A hős

Íme, mit is tett még, s mit tűrt ez a nagyszerü férfi,
bent a gyalult lóban, melyben mi, a legderekabbak,
ültünk, csúnya halált s vészt víve a trójaiakra.1

(Homérosz: Odüsszeia, VI. ének – Devecseri Gábor fordítása)

Már majdnem két hete voltak bezárva, a helyzet reménytelen volt.

– Parancsnok – mondta az erős Antiklosz, suttogva, nehogy lepleződjenek –, már nem bírjuk tovább, adjuk meg magunkat!

Odüsszeusz a trójai osztagra gondolt, amely egy percre sem tágított a ló patája mellől. Ha megadják magukat, az kettőt jelentethet: vagy rögtön meghalnak, vagy kegyetlenül megkínozva megalázzák őket Ílion falai közt. Mindkét lehetőség keresztbe tett volna a legutóbbi zseniális ötletének. Körülnézett; szinte elmerültek a saját székletükben, amely nem tudott kifolyni a lóból, hála a padlót és a ló hasát – a lakásukat – szigetelő első osztályú fenyőgyantának. Tudta, hogy már nem tartanak ki sokáig, de nem adta fel. A félhomályban Menelaoszra pillantott, aki azóta, hogy összevesztek Aiasz temetésén, úgy viselkedett, mint egy seggfej, és szinte meg se szólalt. Mint az esztelen küldetés parancsnoka, ezredszer is belekezdett a mesébe a Trója falain túl rájuk váró gazdagságról, Helénáról, a szűkölködés utáni bőséges sarcról, az istenek teljesülésbe menő ígéreteiről és végül az argoszi nemzetség folt nélküli bátorságáról. A katonák némán, oda se figyelve meredtek maguk elé. Váratlanul csattanás hallatszott, mintha valaki a csapatot naphosszat gyötrő legyek millióiból csapott volna agyon egyet. Zárszóként még megemlítette a nagy Athéné – a hadicsel hivatalos támogatója – kegyeit, valamint az értékes közreműködést, amelyet Poszeidón Laokoón halála érdekében kifejtett.

– Öt napja nincs semmi ennivalónk – morogta valaki az üreg aljából.

– Ó, tényleg? – kérdezte Odüsszeusz, elszántan belemarkolva a fekáliába, hogy egy egész légyraj kezdett el zümmögni, ami a többi jelenlévő katona figyelmét is felkeltette. – És akkor ez mi? – Azzal egy színpadias mozdulattal a szájába tett egy maroknyit, és szép lassan rágni kezdte, az undor legkisebb jele nélkül. Ugyanakkor – némán és teljesen eredménytelenül – Athénéhez fohászkodott, hogy a szájában lévő ürüléket változtassa gránátalmává.

A döbbent csendnek hamar vége szakadt.

– Napok óta nincs vizünk, a hőség könyörtelenül csonttá aszal minket, szomjan pusztulunk…

Odüsszeusz felismerni vélte a hangot: Traszümédész mondta Néleusznak. Gondolatban megátkozta; már bánta, hogy rábeszélte, mégse hajózzon haza Nesztórral.

– Adjátok ide a bilit – felelte, eldöntve, hogy nem fog meginogni.

Amikor a kezébe vette az edényt, köpött egyet. Mélységes hányinger fogta el, amely a nemes feladattól minden olyan halandót visszatartott volna, akiben nem buzog a hősi elhivatottság. Szó nélkül belekortyolt, majd továbbadta követőinek:

– Tessék, igyatok belőle mindannyian… Aztán több panaszt ne halljak.

A ló gyomra kavarogni kezdett: az éhező görögök többsége a padlón tapogatott élelem után, bátor vezérüket utánozva. Mások arról a megtiszteltetésről beszéltek, amit az jelent, hogy ihatnak az amforából. Odüsszeusz az egyik sarokba ment, és nekidőlt annak, ami kint a paripa szügyének felelt meg. Elgondolkodva pillantott Mérionész bilincseire, aki három nappal azelőtt annyira szenvedett a klausztrofóbia rátörő rohamaitól, hogy már ott tartott, önkéntelenül is elárulja magukat az őrszemeknek. Odüsszeusza arra gondolt, ha megölnék, lenne friss húsuk. De végül is belátta, hogy fontos életben hagyniuk, mivel ő volt a küldetés lakatspecialistája, és könnyen lehet, hogy nélküle nem tudnák kinyitni a várkaput.

Mindent jól átgondolt, egészen a szigeten hagyott Philoktétészig meg a tévedhetetlen íjáig, amellyel az éjszakai őrséget terítik le, ha a ló a falakon belül lesz. Ezzel majd kettőt üt egy csapásra: beteljesül a jóslat, és Philoktétész is kárpótlást kap, amiért az Égei-tenger kellős közepén, egy szigeten, több mint tíz évre magára hagyták. Eddig rendben is van, de a tömérdek akadályt senki se látta előre: hogy lehetett volna megjósolni, hogy Laokoón és Kasszandra hány eszközt vet be azért, hogy késedelmet szenvedjenek a mindenféle hivatalos jogosítványok, például az eredetigazolás hitelesítése, a szakértői vélemények, a vámhivatali engedélyek, vízumok és jóváhagyások, amelyek birtokában sor kerülhet a lónak a városba történő bevitelére. Ahhoz nem volt elég az élelmük, hogy a bürokrácia efféle útvesztőiben túléljenek. Másrészt egy szót se szólhatott, mert eddig a pillanatig a városban senki sem erőltette igazán a fizikai vizsgálatot; legfeljebb kósza ötletként merült fel, hogy verjék szét a lovat fejszével vagy lökjék a tengerbe… Apollón megsértett papjának az elképzelései.

ő, Odüsszeusz, Laertész fia, Ithaka királya vállalta a kockázatot, és látta, hogy minden előnyösen alakul. „Tegnap kifütyülték Kasszandrát a templomban; ma két kígyó elbánt a mániákusan intézkedő pappal és a két fiával. Már közel vagyunk. Nem szabad feladni a reményt” – gondolta.

Tűnődéseit a lakoma utáni első hányások szakították félbe. Az étkezés az epe és a mocsok szagával vonta magára a figyelmét. Sok akháj térdelt a padlón, és ontotta ki gyomortartalmát a légykoncert hangjaira. Odüsszeusz megkérte őket, hogy csökkentsék a hörgéseik hangerejét, mert a trójai őrség mint mindig, most is feszülten figyelt. Ebben a pillanatban arra lettek figyelmesek, hogy odakint valaki a deszkákat döngeti, és hogy egy női hang Mérionészt szólongatja.

– Ki lehet ez? – döbbent meg Odüsszeusz.

Menelaosz odahajolt az egyik szellőzőnyíláshoz.

– A feleségem, az a kurva – mondta rémülten. – Istenek! És a lakatos feleségének a hangját utánozza!

Mérionészre, aki úgy rázkódott, mint egy őrült, és dülledt szemmel követelte, hogy engedjék szabadon, rávetette magát két danaosz. Odüsszeusz odament egy másik nyíláshoz, hogy lássa, Heléna hogyan kezdi meg első körét a ló körül, elégikus dalokra fakadva. A hatás lehengerlő volt: kellett még egy harcos, hogy segítsen legyűrni a görcsökben vergődő klausztrofóbiást.

– Biztos megszállta valami – próbálta vigasztalni Odüsszeusz Menelaoszt, bár jól tudta, milyen erőszakosak a nők, ha nem bírnak magukkal (ugyanerről az istentől való megszállottságról néhány évvel később Télemakhosznak is beszélt), majd suttogva ráparancsolt az embereire. – Nehogy valaki közel menjen a szellőzőkhöz!

Kint az „elrabolt” nő a második körnél tartott. A hangja képes lett volna a méheket is odavonzani: „Menelaosz, Menelaosz, gyere már” – dorombolta, lassan riszálva a fenekét. Kevésen múlt, hogy a trójai őrség nem vesztette el a fejét, mert csak Parisz fenyegetően féltékeny pillantására tekintettel álltak ellen a vágynak, hogy rávessék magukat a buja királynőre.

– Az az átkozott trójai egy… – mordulta bele a lóba a feleségrabló szerető jelenlététől megsértett férj. A visszafojtott düh érzéketlenné tette a csábítás és a hízelgés iránt.

Közben az akhájok megérezték a veszélyt, és fegyvereiket felöltve éberen lesték az ellenség esetleges behatolási szándékát. Csakhogy a néhai nagy Hektór sógornőjének hangja valósággal megbabonázta őket. Odüsszeusz, tudva, milyen csapdát terveltek ki Trója védőistenei, ott maradt középen, Antiklosz mellett, akit a forróvérű nő éppen most, a harmadik körét róva kezdett szólongatni.

– Zeuszra, ez a feleségem! – suttogta Antiklosz, és kiejtette a kezéből a kardját. Diomédész ügyesen, még a levegőben elkapta. Odüsszeusz villámgyorsan leguggolt, kezét a bűzölgő szószba merítette, amely szinte bugyborékolt a padlón, és Antiklosz szájára tapasztotta, aki enélkül már ordítva hagyta volna el a rejtekhelyét.

– Legyen eszed! – súgta a fülébe, miközben lefogta. – Szentséges Pallasz, most segíts!

Antiklosz, egy hitvesi gyengédségre vágyakozó bika erejétől hajtva, nem volt hajlandó az irányítást átengedni Odüsszeusznak. Leteperték egymást. Szerencsére az őrség nem hallotta meg a zajt, mert elnyomták a nő varázslatos szavai: csak a csábító Heléna létezett a fülüknek. Parisznak ekkor elege lett polgártársai közönséges bókjaiból, úgyhogy megsarkantyúzta a lovát, és szeretőjét a nyeregbe kapva elvágtatott a város felé. Útközben majdnem fellökött egy hírnököt, aki határozott léptekkel közeledett azon az úton, amely újabban A Győzelem Lovának Sugárútja nevet viselte.

Az út névadójának belsejében Antiklosz és Odüsszeusz némán vívták földharcukat. Az előbbi „szarevőnek” nevezte a parancsnokát. Odüsszeusz „kötelező engedelmességet” meg a többi ilyesmit követelve védekezett. A legénység gyalázkodott, és a megszegett ígéreteket felhánytorgatva Antiklosz pártjára állt. Menelaosz nem nagy meggyőződéssel, de hű maradt Odüsszeuszhoz, és felajánlott két bikát tökéletes hekatombául, hogy Zeusz elejét vegye a lincselésnek, amivé ez a belharc – vagy inkább bélharc – elfajulni látszott.2 Diomédész, aki távolról sem volt annyira vallásos, mint a spártai, hű maradt a parancsszóra kötött kompromisszumokhoz. A csapat lázadókra és hűségesekre szakadt. A térdeplő Odüsszeuszt, Menelaoszt és Diomédészt körülállták a katonák, és nekik szegezték bronzfegyvereiket: látszott, hogy nem lesznek tekintettel semmire és senkire. Antiklosz fel is egyenesedett, kihúzta a kardját, és a hegyét diadalmasan Odüsszeusz torkának szegezte. Már csak a kegyelemdöfés volt hátra.

Hirtelen mindennek vége szakadt, mert a ló bordázata nagyot reccsent. A trójaiak, egy poros sisakforgójú és a kezében beviteli engedélyt lobogtató hírnök vezetésével nekiláttak, hogy a lovat a városfalakon belülre vonszolják. Az ügymenet a befejezéséhez közeledett. A lázadók, miután így megalázták a három vezért, leeresztették a fegyvereiket. Antiklosz, mintegy bocsánatkérően, mind a hármat vállon veregette, egyben letisztogatta a páncéljukra ragadt székletmaradványokat. Miután a parancsnokoktól hallgatólagosan kegyelmet kaptak, mindannyian a falnak vetették a hátukat, hogy erőt gyűjtsenek, mielőtt az alkonyat majd Ílionra önti homályos árnyait és a tragikus végzetet. Ezeket semmi más, csak a falánk tűzvész tudná fénybe borítani. Odüsszeusz győzött.

Ennek a jól ismert, de kicsavart és idealizált történetnek a remélt erkölcsi tanulsága nem más, mint annak bemutatása, hogy a cselekedetek során nem számít, csak az istenek kegye, illetve a parancsnokok forgandó szerencséje vagy (vitatható) agyafúrtsága. Továbbá, hogy mielőtt hozzálátnak a feladatuk végrehajtásához, minden egyes hősnek sok, de tényleg sok szart kell megennie.

FORDÍTOTTA KŐRIZS IMRE

JEGYZETEK

1. A novella El héroe címmel az El Espectador netes folyóiratban jelent meg 2012 decemberében.

2. 1 Később, amikor az ígért felajánlás teljesítése elmaradt, Menelaosz hetekre Egyiptomban rekedt.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.