Kavicsok közt egyre
A buszmegállóban papírzörgés, halott
avar hangja zavar meg, nem tudok nem
odafordulni. Hónapos szakáll indázik
egy fehér, papírvékony bőrrel borított
koponyacsont alatti arc körül. Kilélegzés,
belélegzés, mint egy földközelben
maradt vagy leereszkedett kondenzcsík kanyarog
papírok, nedves nejlonszatyrok, ázott vászonzsákok
között. Dermesztő a szag. A hideg nem hogy
elnyomja, hanem ércbe vagy kőbe önti
a bűz tolakodó, mégis szemérmes tömbjét.
A tengeri kagylókká dagadt kézkörmökön
virít a gomba, madárkéz szorítja a szatyor
fülét. Bugyborékolás, savanyú fehérbor
csíkja szivárog a száj széléről az arcra,
gyenge jéghártyává fagy, könnyű lenne
betörni. Megszólít a test, mond valamit.
Két kezembe fogom a másik, vénáktól dagadó
kézfejet, húsvörös henteskéz, húslében
ázott, legyalult íve, mint egy formázásra
váró munkadarab. A kéz érzéketlen,
fogom, most már húsbárd, kezdeni kell
vele valamit. Nem fér bele több pénz,
néhány fémdarab lapul benne, mint
az ismeretlen tengerpartról gyűjtött
kavicsok. Ezeken a kavicsokon, akár
eldobom őket messze, akár magamhoz
veszem őket, nem múlik semmi.
Elhasonulás
Leültem egy zöld műanyag székre
a teraszon. A hat ívelt borda, ami
a háttámaszt formázta, mélyen
bevágódott a hátamba. A karfák
némiképp elasztikus biztonságától
enyhén folyékony lett a testem,
mintha higanyt szorítanék keretbe.
Az ülésnek fekvés jellege lett, semmi
szilárd pont nem volt lenéznem
az alsókert mályvákkal ültetett
síkjára. Egy szajkó is épp akkor
rikoltott, amikor tennem kellett
valamit. Nem tehetett róla a madár,
hogy aki felállt a székről, nem volt
ugyanaz, mint aki ráült épp az előbb.
Nem voltunk betegek
A lomtárban nem volt sok levegő.
A tároló falán a penészes vonalak
furcsa folyóábrák, rengeteg
látogathatatlan szigettel. Egy
szánkó vasrudak és lécek között
lógatta kötelét egy kerék nélküli
babakocsi öblére. A kocsiban festékes
dobozok olajfoltos alja, belül kiszáradt
fehér pocsolya, mosatlan
ecset, az összeragadt ecsetszálak
sprőd figyelmeztető jelek. Nem volt
bent szél, egy leeresztett biciklikerék
mégis pörgött, mintha mókus
vagy patkány hajtotta volna, láthatatlan.
Lehetetlen volt folyamatosan lélegezni.
Mégis úgy lepte meg a tüdőt a tér,
mint a végtelen dohányzás kátrány-
rétege. Minden holmink egy kiselejtezett
kórház fantomfényében villant,
mintha minden tárggyal valaha gyógyítottak
volna, pedig sosem voltunk betegek.