Külföldiek a kelet–nyugati kereskedelem lengyel rejtekútjain

Bevezetés helyett álljon itt két példa:

1) Marian Sanchez részt vett az 1936–39-es spanyol polgárháborúban, majd Franciaországban internálták. Miután besorozták a francia hadseregbe, 1940-ben német hadifogságba esett, de Vichybe szökött. A helyi BMW-leányvállalat alkalmazottjaként 1942 novemberében Varsóba küldték, ahol a Luftwaffe egyik autószerelő műhelyében dolgozott „Ekkor […] Sanchez a németektől határátlépési engedélyeket kapott, amelyekkel néhányszor Párizsba utazott. Ott különféle divatcikkeket vásárolt, ezeket később Varsóban adta el…”.1

2) Alceo Valcini, olasz újságíró és Lengyelország jó ismerője, 1945 decemberében Rómából Varsóba utazott, hogy az ottani olasz követségen dolgozzék: „Katowicében azzal az égető problémával szembesültem, hogy valahogyan lengyel pénzt kell szereznem. Egy lengyel vasutas […] gúnyos mosollyal válaszolt a kérdésemre: »Vegyen magához néhány narancsot és majd meglátja!« Mit jelentsen ez? – töprengtem, miközben öt naranccsal a táskámban elhagytam a pályaudvart. […] Egy élelmiszerbolt kirakatához értem. Az üveg mögött csokoládék, bonbonok karácsonyi játékok, gyertyák és narancsok hevertek egymás hegyén-hátán. A gyümölcspiramison az ár: 260 z³oty. Kissé bizonytalanul kérdeztem a boltosnőtől:

– Úgy látom, 260 z³otyért ad egy kiló narancsot.

Az asszonyból kitört a nevetés:

– Maga tréfál, 260 darabja! Csak nem akar valamit eladni?

Félénken átadtam a narancsaimat a boltosnőnek. Megtapogatta és megszagolgatta a gyümölcsöket, majd így szólt:

– 200 z³oty darabjáért, megfelel?

– Csodálatos! – válaszoltam és türelmetlenül vártam az ezer z³otymat. […]

Egy közeli étterembe mentem, amely tömve volt emberekkel, akik kedvükre ettek, ittak. […] Az előétel és egy pár vodka után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy valóban Lengyelországban vagyok. Másfél narancsból nemcsak, hogy a számlára, de még a borravalóra is futotta.”2.

Megszoktuk, hogy a lengyel állampolgárokra mint feketekereskedőkre tekintsünk. Ám amint azt e két példa is mutatja, az olyan tényezők együttese, mint a hiánycikkek birtoklása, azok sikeres adásvételének lehetősége, az együttműködésre hajlandó kereskedelmi partnerek és végül a nyereséget biztosító árkülönbségek megléte elegendő ahhoz, hogy a nemzeti hovatartozás, a társadalmi helyzet, sőt, még a vasfüggöny is veszítsen jelentőségéből! A háború utáni Lengyelországban a legtöbbek által vágyott dolgok épp a vasfüggöny túloldaláról származtak: úgy a luxusáruk, mint a „kemény” valuták és az arany. E két utóbbi alkotta – fontos befektetésként – a Lengyelország és a „kapitalista” külföld közötti feketézés stabil elemeit, míg a választék többi része módosult az időszak, a szükségletek, a fogyasztási minta és a lengyel állampolgárok nemzetközi mobilitásának függvényében. Ha a nyereség egy bizonyos szint „fölé emelkedett, megnövekedett az illető termék behozatala. Ez alatt a szint alatt viszont az import akár nullára is csökkenhetett.”3

Már a háborút követő első években elkezdtek kialakulni a fogyasztási igényeket nagyban befolyásoló utánzási mechanizmusok4, többek között azoknak a külföldi, különösen nyugati termékeknek az esetében, amelyek mind az egyéni, mind a kollektív szükségletek skáláján kimagasló értékkel bírtak. E magas státuszú javak forrása – kivált az 1950-es és 1960-as években – kizárólag a külföld volt, ahol az árak sokkal alacsonyabbak voltak, mint Lengyelországban. A nyugati termékekkel (textíliák, órák, autók stb.) való ellátás olyan csatornákon keresztül történt, amelyek működtetésében külföldiek is részt vettek. A „nyugatiak” segítségével lebonyolított kereskedelem jelentősége csak az 1970-es évek elején, a lengyel állampolgárok mobilitásának növekedésével, a belföldi valutás boltok hálózatának kiépítésével és az üzleti élet „dollárosításával” csökkent. Ezek a változások ugyanakkor a valuta-transzfer növekedéséhez vezettek.

Habár a „kapitalista” külföldiek részvétele a Kelet és Nyugat közötti zugkereskedelemben nem vált a Lengyel Népköztársaságban általánossá, mégis akadt néhány tényező, amely hozzájárult a forgalom növekedéséhez. A viszonylag fejlett magánszektor (kereskedelem, termelés, szolgáltatások) keresletet támasztott termelőeszközök (gépek, félkész-termékek), illetve luxuscikkek és befektetési javak iránt. Az 1970-es évek óta Lengyelországban kettős valutarendszer működött, amely egyrészt növelte a nyugati valuták iránti keresletet, másrészt pedig azok hivatalos és feketepiaci ára közötti különbséget is rögzítette. Fontos szerepet játszott még a lengyel társadalom viszonylag nagy nemzetközi mobilitása, továbbá a nagyszámú emigráns, akik szoros kapcsolatot ápoltak hazájukkal.

Itt kell megmagyaráznunk a címben szereplő „külföldiek” kifejezést. Tulajdonképpen nem a nemzeti hovatartozás számított e vonatkozásban, hanem az útlevél, amely a vasfüggöny átlépését lehetővé tette. Ezért szerepel a transznacionális gazdasági tevékenységekről szóló rendőrségi jelentésekben számos európai és Európán kívüli, néha egészen egzotikus ország, mint Brazília, Mexikó vagy Kongó. Ám attól, hogy valaki brit vagy francia útlevéllel igazolta magát, még nem kellett feltétlenül „igazi” britnek vagy franciának lennie. Gyakran olyan, korábban lengyel polgárok vettek részt az illegális cserében, akik valamely kapitalista ország állampolgárságával rendelkeztek. Akárcsak az „igazi” nyugat-európaiak, ők is megfelelő tudással, kapcsolatokkal és elosztócsatornákkal bírtak. Nem csoda tehát, ha az 1956 és 1989 között keletkezett rendőrségi iratokban gyakran bukkannak fel efféle „külföldiek”.5

A valutacsempészet üldözésével foglalkozó hivatalnokok utalnak arra, hogy a zsidó közösség tagjai nagy arányban fordulnak elő az elkövetők között. A hatvanas évek végéig valóban gyakran bukkantak fel „zsidó hangzású” nevek a nyomozati és bírósági iratokban. Nehéz azonban megmondani, hogy valóban túlreprezentáltak voltak-e, vagy a hatóságok reagáltak túlérzékenyen. Sok minden utal arra, hogy inkább a második feltételezés az igaz, mindenesetre a zsidó elkövetők 1968 után eltűntek a valutacsempészetről tudósító jelentésekből.

Különösen az 1950-es és 1960-as években (de később is) a Nyugatról hazatelepülő lengyelek különleges jogait használták fel, hogy azok „tulajdonát” vámmentesen vigyék be az országba. Az ilyen ügyletek némelyikének keretében szó szerint több tonna borsot, polietilént, műbőrt, kozmetikai cikket vagy műszőrmét hoztak be. Lengyelországban aztán ezeket részben a feketepiacon terítették, részben pedig állami nagykereskedelmi központoknak adták el.6

Nem számított ritkaságnak, hogy azon lengyelek, akik rendelkeztek a megfelelő engedélyekkel (pl. tengerészek, diplomaták, sportolók), maguk szervezték meg a lengyelországi piacot és kapcsolatot tartottak a külföldi „kereskedelmi képviselőkkel” (úgy lengyel menekültekkel, mint született németekkel vagy franciákkal), akik logisztikai feladatokat (áruk és arany vétele/eladása, pénzváltás) láttak el. Ez nem ritkán valódi, nemzetközi „kereskedelmi társasaságok” alapításához vezetett, amelyek – ehhez kétség sem férhet – mindkét oldal számára kifizetődően működtek. A rendőrök Stefania Biegunnak, az 1970-es évek elején vámvétséggel megvádolt, ismert lengyel sífutónőnek a noteszában több száz bulgáriai, ausztriai, NSZK-s, olaszországi, norvégiai, finnországi, csehszlovákiai, svájci, és amerikai „üzleti kapcsolatot” találtak.7

Engem elsősorban azok a külföldiek érdekeltek, akik maguk is aktívan részt vettek a kereskedelmi tevékenységben és személyesen lépték át a lengyel határt. Közöttük éppúgy találunk diplomatákat, mint sportolókat, kamionsofőröket, kereskedőket, tengerészeket és – legnagyobb számban – turistákat. Ez utóbbiak nagyon hasonló stratégiákat alakítottak ki – különösen az 1960-as években –, mint a lengyel „kereskedelmi turisták”. Az újságíró Romuald Teyszerski így írja le Katowice pályaudvarát 1968-ban: “Óriási embertömeg szaladgált fel s alá. A külföldiek nyugodtan ültek a pályaudvar csarnokának falánál, a mieink idegesen próbálgatták a pólókat, […] gyűrhetetlen ingeket. Az eladók – magyarok, csehek, jugoszlávok, osztrákok – tökéletesen tisztában voltak az aktuális árakkal. […] Később az ismerőseim elmagyarázták, hogy itt ez a szokásos kép. Mivel Katowicében találkoznak a »Nyugatról« érkezők (a külföldi turisták legtöbbször innen kezdték lengyelországi kirándulásaikat), minden vonatérkezést alkudozás követ. […] A lényeg, hogy gyorsan eladják az árut, gyorsan pénzhez jussanak és továbbutazzanak Lengyelországon keresztül. […] Az ide érkezőket ismerőseik értesítik az itt működő piacról, amelyhez még a pályudvar épületét sem kell elhagyni.”8

Ha a magánemberként beutazó osztrákok, olaszok vagy németek többsége az 1970-es években fel is adta ezeket a stratégiákat és egyszerűen pénzt hoztak magukkal Lengyelországba, Jugoszlávia állampolgárai egészen az 1980-as évek végéig folytatták ezt a fajta kereskedelmet. Habár az Olaszországból és Ausztriából származó aranyérmék cseréjére specializálódtak, egyetlen lehetőséget sem szalasztottak el, hogy hasznukat növeljék: egy részük árut hozott, pl. Bécsben vett olcsó kvarcórákat, mások valutát csempésztek be, amelyet helyben váltottak be lengyel kereskedőknél. Lengyelországban a legszívesebben ezüstöt vásároltak, szocialista valutát, amelyet Bécsben adtak tovább… és öltönyöket. A „Bytom” üzemekben, amelyek ezeket gyártották, úgy kalkuláltak, hogy abból a 400 millió z³otyból, amely az 1986. évi árbevétel volt, 100 millió a külföldiektől származik. Nem csoda: a legdrágább öltönyt, amelyet átszámítva valamivel több mint 20 dollárért adtak el Katowicében, Belgrádban minden gond nélkül tovább lehetett adni 100 dollárért.9

Noha az 1980-as években Lengyelországban is emelkedtek az árak, de még így is alacsonyabbak voltak, mint Magyarországon vagy Jugoszláviában, amelynek polgárai „mindent [megvettek], amit lehetett: gyapjút, díszítőszalagot, gombokat és alsóneműt. Lehetőség szerint egy tucat, vagy még annál is több alsónadrágot, blúzt, mindenféle pulóvert […] Továbbá cipőket, autóalkatrészeket, elektromos és elektronikus készülékeket, textíliát és kötöttárut”.10 Egyre gyakrabban lehetett hallani azt a megjegyzést, hogy a magyar Katowicében, a jugoszláv pedig Krakkóban tükörképe a budapesti Keleti pályaudvaron üzletelő lengyelnek”.11

A legtöbb nyugati turista, aki a Lengyel Népköztársaságot – különösen az 1960-as években – felkereste, csak alkalmanként vállalkozott ilyen kereskedelmi tevékenységre és akkor is anélkül, hogy kiterjedt hálózatot alakított volna ki, vagy használt volna. Ezekben az esetekben a forgalom (és természetesen a nyereség) is viszonylag szerény volt. Annak érdekében, hogy e kettőt növeljék, azok a külföldiek, akik szakmai vagy családi okokból rendszeresen látogattak a Lengyel Népköztársaságba, gyakran helyben alapítottak „kereskedelmi vállalatot”, állandó lengyel partnerekkel. Pl. Jean Théophile Girardot, a General Electrics képviselője néhány éven belül (1968–1970) kb. 35 kilogrammnyi aranyrudat és 7.000 tízrubeles aranyérmét vitt be Lengyelországba és 170.000 dollárt csempészett ki.12 1969- ban Chrzanow-ban (Dél-Lengyelország) letartóztattak egy iparost, aki olasz kamionsofőrökkel dolgozott együtt. Az olaszok többek között szintetikus drágaköveket hoztak neki (amelyeket később ékszerészek átalakítottak), továbbá néhány száz méter orthalion-anyagot, amelyből lengyel szabók az 1960-as évek végén hihetetlenül közkedvelt esőkabátokat gyártották kisiparilag.13

Az a csoport, amely az egész háború utáni időszakban úgy az áru-, mint a devizakereskedelemmel a legintenzívebben foglalkozott, a külföldi tengerészeké volt. A gdyniai kikötő 1945 júliusának közepén történt üzembe helyezése, valamint egy kicsit később Gdañsk és Szczecin kikötőinek megnyitása a lengyel és külföldi kereskedelmi és halászhajók előtt az áruk és valuták olyan mértékű beáramlására adta meg a jelet, amelynek még a sztálinizmus sem tudott gátat vetni. A kikötők voltaképp a vasfüggönyön tátongó lyukak voltak, lengyel viszonylatban pedig bizosan ezek a lyukak voltak a legnagyobbak. A nemzetközi nagypolitika pillanatnyi helyzetétől függetlenül indultak lengyel hajók Nyugatra és érkeztek nyugati hajók Lengyelországba. Lengyel halászhajókon 1952-ig nyugat-európai, elsősorban holland tengerészek is dolgoztak és a lengyel hajóflottának a sztálinizmus idején is stabil támaszpontjai voltak Nyugat- Európa kikötőiben, többek közt Ostendében és Cuxhavenben. A Balti-tenger első kompja Gdyniát kötötte össze Trelleborggal már 1946 áprilisától. Az 1960-as évek vége, 1970-es évek eleje nemcsak az áru-, hanem a személyszállításban is robbanásszerű fejlődést eredményezett. További, Lengyelországot Skandináviával összekötő kompvonalak megnyitása is jelentősen segítette a feketepiac fejlődését. Ebben nemcsak a lengyelek, hanem a németek, dánok, svédek és finnek is aktívan részt vettek.14 A lengyel flotta mellett, amelyet nem kereskedelmi flottának, hanem ironikusan „kereskedő flottának” neveztek, más zászlók alatt hajózó legénységek is foglalkoztak csempészettel.15

A külföldi tengerészek kereskedelmi ténykedéséről (mindenekelőtt a finnekéről és a svédekéről) már közvetlenül a háborút követő időszakban említést tesznek. Az 1950-es évek végétől az állambiztonsági szervek jelentéseiben külön rovatot találunk ezzel a címmel: „Kapitalista flották tengerészeinek érintkezése a helyi lakossággal”.16 Nem is csoda, hisz már 1955-ben havonta 7-8 ezer külföldi tengerész kötött ki „Hármasvárosban” (Gdañsk, Gdynia és Sopot által alkotott városegyüttes – a ford.), Szczecint pedig 3 ezer külföldi hajós érte el. A szovjet kikötővárosokkal ellentétben e kikötők teljes szabadságot kínáltak, a hajósok szabadon mozoghattak és kapcsolatba léphettek a lakossággal. Ezt különösen gyakran megtették a nyugatnémet tengerészek, akiknek egy része „erről a területről származik és családi kapcsolatai és ismerősei vannak itt” (1965). Az amerikai legénységekben szolgáló számos lengyelnek sem okozott problémát, hogy Hármasvárosban vagy Szczecinben ismeretségeket kössön. Kimondottan szoros kapcsolatokat is kialakítottak a lengyel kikötővárosok lakosaival (különösen hölgyekkel) a különböző nemzetiségű tengerészek, akik svéd, görög, panamai vagy libériai zászló alatt hajóztak.17

A lengyelekkel fenntartott állandó kapcsolatnak köszönhetően mind az igényeket, mind pedig az árakat és árfolyamokat jól ismerték.18 Ha ugyanis a lengyel valuta legális úton történő beszerzése – a hivatalos árfolyam miatt – nem volt kifizetődő, tömegméretű illegális kereskedelmet folytattak és a feketepiacon váltottak pénzt.19 Az aranycsempészet az egész háború utáni időszakban állandó bevételi forrást jelentett. A második gazdaságnak ez a szektora azonban nagyon magas kockázattal járt, továbbá jelentős befektetéseket és jó elosztóhálózatot igényelt; ezért a tengerészek többsége a hagyományos árucsempészésre specializálódott. Az ötvenes években az ékszerek iránt volt a legnagyobb érdeklődés, 1956–1960 között a kozmetikai cikkek, elsősorban a kenőcsök vezették a listát. 1958 és 1966 között a karóráknak volt konjunktúrája, az 1960-as években a textiláruknak, az esőkabátoknak és a mesterséges drágaköveknek.20 A hetvenes évek elején megkezdődött a kvarcórák és a zsebszámológépek tömeges csempészete. Érdemes itt megemlítenünk, hogy az árut – az aranytól és az óráktól a parókáig és a rágógumiig – szakosodott cégek szállították, amelyeket többnyire külföldön élő lengyelek vezettek és amelyek olyan nyugat-európai kikötőkben, mint Hamburg, Kiel vagy Rotterdam székeltek.21 Ennek eredményeként a külföldi áruk kínálata akkora volt a Balti-tenger partján, hogy ezen termékek itt jóval olcsóbbak voltak, mint az ország más részein.

A külföldi tengerészeknek természetesen csak egy része foglalkozott illegális árutranszferrel, pénzt ugyanakkor majd mindannyian a feketepiacon váltottak. A pénzváltás stratégiái a Balti-tenger partján 1945 óta fejlődtek ki. Fontos körülmény volt a hivatalos és az illegális árfolyam közötti különbség közvetlenül a háború utáni Lengyelországban, amely a beutazókat (esetünkben a tengerészeket) visszatartotta attól, hogy a hivatalos bankok és pénzváltóhelyek szolgáltatásait igénybe vegyék. Ahogyan 1946 novemberében feljegyezték: a Szczecinben és Gdañskban található, ilyen tranzakciókkal hivatalosan foglalkozó húsz pénzintézetből tizenkettő 1945 szeptembere óta „eladások hiányában” egyetlen váltást sem hajtott végre. Az adóügyi egység sokkal több valutát foglalt le kereskedőknél, mint amennyit azok hivatalosan vásároltak.22 Kétség sem férhet hozzá, hogy hasonló tevékenységek egészen 1989-ig folytatódtak.

A tengerészek, a kamionsofőrök vagy a kereskedők, akik a fent tárgyalt tevékenységekkel foglalkoztak, természetesen tisztában voltak a kockázattal, amelybe a letartóztatás is beletartozott. Tulajdonképpen majdnem csak azokról az esetekről tudunk, amelyeket a rendőrség felderített. Voltak azonban olyan foglalkozási csoportok is, amelyek egyrészt nagyon jó logisztikai összeköttetésekkel rendelkeztek az illegális kereskedelem folytatásához, másrészt pedig olyan előjogokkal bírtak, amelyek különleges védelmet biztosítottak nekik. A háború végétől gyakorlatilag egészen a nyolcvanas évek végéig születtek jelentések arról a kiterjedt arany- és valutakereskedelemről, amelyet a külföldi diplomaták űztek. Itt sem figyelhetők meg szabályszerűségek: a csempészet éppúgy érintette az olasz vagy a finn diplomáciai alkalmazottakat, ahogyan Irán, Brazília vagy Mexikó követségeinek dolgozóit.23

Egyrészt a külföldi követségek a nyolcvanas évek végéig fenntartási költségeik jelentős hányadát feketepiaci valutaeladások segítségével fedezték. A rendszer újból és újból – valahányszor devizahiány lépett fel – felfigyelt erre a problémára. A hetvenes évek végén számos panasz érkezett követségekre és külföldi cégekhez, hogy a legálisan beváltott pénzeszközök még a lengyel alkalmazottak bérét sem fedezik. Vélhetően legalább ötmillió dollár került csempészúton a varsói feketepiacra.24

Másrészt a Varsóban tartózkodó diplomaták, immunitásuk által védve és kihasználva a vámvizsgálatok alóli mentességüket, saját hasznukra is részt vettek feketepiaci ügyletekben. Egyáltalán nem csak kivételes esetek voltak ezek, ezért a forgalom mértékét is érdemes közelebbről szemügyre venni. Például a mexikói nagykövetség egyik munkatársa, Conchita Partillo, amíg hazájának varsói képviseletén tartózkodott, „személyesen vagy más munkatársak segítségével” 165 kilogramm aranyrudat és 2,4 kilogramm rubel- aranyérmét hozott be.25 A brazil követségen dolgozott egy lengyel munkatárs, akinek a feladata már 1949 óta a feketepiaci valutaügyletek intézése volt. A lokális üzlet hamar nemzetközivé terebélyesedett, amikor az ügyletek már a diplomáciai képviseletek között zajlottak és lengyel közvetítők nélkül bonyolították őket. Brazil diplomaták „nagy mennyiségű aranyat csempésztek be, amelyet dollárért eladtak, hogy azt kicsempésszék az országból és Brazíliában ismét aranyat vásároljanak érte”.26 Az 1960-as évek közepén a varsói rendőrök felderítették, hogy az aranyérmékkel folytatott ügyletekben még maga az olasz nagykövet is érintett!27

A külföldi diplomaták „szolgáltatásainak” palettája meglehetősen széles volt és nagyban függött a lengyelországi helyzettől. Argentína varsói konzulátusának munkatársai például az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején egyfajta „Western Union”-ként vagy bankként működtek. A lengyelek nagy összegeket fizettek be z³otyban, ezeket a konzulátus (feketepiaci árfolyamon) átváltotta dollárra és Argentínában kifizette, egy svájci bankszámlára utalta vagy helyben őrizte. A jutalék elérte a 25%-ot is! A lengyelek pedig Varsóban vagy más városokban adták el a diplomaták által szállított valutát.28

A legnagyobb keményvaluta-összegeket azonban, különösen az 1970-es és 1980-as években, a kapitalista államok azon „egyszerű” polgárai hozták Lengyelországba, akik egyre nagyobb számban látogattak el ide. (1970-ben 279,3 ezer fő, 1974-ben 672,1 ezer fő; 1978-ban 983 ezer fő, 1982-ben a hadiállapot idején 388 ezer fő, 1986-ban 745,9 ezer fő, 1989-ben 1588 ezer fő). A feltételek nagyon kedvezőek voltak. A hivatalos árfolyam és a feketepiaci ár közötti különbség óriási volt, ahogyan a kemény valuták iránti igény is (és az ország „dollárosításának” folyamán egyre csak növekedett). Az államnak a turisták a valutájukból épp csak annyit adtak el, amennyi minimálisan szükséges volt a tartózkodáshoz, a maradékot pedig többszörös árért a feketepiacon váltották be. Partnert találni gyakorlatilag semmilyen nehézséget nem jelentett: az 1970-es évek óta nemcsak a „hivatásos kereskedők” és hagyományos segítőik, mint például a ruhatárosok, pincérek, taxisofőrök, prostituáltak és pultosok, hanem számos alkalmi kereskedő, többek közt egyetemisták, de még iskolások is váltottak pénzt. A nyolcvanas években e sorok írójának egy ismerőse, aki Varsó legelegánsabb szállodájában dolgozott pultosként, arról számolt be, hogy ő a valutakereskedelemben már csak az egyik utolsó láncszem: egy „keményvalutás turista” az első váltási ajánlatot a repülőn vagy a határátkelőn kapja és amikorra a szállodába ér, már érkezett hasonló a repülőtér, illetve a pályudvar személyzetétől, taxisoktól, recepciósoktól és hordároktól is.

Miközben a külföldi látogatók 1971. évi nemhivatalos valutaváltásainak mértékét tízmillió dollárra becsülték, 1977-ben ez valószínűleg már elérte a 120 millió dollárt, a hivatalos felvásárlás viszont ugyanebben az évben 23%-kal csökkent. Az így szerzett z³oty egy részéből – becslések szerint nyolc milliárdból – a külföldiek az illegális pénzváltásnak hála rendkívül olcsó bőrárukat, ezüstöt, gyermekruhát stb. vettek. A rezsimet nem pusztán az a tény bosszantotta, hogy e folyamat tovább szűkítette a belső piacot, hanem az is hogy „a nemzeti termék megfelelő ellenszolgáltatás nélkül került ki a kapitalista külföldre”.29

Végezetül szólnunk kell még egy különleges, az anyagi javak cseréjében részt vevő csoportról, a külföldi diákokról és ösztöndíjasokról. Különösen az 1960-as években a „kapitalista” ösztöndíjasok többsége olyan országokból származott, mint Ghána, Afganisztán, Nigéria, Kongó vagy Etiópia. Olyan útlevéllel rendelkeztek, amely lehetővé tette számukra a vasfüggönyön való átjutást. A lengyel ellenőrök arról panaszkodtak, hogy ezek a diákok rendszeresen kereskedelmi utakra mennek, különösen Nyugat-Berlinbe, ahol textíliákat és autókat (főképpen Volkswageneket) vásárolnak. A vám elkerülése végett a lengyeleknek (akiktől gyakran a vásárláshoz szükséges pénzt kapták) nem eladták az autókat, hanem bérbeadták korlátlan időre.30 Kétségtelen, hogy hasonló jelenségek egészen az 1980-as évek végéig fennmaradtak.

1989 fontos határpont a „kapitalista” külföldiek által folytatott kereskedelemben is. Egyrészt ez év májusában olyan hivatalos pénzváltó irodák nyíltak, amelyek majdnem a feketepiaci árfolyammal megegyező árfolyamokat kínáltak. 1989 elejétől a lengyelek megszorítások nélkül utazhattak külföldre. Az útlevél-előírások liberalizálása azonnali hatásokkal járt; lengyelek milliói indultak útnak Nyugat és Kelet felé. Ezeknek az expedícióknak a fő célja olyan valuták beszerzése volt, amelyek lehetővé teszik a túlélést Lengyelországban a villámsebesen növekvő infláció és a hamarosan beköszöntő hiperinfláció idején. Az otthon őrzött útlevél lehetővé tette, hogy birtokosa Ausztriába vagy Nyugat-Berlinbe utazzék. A „lengyelpiacok” a nyugat-berlini Potsdamer Platzon vagy a bécsi Mexikoplatzon hirtelen Európa legnagyobb feketepiacaivá nőtték ki magukat és „a Keletről érkezett kereskedők bebizonyították a megdöbbent lakosságnak, hogy ők a jobb kapitalisták”31.

Hogy valóban jobb kapitalisták lettek volna, ebben nem vagyok egészen biztos. Néhány megjegyzést azonban megkockáztatnék. Először is, az útlevél 1989 előtt olyan eszközt jelentett, amellyel nagyobb lyukakat lehetett vágni a vasfüggönyön, mint ahogyan azt gondolni szoktuk. Másrészt, valahányszor nyereségről volt szó, az ideológiai különbségek és konfliktusok csekély (vagy épp nullával egyenlő) szerepet játszottak. Senki sem kényszerítette az említett diplomatákat, tengerészeket, kereskedőket vagy turistákat zugkereskedelemre. E tevékenység mértékét természetszerűleg nehéz felbecsülni, az ugyanakkor kétségtelen, hogy nagyobb volumenű volt, mint sok hivatalos szerződés és ügylet. Meggyőződésem, hogy az 1989 utáni sikeres átalakulást a már korábban előkészített alapoknak köszönhetjük. Az alapkövek némelyikét még illegálisan, a vasfüggönyön keresztül szereztük be.

FORDÍTOTTA KELLER GYÖRGY

  1. Archiwum Instytutu Pamiêci Narodowej w Warszawie (A Nemzeti Emlékezés Archívuma, Varsó) (a továbbiakban: AIPN), 00231/195 t. 1, Informacja na temat Mariana Sancheza (Információ Marian Sanchezről), 3 VI 1955, Bl. 63–64.
  2. A. Valcini, Bal w hotelu „Polonia”, (Bál a Polonia szállóban) Varsó, 1983, 17–18. o.
  3. „Wiadomoœci Celne” (a továbbiakban: WC), 8, 1973, S. 8. A 70-es években a dollár feketepiaci árfolyama 100 és 130 z³oty között mozgott. Kereskedelmi tevékenység segítségével 800 z³otyt lehetett keresni egy befektetett dollárral.
  4. J. Misala, Nieoficjalna wymiana handlowa obywateli polskich z zagranic¹ (Lengyel állampolgárok külfölddel folytatott illegális kereskedelmi tevékenysége), Varsó 1989, 4. o.; K. Karcz, Efekt naœladowania zewnêtrznych wzorców konsumpcji jako czynnik utrudniaj¹cy sterowanie spo¿yciem indywidualnym (Külföldi fogyasztási szokások utánzása mint az egyéni fogyasztás ellenőrzését nehezítő tényező), in: Narzêdzia polityki gospodarczej i spo³ecznej w procesie kszta³towania konsumpcji. Ogólnopolska konferencja naukowo–dydaktyczna Katedr i Instytutów Obrotu Towarowego i Us³ug Uczelni Ekonomicznych, Ustroñ, wrzesieñ 1987 r. (A gazdaság- és társadalompolitika eszközei a fogyasztás alakításának folyamatában. A kereskedelmi főiskolák áru- és szolgáltatáscserével foglalkozó tanszékeinek és intézeteinek tudományos-oktatási konferenciája Ustroñ, 1987. szeptember), 1. kötet, Katowice 1987, 201–205. old.
  5. Két példa: 1969. III. 23-án a Berlinből induló vonaton őrizetbe vették Wincenty Szachniewicz 76 éves lengyel származású francia állampolgárt. Többek között 1473 aranyérme, 2000 USD, 18.800 CAD volt nála. Családjánál egyebek mellett párszáz aranyérmére, néhány tízezer USD-ra, 311 esőkabátra és 140 méter ripszanyagra bukkantak. AIPN, KG MO, 35/1740, Bl. 12, 1969. IV. 10. 1976 februárjában a francia állampolgárságú Czes³aw Piszczeck mint az olsztyni valutaüzérek fő szállítója bukott le. Lengyelországban ékszereket és kristályokat vásárolt, amelyeket Franciaországba vitt. AIPN, KG MO, 4068, Bl. 3.
  6. AIPN, Ministerstwo Spraw Wewnêtrznych II (Belügyminisztérium II) (a továbbiakban: MSW II), 4369, MSW Nyomozóirodájának információja, Nr. 123/64, 2.11.1964, fol. 214 f. 1963-ban pl. egyes lengyel „vállalkozók” egy Kanadából hazatelepülő személy megbízásából előzőleg átmosott pénzen 4000 szivacshengert vettek a Német Szövetségi Köztársaságból és tizennégy tonna műanyagot Angliából.; uo., fol. 21 f.; AIPN, MSW II, 4368, MSW Nyomozóirodájának információja, 1964, fol. 92. Az 1960-as években Londonban működött egy Stanis³aw Klocek által működtetett cég „Polex” néven, amely erre a hazatelepülési transzferre specializálódott. 1963/64-ben Józefa und Tadeusz Kuligowski nyugdíjasok saját tulajdonukként hoztak be 2,3 millió z³oty értékben többek között sminkkészleteket, körömlakkot és műbőrt Lengyelországba. AIPN, MSW II, 4370, Bl. 206–207.
  7. S. M. Jankowski, Przemytnicy z³ota (Aranycsempészek), „Ÿycie Literackie”, Nr 5, 4.02.1973. 1976 elején kezdődött Varsóban egy per egy arannyal és valutával nagyban kereskedő csoport tagjai ellen. Az egyik vádlott, Wiktor Mêtlewicz, 1963-tól 1973-ig Varsó és Bécs között 502 millió z³oty értékben mozgatott aranyat és devizát, a csoport egy másik tagja egymilliárd (!) z³oty értékben tette ezt. Azzal vádolták, hogy 96.000 dollárt, 113.920 darab húszdolláros aranyérmét, 15.000 darab ötrubeles aranyérmét és 2.245 kg tömbaranyat szerzett meg, illetve kapott további értékesítés céljára. „Pontosabban”, teszi hozzá nagyvonalúan az ügyész, „ebből az aranymennyiségből 80 kg-t le kell vonni, mert bár ez is beérkezett az országba, de az arany nyugat-európai árának ugrásszerű emelkedése okán újból kicsempészték”. Mindez lehetetlen lett volna, ha nem állt volna rendelkezésre Nyugaton is a szükséges hálózat. B. Seidler, Krach wyznawców Midasa (Midas híveinek csődje), in: „Ÿycie Literackie”, 1976. 2. 4.
  8. R. Teyszerski, Z³ote jajo po polsku (Az aranytojás lengyelül), in: „Kierunki”, Nr. 36, 1968. 9. 8.
  9. Ugyanott: Na zarobek do Polski (Lengyelországba menni pénzt keresni) in: „Polityka”, Nr. 11, 1985. 3. 16.
  10. Turyœci zagraniczni na „handlowych szlakach” w Polsce…
  11. D. Tresenberg, Przemyt lub s³otê (Csempészés vagy esős idő), in: „Panorama”, 1987. 9. 8.
  12. M. Bekaj³o, Doigra³eœ siê amatorze (Vesztettél, te amatőr), in: „Ÿycie Literackie” (1971), Nr. 23; APW, KWar. PZPR, 30/VII–43, Bd. 49, Információ Varsó fővárosi körzet devizabűnözéséről 1970–1972, fol. 68 f.
  13. AIPN, KG MO, 35/1740, Bl. 14.
  14. A tengeri utazás és szállítás fejlődéséről lásd: W. G. Str¹k, Kronika Polski na morzu 1918–1989 (Lengyelek a tengeren 1918–1989. Krónika), Warschau–Allenstein 1996; Vö: R. Górniak, Most promowy miêdzy Polsk¹ i Szwecj¹ (Tengeri híd Lengyelország és Svédország között), in: WC (1973) Nr. 8, S. 19–21.
  15. Herder-Institut Marburg (HIM), Pressearchiv, P 6211, Item 3691/58, Soviet goods smuggled into Poland.
  16. AIPN Gdañsk (AIPN Gd.) 0046/158/2, KW MO w Gdañsku, Sprawozdania miesiêczne i kwartalne za lata 1955–1959.
  17. AIPN Gd. 0046/70, Jelentések 1965-ből.
  18. AIPN Gd. 305/70, J. Kenig, Zwalczanie przestepczoœci przemytniczo dewizowej marynarzy PRL na przyk³adzie spraw zrealizowanych przez Wydzia³ II i Wydzia³ Œledczy KW MO w Gdañsku w latach 1970– 1980, W. Szko³a Oficerska MSW im. FD, Legionowo 1981, Bl. 27–28.
  19. AIPN BU 1583/736, Bl. 6, Cudzoziemcy z pañstw kapitalistycznych, przebywaj¹cy w Polsce czasowo, 1955.
  20. Uwagi dotycz¹ce rozmiarów i metod przemytu w ruchu morskim (Megjegyzések a tengeri úton történő csempészet mértékéről és módszereiről), in: WC (1970), Nr. 1, S. 14 f. Z.B. 1968-ban esőkabátokat találtak a „Malmi” nevű finn és az „Ilona” nevű nyugatnémet hajón, a brit „Baltic Sun”-on pedig egy jókora szállítmány szintetikus kőre bukkantak. AIPN GD. 0046/70, Bl. 193–194. Más példák az 1960-as évekből: AIPN Gd 003/121/1, Bl. 343; AIPN Gd 003/121/2, Bl. 207–208.
  21. . B. Piastowicz, Marynarz wci¹¿ siê bawi (A tengerész folyton szórakozik), in: „Biuletyn Szkoleniowy” GUC, Nr. 41, 1969 április, 1–6. oldal. A tengerészek közvetítőiknek gyakran adtak valutát és olyan címeket, amelyekre a megrendelt árukat el kellett küldeni; J. Olszewski, Waluciarze i przemytnicy (Valutaüzérek és csempészek), in: TL, Nr. 129, 1971. 9. 5.
  22. Új Akták Archívuma, (a továbbiakban: AAN), Urz¹d Rady Ministrów (A Minisztertanács Hivatala) (a továbbiakban: URM), 5/639, fol. 2–4.
  23. AIPN, MSW II, 4369, A Nyomozóiroda információja, 1964, fol. 120 f.; ebenda, 4370, Az MO Nyomozóirodájának információja, 10.3.1965, fol. 89.
  24. AAN, Komitet Centralny PZPR (A Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága), (a továbbiakban: KC PZPR), XIA/511, A kapitalista valuták feketepiaci árfolyamának társadalmi-gazdasági aspektusai, 1978. 11. 2., fol. 9 f.
  25. Archiwum Pañstwowe miasta sto³ecznego Warszawy (Varsó Fővárosi Archívum) (in der Folge: APW), Komitet Warszawski PZPR (A PZPR Varsói Bizottsága) (a továbbiakban: KWar. PZPR), 30/VII–43, Bd. 49, Információ Varsó fővárosi körzet devizabűnözéséről 1970–1972, fol. 68 f.
  26. B. Seidler, Krach wyznawców Midasa…
  27. AIPN, MSW II, 4370, Bl. 10–13, Informacje Biura Œledczego, 1965.
  28. AAN, Komisja Specjalna do Walki z Nadu¿yciami i Szkodnictwem Gospodarczym (Különbizottság a visszaélések és a gazdasági szabotázs leküzdésére) (a továbbiakban: KS), 1328.
  29. AAN, KC PZPR, XIA/511, A kapitalista valuták feketepiaci árfolyamának társadalmi-gazdasági aspektusai, 1978.11.2., fol. 12.
  30. Archiwum Pañstwowe w Krakowie (Állami Levéltár, Krakkó), Komitet Wojewódzki PZPR (a LEMP vajdasági bizottsága), 443 (51/VI/83), KW MO, Analiza socjologiczno-operacyjna zagadnienia studentów z krajów afro-azjatyckich i kapitalistycznych (30. VI. 1966–30. VI. 1968), (Szociológiai-operatív elemzés az afrikai-ázsiai és kapitalista országokból érkező diákok kérdéséről) Bl. 209, 225–226, 229; P. Gaszto³d-Señ, Arabscy studenci w Warszawie po 1956 r., (Arab diákok Varsóban 1956 után) in: Cudzoziemcy w Warszawie 1945–1989, (Külföldiek Varsóban, 1945–1989), szerk. P. Pleskot, Varsó, 2012, 70.
  31. Najwiêkszy supersam Europy (Európa legnagyobb önkiszolgáló üzlete), in: WC (1990), Nr. 49–50, S. 19. A berlini Lengyelpiachoz lásd: U. Weber, Polenmarkt in Berlin. Zur Rekonstruktion eines kulturellen Kontakts im Prozess der politischen Transformation Mittel- und Osteuropas, Neuried 2002; M. Irek, Der Schmugglerzug Warschau–Berlin–Warschau. Materialien einer Feldforschung, Berlin 1998.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.