Kavicsok közt egyre

 

A buszmegállóban papírzörgés, halott

avar hangja zavar meg, nem tudok nem

odafordulni. Hónapos szakáll indázik

egy fehér, papírvékony bőrrel borított

koponyacsont alatti arc körül. Kilélegzés,

belélegzés, mint egy földközelben

maradt vagy leereszkedett kondenzcsík kanyarog

papírok, nedves nejlonszatyrok, ázott vászonzsákok

között. Dermesztő a szag. A hideg nem hogy

elnyomja, hanem ércbe vagy kőbe önti

a bűz tolakodó, mégis szemérmes tömbjét.

A tengeri kagylókká dagadt kézkörmökön

virít a gomba, madárkéz szorítja a szatyor

fülét. Bugyborékolás, savanyú fehérbor

csíkja szivárog a száj széléről az arcra,

gyenge jéghártyává fagy, könnyű lenne

betörni. Megszólít a test, mond valamit.

Két kezembe fogom a másik, vénáktól dagadó

kézfejet, húsvörös henteskéz, húslében

ázott, legyalult íve, mint egy formázásra

váró munkadarab. A kéz érzéketlen,

fogom, most már húsbárd, kezdeni kell

vele valamit. Nem fér bele több pénz,

néhány fémdarab lapul benne, mint

az ismeretlen tengerpartról gyűjtött

kavicsok. Ezeken a kavicsokon, akár

eldobom őket messze, akár magamhoz

veszem őket, nem múlik semmi.

 

 

 

Elhasonulás

 

Leültem egy zöld műanyag székre

a teraszon. A hat ívelt borda, ami

a háttámaszt formázta, mélyen

bevágódott a hátamba. A karfák

némiképp elasztikus biztonságától

enyhén folyékony lett a testem,

mintha higanyt szorítanék keretbe.

Az ülésnek fekvés jellege lett, semmi

szilárd pont nem volt lenéznem

az alsókert mályvákkal ültetett

síkjára. Egy szajkó is épp akkor

rikoltott, amikor tennem kellett

valamit. Nem tehetett róla a madár,

hogy aki felállt a székről, nem volt

ugyanaz, mint aki ráült épp az előbb.

 

 

 

Nem voltunk betegek

 

A lomtárban nem volt sok levegő.

A tároló falán a penészes vonalak

furcsa folyóábrák, rengeteg

látogathatatlan szigettel. Egy

szánkó vasrudak és lécek között

lógatta kötelét egy kerék nélküli

babakocsi öblére. A kocsiban festékes

dobozok olajfoltos alja, belül kiszáradt

fehér pocsolya, mosatlan

ecset, az összeragadt ecsetszálak

sprőd figyelmeztető jelek. Nem volt

bent szél, egy leeresztett biciklikerék

mégis pörgött, mintha mókus

vagy patkány hajtotta volna, láthatatlan.

Lehetetlen volt folyamatosan lélegezni.

Mégis úgy lepte meg a tüdőt a tér,

mint a végtelen dohányzás kátrány-

rétege. Minden holmink egy kiselejtezett

kórház fantomfényében villant,

mintha minden tárggyal valaha gyógyítottak

volna, pedig sosem voltunk betegek.