtan ásítoznék a jövendőbe. De most menjünk vadászni!”
Ha ilyenféléket mondana neki Felséged, azután pezsgő jó bőven,
a gyönyörű császárné bájoló társasága, néhány suttogva elejtett szava:
„Ön az egyetlen, akiben a Császár igazán bízik”, megint pezsgő, együttérző sóhaj
a „szegény elhunyt papáért” – és aztán megint nyúl, vadlúd, őz…
és merem állítani, Felség, a fiúnak feje menthetetlenül elszédül,
és nem sok nehézséggel jár majd rávenni őt arra,
hogy a magyar Akadémia helyébe valami mást, valami célszerűbbet állítson:
egy fedett úszócsarnokot Budán, egy sétányt az egykori Nádor-szigeten,
egy magyar vadásztársaságot az obligát zsinóros mentével… vagy valami hasonlót,
amit a pezsgő vérű, képzeletdús fiú magától kiötöl.
Fiatal egyének, kivált azok, akik sebesen gondolkoznak, általában véve nem hatolnak
a dolgok mélyébe. Az ilyenekről az angolok azt szokták mondani: csak a kérdés egyik
oldalát veszik figyelembe, amiért aztán, kivált ha magasabb szférákban forognak,
homlokukat előbb-utóbb bizonyosan falba csapják.
Egyazon lendülettel a fiához beszél tovább.
Hallod, fiam? Falba. Miután mindazokat – és ez a nagy baj –
akik követik őket, kigázolhatatlan sárba vezethetik.
Konstatálván a szerepváltást, némileg
megkésve leveszi a csákót és úgy folytatja.
Jószívű vagy, úgy van, ugyanakkor könnyelmű, hebehurgya,
jellemed még sok tekintetben nem teljesen kiforrott.
Amikor ajánlottam neked az angliai utazást, amihez érthető módon
nagy kedved volt, de én azt ahhoz a feltételhez kötöttem,
hogy ott megfelelő élettárs után nézz, nem mondtad nyíltan,
hogy „Angliába ugyan szívesen elmegyek, de leánynézőbe járni,
megházasodni nem fogok”. Nem szálltál vitába velem, engedted,
hogy hosszasan beszéljek, aztán amikor egy utánad küldött levelemben
megkérdeztelek, nem feledkeztél-e meg utazásod fő céljáról,
egy ifjú leány kiszemeléséről, azt felelted: a fő célról nem feledkeztél meg,
de momentán szerencsétlenségedre egy férjes hölgy iránt gyulladtál szerelemre!
Kértelek továbbá, mégpedig nemcsak szóban, hanem nagyon körülményesen és
pontosan le is írtam, hogy Londonban szerezd meg számomra a Punch magazin
1846-os évfolyamát: „Punch, Volumes 10-11, Published at the office 85 Fleet Street”.
Ehelyett valami egyebet hoztál, amit egyáltalában nem kértem,
s ami nem is szórakoztat jobban, mint közönségesen jól sikerült karikatúrák,
mert csak típusok vannak benne, s nem személyek, mint a jelzett és óhajtott lapban,
– és engem éppen ez érdekelt, mert azokat a személyiségeket, akiknek karikatúráit
a Punch hozta, jobbára mind ismertem.
8. jelenet
Sz. újra a Bach-csákóban a császárhoz beszél.
Mily szerencse, Felséges Uram, hogy a magyarok nem mernek karikatúrákat pingálni,
miután Felséged magyarországi utazása után a népek anélkül is lekacagják
Isten kegyelmébül lett uralkodójukat!
El nem mondhatom, mennyire bosszankodtam emiatt Grünne tábornok ellen,
mert azon körrendeletben, melyben előzetesen meg volt parancsolva,
mit mondjon önszántábul Felségednek a püspök vagy apát,
kit nem szabad Felséged ebédjére invitálni, és a boldog vendégek
mily sorban üljenek az asztalnál egymás mellett stb. stb.
szigorúan meg volt hagyva az is, hogy az illetők, kiket Felséged
szent személyével megtisztelni kegyeskedik,
ellássák magukat elégséges hordozható árnyékszékekkel
az ő apostoli császárjuk használatára.
Mi – in principio – igen okos volt, mert az apostoli császárt valami bokor mögött
vagy pláne nyílt mezőn csücsülni látni,
ez persze egy uralkodó méltóságával összeegyeztethetetlen lett volna.
És meg kell vallani, a derék magyarok e tekintetben oly buzgósággal jártak el,
hogy mindenütt bősége volt az efféle lyukas székeknek,
noha eleinte messzi földrül lóvesztiben kellett azokat a kijelölt stációkra hurcolni.
De ez csak kevés ideig tartott, mert nem egy furfangos asztalos
valóságos árnyékszék-fabrikát állított, kivált – mint mondják – egy veszprémi
vagy inkább székes-fehérvári, e kereset által milliomossá felhízott bútorgyáros;
mert a közönség megtudván, hogy Felséged magas császári székérül
igen sokszor leereszkedik a lyukas székre is, mindenáron szerzett magának
nem egy, de több ilyféle mobiliát, azon naiv reménységtül kecsegtetve,
hogy Felséged őt, ha tán most nem is, idővel csak azon okbul is házánál megtisztelné;
és ő gyermekeivel és unokáival örök emlékezetül
uralkodója hagyatékában részesülhetne.
És ily alkalomkor tűnt ki világosan, tulajdonképp mégis mily jó fiúk a magyarok,
ők ugyanis székrekedéses természetűek lévén,
szinte irtóztak a sok árnyékszéktül és legnagyobb részvétellel vágytak valamit tudni
igen szeretett császáruk legmagasabb jólétérül.
Tán elcsapta valami a derék úrnak hasát, vagy tán, Isten őrizzen, kolera ütött ki rajta?
És a népek erősen reszkettek Felségedért, mert lovagi szokása szerint
sebesen utazván, 10-12 stációt is bejárt Felséged egy nap,
és mindenütt szájat tátottak az előállított lyukasok,
és a közönség meg volt győződve, Felséged igazi kárókatonai hasmarsban szenved,
mely derék madár – mint már most tudatik – a világon egyedül azért van,
miképp guanót készítsen, mely műtételben, meg kell vallani,
nem eléggé dicsérhető buzgósággal el is jár.
És eddig nem volna baj, mert mint mondom, in principio helyes volt ezen körrendelet,
hanem a módozatban, a modorban volt a hiba, mert Felségednek ezen hasonlatosságát
a legkomiszabb háziszolgával nem kellett volna dobra verni, de szép csendben
figyelmezetni a vendéglátókat, mihez hány kitűnő titkosrendőrrel van Felséged
az Istentül és általam megajándékozva.
9. jelenet
Sz. a fotelban ül és feleségéhez beszél.
Kezet a szívre, Crescence, meddig bánhat az ember úgy Bélával, mint egy gyerekkel?
„Nézd, édes Béla, tedd most ezt, és aztán megint azt,
vigyázz, nehogy orra bukjál.
Tudod, hogy nálad a torok, a larynx a gyönge rész, ezért okos ember létedre azt kell erősítened” stb. stb.
Vajon most miféle mentséget fog a Punch miatt keresni?
Amiért az egyetlen megbízást, melyet szomorú helyzetemben adtam neki,
nem volt képes férfi módján elintézni.
Kérlek, gyötörd meg egy kicsit emiatt!
Figyeld meg lelkiállapotát, és aztán mesélj róla nekem.
El fog viselni egy bökést, ami majd hasznos lesz számára.
Tasner,7 aki tegnap érkezett, azt mondja nekem:
„milyen kár, hogy Béla gróf nem lépett be a Szent István Társulatba.
Évenként 3 forintba kerül! 3 évre kell előre fizetni!” Vagyis 9 forintot,
mihez képest Béla: én mindenekfelett szeretem a hazámat… meg tudnék halni stb.,
de a Társulatba nem lépett be … ezt hazafias szájaskodásnak nevezem!
Még azt is mondja Tasner: Bélának a Mezőgazdasági Társasághoz is
csatlakoznia kellett volna! Évenként 10 forintba kerül.
Nagyszerű benyomást tett volna.
Bizonyára jobbat, mint az a mafla cikke a „Vadászati, Lovászati stb. Lapokban.
Hanem Tasner azt is mondja, hogy ez a csibész kölyök Pesten mindenkit elbűvölt;
Deák sokra tartja őt.
10. jelenet
Sz. Bach-csákóban áll a színen.
Mi pedig a magyarok petícióját illeti, Felség, melyben legfőbb bajaik orvoslását kérik,
magamnak egy szívet faszolván, tétova nélkül…
A csákót egy pillanatra felemelve,
rácsodálkozik a német mondásra.
Ich fasste mir ein Herz – Wo?!
Csákó vissza, Bachként tovább.
tétova nélkül így szólok: kár, hogy pesti ottléte alkalmával
az én lovagi Császárom azt elfogadni nem méltóztatott.
Bölcsebben tanácsolt fejedelem, mint Felséged, megmondom, mit tett volna.
Fogadja az aláírókat és nekik körülbelül ilyesmit mond:
„Köszönöm az uraknak hozzám mutatott bizodalmát stb. stb. – Önöket bölcs,
higgadt eszű férfiaknak ismerem stb. stb. – Egyedül alattvalóimnak boldogságát
szomjazom stb. stb. – A kérelmet nagy fontosságához képest meg fogom vizsgálni,
és most térjenek békében haza.”
A magyarok távoznak, Felséged csenget, bejön a hű lakáj.
– Van-e árnyékszék ezen várban?
– Igen, van.
– Vessed tehát ezen otromba tintakarcolást belé és hallgass!
– Értem.
És vége az egész zavarnak.
S vajon ez esetben mit tesznek a petíció aláírói?
Képzeletükben nagy diadalt ülnek és tökéletesen elhiszik, hogy dolguk
most jóra fog fordulni, mert a petíció oly mesterileg van megfogalmazva,
miszerint lehetetlen miképp az abban előforduló világos érvek
le ne győzzék a fejedelem makacs értetlenségét.
De ha lepereg egy hét, két hét, egy hónap, két hónap, fél esztendő,
nem fognak-e a kérelmezők nyakat nyújtani, mint vadlúd-, daru-
vagy túzoksereg a magyar rónákon, mikor tisztábban akarják látni a közelgőket?
Fognak bizony.
Suttyomban összejönnek, persze csak kis számban, nehogy szemet szúrjon,
és mélyen kombinálni fogják, most mitévők legyenek,
midőn a sok ide-oda futkosástul kifáradván, végre azt határozzák el,
hogy közülük egy deputáció engem keressen fel.
Csakhamar előttem is áll több derék magyar.
Én a legnagyobb udvariassággal fogadom, leültetem őket és tudakolásukra,
vajon hol fekszik a petíció, körülbelül ilyesmit válaszolok:
Legkegyelmesebb Urunk már régóta közölte velem az excellenciás, nagyságos,
tekintetes stb. stb. uraknak kérelmét. És megvallom, én abban igen sok jót találtam,
de e tekintetben ne méltóztassanak engem kompromittálni, mert aztán nem
használhatnék a magyaroknak kedvem szerint.
Ők: Éljen, Éljen!
Én: Pszt, pszt, az Istenért, ne ily demonstrációkat, drága uraim! Sokan azt gondolják,
én mindent tehetek! Boldog Isten, ne higgyék az urak azt.
Én mindig legőszintébb barátja voltam a magyaroknak és minap így szóltam
Kegyes Urunkhoz, de ez egészen köztünk maradjon:
„Felség, én két részre osztottam volna az aláírókat, a legköpcösebbeket
egytől egyig vicispánoknak neveztem volna ki, a legvénebbeket főispánoknak,
a maradékból pedig bíbornokokat, bárókat és táblabírókat csinálok.”
Rajtam tehát, drága uraim, jóakaróim és ha mondanom szabad, barátim (!),
nem kell búsulni. De a petíció nincs már kezemben, én azt már visszaterjesztettem,
most hol van, én nem tudom.
„Bizony nem olyan rossz ember a bácsi, mint gondoltuk – kiált fel a deputáció –
vele még lehetne boldogulni; őt le kellene kenyerezni; ajándékozzunk neki
egy sallangos, cifra cafrangú paripát! Ennek igen nagyon fog örülni,
és ha azon vasárnap fekete frakkban tán a Práterba lovaglik,
ez oly demonstráció volna, mely magyar nemzeti ügyünket erősen előmozdíthatná.”
De vajon hol lehet a petíció? Egyik azt gondolja, a vallás és közoktatás miniszternél van,
a másik a külügyminiszternél gyanítja, harmadik arról van meggyőződve,
hogy a bécsi érsek kezében van stb. stb.;
míg végre elhatározzák magukat a keresésre, és ekképp lótnak-futnak napokig,
tik-tak, tik-tak, Pontius Pilátus, Pontius Pilátus, jobbra-balra, jobbra-balra,
míg mint a falon függő tik-tak óra sem mozdul helyből soha,
de valamint megáll, ha lepergett, úgy dűl ki az efféle kérelmező is,
mikor többé nem győzi szusszal.
És most mi történik? Összedugják fejüket, erősen kombinálnak,
miképp végre abban állapodnak meg, hogy új petíciót írnak, de már most
erősebb szavakkal, és azzal ismét Felségednek lábaihoz borulnak.
Ekkor Felséged őket még nyájasabban fogadja, majd pedig megint csengethet,
diszkrét lakáj, árnyékszék – plum!
11. jelenet
Sz. a fotelban ül és a feleségéhez beszél.
Ödön írásábul sajnálattal értesülök, hogy két nap óta fáj az a kedves, szép fejed,
de mégis elhatározott szándékod, hogy hamarosan feljössz Cenkről.
Ismerjem fel errül a „csak azért is”-rül ismét a felülmúlhatatlan Mamát
az ő végletesen konok oroszlánfogaival?
Az enyémek
– igazán nevetséges, hogy többes számban beszélek róluk –
nyugton hagynak.
Kérlek, ha nem vagy egészen jól, kíméld magad néhány napig,
mutass ebben Bélának jó példát. Ne indulj útnak ebben a gyalázatos időben.
Gyötörted már kicsit a Punch miatt?
Mit mond? Más okot hoz fel, amiért megfeledkezett rólam,
mint könnyelműséget, kelekótyaságot?
Ödön megírta, hogy megint vadászni készül.
A Kárpátokba, medvére!
Kárpótlásul, ha már a Papa-Mama zsarnokság még csak azt sem engedi meg neki,
hogy egy oroszlánocskát lőjön Afrikában.
Meg kellene akadályoznod, mert a végén még olyan torokgyulladást
szerez magának, amitől egész életére szóló kárt szenved,
– és akkor majd mindig kuruzsolni kell őt!
Vagy tán a temperamentumos Lady, londoni tüzes menyecske,
nemcsak magyarul tanul meg miatta, hanem a torkát is borogatni fogja,
miközben a szerelem, ahogyan Béla állítja,
nemes barátsággá alakul köztük?
No persze!
El kellene érned, hogy ne utazzon el.
Valami finesszel.
És fejfájósan te se induljál el.
Nekem, ha még betegebbé válnál,
azt a kevés hajat is, ami még ékesíti (!) a fejemet, ki kellene tépnem.
Én igen szívesen várok, csak téged ne érjen kellemetlenség!
Ugye megértetted, kedves?
Semmi sem sürgős. Sem a mustár, sem a török imaszőnyeg.
Hanem amikor aztán majd jössz,
hozhatnál magaddal valami rongyot is,
ha akad ilyesmi,
egy régi rongyot az ablak elfüggönyözésére.
12. jelenet
Sz. megint Bach-csákóban ágál a színen.
Helyzetünk dicső és komfortos, Felség: se szabad sajtó, se szabad eszmecsere!
Csudálatos, hogy ezek nélkül mi mindent be nem kapathatni
szépen hangzó frázisok által az ostoba tömeggel.
Így például Magyarországról mindig ezt mondjuk, sípoljuk, doboljuk, trombitázzuk:
a nagyobb rész erősen meg van elégedve, Felségedet mindenütt kimondhatatlan
nagy lelkesedéssel fogadták, az ország minden szegletében óriási felemelkedés látszik.
És miután ezen frázisokat a legtávolabbrul sem szabad boncolás alá venni,
azokra igen könnyen rakhatunk ilyféle következtetéseket:
„Nem volna-e kár ily diadalok után megállni vagy éppen megfordulni?
Nem kötelessége-e a kormánynak egész energiával a felvett irányt folytatni?” stb. stb.
Mennél kevesebbet gondolkoznak az emberek, Felséges Uram, annál jobb,
mert ekképp nem veszik észre, ha lánc csörög lábaikon és oly megelégedéssel
húzzák a státus-targoncát, mint a jól kitanított parádés ló, kivált ha néha-néha
egy kis cukrot dugnak fogai közé. – Éppen ezért a közoktatás ügyénél,
megvallom, Felséged, én csiklandósabbat nem ismerek.
Hiszen ha a polgároknak, miután olvasásra és írásra kellőleg kitanítottuk őket,
meg lehetne parancsolni, hogy csak azt olvassák,
mit a legfelső államigazgatás kezükbe ad, azaz: csak jó könyveket,
akkor nem volna baj, és ezen esetben igazi bűn lenne nem szaporítni
az ábécés könyveket és azokat aztán minden módon a derék polgárok
koponyáiba elölrül és hátulrul belé nem csepegtetni, ütni, csépelni.
Ámde az átkozottak nem azt olvassák, amit számukra a legatyaibb szándékkal
komponálunk és kipréseltetünk, hanem a legszívesebben és a legmohóbban azt,
amit rosszalunk, elítélünk, eltiltunk. Ha pedig írnak valamit,
gyakran kétértelműségekkel cifrázzák ki báránybőrbe burkolt farkaseszméiket,
és ha titkosan külföldre leveleznek, vagy pláne külföldön írnak és nincsenek Osztrákia
bűvkörében, hol valami varázs alatt állnak, mintha malomkő ülne gyomrukon,
akkor oly méltatlanságokkal és oly ízetlenségekkel piszkolják be a legszebb fehér
papirost – kivált ha Felségednek szent személyérül vagy az én egyéniségemrül
tesznek említést –, hogy az, aki ilyen gyalázatosságokhoz nem szokott,
mérgében meggebedhet, kivált ha meggondolja, hogy az ilyeneken
nem gyakorolhatni más bosszút, mint őket távollétükben felakasztatni,
vagy – mert ezen „felemelés” nekik némi országokban
erkölcsi felemelésül szolgál, – nem lehet őket másképp megkínozni,
mint közvetve valami jó barátjuk, esetleg gyermekeik vagy szüleik által,
kiket körmeink által elérhetünk és minden extra botrány nélkül agyonszekírozhatunk.
Oly patriarchális rendszerben, mint a miénk, ahol az apa parancsol, a gyermekeknek
pedig engedelmeskedniük kell, nincs nagyobb biztosító, mint a köztudatlanság.
Éspedig igen természetesen, mert ha a 40 millió kisdedek nagyobb intelligenciai
súlyra tehetnének szert, mint amennyivel a császári papa és annak
minden néven nevezendő pedellusai az egek ura által megajándékoztatnak,
akkor a kisdedek alkalmasint nem viseltetnének a patriarcha iránt
olyan igen vak alázatossággal, mint ami a köznyugalom, a megelégedés
és a boldogság fenntartásához oly szükséges.
Egy porció kenyér, egy porció cirkusz,
nem csak néha-néha, de rendesen minden nap,
hogy az alattvalóknak semmi más dolguk ne legyen,
mint rágni és szájletörlés után kezet csókolni és aztán hahotázni és ujjongani,
és ha megrekedtek, ismét kezet csókolni, ma, holnap, holnapután…
13. jelenet
Sz. a fotelban ül és a fiához beszél.
Odakint hízelgők, pöknyalók és seggcsókolók xerxesi serege,
idebent sok emberi csudabogár,
akik szentül hiszik, hogy igen okosak, s ezt meg is mondják mindenkinek,
csakhogy senki sem ad a szavukra.
Én például, fiam, ha valaki megkérdez, hogy miért vagyok a döblingi intézetben,
azt szoktam mondani: túlságos világosan látok,
elvesztettem minden illúziómat, semmit sem remélek,
s ezért nem találhattam e Földön olyan zugot,
ahol jobban elhitethetném magammal,
hogy az emberek és önmagam elől rejtve vagyok!
Azt mondod, nem ismerlek.
Nos, e tekintetben egy véleményen vagyunk.
De ehhez még azt is hozzá kell fűznöm: Te magad sem ismered magadat,
talán még kevésbé, mint én téged!
Felveszi a Bach-csákót, feláll és úgy folytatja.
Széchenyi Bélát, Felséges Uram, az Akadémia megrontásán túl is
igen hasznos volna Felséged részére megnyerni.
Előrelátható: néhány év leforgása után nagy háborúk fognak Osztrákia határain
keresztülvonulni, és akkor a fiatal gróf – ki egészen Eclipse-hez hasonlít,
mely telivér soha nem bírt első nem lenni – semmi esetre sem fogja
passzívan tartani magát. És mert szavára sok magyar figyel majd, korántsem mindegy, hogy Felséged mellett vagy Felségeddel szemközt fog állani.
És miért utasítanánk vissza azt, amihez könnyen hozzájuthatunk, hiszen bolonddá
tenni őt, amint azt már mondottam, nem volna különös Meisterstück?
Ahogyan más ifjú fejét elcsavarni sem az, mert kérdem én, a mai világban vajon
ki nem esnék a farkasverembe, ha afölött oly kárpit vonul el, mely érdempántlikákbul,
arany és ezüst kitüntetésekbül, dúsan fizetett megbízatásokbul, készpénzbül,
hírlapcikkekbül, kamarai bálokbul stb. stb. van összeszőve és egybefoltozva?
És ha ezen csalhatatlan csábok csak egy kissé megsokszoroztatnak,
jótállok Felséges Uram, oly biztosan behálózzuk a fiatal grófot,
hogy többé nem menekülhet, de erősebben be lesz fogva Felségednek császári
diadalszekerébe, és azon nagyobb buzgósággal fog húzni, mint bárki más.
Gróf Széchenyi Béla, éppen most áll életének azon pontján, hogy vagy igazán nagy
ember lesz belőle, ha bízik ugyan magában, de el nem bízza magát, vagy…
Bekekomorodik a gondolatba, kiesik a szerepjátékból,
leveszi a csákót és úgy mondja maga elé.
vagy mint közönséges lidérc tán egy kissé erősebben fog fényleni,
de minden nyom nélkül, mint mulató, vívó, vadász pajtásai.
A fiához fordul.
Nem ismerlek? Adjál hát alkalmat, hogy megismerhesselek;
oszlasd el kétségeimet és aggodalmaimat! Beszélj sokat, mindenről.
Belátom, mostanáig ez nehéz volt, mert vagy sakkoztunk, vagy
– az öreg emberek szokásos gyengeségével, akik folyton szónokolnak –
egyedül én vittem a szót.
De mostantól ne legyen köztünk titok. Beszélj, mondd el, amit érzel,
vágj a szavamba, ahányszor csak akarsz,
engem nem sérthetsz meg, és megbántani bizonyosan nem fogsz,
mert kedves, jó és nemes vagy.
Szerettem volna még egyet-mást közölni veled, világosabban fejezni ki magamat,
de fáj a szemem – a szívem oly sivár, agyam izzik – abba kell hagynom.
Felségednek pedig…
Felteszi a csákót, előrébb lép, már-már megszólal, amikor meggondolja
magát, leveszi a csákót – és mintegy közvetlenül a császár szemébe mondja.
Felségednek pedig van szerencsém jelenthetni,
hogy Osztrákia már most – úgy, mint Britannia – egészen szigetté vált,
csakhogy Albion a tengereknek tiszta habjaibul magasodik fel
mint az emberi szabadság menedéke,
midőn Osztrákia ellenszenvtül körülmosva, minden szövetséges nélkül
mint szétszakított, kidörzsölhetetlen vérfoltokkal elundokított
és taknyos gyermekhez sem illő pajkosságok által
egészen elpiszkolt sár-gyémánt tündöklik Európa közepén.
A fotelhoz lép.
Könyvet írni, s azután – puff!8
Körbepördíti a forgófotelt és kimegy a színről. A fotel egy
darabig még forog magában, aztán – feltehetően – leáll.
– vége –
Jegyzetek
- A darab írása során az alábbi Széchenyi-kiadványok szövegkiadására támaszkodtam: Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. I–III. kötet (szerk. Károlyi Árpád, Tolnai Vilmos) Budapest, 1921–1925. Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához, szerk.: Fenyő Ervin, Magvető Kiadó, 1985. Széchenyi István válogatott művei III. köt. Önismeret, szerk.: Spira György, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991. A német nyelvű levelek és intelmek részletei Soltész Gáspár és Váradi József fordításának felhasználásával a magyarul írott Önismeret/Nagy Magyar Szatíra nyelvhasználatához igazítva kerültek be a szövegkönyvbe.
- Lányi András: „Egy Karamazov a fogalmak világában”. Holmi, 1991. szept. III. évf. 9. sz.
- Lásd Széchenyi 1828. szeptember 16-án kelt levelét a Felső-Magyarországi Minerva szerkesztőségéhez: „Méltóztassék egyébiránt kegyesen a bul-aimat és bül-eimet, úgy mint egyéb különösségeimet szűzen hagyni, mert én így jobbnak (tartom) s szebbnek látom.” In Gróf Széchenyi István levelei I. kötet, szerk. Majláth Béla, Budapest, 1889, 90.
- Hejettes Szomlyazók: Installáció gróf Széchenyi István utolsó alkotói periódusának és halálának emlékére – Először bemutatva: Ernst Múzeum, 1988.
- Leistungen der Gendarmerie, Ost-deutsche Post, 1857. ápr. 8.
- Grouse-vadászat Skóthonban – Széchenyi Bélától, Lapok a lovászat és vadászat köréből, 1857. okt. 15., I. évf. 19. sz.
- Tasner Antal (1808–1861) – Széchenyi titkára.
- Nem sokkal azután, hogy ezt a mondatot bejegyezte jegyzetfüzetébe, Széchenyi két pisztolyt csempésztetett be magának az elmegyógyintézetbe.