Bloch – Lukács – Mannheim – és egy futó kitekintés

Tanulmányomban a három jeles gondolkodó ukronikus kötődéseit vizsgálom. Az első részben általánosságban és bevezető jelleggel tárgyalom az ukrónia kérdéskörét (I). Majd a második részben az ukronikus Bloch-nál, Lukácsnál és Mannheimnál játszott szerepére és az egymás közötti kölcsönhatásokra kérdezek rá (II). Végül egy rövidke Bloch-szöveget veszek górcső alá a Spurenből [Nyomokból], futó kitekintéssel Walter Benjaminra. (III). Semmiképp sem cél valaminő kicentizett arányosság, minuciózus kiegyensúlyozottság az egyes szereplők között – a kapcsolódások és kölcsönhatások lényegiek, de e történet főhősét Ernst Bloch-nak hívják.¹

 

 

(I) Mit értünk ukrónián, milyen megkülönböztető jegyei és karakterisztikumai vannak az ukronikus gondolkodásnak?²

Az etimológiával kezdve: az ukrónia az utópia mintájára képzett neologizmus. A kifejezést 1857-ben alkotta meg a francia neokantianizmus atyja – tanítványai közé tartozott többek között Émile Durkheim –, Charles Renouvier. Az ’u’ fosztóképző az utópia esetében a toposzra, a helyre vonatkozik, az ukrónia esetében pedig a kronoszra, az időre. Utópia: sehol-föld; ukrónia: semmikor-idő. Manapság legmaszatolósabb és különösen angolszász területen erősen elterjedt válfajában az ukrónia bármiféle kontrafaktuális, alternatív történelmet egyaránt jelöl. Ám a Renouvier-t követő voltaképpeni ukronikus hagyomány jóval szűkebb értelemben kontrafaktuális. Egy kortárs értelmező, Peter Rodiek találó megfogalmazása után szabadon: az ukrónia nem önkényesen megalkotott imaginárius, hanem lehetőség szerint plauzibilis hipotetikus múlt és jelen. Vagyis olyan u-kronosz, amelynek segítségével elbeszélhető a múlt és a jelen, de nem úgy, ahogyan ténylegesen megtörtént, hanem úgy, ahogy megtörténhetett volna. S az ukrónia a maga klasszikus formájában nem csupán plauzibilis, hanem lehetőleg koherens egész is.

Vegyük röviden egy jól ismert, népszerű szerző viszonylag ismeretlen ukronikus regényét – a regény a mai napig az egyik legelterjedtebb ukronikus műforma, ebben is örököse az oly jellegzetesen XIX. századi Renouvier-hagyománynak –, francia és német utalásokkal, különös áthallásokkal a Bloch számára is oly fontos 1968-ról, s némileg travesztálva a hírneves remény elvét. Jorge Semprun egy egész regényt írt erről a másként sikerülő (nyugati) ’68-ról, L’Algarabie címmel. A rövid tartalom: egyfajta alternatív hetvenes évek közepén kísérjük figyelemmel egy spanyol emigráns utolsó napját a polgárháborús Párizsban; 1968-ban a francia fővárosban létrejött a Második Párizsi Kommün, amely ugyan lassan periferizálódik, de még mindig uralja a Quartier Latint és környékét.

Már egy ilyen kurta összefoglalás is jelzi az ukrónia két legjellegzetesebb vonását: az ukronikus csomópontot és a hitelesítés problematikáját. Előbbi annyit tesz, hogy egy történelmi csomóponton (ez a Renouvier-féle nœud de l’histoire) bekövetkezik egy alapvető fontosságú, a későbbieket döntően meghatározó álesemény, s innentől fogva másként alakul a számunkra ismert történelem.³ A hitelesítés pedig ott érhető tetten, hogy az ukrónia mindig reáltörténelmi eseményekre támaszkodik, többnyire „nagy nevekre”, ismert történelmi személyekre épít, és valamiként hihetővé teszi a kontrafaktualitást. Semprun pl. valós szerzői önéletrajzi részletek sokaságával dúcolja alá a főhős történetét, s a hetvenes évek közepi fiktív-alternatív Párizs erősen hajaz az akkori Bejrút (libanoni polgárháborús) valóságára. De akadnak frivol hasonlóságok a korabeli Berlinnel is: a központi kormányzat fallal választja le az ukronikus enklávét, szigorú be- és kiléptetési rendszer uralkodik, s még egy Checkpoint Danny is akad (Daniel Cohn-Bendit nyomán nevezik így). Észreveendő: eltérően a legtöbb, (túl)determinált utópiától, az ukróniák többnyire viszonylag széles mozgásteret mutatnak föl – felvillantva annak lehetőségét, hogy tényleg történhetett volna másképp, mint ahogyan történt.

Továbbá: az ukrónia nem önálló zsáner, és semmiképp sem csupán szövegekben jelenhet meg; sokkal inkább egy narratív módról, fogásról van szó, amely felléphet a legkülönbözőbb műnemekben és műfajokban. Léteznek ukronikus filmek, színdarabok, s az ukronikus attitűd szó szerint kitapintható képzőművészeti alkotásokban is – bármiben, aminek köze van történetekhez.⁴

És az ukronikus jelen lehet egy egészen specifikus szövegfajtában is – a filozófiai textusban. Az érdeklődő hazai olvasók tudják: a minden bizonnyal legcsodálatosabb magyar nyelvű ukróniát, filozófiai, eszmetörténeti és reáltörténelmi reflexió és szépirodalmi fikció egészen kivételes ötvözetét bizonyos Bibó István jegyzi.⁵

A német nyelvű ukronikus gondolkodás – mellyel Blochék természetesen már kamaszkorukban ismeretséget kötöttek – különös leágazása a nietzschei bölcselet. Dióhéjban: a filozófus formailag nem használta, minden valószínűség szerint nem is ismerte az ’ukrónia’ kifejezést. Ráadásul soha nem is írt teljes és önálló ukronikus művet; ugyanakkor mélyen ott húzódik az ukronikus mozzanat az életműben, s a legklasszikusabb, Renouvier-féle vallás- és kultúrtörténeti ukrónia sajátos és tartós háttérműködése figyelhető meg. Itt most érintőlegesen sem tárgyalandó, hogy mindezek mögöttes mozgatórugója a létprioritással szemben egyfajta időprioritás előtérbe kerülése Nietzschénél.⁶

 

 

A kései Nietzsche-œuvre ukronisztikusan legfontosabb alkotása az Antikrisztus (ennek igen különös, meglehet, szándékolatlan blochi rezonanciájára a későbbiekben még utalásszerűen visszatérek). Összeérnek benne az érett és kései életmű ukronikus elképzelései:

– a buddhisztikus Jézus elképzelése (Jézus Buddha volt egy nagyon nem indiai talajon; a hátrahagyott jegyzetanyagból még élesebben kiviláglik, hogy Nietzsche szerint történetileg el lett szalasztva e buddhisztikus Jézus megértése, s talán most kezdünk visszatérni hozzá)

– „látom Cesare Borgiát mint pápát” (azaz Nietzsche látni véli az Umwertung, az értékek átértékelésének nagy és kihagyott lehetőségét, a reneszánsz végső hipotetikus győzelmét a kereszténység fölött; mindez együttjár Luther szerepének átértékelésével – egy folyamatba illeszkedően; a korai Nietzsche számára Luther még dionüszoszi figura; ám itt már Luther az anti-Borgia, az az ágens, aki megmenti, amit nem kéne, s így az átértékelést elszalasztott és kihagyott ukronisztikus lehetőséggé teszi)

– én, Friedrich Nietzsche vagyok az, akivel az Umwertung, az értékek átértékelése mégis valósággá vált (vagyis akivel az ukronisztikus lehetőség megvalósul).

 

 

(II) De mi is a helyzet az ukróniával, ukronikussal Blochnál, Lukácsnál és Mannheimnél? Ismét csak formailag nézve: egyikük sem írt teljes és önálló ukróniát, sőt, amennyire tudható, egyikük sem használta, de legalábbis egyikük sem preferálta a kifejezést.

Ám további közös – és tartalmi – jellegzetesség: az ukronikus mindhármuknál ott van. Hogy miért? Legalább három okból. (i) Egyfelől az ukrónia utópia vonatkozása miatt; (ii) másrészt az aszinkronitás, avagy Bloch-hal szólván: a nem-egyidejűség problematikája okán; (iii) s harmadrészt az előbbi kettővel szorosan összefüggő generációs kérdés nyomán.

(i) Utópia vonatkozás. Evidens: az ukróniának és az ukronikusnak erős a kötődése az utópiához, illetve utópikushoz; s mindhárom férfiú mániákusan és ezer szállal kötődik az utópia nagy diskurzusához. Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy mindannyian ugyanazt értették utópián, s az utópia jelentésének természetesen az egyes életművökön belül is sajátos diakrón mozgása van. Miként viszonylag ismert, Mannheim diskurzusalapító megkülönböztetése így hangzik: az ideológia mindig legitimálja a hatalmat és uralmat, az utópia ellenben tiltakozás a fennálló renddel szemben. Ezért „utópikus az a tudat, amely az őt körülvevő »léttel« nincs fedésben”, azonban a döntő mozzanat ama konkrét cselekvéssé válás, amely „részben vagy egészben szétfeszíti a mindenkor fennálló létrendet”.⁷ Ám hogy egy új létrendben mi számíthat konkrétan vagy adekvát módon megvalósíthatónak, az mindig kérdéses lehet. S mindez Mannheimnél azzal a meghökkentő következménnyel bír, hogy éppen a morusi utópia tulajdonképpen nem utópia (lévén túlságosan kontemplatív, nem aktivista jellegű). Bloch viszont semmiképp sem szeretné Morust utópikus gondolkodóként kiradírozni; ugyanakkor a konkrét utópia blochi koncepciója nagyonis rímel a mannheimi elképzelésekre a specifikusan aktivista, modern utópizmusról. Mindeközben utópia és ideológia rafinált megkülönböztetése, s egyáltalán az egész tudásszociológiai program Lukács – mármint a bolsevik fordulata utáni Lukács – számára inkább csak afféle kifinomult polgári zsákutca, még azzal a mannheimi engedménnyel-megszorítással is, hogy „a történelmi folyamatban az utópikus és ideologikus mozzanatok nem vegytisztán állnak szemben egymással”.⁸ A fordulata utáni Lukács egyértelműen és világosan a szocialista utópiakritika – értsd: a szocializmus nem holmi elvont utópia, hanem egzakt tudomány és eleven mozgalom – kiterjedt hagyományához csatlakozott (ezen mit sem másít, hogy a későbbiekben – hol külső, „pártszerű” nyomásra, hol érezhetően belső szellemi indíttatásból, s többnyire a kettő elválaszthatatlanul összefonódó kontextusában – sokat bírálta korai marxista korszakát; eme önbírálat folyton visszatérő eleme a Hegel-kritika, illetve a saját utopisztikus messianizmus kritikája). E hagyomány felől nézvést az utópia nem adekvát eszköz a kitűzött cél eléréséhez – amely cél persze mozgalmi marxista önértése szerint nem egy majdan elérendő állapot, hanem gyakorlat és elmélet sajátos egysége, azaz egyszerre tudomány és politikai-kulturális mozgalom.

Bárhogy is legyen, megismételném: mindhárom címszereplőnk mániákusan és egy életen át kötődött az utópia nagy (modern) kihívásához. A modern utópia időbeli dimenziója pedig idővel – a modern idővel – egyre erősebbé vált (különösen a glóbusz felfedezetlen tájainak összezsugorodásával, s a modern haladásgondolat felemelkedésével, majd ismétlődő kríziseivel).

(ii) Aszinkronitás, nem-egyidejűség. Ha már szocialista utópiakritika és idő vonatkozás, akkor Marx és egyenlőtlen fejlődés. Ne feledjük a tán legtriviálisabbat: Bloch, Lukács és Mannheim mindannyian intenzív Marx-olvasók; s ne feledjük az egykoron oly triviálisat: részint épp az utópiakritika révén lett Marx, lettek Marxék az egyenlőtlen fejlődés diskurzusának vélhetőleg legfontosabb alapító figurái. Egy idevágó híres Engels-citátum szerint: az utópisták „arra kényszerültek, hogy fejből konstruálják meg egy új társadalom elemeit, mert ezek az elemek magában a régi társadalomban nem léptek még nyilvánvalóan előtérbe; új építményük alapvonásait keresve csak az észhez fordulhattak, mert még semmiképp sem fordulhattak az egykorú történelemhez.”⁹ Ez azonban nem azt jelenti, hogy Marxék utópiakritikája s általa a nem-egyidejűség hangsúlyozása a régmúltra korlátozódna. Hiszen „mi [németek] filozófiai kortársai vagyunk a jelennek, anélkül hogy történelmi kortársai lennénk”, mivel a német társadalmi, politikai stb. viszonyok összességében közismerten „a történelem színvonala alatt” állnak, ám egyúttal létezik egy német filozófia, amely a történelem nívóján áll, s csúcsteljesítményeként fel tudja mutatni
Hegelt.¹⁰

Persze nem Marx volt a nem-egyidejűség témájának kizárólagos forrása. Ez átvezet minket a harmadik ponthoz.

(iii) Generációs kérdés. Címszavakban: Wilhelm Pinder: Das Problem der Generationen in der Kunstgeschichte Europas (A generációk problémája az európai művészettörténetben); Mannheim közvetítő szerepe; Bloch törekvése – állandó tekintettel Lukácsra –, hogy a „barna lopás” helyett „vörös lopás” történjen.

Mint arra Frederic Schwartz felhívja a figyelmet,¹¹ a nem-egyidejűség művészettörténeti megközelítése Pinder által – mannheimi szocioló­giai közvetítéssel – alapvetően befolyásolta Bloch filozófiai és etiko-politikai elképzeléseit a nem-egyidejűség örvén. Pinder szerint a korstílusok szerinti besorolás merevsége leküzdendő, hiszen a művészettörténeti stílusok nem anonim formaabsztrakciók – a hallgatólagos ellenfél a wölfflini „nevek nélküli művészettörténet” –, s nem libasorban követik egymást, hanem egymásra tolulnak-tolódnak. Le kell számolni az egységes korstílus és az egységes idő képzetével; az egy és ugyanazon időn belül ható személyek és csoportok mindig lényegi különbségeket és nem-egyidejűségeket mutatnak föl. Szubjektíve megélt, minőségi időnek kell a pusztán mennyiségi idő helyére lépnie; a voltaképpeni egyidejűséget és időbeli közösséget a nemzedékek – az ún. nemzedéki entelekheiák – teremtik és hordozzák. E nemzedéki entelekheiák Pindernél beágyazódnak a ’néplélek’ és egy hierarchikusan felfogott ’kultúrtér’ idővel egyre biologizálóbb koncepcióiba (a hierarchia csúcsán, hogy, hogy nem a germán-német kultúrtérrel). A náci hatalomátvételt Pinder lelkes és nagyfokú alkalmazkodása követte, amit idővel árnyalt, hogy az expresszionizmus kapcsán szembekerült a hivatalos és győztes náci fősodorral.¹²

Mannheim reagálása: elvetendő a biologizmus, de találó, példázatos, sőt zseniális, ahogy Pinder a temporalitást és a generációs kérdést kezeli. Mannheim részint azért tekinti zseniálisnak a pinderi „egyidejűség nem-egyidejűségét” a húszas években, mert a lineáris időfelfogás filozófiailag egyre bevettebb kritikáját (ergo Bergsont, Dilthey-t, Heideggert) saját tárgyára alkalmazza, s eközben tovább is fejleszti. Részint pedig azért, mert értékes hozzájárulásnak látja a világégés után robbanásszerűen növekvő generációs – különösen a generation gap – irodalomhoz. Gondoljunk bele: ha volt európai lost generation, akkor Mannheim, Bloch és Lukács egyaránt odatartoztak. Mannheim persze elveti a generáció pinderi biologizálását, és elemzésében sokrétű társadalmi közvetítést vezet be.

Bloch Korunk öröksége egyetlen szóval sem említi Pindert, de az egész kötetet átjárja – még egyszer: mannheimi közvetítéssel – a pinderi nem-egyidejűség gondolata; szófordulataiban, polifón időfelfogásában stb. Ám e nem-egyidejűséget Bloch nem egyszerűen szociologizálja; teljesen újragondolja. A kiindulópont ugyanaz: „Nem mindenki van ugyanabban a Mostban. Csak látszólag vannak ott”.¹³ Természetesen a Korunk örökségének szerzője a nemzetiszocializmusban rendkívüli veszélyt lát, mert az rendkívül hatékonyan kombinálja és mobilizálja az egyidejű és nem-egyidejű tendenciá­kat. E híres-hírhedt „barna lopás” tömegkommunikációs és társadalompszichológai szinten annyit tesz, mint elorozni a vörös színt, a vörös zászlót, az utcát, a mozgalmi dalokat, olyan kifejezéseket, mint ’munkás’, ’szocialista’, s egyáltalán a forradalom jelképeit. De nem csupán a „forradalmi látszat inventáriumáról” van szó, hanem a nem-egyidejűségek kijátszásának meglepő képességéről; s a fiatalság, a kisegzisztenciák többségének, de még a szervezett ipari munkásság egy nem jelentéktelen részének megnyeréséről, majd a legkülönbözőbb társadalmi aktorok belülről is sikeres Gleichschaltungjáról – a belső egyenáramúsítás is diadalmasnak bizonyult.

Bloch briliáns, polifón idődialektikát szegez szembe mindezzel. Schwartz „red theft”-nek nevezi a dolgot, vagyis – cum grano salis – vörös lopásnak. Így pl. a ’haza’ (Heimat) roppant fontossá lesz Bloch számára – nem mint valami egykoron volt; nem nosztalgikusan-giccsesen. Ellenkezőleg: a haza különös közeledési folyamat, amely egyre újabb haza-projekciókat tesz lehetővé, s amelyben mindig felismerhetővé válik egy „még-nem”. A haza ekképpen folyamatos megérkezés, haza-teremtés, jövőorientált „multiverzum”. Ha vehetem magamnak a szabadságot: ezt a Heimat-felfogást konzisztensen követve az ún. Heimat-filmek foglalata és esszenciája nem, mondjuk, Hans Deppe kosztümös-klasszikus zsánerfilmje, a Grün ist die Heide (Zöld a puszta) az ötvenes évek elejéről, sokkal inkább Kubricktól a 2001 Űrodüsszeia vagy Tarkovszkij Solarisa (tulajdonképpen Tarkovszkij összes alkotása a Solaristól kezdve csodás Heimat-film a megérkezésről, multiverzumról és haza-teremtésről).¹⁴

A blochi nem-egyidejűség az idő réseiben, intermundiumaiban és interregnumaiban mindig lehetőséget pillant meg; vádolják is rendesen történelmi katasztrófaturizmussal. Ám nem zavartatja magát: „Nyitott szemmel nézünk itt körül. Egyszerre rohad s vajúdik a kor. Nyomorúságos és gyalázatos a helyzet, a kiút kacskaringós”.¹⁵ Bloch nem-egyidejűségről szőtt történelemfilozófiai és teológiai gondolatait keresztül-kasul átjárja az ukronikus; akárcsak Nietzsche, ő is látni véli a nagy és kihagyott lehetőségeket – pl. természetesen nem Cesare Borgiát mint pápát, hanem Thomas Münzert mint diadalmas parasztkirályt és a reformáció korának legigazabb gondolkodóját: Thomas Müntzer als Theologe der Revolution (Thomas Münzer mint a forradalom teológusa).¹⁶ S bármiként is hangozzék manapság, illetve minden korai Lenin-kritikus (Rosa Luxemburg közeli), majd kései antisztálinista megjegyzés dacára, egyáltalán az életmű független baloldali, antiautoritér tendenciái ellenében, egy jó hosszú „még-nem”-ben az első két szovjet vezető a ma Münzere Bloch, „az októberi forradalom német filozófusa” számára (s hogy még faramucibb legyenek mindenek: az epitheton ornanst a szovjet fejlődéssel szemben is kritikus, nyugatnémet radikális balosok aggatták rá az NDK-ból az NSZK-ba emigráló bölcselőre – a lehető legelismerőbb jelleggel).

És miként fest a nem-egyidejűség Lukácsnál? Hát meglehetősen komplex viszony fűzte hozzá. Itt most futólag csak két aspektust emelnék ki: azt, ahogy a nem-egyidejűség és az orosz problematika összekapcsolódik nála (1); másrészt azt, ami ukronisztikus a bolsevik fordulatában (2).

(1) Ismert, hogy Lukács már premarxista korszakában is nagy érdeklődést tanúsított az orosz kultúra és az orosz fejlődés iránt. A Dosztojevszkij-jegyzetekben az alábbi, meghökkentően nem-egyidejű, ukronisztikus gondolatmenetbe ütközhetünk: Nietzsche európai összefüggésrendszerben szinte jelentéktelen, hebbeli-hegeli mellékvágány, ám Kirillov-Nietzsche „antropológiai” ateizmusának fölénye nyilvánvaló a csupán kozmológiai, európai ateizmussal szemben.¹⁷ Bolsevik megtérése után pedig Lukács megörökölte a nem-egyidejűség alias egyenlőtlen fejlődés diskurzusának egész orosz variánsát… Pl. lehetnek-e az utolsókból az elsők? Mir és obscsina, a közös földtulajdon orosz formái szolgálhatnak-e valamiféle kommunisztikus közösségi tulajdonlás alapjául? Lehet-e Csernyisevszkij az igazi Hegel?¹⁸

(2) ’Megtérés’, ’utolsókból lesznek az elsők’ – nem véletlen a vallási konnotáció. Minden kortárs tanú hangsúlyozza, amit a későbbi kutatás is megerősít: Lukács Heidelbergben vagy a Vasárnapi Körben semmi jelét nem mutatta valamiféle prebolsevizmusnak, de még csak mérsékelt szocialista meggyőződésnek sem. Odafordulása a bolsevizmus felé törés volt és ugrás, metanoia, megtérés. Közvetlenül a kommunista pártba belépése előtt még így írt: „a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat. E sorok írója nem képes ezt a hitet osztani”,¹⁹ s félreérthetetlenül elveti a bolsevik opciót. Pár nappal később viszont már elfogadja, s úgy véli: wrong or right – my party. Alig valamivel később a Taktika és etikában már ott a híres-hírhedt Hebbel-idézet: „És hogyha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” Mintha Lukács elágazó ösvények kertjét látná, s nem-egyidejűleg különböző csapásokon indulna el. Hogy ez a nem-egyidejűség egyszerű, kronológiai egymásutániság volna? Ebben egyáltalán nem vagyok biztos. A Lukács-kutatásban visszatérő álláspont, hogy bár a premarxista és marxista korszak között természetszerűleg szakadék húzódik, ám legalább ennyire jelentőségteljesek a folyamatosság tendenciái, sőt bizonyos ciklikus hullámzások politikailag aktív, esztétikailag csendesebb vagy egyenesen néma, illetve politikailag apatikus, esztétikai alperiódusok között.²⁰

 

 

(III) Befejezésképp álljon itt egy rövid részlet Bloch Nyomokjából, majd néhány zárómegjegyzés.

 

Függelék: A senkiföldje

 

Emlékeztető: Egyszer egy bölcs barát ezt a kérdést kapta: lehetnek mégoly mélyek és bölcsek is a beszélgetéseink, de milyen némák a kövek és mennyire nem indíthatjuk meg őket; milyen hatalmas a világmindenség és milyen szegényes ehhez képest Szent Péter-templomjaink „magasa”; vajon mit szólna a Föld maga, ha egyszer felnyithatná a száját Lisszabontól Moszkváig, és csak néhány ősi szó dörgedelmét kiálthatná szét, orfikusan? Erre azt felelte a bölcs barát, a kultúra lokálpatriótájaként: a pofon nem érv, és a Föld? hát, valószínűleg csupa badarságot szólna, hiszen nem olvasta Kantot és Platónt sem.²¹

 

Ismert és a szakirodalomban konszenzuális: a „bölcs barát” Lukács. Az utalások Lisszabonra és Moszkvára, illetve arra, hogy a Föld Lisszabontól Moszkváig felnyitja a száját akarva-akaratlanul igen jelentékenyek és sok mindent gondolati mozgásba hozhatnak. Az 1755-ös lisszaboni földrengés óriási sokk volt a kortársak számára, alapvetően rendítette meg a felvilágosodás addigi hegemón opitimizmusát, újra fellángolt a teodícea-vita stb. ’Moszkva’ pedig a napnál is világosabb jelölője a politikai földrengésnek, méghozzá nem csupán annak a bizonyosnak, amely tíz nap alatt megrengette a világot, hanem talán általában is egyfajta állandó, grandiózus, sztereotipikusan orosz érthetetlenségnek (Tyutcsev nevezetes soraival szólván: „Oroszhont ész nem éri fel, / És puszta rőf hiába méri: / Ő más mértéket érdemel – / Oroszhont hinni kell. Megéri.” (Galgóczy Árpád fordítása)

Bloch rövidke története ukronikus elbeszélés lenne? Aligha; teljesen világos, hogy nem tesz eleget Rodiek kritériumainak, vagyis nem lehetőség szerint plauzibilis alternatív történelem. Amire a „bölcs barát” (Lukács) felhívja az elbeszélő (Bloch) figyelmét, az éppen az, hogy ez csak egy önkényesen megalkotott imaginárius történet.²²

De pont ezáltal rajzolódik ki egyfajta – vagy inkább: az – utópikus-ukronikus intelem: az utópia semmiképp sem csupán afféle senkiföldje, az ukrónia, az ukronikus semmiképpen sem csak pőre válasz a mi lett volna, ha?, mi lenne, ha? kérdéseire. Az utópia találkozási tér, az ukrónia találkozási idő – igen, elsőrendűen a „kultúra lokálpatriótái”, Platón és Kant szorgalmas olvasói részére (még ha – minden személyes és politikai vonzalom dacára – kimondottan kulturális kérdésekben oly élesen szembe is kerülnek egymással, mint Bloch és Lukács); de végső vonatkozásában egy jövőjére nyitott emberi világ egésze számára. Bloch ukronikus-utópikus bölcselete, egyszerre építve a legmélyebb kilátástalanságra, a „nyomorúságos és gyalázatos helyzetre”, illetve a „remény elvére”, az eljövendőre emlékezés paradox munkáját gyakorolja. Hisz’ bármennyire is összekaptak pünkt a Nyomok kapcsán Benjaminnal – a kongeniális barát úgy érezte, hogy Bloch az ő legprivátabb gondolatvilágába hatol be –, és olykor bármennyire is mást gondoltak az avantgarde és aszinkronitás kapcsolatáról – Bloch mindig is úgy vélte, hogy az avantgarde az, ami a nem-egyidejűségek feldolgozásában és egyidejűvé tételében a legérdekesebb lehet; Benjamin tulajdonképpen nagyon hasonlóképp gondolta, mégis egészen máshogyan –, ám bizonyosan még a hangsúlyokban is egyetértettek a német történelemfilozófia vélhetőleg legukronikusabb hangoltságú gondolatvezetése kapcsán: „[m]inden korszakban újból meg kell kísérelni, hogy elragadjuk a hagyományt a konformizmustól, mert az mindig maga alá akarja gyűrni. (…) Csak olyan történetíró képes az elmúlt dolgokban fölszítani a remény szikráját, akit egészen áthat az, hogy még a halottak sem lesznek biztonságban, ha győz az ellenség. És eddig még mindig győzött.”²³

JEGYZETEK

1. Bloch-hoz máig a legteljesebb magyar nyelvű bevezető irodalom: Mesterházi Miklós: Ernst Bloch, avagy az örökség művészete. Budapest, Akadémiai, 1991. A nem specialista érdeklődőknek a német nyelvű szakirodalomból leginkább ezt ajánlanám: Beat Dietschy – Doris Zeilinger – Rainer Zimmermann (Hg.): Bloch-Wörterbuch. Leitbegriffe der Philosophie Ernst Blochs. Berlin-Boston, De Gruyter, 2012. Angolul pedig ezt: Peter Thompson – Slavoj Žižek (eds.): The Privatization of Hope: Ernst Bloch and the Future of Utopia. Durham, NC: Duke University Press, 2013.
2. Minderről jóval kimerítőbben és cizeláltabban írtam itt: Czeglédi András: „Ukrónia és vidéke – avagy semmikor-nincs az egész világ”. In 2000, 2013. november, 19–27.
3. Az egyébként irodalomtörténetileg és esztétikailag aligha legfontosabb, legsikerültebb Semprun-művek közé tartozó L’Algarabie-t ukronikusan az is kitünteti, hogy míg általában a kontrafaktualitás kapcsán a POD (point of divergence), tehát egy elkülönböződő eseménysor kerül előtérbe – kombinálódva esetleg egy alternatív technikai scifi, steampunk, dieselpunk, cyberpunk stb. világgal, vagy akár fantasy elemekkel –, specifikusan az ukrónia kapcsán a (reál)történelmi mozgástérre (szűkösségére–tágasságára) és az emberi ágensek döntéseire helyeződik a hangsúly.
4. E sorok írója szenvedélyes rajongója az ukronikus vicceknek. Itt is felhívnám a figyelmet Dalos György tiszteletreméltó Stirlitz-gyűjtésére, amely lapunk 2006 júliusi-augusztusi duplaszámában jelent meg. Vö. Dalos György: „Stirlitz, a vicchős, avagy a homo sovieticus paródiája”. In 2000, 2006. július-augusztus, 74–79.
5. Lásd: Bibó István: „Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna…” In Válogatott tanulmányok IV. Magvető, Bp., 1990 (szerk. ifj. Bibó I., Hegedős M.), 265–282.

A kortárs magyar irodalom is gazdag ukróniákban. Csak két kiragadott, izgalmas, ugyanannál a kiadónál megjelenő, szinte sorozat jellegű példa az utóbbi évekből: Cserna-Szabó András, Szálinger Balázs (szerk.): A másik forradalom. Alternatív ötvenhat.  Cser, Bp., 2016; Cserna-Szabó András, Fehér Renátó (szerk.): Nézzünk bizakodva a múltba! – alternatív Trianon. Cser, Bp., 2020.

6. Lásd ehhez Hévizi Ottó roppant fontos könyvét: Hévizi Ottó: Idő és szinkretizmus: állandó tekintettel Nietzschére. Kalligram, Bp./Pozsony, 2013, valamint az alábbi lábjegyzetet az időprioritás gondolatához: Czeglédi András: „Voltamképpen”. In Terminusok: Idők, mértékek, alakzatok: Tanulmányok Hévizi Ottó hatvanadik születésnapjára. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2019. (szerk. Pongrácz T., Valastyán T.), 123–130.
7. Mannheim Károly: Ideológia és utópia. Atlantisz, Bp., 1996 (ford. Mezei I. Gy.), 221.
8. Uo. 233.
9. Friedrich Engels: Anti-Dühring. Szikra, 1950, 274.
10. Vö. A hegeli jogfilozófia kritikájához, MEM 1, 378. skk.
11. Lásd: Frederic J. Schwartz: „Ernst Bloch and Wilhelm Pinder: Out of Sync” In Grey Room, No. 3 (Spring 2001), 54–89.
12. Az ún. expresszionizmus-vita teoretikus aspektusait itt most vázlatosan sem ismertetnők, csak utalunk rá, hogy egészen elképesztő keresztkapcsolódások és -frontok jöttek létre. A náci fősodor mindig is szembenállt az elfajzottnak tekintett modernizmussal, progresszív művészettel, de Goebbels hathatós támogatását élvezve – és Rosenberg hatalmi-ideológiai befolyását visszaszorítandó – egészen a harmincas évek közepéig létezett törekvés egyfajta „árja”, „északi” expresszionizmus kialakítására, kisajátítani-integrálni próbálva olyan fontos alkotókat, mint Barlach vagy Benn. Az eleinte vacilláló Führer egyértelmű véleménynyilvánítása után természetesen Goebbels is visszakozott. A német nyelvű marxista emigrációban nagyjából egyidejűleg zajló vita – itt Lukács volt az expresszionizmus legfőbb ostorozója, s Bloch az egyik, ha nem a legfontosabb vitapartnere – látszólag ellentétes esélyekkel indult, szép számú expresszionista vagy ex-expresszionista művész baloldali elkötelezettsége miatt. Itt is hatalmi szó döntött, s hát itt sem az expresszionizmus javára.
13. Ernst Bloch: Korunk öröksége. Gondolat, 1989 (ford. Bendl J.), 111.
14. Legkésőbb ezen a ponton bevallandó: azok közé tartozom, akik Blochból az aszinkronitás gondolatát, pontosabban az aszinkronitás diskurzusához kapcsolódását vélik a legmaradandóbbnak. Ez a diskurzus ugyanis, vélném, talán elevenebb, mint valaha; miközben ilyesmi Bloch mai hatásáról persze nemigen állítható. Csak néhány kiragadott magyar példára szorítkozva, mindenfajta teljesség igénye nélkül: a legkülönbözőbb hazai szerzők tárgyalják az aszinkronitáshoz kötődő legkülönbözőbb kérdéseket – gondoljunk mondjuk Bán Zsófia Turul és dinójára (naná, hogy a kötet címadó írása is lapunkban jelent meg, a 2010 júniusi számunkban), Melegh Attilára, amikor az államszocialista közelmúlt nem-egyidejűségeivel foglalkozik – neki explicite és koncepcionálisan fontos vonatkozási pontja Bloch –, Nádasdy Ádámra bármikor, amikor az ún. ’nemzeti oldal’ kifejezésen töpreng, vagy Vitányi Ivánra szintén bármikor, amikor a népművészet kortárs tétjére reflektál.
15. Bloch: I. m., 11. A fordításon némileg módosítottam – Cz. A.
16. Itt is nyilvánvaló, hogy Bloch folyamatos szellemi párbeszédben áll Mannheimmel, akinek kitüntetett problémája a történetileg-kronológiailag lényegében egyidejű Morus és Münzer nem-egyidejűsége. Így Mannheimnél Morus akozmikus radikalitása csak a platonizáló, a tiszta gondolatiságra épülő és hagyatkozó hagyomány folytatása, míg Münzerrel először tör át a voltaképpeni (modern) utópikus gondolat: az utópikus tett gondolata. Lásd ehhez Hidas Zoltán remek tanulmányát: „Az utópikus tett. Mannheim Károly utópiafogalmához”. In 2000, 2006. május, 58–64.
17. Lukács György: A regény elmélete. Dosztojevszkij-jegyzetek. Gond-Cura, Bp., 2009 (ford. Mesterházi Márton és Tandori Dezső), 271. skk.
18. Nyilván nem lehet, nemcsak valamilyen vélt vagy nagyon is valós volumenitás miatt nem, hanem mert a szent szöveghelyek párt-egyházi értelmezése szerint Marx az igazi Hegel. De Hegel eme megigazulásának szovjet – valójában mélyen orosz – története integrálja az orosz forradalmi demokrata hagyományt, inkluzíve Nyikolaj Gavrilovicsot is. Ian Fairley találó megfogalmazásával élve: „A bolsevizmus (…) a világszellem örökösévé válik: Oroszország lép Poroszország helyére.” Uő: „A fiatal Lukács dialógusai”. In Fordulat különszám (1985), „Lukács György 1885–1971”, 7.
19. Lukács György: „A bolsevizmus mint morális probléma”. In uő: Történelem és osztálytudat. Magvető, Bp., 1971, 17.
20. Lásd ehhez a magyar nyelvű szakirodalomból Vajda Mihály, Hévizi Ottó, Fekete Éva vagy újabban Fekete Kristóf munkáit. Fekete Éva és Fekete Kristóf még a Regény elméletének „transzcendentális otthontalansága” és a kései esztétika otthontalanság koncepciója között is elsősorban a kontinuitást emelik ki, meggyőző módon.

Itt jegyezném meg: némileg sajnálatos, hogy a ’transzendentale Obdachlosigkeit’ magyar fordításaként a ’transzcendentális otthontalanság’ honosodott meg. Az ’Obdachlosigkeit’ radikálisabb-szörnyűbb, mint az otthontalanság; inkább a ’hajléktalanság’ adja vissza. Aki otthontalan, még nem feltétlenül hajléktalan; a hajléktalan viszont mindig otthontalan, s még több, illetve még kevesebb is annál…

21. Ernst Bloch: „Nyomok” (ford. Simon-Szabó Á.). In 2000, 2019. november, 35.
22. Mely önkényesen megalkotott imaginárius történet különös módon visszautalhat (ténylegesen vagy ukronikusan) Lesznai Anna és Lukács György híres pengeváltására a bolsevizmus messianisztikus igényei kapcsán. Lesznai évtizedekkel későbbi visszaemlékezése szerint: „»Jó, mondtam, az emberek üdvözülni fognak, ha ti megváltjátok a világot, de mi lesz a többi kreatúrával? Mi lesz a növényekkel, állatokkal? Tudod, hogy én nem akarok nélkülük üdvözülni.« Mire Lukács azt mondta: »Még a kövek is üdvözülni fognak.«” Vezér Erzsébet, Karádi Éva (szerk.): A Vasárnapi Kör. Gondolat, Bp., 1980, 55. Még távolabbról pedig kézenfekvő a messianisztikus allúzió egy korábbi Lukácsra, ugyanis 19, 37-40-re (vö. különösen: „Mondom néktek – felelte –, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!”)

Köszönöm Tóth-Barbalics Istvánnak, hogy minderre felhívta a figyelmemet.

23. Walter Benjamin: „A történelem fogalmáról” (ford. Bence György). In uő: Angelus Novus. Magyar Helikon, Bp., 1980, 964.