(részletek)

SZERETIK-E EGYMÁST,

ilyen nem jut jelen időben

az ember eszébe, akár sápadtarc,

akár indián vagy, erre csak utólag

gondol az emberi lény, amikor már

valamennyire tudja is, bár inkább

csak sejti a választ,

apádra és anyádra gondolsz, és ez is

majd a saját esküvődön jut eszedbe, ahol

húsz év után először találkoznak szüleid,

láthatóan megbékélve egymással,

és az esküvői vacsora legkellemesebb

pillanata, amikor látod, hogy úgy

beszélgetnek, mintha csak ketten

lennének, nyilván van mit tisztázniuk,

és talán az sem véletlen, hogy pont most

jutnak ezek a dilemmák eszedbe, hiszen

talán éppen hasonló helyzetben vagy,

fontossá válik, hogy tudd,

hogy bizonyos legyél valamiben,

valamiért mindig azt gondoltad,

hogy szerelemgyerek vagy, becsúsztál

valahogy két ember életébe, valamiért

őket választottad, ide, hozzájuk születtél le,

bár eleinte azt hiszed, komolyan gondolnak

rád már érkezésed előtt, meghívnak az életükbe,

mégis úgy tűnik jó ideig, látszólagos hiba leszel,

zárvány, csak bonyolítod az életüket, persze

már késő ezen morfondírozni,

mindenesetre rengeteget szenvednek

mindketten, szinte kétségbeejtően sokat,

apád belerokkan, látszólag nem ebbe,

persze dehogynem, mivel éppen a szívével

lesz komoly baj, az anyád is belerokkan,

másképpen, nem heveri ki a kudarcot,

ami gyerekkel is jár,

ahogy az emberi lények ritkán hevernek ki

egy feldolgozhatatlan kudarcot, egy látszólag

életet meghatározó tévedést, így anyád is,

apád is viszi tovább a terhet, nem tudják

lerakni, vagyis újabb házasságokkal tetézik

a megoldatlanságot, hátha van másik jóvátétel,

így már gyerekkorodban megérted a szapphói,

lélektani igazságot, megnyugszol, már akkor

evidens, csak azért gyűlöli annyira anyád

az apádat, mert igazából szereti, vagy

legalábbis valamikor nagyon szerette,

és apád, ez majdnem bizonyos, öntudatlan

őskeresztény módon mindent megbocsát

anyádnak, talán mert még mindig szereti,

na de miért nem lehet ezt időben megtudni,

költői a kérdés, persze, meg feleslegesen naiv is,

hiszen az emberi lények szeretnek és szenvednek,

meg fordítva is így van,

furcsa egy dolog ez az idő nevű isteni találmány,

meg egyszerre zseniális is, sokkal egyszerűbben

kellene egymásra kérdezni időben, de nem könnyű,

vagy legalább az emberi lényeknek önmagukban-

önmaguknak feltenni a kérdést, még az se könnyű,

te már csak tudod.

TE CSAK TUDOD,

      hiszen a legálomszerűbb hely

gyerekkorod indián világában a kastélykert,

így hívják a falubeliek, mert a kórház

egykori kastély, meg is marad jellegében annak,

csak a szocializmus államosítja és csinál

kórházat belőle,

és ebben a kórházban érzed magad először

egyedül a földi világban, amikor kétéves

korodban mandulaműtéted miatt

magadra hagynak anyádék, nem tudod,

érted, miért nem kell nekik a kétéves gyerek,

a műtétről nem is beszélve, de az valójában már

másodlagos dolog, rácsos ágyba fektetnek,

jól emlékszel,

vaságy volt, elöl felhúzható ráccsal,

de neked nem sikerül kijutni belőle egyedül,

így van kitalálva, csak rázod és ordítasz,

amit persze nem szabadna, aztán egy idő után,

fél nap legalább, félájultan fekszel csak az ágyban,

nézel ki a rácsok között egykedvűen,

talán nem is ordítasz már, minden bizonnyal

az eredménytelenség miatt, nem a frissen műtött

heg akadályoz, de befelé folyamatosan hallod

saját kétségbeesett üvöltésed,

néhány nap múlva, de ki tudja, mennyi idő

is telik el közben egyáltalán, váratlanul

megjelennek anyádék, és hazavisznek,

valamiért mégis kell nekik ez a kétéves

ordító gyerek, állapítod meg, de azért

ettől kezdve gyanakvó leszel, egészen

a mai napig, hogy bármikor visszavihetnek,

vagy csak eleve tévedésből hoztak el onnan

születéskor,

a kórházkert viszont, évekkel később életed

egyik legfontosabb misztériumhelyévé válik,

a kastély egykori lakói hatalmas,

arborétum jellegű kertet hagynak maguk után,

a háború vége óta nem gondozza senki, elvadul,

ám így is megőrizi egykori méltóságát,

vagy talán éppen ezért még sejtelmesebb lesz,

tiltott terület amúgy, nincs gondozója

a kertnek, de őre igen, lopakodni kell végig,

nem hagyhat ki egy pillanatra sem a figyelmed,

de egy fiatal indián számára tökéletes

gyakorlóterep, ismeretlen virágok nyílnak,

egzotikus bokrok rejtőznek az öreg fák között,

ritka, hatalmas fák uralják a területet,

amit a kukoricás felől lehet megközelíteni,

magas kőfalon kell átmászni úgy,

hogy a csősz a kunyhójából ne vegyen észre,

nem veszélytelen, a kerítésen belül

vannak sétányok, de arra tiltott

területen járó falusi indiánként

nem mersz lépni, az ösvényeken is

óvatosan araszolgatsz, majdnem mindig

egyedül mész kalandozni, talán ettől is

ivódik beléd annyira mélyen az élmény,

évekig is eltart, mire az egész hatalmas

kertet bejárod, felfedezed, persze

minden évszakban más, és a folyamatos

veszély ellenére nagyon otthon érzed magad

egy idő után, de azért a zsebedben lapul

a nagyapádtól kapott rozsdás kisbicska,

kezedben bot, sűrű a növényzet,

egy-egy kis elzárt tisztás van csak,

ahol élvezni lehetne a napfényt, de

nem teszed, nem mered, mert ott

könnyen megláthatnak, nehéz lenne

menekülni, pedig a fák közül kibukkanó

tisztások elvarázsolt vidéknek tűnnek,

mintha álomban bolyonganál,

azóta is sokszor visszatérő helyszín

tényleges álmaidban, a kevés hely közül

az első életedben, ahol valóban kicsit

jobban meggörbül tér és idő, ezt persze

nem így mondtad volna akkor, nem ismerted

e fogalmakat, ebből is látszik, hogy valóban

ez a helyzet, főként mivel állandó balhé

van belőle,

elfelejtesz figyelni az idő e területen kívüli

rendíthetetlen múlására, és nagyszüleid

sok mindent megengednek, de időnként

le kell jelentkezned, nem beszélve róla,

hogy a kastélykert tiltott terület számodra,

hiába régi a nóta, hogy a tiltott gyümölcs

a legédesebb,

igaz.