Herbert Schnädelbach – A vallásos ateista*

* A fordítás alapjául szolgált: Herbert Schnädelbach: Der fromme Atheist, in: Magnus Streit (szerk.): Wiederkehr des Atheismus. Fluch oder Segen für die Theologie?, Verlag Herder GmbH, 2008. 11–20. Eredeti megjelenése: Neue Rundschau, 18. évfolyam, 2007. 112–119. Herbert Schnädelbach 1936-ban született Altenburgban, Türingiában. Filozófiai tanulmányait Theodor W. Adornónál végezte a frankfurti egyetemen; Adorno halálát (1969) követően Habermasnál habilitált. 1971 és 1978 között a frankfurti egyetem professzora volt, aztán a hamburgi, majd a berlini Humboldt Egyetem professzora lett. Számos kötetet publikált, amelyek közül kiemelkedik: „Philosophie in Deutschland (1831–1933)” (1983) és „Was Philosophen wissen und was man von ihnen lernen kann” (2012). Az ateizmusról szóló cikkei 2000-től kezdtek el megjelenni, és nemzetközileg is nagy feltűnést keltettek.

Van ilyen egyáltalán? Hogyan illeszthető össze a vallásosság és az ateizmus? Az ateisták – ahogy a szó is mondja „Isten nélküliek”, istentelenek, és ennek különböző válfajai vannak. Néha összecserélik őket az Istent-ellenzőkkel, az anti-teistákkal, és azt hiszik, hogy azzal az érvvel sarokba lehet őket szorítani, hogy önmaguknak mondanak ellent: ahhoz ugyanis, hogy valamivel szembeszegülhessünk, már fel kell tételeznünk, hogy létezik; így nekik is hinniük kell Istenben. Valójában az ateisták – ha az „anti” szócskát vonatkoztathatjuk rájuk – nem Isten ellen vannak, hanem csak az Istenhit ellen; ellene harcoltak a felvilágosodás mozgalmának radikálisai, a szabadság nevében, de a bolsevikok is, ily módon megteremtve a saját ideológiájuk monopóliumát. A vallásos ateista nem harcias; nem akar meggyőzni senkit, semmiről. És nem ért egyet azzal sem, hogy „az ateizmus – ahogy már a fogalma is mondja – olyan beállítottság, amely az elutasításra és a támadásra specializálódott”; miközben az elutasítást általában mint „gyakorlati”, a támadást pedig mint „elméleti ateizmust” jellemzik. Ez – állítólag – a „felvilágosodás nevében és attól vezettetve a mítosztól a logosz felé halad, és a vallás hamarosan bekövetkező végét (amelyet ő babonaként értelmez) tekintve, a világ, a történelem és az ember értelmezésében szívesen támaszkodik a modern tudományok felismeréseire, és így végül arra a meggyőződésre jut, hogy a vallás és az Istenbe vetett hit egyre fölöslegesebb”.1 Modern világunkban az ilyen ateisták ritkává váltak; a legtöbb kortárs az „ateizmus” szó hallatán csak megrántja a vállát, mert számukra Isten nem téma többé. A militánsság itt nevetségesnek tűnik, és az Istentelenség melletti hitvallás éppoly kínos, mint az Isten melletti kiállás, mert hiszen a vallás a privát szférába tartozik.

Ebben különbözik a vallásos ateista a hitvallást tevő ateistától, akivel nagyon szívesen keverik össze. És ekkor azt vetik a szemére, hogy a hitetlensége is egy hit, vagyis egy ellen-hit, és maga sem jobb, mint az, amit elutasít. A konfesszionális ateista valójában ezt mondja: „én azt hiszem, hogy Isten nem létezik”, és így egy negatív tény mellett kötelezi el magát. A vallásos ateista ezzel szemben csak annyit mond: „én nem hiszem, hogy Isten létezik”, és ezzel csak a maga hitetlensége mellett kötelezi el magát – semmi más mellett. Az „erős” ateizmusnak Ernst Bloch felemelő emlékművet állított: „Amikor engem konfirmáltak, és az oltár előtt el kellett mondanom a formulát, háromszor beleszúrtam: én ateista vagyok! – az ei-t diftungosan kimondva, mert mi a szót sohasem hallottuk, csak olvastuk a szabad vallású kis traktátusokban, amelyek olyan címet viseltek, mint pl. »egy ateista sétái« stb.”2 Ezek közé az írások közé tartoztak bizonyos „szociáldemokrata brosúrák” is, amelyek világossá tették, hogy a „társadalom, amelyben leledzünk, csalás, és a világ egy gépezet”.3 Az harcias ateista irodalom 19. századi forrásai már régen kimerültek, és így azok a mai kísérletek, amelyek napjaink „istentelenjeit” egy hívő humanizmus jegyében konfesszionálisan próbálják megszervezni, némileg elavultnak tűnnek. És egyébként is félrevezető a jelenlegi ateizmus esetében „harmadik konfesszióról” beszélni,4 mert itt nem egyszerűen a (kisebbségben lévő) semmiben sem hívőkről van szó, hanem azokról, akik nem kötelezik el magukat, vagyis indifferensek és közömbösek. A „harmadik konfesszió” egykor az Istenhívők megjelölésére szolgált a náci időkben, vagyis azok megjelölésére, akik hátat fordítottak az egyháznak, anélkül, hogy ateistának nevezhették volna magukat. Ezek állítólag abban különböztek a zsidó-bolsevik ateistáktól, hogy ugyanúgy, mint a Führerük, ragaszkodtak az isteni hatalom vagy az „előrelátás” meglehetősen határozatlan hitéhez. Egyébként az ateizmusban a legrosszabb az „…izmus”, de hogyan jelölhetnénk a nem-hívők pozícióját, anélkül, hogy egy pozitív állásponttá vagy világnézetté stilizálnánk? Ugyanezt elmondhatjuk az agnoszticizmusról is, amely azt vallja, hogy semmit sem tud, és semmiben sem hisz, ami Istennel kapcsolatos: mert mi lenne ez, tudás vagy hit?

A vallásos ateista egyébként nem tartozik a vidám emberek közé ebben az országban. Nem mondhatja ezt: „ezerszer köszönöm a Jóistennek, hogy ateistává tett”.5 És nem ujjonghat így sem Heinrich Heinével: „[…] az eget átengedjük / az angyaloknak és a verebeknek”.6, 1. fejezet.] Ez az ateizmus egykor a felszabadulás emlékműve volt, a fellélegzés, az Istentelenség emlékműve, abban az értelemben, hogy „sikerült megszabadulni a régitől!”. Azért, mert az örök kárhozattól való félelemmel már nem lehet tirannizálni minket, gyakran az örök üdvösségre vonatkozó reménnyel fizetünk; mert a halál előtt még ott van az élet. De ez a sok evilági örömérzés a hívő ateista számára gyanús, mert ő a költségekre gondol: a hitetlenség számára mindenekelőtt egy veszteség emlékműve. Van egy gyermekdal, amelyben azt énekeljük Istenről, hogy „megszámolta… a csillagokat” és „téged is ismer és szeret” – ebben a gyermek szilárdan hitt, és a felnőtt sem tudja elfelejteni. Bach János-passiójának záró korálját, „Ah Uram, hagyd a Te angyalkádat…” vagy Mendelssohn Elias-ának dupla vonósnégyesét, „Mert az angyaloknak parancsot adott rá…” nem tudja meghallgatni a könnyekkel való küszködés nélkül. Itt létrejön a gyász és a düh furcsa keveréke, hogy mindez már nem igaz. Az ilyen művek esztétizálódásának kiútja számára zárva van, és mivel nem sóhajtozhat egyszerűen, „jaj, milyen szép!”, inkább lemond ezek meghallgatásáról. Nem tartozik tehát azok közé, akik évről-évre elzarándokolnak Bach Máté-passiójának egy-egy drága előadására, és már előre tudják, mikor fognak sírva fakadni a meghatottságtól: „ha egyszer el kell mennem…”. „Bevégeztetett!” concertálóan a Berlini Filharmóniában – neki itt valami nem stimmel.

A vallásos ateista vallásossága abban áll, hogy nem tehet másként, mint hogy az elveszettet vallásilag komolyan vegye, és ezért nem szereti, ha feloldjuk a profán hétköznapok puszta egyhangúságában. Az ő érzelmi helyzetét egy bizonyos kettősség jellemzi: az egyik oldalon áll a gyermeki hitbe való beágyazódás szükséglete, a „mennyei atya” iránti szükséglet, a másikon pedig az illúzió-nélküli felnőtt-lét parancsa; az egyiket nem tudja elnémítani, és a másikat nem tudja letagadni. Ha a kereszténységet ma, mint puhára főtt beágyazottság-vallást felkínálják, akkor ő ebben intellektuális regressziót sejt, és valóban a piacon sok minden van, a bibliai „hogy ne legyetek olyanok, mint a gyerekek…” jegyében. Azt, hogy ennek semmi köze a kereszténységhez, már Friedrich Nietzsche is jól tudta; szerinte az európai felvilágosodás maga is egy keresztény parancsot követett (mégpedig az őszinteség parancsát). És ezzel létrejött „egy kétezer éves történet, az igazságra idomítás története, amely végül megtiltja magának a hazugságot az Isten-hiten belül”.7, 357. §.] Ehhez ragaszkodni – ez is a vallásosság egy formája.

Így a vallásos ateista nem „Isten ellen” van: semmit nem utasít el, semmit nem tagad, és semminek az ellenkezője mellett nem kötelezi el magát, hanem egyszerűen nem rendelkezik azzal, amivel a vallásos ember rendelkezni vél – az Isten-hittel. Ezt vesztette el, és így tovább, és így csak arról tud, hogy mi az, amivel már nem rendelkezik. Ez különbözteti meg őt a legtöbb kortárs megélt ateizmusától, amelyben az Istenre vonatkozó kérdés már fel sem merül. Talán félrevezető itt ateizmusról beszélni, mert ha ezt az állapotot vissza akarjuk vezetni a „vallási nyelv elvesztésére” (Tiefensee), vagy annak elfelejtésére, hogy elfelejttettük Istent (Krötke),8 akkor az már feltételezi, hogy az elfelejtettel vagy az elveszettel valaha rendelkeztünk. Ez azonban azokra, akik vallási szocializáció nélkül nőttek fel – és Kelet-Németországban ez a többség – egyszerűen nem vonatkoztatható. És így azt sem lehet igazolni, ha erről az új istentelenségről (amely igazából az irreligiozitást vagy a vallási indifferenciát jelenti) becsmérlően nyilatkozunk, hacsak nincs jó okunk arra, hogy ezt valamilyen antropológiai vagy kulturális sérülésre vezessük vissza.9

A vallásos ateistának el kell ismernie, hogy ilyen okok nem léteznek, bármennyire zavarja is személyesen az elterjedt vallásos tudatlanság. Egyszerűen nem igaz, hogy az ember „természeténél fogva” vallásos, és ezért a vallás-nélküliség sem nem betegség, sem nem egy számon kérhető tiltakozó beállítottság, amely mindig egy természet adta belátás aktív tagadására épülne. És éppen ezt értették a 17. század vége óta a „gyakorlati ateizmuson”10, és korholták bűnként, mert azt hitték, hogy ez fenyegeti a politikai rendet és a morál teológiai bázisát. Azok között, akiknek félniük kellett az ateizmus vádjától, nemcsak istentelenek voltak, hanem olyanok is, akiknek vallásossága nem volt összhangban a hivatalos egyházi tanítással. Amikor a 19. században az ateisták üldözése végre megszűnt nálunk, akkor a „gyakorlati ateizmus” értelme is megváltozott. Ludwig Feuerbach és Friedrich Engels ezt kritikailag alkalmazták; amivel az elméleti, azaz a kulturális homlokzat retorikus teizmusa és a gyakorlati életvalósága közti diszkrepanciára utalnak. Ez mind a mai napig aktuális, mert nem lehet nem-észrevenni, hogy a valóságos életmódunk messzemenően aláássa azt az igényünket, hogy még mindig egy keresztény-vallási kultúrában élünk. De ha már erre igényt sem tartunk, akkor a „gyakorlati ateizmus” fogalma is kiüresedik; már nem találja el azt, amit tulajdonképpen le kellene írnia: a poszt-vallásos korunkat.

Ezzel szemben azt az ellenvetést lehetne megfogalmazni, hogy a vallás Isten nélkül is lehetséges, mint pl. a buddhizmusban: „ateista módon hinni Istenben”, ez valamikor kedvenc mondása volt Dorothea Sölle-nek, és Paul Ricœur az ateizmust úgy értelmezte, mint „a vallás utáni korszak új hitének […] talaját”.11 De mit jelenthet itt a „hit”? Az angolban erre két szó van: a „belief” és a „faith”, ami megfelel a latin „opinio”-nak és „fides”-nek, tehát egy meggyőződés és egy bizalmi viszony különbségének. A németben ez némileg zavarosabb, de új színfoltok is létrejönnek azáltal, hogy itt csak egy szó áll rendelkezésünkre.12 Ha Kant a hitet úgy definiálja, hogy ez egy olyan igaznak-tartás, amely csak „szubjektíve kielégítő, és … objektíve nem kielégítő”, akkor a tudásnak pusztán egy előzetes szintjét tartja szem előtt. ő maga ezt „meggyőződésnek” nevezi,13, B 850.] ami megfelel az angol „belief”-nek. Kézenfekvő, hogy ennek semmi köze sincs a „fides” vagy a „faith” vallási értelméhez. Ez azonban Kantot, és számos más filozófust nem akadályozott meg abban, hogy a vallásos hitet egy szubjektíve kielégítő igaznak-tartás értelmében definiálják. Itt mindenekelőtt William James, The Will to Believe című művére kell utalnunk,14 amelyben olyan szituációkról van szó, amelyekben gyakorlati okokból éppen a lehetséges igaz-lét objektíve eldönthetetlen alternatívái között kell döntenünk, és egyet határozottan választanunk kell; James szerint ez mind a morális, mind a vallási hipotézisekre vonatkozik. Valójában a szubjektum hatókörébe tartozik, hogy az igaznak tartás indokai szubjektíve kielégítőek, avagy sem, mert dönthetünk úgy is, hogy meg vagyunk győzve és lemondunk a további indokokról. Ha ezt átvisszük a vallási hit szférájára, akkor ez „jó tetté” válik, és visszatérünk a régi katolikus katekizmusok állításához, mely szerint a hit az egyházi tanítás engedelmes igaznak-tartása. A hitetlenség így bűnné válik, amelyet a pokol büntetése fenyeget, és ezért mondja Gretchen a Faust-ban: „Hinni kell benne”.

Itt a vallási hit (fides, faith) kognitivisztikus félreértésről van szó, mert ha ez is olyan jellegű lenne, mint a belief, akkor Isten tulajdonságai és léte olyan hipotézisek lennének, amelyek, mint Pascal javaslatában, a valószínűség szabályai szerint lehetnének igazak vagy nem-igazak. Valójában azonban a vallási hit nem ismer fokozatokat, mert senki sem imádkozik egy olyan Istenhez, amelynek valóságosságáról csak ötvenegy százalékban van meggyőződve. Itt a „minden vagy semmi” elve érvényesül, amit abból is láthatunk, hogy a valóságos hívő számára pl. az a mondat, hogy „Isten a szeretet” igazából nem falszifikálható: ő a boldogság pillanatait kegyelemként, a szenvedés tapasztalatait pedig próbatételként értelmezi. A vallásos hitet nem lehet érvekkel, lépésről lépésre legyengíteni; de mint egész veszendőbe mehet, és ez a hitvesztésből adódó hitetlenség már a Bibliában is sötét árnyékként jelenik meg. „Hiszek, édes Istenem; segíts a hitetlenségemen!”15 – olvashatjuk egy helyen. De ez nem jelenti azt, hogy itt a kognitív elemek semmiféle szerepet sem kapnának. A tapasztalatok megingathatják a vallást, és megfordítva itt is valamit igaznak kell tudnunk tartani, amiben mint „az élet és a halál egyetlen vigaszaként” megbízhatunk.16 De miféle tudás ez?

A hit (fides, faith) és a tudás úgy viszonyul egymáshoz, mint a bizonyosság és a tudott, vagyis mint egy szubjektív állapot és egy objektív tulajdon. A tudásunktól, amelyről azt feltételezzük, hogy igaz és igazolt meggyőződésekből (beliefs) áll, csak a legritkább esetekben várhatjuk el, hogy bizonyos legyen; rendszerint be kell érnünk valószínű, és a tévedésnek kitett tudással. A vallásos hit ezzel szemben olyan bizonyosságokból áll, amelyek nem képesek tudást a rendelkezésünkre bocsátani. A tudás egyedül nem tudja megalapozni a hitet, mert érvekkel még senki sem vált vallásossá (még akkor sem, ha ezek istenbizonyítékok), vagy megfordítva: a vallásosság túlélte annak kanti cáfolatát. Segítségünkre lehet itt egy régi megkülönböztetés a hit között, amelyet hiszünk (fides, quae creditur) és ama hit között, amellyel és amelyen keresztül (fides, qua creditur) a hit létrejön. A vallásnak ezt a speciális médiumát, amelyben az elhitt egyáltalán valami vallásivá válik, Schleiermacher a ma már félreérthető „érzés” terminusával próbálta megragadni. Ezzel az 1800 körüli fogalmisággal összhangban nem az emocionalitásra és nem is az érzelgősségre történik utalás, hanem a tudatnak egy olyan állapotára, amely az egész személyt érinti és meghatározza, és ezzel együtt mindent, amiről a személy úgy véli, hogy tudja. Az individuális embernek egy átfogó végtelenség általi megragadottsága volt az, amit Schleiermacher a maga Beszédek a vallásról (1799) című művében a vallásosság specialitásaként a metafizikával és a morállal szemben a maga védelmébe vett. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy egy kiterjedt és befolyásos hittant fogalmazzon meg, amiben explicitté teszi, hogy mit tud és mit tudhat a hívő, ha evangélikus keresztény.17 De csak a fides qua creditur médiumában lehet ez a tudás több, mint vallástörténet vagy vallástudomány, mégpedig teológia.

Ezt a tudást a kereszténység már mindig is a szentlélek művének, vagyis isteni ajándéknak tekintette. A kívülről érkező nem tudja elszánni magát arra, hogy ezzel rendelkezzék, mert tudja, hogy még akkor sem rendelkezne vele. Neki nyilvánvalóan hiányzik az a mindent megváltoztató tapasztalat, amit a hívők „kinyilatkoztatásnak” neveznek, és az Istenség elutasíthatatlan evidenciájaként értelmeznek. Ez nem jelenti azt, hogy érzéketlen lenne a vallásossággal szemben; nem egyszerűen „amuzikális”, mert egyébként nem lenne hívő. El tudja képzelni, hogy mi lenne a hit, legyen ez teisztikus vagy nem, de nem tud hinni. Talán valamiért, ha ez az ő közreműködése nélkül is jól alakult, szívesen köszönetet mondana, de nem tudja, kinek. Vagy egy másik esetben talán panaszkodna, de hol van a címzett? És aztán azt is tudja, hogy ami ma „vallásosság” címén a piacra kerül, és aminek „visszatérését” sokan ünneplik, már nem azonos azzal, amit a vallás egykor jelentetett. Itt csak egy bizonyos élmény-kvalitásról van szó, egyfajta „spiritualitásról”, amellyel mindenek előtt a vallási nagy események kapcsán találkozhatunk; ez a legjobb esetben alkalmas arra, hogy az általános közérzetünket egy bizonyos árnyalattal gazdagítsa. A vallásos ateista ezt nem egyszerűen meg fogja vetni, de nem is fogja összecserélni azzal, ami neki hiányzik.

 

FORDÍTOTTA WEISZ JÁNOS

 

 

Jegyzetek

  1. Venanz Schubert: Zum Phänomen des Atheismus. Einführung, in: uő (szerk.): Welt ohne Gott? Theoretischer und praktischer Atheismus, St. Ottilien, 1999. 7–8.
  2. Ernst Bloch: Spuren (1930), új kiadása Frankfurt am Main, 1959. 82.
  3. Bloch: Spuren, 81., 2. jegyzet.
  4. Lásd ehhez Horst Groschopp: Ostdeutscher Atheismus – die dritte Konfession?, in: Richard Faber / Susanne Lanwerd (szerk.): Ideologie, Philosophie oder Mentalität?, Würzburg, 2006. 209–224.
  5. Georg Chr. Lichtenberg: Aphorismen, szerk.: Max Rychner, Zürich, 1947. 213.
  6. Heinrich Heine: Deutschland. Ein Wintermärchen [Németország. Téli rege], 1. fejezet.
  7. Friedrich Nietzsche: Die fröhliche Wissenschaft [A vidám tudomány], 357. §.
  8. Lásd ehhez Horst Groschopp: Ostdeutscher Atheismus – die dritte Konfession?, 220. 3. jegyzet.
  9. I. m. 210–211., 3. jegyzet.
  10. Hans-Walter Schütte: Art. Atheismus, in: Historisches Wörterbuch der Philosophie, 1. kötet, Basel / Darmstadt, 1971. 595–599.
  11. Alasdaire MacIntyre / Paul Ricœur: Die religiöse Kraft des Atheismus (1969), Freiburg i. B. / München, 2002. 67.
  12. Otto Waalkes ezt mondja: „Azt hiszem, vallási válságban vagyok: azt hiszem, még egyet innom kell…”
  13. Kant: Kritik der reinen Vernunft [A tiszta ész kritikája], B 850.
  14. Németül: Der Wille zum Glauben, in: Ekkehard Martens (szerk.): Texte der Philosophie des Pragmatismus, Stuttgart, 1975. 128–160.
  15. Mk 9,24.
  16. Lásd a heidelbergi katekizmus első kérdését.
  17. Friedrich Schleiermacher: Der christliche Glaube nach den Grundsätzen der evangelischen Kirche im Zusammenhange dargestellt (1821–22). Új kiadása: Berlin / New York, 2003.

 

  1. Venanz Schubert: Zum Phänomen des Atheismus. Einführung, in: uő (szerk.): Welt ohne Gott? Theoretischer und praktischer Atheismus, St. Ottilien, 1999. 7–8.
  2. Ernst Bloch: Spuren (1930), új kiadása Frankfurt am Main, 1959. 82.
  3. Bloch: Spuren, 81., 2. jegyzet
  4. Lásd ehhez Horst Groschopp: Ostdeutscher Atheismus – die dritte Konfession?, in: Richard Faber / Susanne Lanwerd (szerk.): Ideologie, Philosophie oder Mentalität?, Würzburg, 2006. 209–224.
  5. Georg Chr. Lichtenberg: Aphorismen, szerk.: Max Rychner, Zürich, 1947. 213.
  6. Heinrich Heine: Deutschland. Ein Wintermärchen [Németország. Téli rege
  7. Friedrich Nietzsche: Die fröhliche Wissenschaft [A vidám tudomány
  8. Lásd ehhez Horst Groschopp: Ostdeutscher Atheismus – die dritte Konfession?, 220. 3. jegyzet.
  9. I. m. 210–211., 3. jegyzet.
  10. Hans-Walter Schütte: Art. Atheismus, in: Historisches Wörterbuch der Philosophie, 1. kötet, Basel / Darmstadt, 1971. 595–599.
  11. Alasdaire MacIntyre / Paul Ricœur: Die religiöse Kraft des Atheismus (1969), Freiburg i. B. / München, 2002. 67.
  12. Otto Waalkes ezt mondja: „Azt hiszem, vallási válságban vagyok: azt hiszem, még egyet innom kell…”
  13. Kant: Kritik der reinen Vernunft [A tiszta ész kritikája
  14. Németül: Der Wille zum Glauben, in: Ekkehard Martens (szerk.): Texte der Philosophie des Pragmatismus, Stuttgart, 1975. 128–160.
  15. Mk 9,24.
  16. Lásd a heidelbergi katekizmus első kérdését.
  17. Friedrich Schleiermacher: Der christliche Glaube nach den Grundsätzen der evangelischen Kirche im Zusammenhange dargestellt (1821–22). Új kiadása: Berlin / New York, 2003.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.