Utca. Terített asztal. Néhány mulató férfi és nő
FIATALEMBER Emlékezzünk ma, tisztelt elnök úr,
Az emberre, akit jól ismerünk,
Akinek viccei, sztorijai,
Fontoskodóan éles replikái,
Csípős asztali megjegyzései
A társalgást jócskán élénkítették,
És szétkergették a sűrű homályt,
Melyet ma a legragyogóbb agyakra
Ocsmány vendégünk ültet, a ragály.
Két napja még a közös nevetésünk
Dicsőítette svádáját; kizárt,
Hogy miközben vidáman lakomáztunk,
Elfelejtettük Jacksont… Most üres
A karosszéke, mintha visszavárná
A mókamestert – ám ő már alászállt
A hűvös földbe, végső lakhelyére…
Habár az ékesszóló nyelv, a győztes,
Nem hallgatott el lent a sír porában;
De sokan élünk még, és minekünk
Nincs okunk szomorkodni. Nos, javaslom,
Igyunk e férfi emlékezetére,
Vidáman csengjen a pohár, s rikoltsunk
Úgy, mintha élne.
ELNÖK Első volt, aki
Kihullott körünkből. Némán igyunk
Az ő tiszteletére.
FIATALEMBER Ám legyen!
Mindannyian szótlanul isznak
ELNÖK (Marynek) A hangod, kedvesem, szilaj tökéllyel
Idézi a hazai népdal ízét;
Énekelj, Mary, csüggesztően hosszan,
Hogy aztán esztelenebbül mulassunk
Még nála is, akit egy látomás
A földi tartományból kiszakított.
MARY (énekel)
Volt idő, hogy szép hazánkat
Béke lelke járta át:
Hívek lepték el vasárnap
Isten büszke templomát;
Gyermekdal szólt messzezengőn,
Hangos volt az iskola,
Csillogott fényes mezőkön
A sarló s a gyors kasza.
Mára kiürült a szószék;
Iskolánkon néma zár;
Gondozatlan a mezőség;
Puszta a sötét határ;
S a falu, mint porig égett
Ház, mered ránk üszkösen –
Minden csöndes. Csak a sírkert
Mozdul, nem csitul sosem.
Percről percre hoznak újból
Hullát, hullát, s aki él,
Nyögdécselve lép, s az Úrtól
Végre irgalmat remél!
Percről percre több a sírhant,
És a sírok, mint riadt
Nyáj birkái, sűrű sorban,
Szűk telken szoronganak!
Ha életem tavaszában
A ragály orvul megöl –
Te, kit annyira imádtam,
Kinek csókja dús gyönyör –
Kerüld holttestét Jennydnek,
Könyörgök, ígérd meg ezt,
Holt ajkát száddal ne illesd,
Útját messziről kövesd.
Aztán hagyd el ezt a tájat!
Indulj bármilyen uton,
Oda, ahol lelked láza
Elcsitul, s te megnyugodsz.
S mikor majd elmúlt a járvány,
Látogasd meg sírkövem;
Jenny kitart Edmond jobbján
Bár hazája rég a menny!
ELNÖK Köszönjük, mélyen érző, tiszta Mary,
Köszönjük e keserű dalodat!
A pestis, úgy látszik, múlt századokban
Hegyes-völgyes hazád is látogatta,
S panasznyögéstől voltak hangosak
A folyók és patakok partjai,
Vizek, melyek ma békében, vidáman
Folynak hazád vad édenén keresztül;
A szörnyűséges év, amelyben annyi
Gyönyörű s bátor áldozat esett el,
Emléknyomot nem hagyott, egyedül csak
A szürkén egyszerű pásztordalok
Mélabújában… Nem, annyira semmi
Sem keserít mulatság idején, mint
A panasz, ha visszhangot ver szívünkben!
MARY Bár ne daloltam volna sohasem
Szüleim kunyhójának küszöbén túl!
Szerették hallgatni Maryjüket;
Olykor mintha magamat hallanám,
Ahogy dalolok a szülői házban.
De a hangom akkor volt édesebb: mint
Az ártatlanság hangja…
LOUISE Nincs divatban
Manapság az ilyen dal! Bár igaz,
Vannak még puha lelkek, olvadóban
A női könnyektől, vakhitűek.
Ez biztos benne, hogy könnyes szeme
Ellenállhatatlan – de hogyha látná
Milyen komikus látvány, mosolyogna
Saját magán. Walsingham úgy dicsérte
A lármás északi széplányokat: na,
Erre ez itt nyafog nekünk. Utálom
A skótok fakón sárgálló haját.
ELNÖK Hallgassátok: kocsikerék zörög!
Kordé jön, holttestekkel megrakva. Egy néger hajtja
Louise rosszul lett; szavából ítélve
Azt hittem, benne férfiszív dobog. Bár
Tény – a szelídnél gyöngébb a kegyetlen,
És rettegésben él, ki szenvedélyes.
Mary, locsold föl. Térjen csak magához.
MARY Nővére bánatomnak, szégyenemnek,
Borulj mellemre.
LOUISE (föleszmélve) Huhh, egy szörnyű démont
Álmodtam: feketét, fehér szeműt…
Kordéjára hívott. Hullák feküdtek
A deszkán – s földöntúli, iszonyú
Nyelven locsogtak nekem valamit…
Áruljátok el: álom volt-e mindez?
Járt erre kordé?
FIATALEMBER Jézusom, Louise,
Légy jókedvű – közismert, a mi utcánk
Biztos búvóhely a halál elől,
S háborítatlan hely a lakomákhoz;
De jól tudod, ez a fekete kordé
Szabadon járhat bárhol jog szerint,
És át kell engednünk! S most te figyelj,
Walsingham: nos, hogy elejét vegyük
Meddő vitáknak, női ájulásnak,
Dalolj nekünk egy szabad, eleven dalt,
Ne skót bútól csöpögős éneket!
Szilaj, bacchusi nóta kell ide,
Mely habzó kupák mellett született.
ELNÖK Olyat nem tudok. Elzengek helyette
Egy himnuszt a pestis tiszteletére –
Éjjel írtam, elválva tőletek.
Életemben először szörnyű kedvem
Támadt rímelni. Úgy hallgassatok:
Rekedtségem nagyon illik e dalhoz.
TÖBBEN Himnusz a pestishez! Halljuk a művészt!
Himnusz a pestishez! Bravó, bravó!
ELNÖK (énekel)
Mikor az óriási Tél
Vezérli, jókedvű vezér,
Borzas hadát az ember ellen,
Bevetve fagyát és havát –
Ünnepi kandalló-melegben
Fölszikráznak a lakomák.
Pestis!, szörnyű cárnő, fölér
A Téllel: pusztító veszély,
Henceg a gazdag aratással;
És napra-éj az ablakot
Koccantja sírásó-lapáttal…
Akadnak segítő karok?
Mint vadóc Telek évadán,
Bezárkózunk Pestis okán!
Elménket alkoholba fojtjuk,
Tűz gyullad, telik a pohár,
S lakomán, bálon azt rikoltjuk:
„Dicső Pestis! Vivát, ragály!”
Mámor fűt csaták kezdetén,
S komor szakadék peremén,
És a felbőszült óceánban,
Sűrű sötétben éppen így,
S arábiai hurrikánban;
S a Pestis szintén mámorít.
Minden, mi életére tör
A halandónak, kész gyönyör,
És pont ez a kimondhatatlan
Kéj – az öröklét záloga.
Boldog, ki forró izgalomban
Rádöbbent erre valaha.
Így hát – hála neked, Ragály,
Minket nem borzaszt sírhomály.
Teljesítsd vállalásodat jól!
Habzik mindahány poharunk,
Bár lehet, egy rózsás ajakról –
Talán bizony… Pestist iszunk.
Öreg pap jön be
PAP Istentelen, zabáló tébolyultak!
Mulatozással s elfajzott dalokkal
Gúnyoljátok ezt a fekete csöndet,
Mely a halállal terjed mindenütt?
Zokogástól visszhangzó temetőben,
Halvány arcok között imádkozom,
Miközben gyűlölt ordításotok
A sírok csöndjét fölveri – s a földet
Megrengeti a halottak fölött!
Ha vének s asszonyok közös fohásza
Nem szentelné meg a komor tömegsírt –
Azt gondolnám, mostanság ördögök
Tépik lelkét egy idegen halottnak,
S nevetve vonszolják pokolsötétbe.
NÉHÁNY HANG Találékonyan beszél a pokolról!
De tűnj már el, öreg! indulj utadra!
PAP A mi Megváltónk szent vérére kérem,
Ki értünk hajdan megfeszíttetett:
Hagyjátok abba rémes lakomátok,
Ha látni szeretnétek majd az égben
Az imádott s elvesztett lelkeket.
Menjetek haza!
ELNÖK Haza?! Szomorú hely –
A fiatalság a vígságra voksol.
PAP Te vagy az, Walsingham? épp ugyanaz, ki
Három héttel ezelőtt térdre rogytál,
Anyád holttestét zokogva ölelted,
Úgy vonaglottál üvöltve a sírján?
Azt gondolod, nem könnyes a szeme,
Nem sír keservesen ott fönt az égben,
Látva, hogy lakomázik a fia,
S e züllött körből hallva hangodat,
Ahogy veszett dalokat énekelsz, szent
Imádságok és sóhaj közepette?
Gyere csak velem.
ELNÖK Miért jössz ide?
Hogy háborgass? Én képtelen vagyok
Elmenni innen, pláne veled. Itt tart
A kétségbeesés, iszonyú emlék,
A törvénysértők öntudata is,
S a halott üresség iszonyata,
Melyet a saját házamban találok –
S lekötnek újszerű, veszett vigalmak,
S áldásos mérge ennek a kupának,
És – megbocsáss – egy holtában is édes
Teremtmény néhai kedveskedése…
Az anyám árnya nem szólít el innen –
Későn hallottam hívó hangodat,
S hogy megments: díjazom erőlködésed,
Bár sajnos… Öreg, menj békén utadra;
De átkozott, aki téged követ!
TÖBBEN ravó, bravó! érdemes elnökünk van!
Hé, prédikátor, el innen! el innen!
PAP Matilda tiszta lelke hív, fiam!
ELNÖK (föláll)
Esküdj meg, sápadt és aszott kezed
Égnek emelve, hogy békén hagyod
A sírban ezt az elnémult nevet!
Ó, bárcsak elrejthetném ezt a látványt
Égi szeme elől. Ő valaha
Tisztának látott, büszkének, szabadnak –
És karomban ismerte meg az édent…
Most hol vagyok? Fény szent szülötte! látlak
Téged ott, ahová az én bukott
Lelkem már biztos nem jut el…
NŐI HANG Megőrült –
Félrebeszél a rég halott nejéről!
PAP Menjünk, menjünk…
ELNÖK Atyám, Istenre kérlek,
Hagyjál békén!
PAP Hát akkor Isten óvjon.
Fiam, bocsáss meg.
A Pap elmegy. A lakoma folytatódik. Az Elnök a színen marad, és gondolataiba mélyed
FORDÍTOTTA TÉREY JÁNOS
John Wilson The City of the Plague című tragédiája alapján.