Kojot

A burokra gondolok, a rózsaszín lavórra,

a konyhai csapra, a Pierre et Gilles képre.

A sötétszürke novemberre,

mikor a holdfény felé tartott röntgenképen át

néztem bordáid közé,

te meg úgy jártál a szobában,

mint egy céltalanul bolyongó kojot.

Olyan voltál, mint egy kiégett

neonreklám a sivatagban,

láncra vert gepárd az autópálya mellett,

lekötözött szemű sólyom

a dohai reptér gyorséttermének asztalán,

kopott szőrű, csont és bőr teve

a kínai nagy fal alatt a parkolóban.

Nanking

Megpróbálkoztunk ezzel a várossal,

de nem hagyta magát.

Egy forgószéken ültél,

az útkereszteződés közepén,

felhőkarcolók között.

Talpad a betonon,

lángok tenyeredben,

nehézvörös királyliliomok.

Farkasszemet néztél egy galambbal.

Egy kibelezett tóparti házba mentünk,

ahova baglyok és fecskék költöztek.

Hosszú, viharos nyár volt.

A fehér zajt hallgattuk,

a hullámokat, a kárókatonákat.

A víz illatától új ágakat növesztett

a babiloni szomorúfűz.

Meteor

A sós éjszakák neonnarancs ketrecrácsai,

a kezed árnyéka a vakfehér falon.

Kojotfej, mandulafa,

kitátott szájú tűzkígyó.

Harcolunk, Jákob az angyallal.

Kifordul a csípőcsont,

felszakadnak az inak,

az erek, mint túlmelegedett laptop kábelek,

csíkokat égetnek a belső szervekre.

Kitekert végtagokkal vonaglunk a padlón,

a vetített, reménytelenül kék ég előtt.

Bordáidon kinyílnak a hússzínű rózsák.

Mellkasod mutatod, ujjaid között a kettéhasított fügét.

Felülről nézve mindig távolibb az arcod.

Fénycsíkot hagysz magad mögött

a lakás előtti lépcsőfordulóban,

mint egy zuhanó égitest.

Nem lehet nem nézni azt, aki itt se volt.