Kifliért

2.

Onnan indulni, ahonnan még nem túl hosszú a sor, ha az ötödik ember is beáll, akkor már nem éri meg otthagyni a pékárus pultot. Pedig amúgy sem vesz igazán semmit, „nekünk nincs szükségünk semmire, igaz papus?”. És elégedetten megtörölgeti az orrát, már a hatodik ember áll be, úgyhogy zacskóba tesz két vizes kiflit. Nem ér hozzájuk, pedig kesztyű van rajta, de hát a kesztyűre is odatapad a kosz meg a vírus. Ha hazaér, azonnal le kell fertőtleníteni mindent, mert jön a gyerek is, akkor aztán az mindent összenyal. Sóhajt, megszámolja az embereket. Négy. Azért már érdemes most megindulni. […]

4.

Hazafele a buszról, ahogy leszáll (pedig csak egy megálló, de „nem bírják már a lábaink, igaz papus?”) becsusszan a bokája a busz és a járda közötti résbe. A szalagok egy pillanatra szétfeszülnek, az ízület azonban nem enged, mintha reccsenne, aztán a testrész visszaugrik eredeti pozíciójába. Semmit nem vesz észre belőle, csak egy pillanat az egész, este talán borogatni kell. Azért kíméli, inkább a másikat terheli egy darabon, de a bicegéstől a csípője kezd fájni, hát inkább abbahagyja és számol. Négy, öt, hat, majd visszafele is – a ritmus biztonságot ad, elvonja a figyelmet a bokáról.

5.

Már a sarokról érezni a füstszagot, „miatyánk kivagy a mennyekben, add, hogy ne a Gáborka legyen”, csak nem gyújtja fel a lakást a gyerek, a papus vigyáz rá, figyel. Vagy ha elaludt, akkor baj van, elszoktak ők már a kicsi gyerekre való vigyázástól, jaj, csak egyszer bízza rájuk az anyja, akkor se tudnak normálisan […] vagy a vasaló maradhatott bedugva? Ha magára gyújtotta a Gáborka a lakást… de hát nem gyújtotta, nincs is annak még annyi esze. Még csak öt, de olyan kis okos, valahogy kiügyeskedte a gyufásdobozt. Csak menne már gyorsabban a láb, csak ne fájna a csípő, alig halad, a bérház körbeöleli az udvart hatvan éve, lyukas a közepe „lukas a hasa, látod Gáborka?”, onnan tör most felfele a nagy feketeség, próbálja benyelni az ég, de nem megy neki, gomolyogva száll feljebb és feljebb.

6.

Az udvar közepén szabályos tüzet raktak, annak a lángját veri most a hirtelen kapunyitástól beszaladó szélroham a házfalaknak, úgy tűnik, az égig ér, hatalmas lángoszlop, a tetejére könyvek, babák, az aljára bútorok, zongora, szőnyegek hajítva. „Istenem, a Gáborka, a Gáborka felgyújtotta”, szúrni kezd a mellkasa, aztán a szeme, egy, kettő, három, aztán vissza, a ritmus biztosítja a dolgok egyenletes haladását, előre, aztán vissza. A füsttől nem látni semmit, köhögnie kell, de nem mer, megtámaszkodik a hatvanéves házfalban, előre biceg, a másik lábat terhelni, „jaj, a papus, a gyerek”, hogy találja így meg őket, nem lát semmit, szúr a szíve, kapkodja a levegőt „Gáborka, Gáborka, valaki segítsen, az ott az én unokám, kisunokám, gyere ide”, ott tipeg a Gábor, meg a papus, nézik a tüzet, valami furcsa fehér ruhában vannak, nem is látni az arcukat, el van takarva a ruhával, hosszú cső van a kezükben, azzal permeteznek valamit a házfalakra, járkálnak a lakásokba, kihordják a bútorokat, a tűzre vetik. Az egyik fehérruhás észreveszi, odamegy hozzá, de ez nem a Gábor, nem is a papus, kiabál, nem érteni, mit mond. Befele omlik a házfal, fekete, hatvan éve perzselődik, tisztul a földi purgatóriumban. Mondanak valamit, de csak a zúgást, semmi mást, egyre erősebben, a tűz hangját. De hát ez az ő otthona, hova menjen? Csak a fényképeket, az aranyakat, ha kihozhatná. Elszégyelli magát – „meg a Gáborkámat, a Gáborkát”.

1.

Onnan indulni, ahol nem veszik észre, ahogy kioson. A nővérek élelmesek, egy ideje sokkal jobban figyelik. Onnan indulni, a második és harmadik szoba sarkáról, onnan nem látszik a porta, fél tízkor ezek még kvaterkáznak a nővérszobán. Elmegy a boltba kifliért „ugye papus, az a kedvencünk”, megtörli az orrát, huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc, ha eléri a harmincat akkor gyerünk, ki az ajtón. […] Lehet, a lányáékhoz is felugrik, visz ezt-azt, nem látta a Gáborkát régóta, az anyja szerint már jó nagy lett, diplomaosztója volt, „igaz, papus, pedig milyen kicsike még”, hiába ötéves a gyerek, ilyen ügyes, jól neveli az anyja.

3.

Haza kell menni, haza. Ugyanolyannak tűnik minden utca. Az egyikben is emberek, a másikban is. Egy ideje mindent elfelejt, nem tudni, hol a haza. Valahol a bolt körüli utcákban, egy megállót kell menni csak, de hogy melyik busszal. Az ötössel, talán. Nem baj, „úgyis megösmerem, ha látom, igaz papus?”. Nekivág az utcának, a Gáborkának vette a kifliket, örülni fog a gyerek, uzsonnára lekváros kifli, csak a gyerek lakjon jól, „nekünk a papussal úgysem kell semmi”. […]

Tolom a bringát

Tekerem a bringámat és arra gondolok, hogy mi lenne akkor, ha nem ez lenne, ami most van. A szél erősen csapkodja a hajamat, teljes testtel taposom a pedálokat, de úgy tűnik, nem nagyon haladok, pedig a Tanár úr fél hétkor elkezdi mindig a műhelykurzust, „pontos, mint az istennyila”, Csónakos így fogalmaz, aztán kisöpör három göndör tincset a homlokából és rágyújt. Nem mondom meg neki, hogy a kontaktlencse-gyárból jövök, ahol tizenkét órákat húzok le, hogy „legyen pénzem elmenni ebből az országból”, így, pontosan ezzel a szófordulattal megtömve a hátizsákom, pedig semmi kedvem sincs dolgozni, jobban mondva így ezt a „könnyű fizikai munkát”, ami lerohasztja az agyam, de Csónakost nem is érdekli semmi, csak arról tud hadoválni, hogy innen egyenesen az eltéig vezet az út, két nap a jelentkezésig, mivan, mikor adom már le, és akkor elképzelem megint, hogy mi lenne, ha nem az lenne, ami most van, de ilyet nem tudok elképzelni. Nem megy. Persze a Csónakos könnyen dumál, mert ír és azért kap pénzt, hogy az agyát használja és sokkal okosabb, mint én, én még azt sem tudom elképzelni, hogy lehet valami olyan is, ami éppen most nincs.

Tekerek, hajtom a férfivázas bringát, azt gondolom, lehet, hogy a csipogással kísért élet való nekem, a kéziszkennerezés, doboz pakolás, hogy legyen pénzem az agyamból élni, nem a „könnyű fizikai munkából”, amit Zsuzsika néni végez huszonöt éve, aki a tápláléklánc csúcsán áll a gyárban, legalábbis a disztribúciós területen, a „DCben”, magyarul. Már látom a Csónakos hátát az Ibolya Presszó teraszán, éppen a kikért sörét kortyolgatja, nem ül le, mert nem ül le sosem, körülnéz, lehúzza a felét, nekem meg elkezd viszketni a térdem, úgyhogy majdnem leesek a férfivázas bringámról, ahogy kifarolok elé, centiken múlik, hogy nem kaszálom el a lábát, „hülye vagy”, ordít rám, nincs erőm ellenkezni, minek is akarnék, mikor igaza van. „Tanár úr?”, int a fejével, hogy még nincs, úgyhogy kikötöm a bringát, azt képzelem, hogy a kutyám, mondjuk egy szép agár vagy egy dobermann, a kutyák állítólag hasonlítanak a gazdáikra, mint az örökbefogadott gyerekek a szüleikre, akkor nekem inkább egy spániel kellene, közben elszégyellem magam, hogy a kutyák meg a gyerekek egy hasonlatban, addig Csónakos folyamatosan beszél, nem figyelek rá, Zsuzsika nénin gondolkozom, hogy mikor elvettem az asztaláról egy közös dobozt, amibe pakolni kell, akkor megállt a gyár, néma csendben dolgoztunk tovább tíz percig, tudtomon kívül megrövidítettem Zsuzsika nénit, sőt az egész DC-t, de főleg azért mégis inkább Zsuzsikát, aki immáron huszonötödik évét tapossa a gyárban, igaz, nem mindig csak ezen a területen dolgozott, ide két évvel ezelőtt helyezték át, mikor még csak nyolcan végezték azt a munkát, amit mi most nagyjából ötvenen csinálunk, de ez naponként változó, hogy mennyien vagyunk, mindenesetre nem nyolcan, ahogy a főnököm állítja, akinek, ha jó szögből nézed hátulról, akkor pont pillangó alakban folyik ki a segge két partja a csípőnadrág szorításából, „szép darab pillangó”, a Tomi mindig ezen röhög, „ízléstelen vagy”, sziszegem és meglököm a vállát, miközben visszaindulok dolgozni, merthát bizony ízléstelen a Tomi, aki hasonlóan fest deréktájon, mikor dobozokat emelget. A Csónakos megrángatja a karom, „figyelsz?”, bólintok, közben nézem, hogy hol a Tanár úr, mire a Csónakos mutogatja a telefonját, hogy itt biztos nincs, máshol van a műhely, de írt nekünk a csoportba, ideje egy jobb telefont beszereznem, egy ájfont, megrántom a vállam és megigazítom a szoknyámat, hirtelen citromfűszag csapja meg az orrom, vagy lonc, akác – ezeket sohasem tudom megkülönböztetni teljesen egymástól. Elindulunk gyalog a Reviczky utcába.

Négy perc séta a Ferenciektől a Kálvinig, életem során nagyjából százhuszonhatszor tehettem meg ezt a távolságot, ide jártam középiskolába a környékre, az anyám azt akarta, hogy ne a külvárosi kisegítő iskolákban nyeljem a port az udvaron, hanem a szmogos műfüvön csináljam a hóangyalt télen, értelmiségi szülők értelmiségi gyerekei között, akik ugyanúgy kidobálták egymás tolltartóját az utcára és rágyújtottak a harmadik emeleti mosdóban, az egy másik dolog, hogy mindeközben harminc különböző tanár próbálta megtanítani nekik a másodfokú egyenletet, nem a szorzásnál tartottunk, mint a Hengersoron, hát én ezt szépen kikerültem, átugrottam, mondhatni, mint most a kutyaszart a Kecskeméti utcában, tolom a bringám és szívom be a masszív citromfű, lonc vagy akácillatot, itt a belváros szívében, messze a gyártól, egy háromórás intellektuális kikapcsolódás felé tartva.

A Csónakos megáll egy kirakat előtt és megigazítja a haját gyorsan, megnézi a rúzsát, közben a táskáját a földre hányja, egyszer így hagyta el mindenét, hónapokig járt a kormányablakba az új igazolványaiért, megkérdezem tőle, hogy emlékszik-e rá, rögtön elkezd káromkodni („ja, bazdmeg”), megbeszéljük újra, hogy ugyan kinek kellhet az a sok plasztikkártya, meg hogy mit csinál vele. Ez is olyan dolog, amit nehezemre esik elképzelni, mert nem létezik, és ami nincs, azt sosem tudom vizualizálni, hiába erőlködöm rajta, a Csónakos tárcája valahol egy szemétégetőben zsugorodik, miközben a plasztikkártyák megolvadnak, majd örökre eggyé válnak a műbőrrel. Tovább indulunk, elkezd cseperegni az eső, Csónakos botladozik először a térkövekben, aztán a szerelmi sztorijaiban, én meg arra gondolok, hogyan fogok Wittgensteinről beszélgetni a csippantással telítődött agyammal, nem jut eszembe semmi, csak a „betanított munkások”, ahogy sziszegi a fülembe Tomi, úgy, mintha ez a világ legnagyobb sértése lenne, „addig jó, amíg csak diákként vagy itt”, ezzel rögtön hatalmas terhet pakolva rám a jövőbeni elképzeléseimet illetően, mondjuk, eddig nem terveztem maradni pár hónapnál tovább, vannak sokkal rosszabb helyek sokkal rosszabb pénzért, legalábbis ezzel nyugtatom magam, meg hogy legalább a kreativitásom pihen, de most belegondolok, hogy milyen lenne nyolctól tízig a reggeliszünetet, tíztől egyig az ebédszünetet, egytől négyig a nap végét várni, évtizedekig ebben a monoton rendben élni az életet, szóval belegondolok, és nem érzek semmit. „Ez is csak egy élet, nem?”, ezt válaszolom Tominak és arrébb tolom a munkakocsim.

Csónakos rágyújt, és arról beszél, hogy mi lesz a következő regényében, vagy hogy milyen színű lesz a haja a jövő hónapban, már nem vagyok benne biztos, de így utólag meg már elképzelni sem tudom rendesen, közben kiráz a hideg, az ég hirtelen borul be, az előbb még csak szemerkélő eső átáztatja a pólóm, tolom a bringámat, Csónakos a könyvével takarja az arcát, miközben befordulunk a Reviczky utcába.