Szépségverseny Datongban

„A múltat elfeledni az árulással egyenlő”
(Lenin)

Amikor Datongba érkeztünk, esett az eső. Nem is lehetett másképp: azon a napon találkozott – a kínai mitológia szerint – Zhi Nü nevű mennyei szövőlány tiltott szerelmével, a szépséges Niulanggal, a gulyással, de aki – mások szerint – juhász is lehetett vagy talán bojtár. Mivel a szerelmük titkos volt, de azért is, mivel nagy távolság választotta el őket, évente csupán egyszer találkozhattak. Találkozásukat a szarkák töm­kelege segítette: hidat alkottak a menny és a föld között, hogy a szerelmesek ezen haladva gyorsabban találkozhassanak. Amikor aztán végre találkoztak, mindketten sírva fakadtak. Sírásuk esővé vált. Ezért esik ilyenkor az eső manapság is – szól a legenda. Valentin nap ez, a kínai naptár szerint az év hetedik hónapjának hetedik napja. A mennyei szövőlány és a gulyás boldogtalan szerelme tükrözi a Han (i. e. 206 – i. sz. 220) és a Tang (618–907) dinasztiák bonyodalmait, allegória a kor politikai széthúzására. Találkozásukból ered a kínai közmondás is, ami szerint a „szerelem egy ezüstfolyón álló szarkahídon találkozik”.

Híres város ez a Datong. A 17. század óta itt rendezték az elkötött lábak szépségversenyeit. Ezért mentünk oda mi is. Legalább lássuk, hol rendezték ezeket a szépségversenyeket. Még ha esett is az eső aznap.

A lábelkötés Kínában azonban már vagy ezer évvel datongi látogatásunk előtt, valamikor a 10. század körül, a Song-kor idejében (960–1279) kezdődött. Akkor kezdték tartósan elkötni a serdülő lányok lábait, négy vagy öt éves korukban, akiket ezzel egész életükre nyomorékká tettek. Ezt a szokást a felnőtt asszonyok hajtották végre serdülő lányaikon.1 A lábelkötés okát azonban homály fedi.2 Sokan – persze csak a férfiak – szépnek, úgymond szexinek találták a színes cipőcskékbe bújtatott nyomorék női lábakat és mint egy fétist istenítették. Ezekbe a cipőcskékbe maszturbáltak a férfiak vagy ezeket tartották szem előtt önkielégítésük közben.3 Amikor pedig már a 19. század végén egy kínai diplomatát Moszkvába neveztek ki anélkül, hogy feleségét vagy ágyasait magával vihette volna új posztjára, akkor – talán vigaszul – egy nagy kollekció elkötött lábakra készített cipőcskét vitt magával. Ezeket látván fokozódó izgalommal fogta át „jádevesz­szejét” és állítólag ezekbe elégítette ki magát.4 Nem csoda:

Akit nem vár asszony haza,
Vagy ki hosszú útnak ered,
Hogy bírja ezt elviselni?5

Ez a fajta fétisizmus máshol is létezett, hisz Retif de la Bretonne (1734–1806) – hogy csak egy példát említsünk – a „Le pied de Franchette” című novellájában a főszereplő csak akkor tudott eja­kuálni, ha szeretője rózsaszínű cipőjét csókolgatta. De sokan láttak szoros kapcsolatot az elkötött lábak és a női szexualitás között. Így például a konzervatív Gu Hongming (1857–1928) azzal magyarázta az elkötött lábak előnyeit, hogy „minél kisebb egy nőnek a lába, annál gyönyörűbb a vaginájának a nyílása”.6 Laderland nevű német orvos még tovább ment az elkötött lábak szexuális magyarázatában. Szerinte ugyanis az elkötött lábaknak az a következménye, hogy az ily módon megcsonkított nők járás közben az egyensúlyt a felső combjaikra valamint a csípőikre kénytelenek helyezni, ami által a szeméremajkaik összehúzódnak. Ezért képesek arra, hogy koitusz közben annyira összehúzzák csípőiket, hogy partnereiknél a szüzesség érzését keltik.7 Ez az elmélet azonban már Landerland korában is vitatott volt. Mások viszont – főleg manapság – mást is látni vélnek a nők kényszerű nyomorában: státusszimbólumot, divatot, megkülönböztetést a „barbárokkal” szemben, az ellenséggel való szembenállást, és persze ebben látják a szüzesség és az erény megtartásának legfőbb eszközét is. Feltehetően azonban a nők elnyomása, az otthonhoz való kötése volt a lábelkötés valódi célja.8
Abban a korban, a Song-dinasztia idejében, amikor a lábelkötés elterjedt, ez a gyakorlat nem számított bűncselekménynek, habár az akkor is még érvényben lévő Tang kódex büntette a csonkítást. A csonkítással azonban csak egy ún. „hivatalos feljelentés” alapján foglalkozott az állam, azaz ha erre a bűncselekményre idegenek – nem egy háztartásban élők – között került sor. Így a lábelkötés – ami mindig a családon belül történt – nem számított „hivatalos feljelentéssel járó bűncselekménynek”: mai szemmel nézve ezt a felfogást talán „az állam liberális önszabályozásának” lehetne tekinteni. Ez a jogi helyzet megmaradt a Ming-dinasztia idején (1368–1644) is. A „barbár” Qing-dinasztia alatt (1644–1911) azonban a lábelkötés már bűncselekménynek számított és a dinasztia első császára, Shunzi, aki Tai­zong névre is hallgatott, már a mandzsuk hatalomra kerülése előtt, 1636-ban elrendelte a lábelkötés betiltását: „Az asszonyoknak tilos (…) a lábaikat elkötni”,9 szólt az új dinasztia egyik első rendelete. Ezt a betiltást a mandzsu császárok többször is megismételték – mindhiába. Később, 1804-ben, Jianqing császár (1796–1820), a híres Qianlong császárnak ötödik fia, megismételte elődjei a lábelkötésre irányuló betiltását és az erre vonatkozó rendelet utolsó mondatában határozottan kijelentette: „E rendelet megszegői iránt nem ismerek kegyelmet”.10 A kínai nők azonban, kétségkívül a férfiak hatására, továbbra is ragaszkodtak szokásaikhoz, és nem voltak hajlandók lemondani lábaik elnyomorításáról. Elkötött lábak nélkül nincs a lánynak semmi esélye a házasságra – ez volt a jelszó. Ezzel magyarázzák manapság is sokan, főleg idősebbek, ezt a régi szokást. Ilyen szempontból érdekes az 1847-ben hozott császári rendelet, amely már nem tiltotta kimondottan a lábelkötést, hanem kérelemmel fordult a kínai mandarin családokhoz: „Jómódú családok asszonyait arra kell ösztönözni, hogy lábaikat természetes állapotban tartsák meg abban a reményben, hogy ezáltal a régi szokás, a lábelkötés megszűnik.”11 Ez nem történt meg: sem akkor, sem pedig az 1911-es forradalom után, a köztársaság idejében, de később sem. A lábelkötést Yanan területén, a Mao által felszabadított Észak-Shaan­xiban, még az 1940-es években is tolerálták. Ezen a vidéken a gyermekhalandóság elérte a 60%-ot, és az írástudatlanság pedig csaknem teljes volt, tehát egy rendkívül szegény, elmaradott és konzervatív vidék került a kínai Népfelszabadító Hadsereg hatalmába.12 Ilyen körülmények között az új hatalom érthető módon nem engedhette meg magának, hogy gyökeresen felszámoljon évezredes hagyományokkal. Még az 1980-as években egyedül a Tianjin-béli „Június 1. Gyermekcipőgyár” több mint egymillió cipőcskét gyártott a lábelkötés következtében nyomorékká vált lábakra. De máshol is voltak cipőgyárak, melyek tipegő lábakra illő cipőket gyártottak – csaknem a múlt évezred végéig. Ezek a cipőcskék persze nem voltak ezüsttel bevonva mint a Song-dinasztia idején, nem készültek többszínű selyemből mint a Yüan-kor alatt (1271–1368), kötött brokátból sem voltak mint a Ming-dinasztiában, de még egyszínű selyembrokátos boltozatú cipők sem voltak főnix alakú lábfejjel és magas sarokkal, ahogy az ilyen cipőket a Qing császárság idején készítettek, hanem felső részüket elhordott katonai egyenruhákból és a talpukat pedig elkopott autógumikból gyártották. Ilyen cipőket azonban sokan házilag is készítettek és olykor a cipőcskék felső része vászonból volt. „Felszabadulás” volt a nevük.

Az elkötött lábakat tehát szépnek találták a kínaiak, de még a Kínában élő zsidók és a koreai elit tagjai is, ellentétben a viet­ná­miakkal. A kínaiak olyannyira szépnek tartották a nyomorék lábakat, hogy még szépségversenyeket is rendeztek, hogy megállapítsák, kinek a legszebb és a legkisebb a megcsonkított lába. Ezeket a szépségversenyeket, melyek északon éppolyan kedveltek voltak mint az ország déli részén, leginkább buddhista ünnepnapokon rendezték meg. A szépségversenyeken az elkötött lábú lányok és asszonyok, akik különben napjaikat otthon voltak kénytelenek tengetni, végre megmutathatták a nyilvánosságnak „rejtett kincseiket“, a szépnek, szexinek, csábítónak, fétisnek tartott, divatos, meghódító nyomorék lábaikat a nyilvánosság előtt. A nagylábú nők, akik főleg az alsóbb rétegekhez tartoztak, akiknek lábait nem kötötték el, hogy a földeken dolgozhassanak, csirkéket foghassanak vagy tojásokat gyűjthessenek be, szégyenkezve nézték végig az elkötött lábak szépségversenyét ugyanúgy, mint férjeik, akik azért szégyellték magukat, mert nekik „csupán” egy nagylábú feleség jutott. Ilyen esetekben az sem segített, ha a nagylábú asszonyok és férjeik otthon maradtak. Rokonaik és barátaik ugyanis jól tudták, mi az oka annak, hogy nem mentek el a szépségversenyre.

Az elkötött lábak leghíresebb szépségversenye Datongban volt, Shanxi tartományban. Ezeknek a szépségversenyeknek „Gyülekezet a lábszemlére” volt a nevük és minden év hatodik holdhónap hatodik napján tartották meg, tehát júniusban vagy júliusban a mi időszámításunk szerint, minden bizonnyal azért, hogy elkerüljék a Zhi Nü és Nuilang sírása által keletkezett esőt. Az elkötött lábak szépségversenyének eredete érdekes módon a mandzsu dinasztiába nyúlik vissza, abba az egyetlen dinasztiába ugyanis, amelyik betiltotta a lábelkötést, tehát a 17–18. századba. Akkoriban az volt a szokás, hogy az említett napon a katonák páncél vértjüket a napra tették szellőztetni. Ezt nevezték liang chiao-nak. Ezt a szokást idővel „A lábak szellőztetése” váltotta fel, melyeket rendszerint buddhista templomokban rendeztek meg, de a kínaiak ezeket a bemutatókat is liang chiao-nak nevezték. Itt dőlt el, melyik nőnek van a legszebb és legkisebb lába.13

A hagyomány szerint a lábak szépségversenyét eredetileg a császári háremhölgyek válogatására rendezték. Ugyanis minden kínai császárnak volt egy hitvese, a császárné, és emellett számtalan ágyasa, akik a háremét képezték. Ezek az ágyasok minden bizonnyal gyönyörűek voltak. Bo Xing Jian (776–826) így emlékezett meg róluk „Az Ég és Föld, a jin és jang egyesülésének öröme, azaz a leghatalmasabb gyönyör dala” című a két nem közötti intim kapcsolatokról szóló alkotásában:14

Vannak a bájos ágyasok,
kik szerelemre termettek,
szép hű szemük s szemöldökjük,
kacagnak, csengnek ékszereik.
Ragyog gyöngyfényű foguk és peónia ajkuk,
igazgyöngy a fülükben, szép hibiszkusz az álluk.
Ringón lépnek és tipegnek,
zengő szavuk elégedett.
Feltornyozott kontyuk, mint meredek hegyfok,
pazar, hosszú szoknya lebben,
mikor könnyed testük táncol,
mint korálok a holdfényben,
zengenek csodás dalokat.

De persze nem volt minden ágyas gyönyörű:15

Vannak gyűlöletes nők: ocsmány, setét, kurta, kövér,
hájpicsájú, borzpofájú.
Csácsogó szája akár a tepsi,
Girbe-gurbe, horgas, csüngő orrú.
Fésületlen haja torzonborz kóc csupán,
ringy-rongy öltözéke össze-vissza rajta.
Bömbölő röheje az Eget rémíti,
büntetés a Földnek károgó hangja.

Huangdinak, a monda szerinti Sárga Császárnak, akit a daoizmus alapító istenének tekintenek és akinek a fejsze, a mozsár, az íj, a nyíl, a ruha és a cipő feltalálását tulajdonítják, valamint akiről azt állítják, hogy ő tanította meg az embereket harangot és háromlábú bronzüstöt önteni, kutat fúrni, szekeret és csónakot ácsolni, de még azt is, hogyan kell hangszereket készíteni,16 egy hitvese és csupán három ágyasa volt. Ennek ellenére az a monda járja, hogy ezerkétszáz nővel való szeretkezés révén emelkedett az Égbe.17 A Sárga Császár szexuális szokásai érdekes módon ellentétben állnak a daoizmus erre vonatkozó tanaival, miszerint ugyanis a húszéves férfiak négynaponként szeretkezhetnek anélkül, hogy a szeretkezés negatív hatással lenne a szervezetükre, de a korral a koituszok közötti megengedhető időszak persze emelkedik: a harmincéveseknek már csak nyolcnaponként, a negyvenes éveikben járó férfiaknak tizenhat naponként ajánlatos a szeretkezések száma, míg az ötven feletti férfiak legfeljebb huszonnégy naponként elégíthetik ki magukat anélkül, hogy a szeretkezés megártson egészségüknek. Olyan férfi viszont, aki évente átlagban huszonnégyszer szeretkezik, akár kétszáz évig is elélhet betegség nélkül.18

Huangdi utódai azonban nem tartották magukat ezekhez a szabályokhoz, hisz a 9. század végén, a Tang-dinasztia alatt a császári ágyasok száma meghaladta a hatezret, azaz a császárnak ebben a korszakban kétszer annyi ágyasa volt mint a Han dinasztia alatt.19 Bo Xing Jian erről így emlékezett meg:20

Ám ma a palota nyugati szárnyában
háromezer asszony eped,
kínálják bájukat, kegyet remélve
versengenek, egymásra féltékenyek.

A Song-dinasztiában ez a létszám huszonnégyre zsugorodott, ami feltehetően elegendő volt a császár szexuális vágyainak kielégítésére. Korunk nagyjai persze, némi kivétellel, nem rendelkeznek háremmal. Ennek ellenére az a monda járja, hogy Fidel Castro harmincötezer nővel szeretkezett, és a libido dominandi nála sokszor kétszer- háromszor is jelentkezett naponta.21

A szépségversenyek versenyzői kis padokon ültek és nyomorék lábaikat készséggel mutogatták a látogatóknak. Lábaik büdösek voltak, és csupán a nagylábujjuk volt egyenes, míg a többi ujjuk behajlott, a kislábujjuk pedig szorosan hozzátapadt a középsőhöz. A lábfejeik hátsó részei kidomborultak, mert a csontok belül rég eltörtek már. Izmaik a lábikráiknál alulfejlettek voltak, lábaik pedig hajszálvékonyak. Nem csoda tehát, hogy a szépségverseny szereplői csak kis lépésekben tudtak járni, miközben fájdalmasan bicegtek, és nem voltak képesek arra, hogy sokáig álljanak a lábukon. Olykor megtörtént, hogy öt-hatszáz pályázó közül egy hatvanéves matrónának a lábait találták a legszebbnek. Az egyik ilyen hölgy lába a három hüvelyket sem érte el hosszban…22
Datongban még akkor is rendeztek ilyen szépségversenyeket, amikor másutt – például Taiyuan-ban és Yuncheng-ben, mindkettő a Shanxi tartományban, Xuanhua-ban, Hebei tartományban, a Gansu tartománybeli Lanzhou- ban valamint a Belső-Mongoliában fekvő Feng­zhen-ben – már rég nem. Datongban azonban az elkötött lábak szépségversenyeinek a 19. században még mellékhatása is volt: A „Termé­szetes lábak” nevű mozgalom nevetségessé tette ugyanis Feng Yü-xiang nevű hadurat, akiről egy gúnydalban így emlékeztek meg:23

Feng Yü-xiang ficánkol székében,
szemléli képeit szobája falán,
szeretői kis és nagy lábait,
vén felesége nagy,
de idős anyja kicsiny lábait.

A szépségverseny egyik nézőjének elmondása szerint a legszebb és legkisebb megcsonkított láb versenyzői a város központjában lévő és még ma is látható színház három oldalán mutatták be elszomorító bájaikat, miközben a megcsonkított lábakat ebből az alkalomból különösen feldíszített cipőcskékbe bújtatták. Egyesek cipőire kis csengőket is kötöttek, hogy lábaikat meglendítve a csengő megszólalásával még jobban felkeltsék a já­rókelők figyelmét. Mások selyemből készült pillangókat varrtak cipőikre s amikor ugyanis a hölgyek megmozdították lábaikat, a pillangók szállni látszottak. A nézelődők fel-alá járkáltak a színház körül, s amikor egy különösen érdekes megcsonkított lábra találtak, megálltak és hosszan szemügyre vették azt. A megcsonkított lábakat megérinteni mindazonáltal tilos volt.24
A szépségversenyek után néhány tehetősebb család női tagjainak nyomorék lábát pirosra festették. A piros szín az elnyomorított lábakon gesztenyebarnának hatott és az „elkövetők” úgy érezték, hogy ezáltal a lábak még szebbek és vonzóbbak lettek.25

Az elnyomorított lábak szépségversenyén három díjat osztottak ki. Az első díj wang volt, a második bo és a harmadik hou. Ezek az elnevezések a királyi és nemesi rangokból származtak. Az ősi Kínában ugyanis a nemességet öt csoportba osztották rangjuk szerint:gong, bo, hou, zi és nan. A Qing (i. e. 221 – i. e. 206) és a Han dinasztiák óta a wang elnevezésű rang, ami királyt jelent, a császár rokonait valamint a magas rangú köztisztviselőket illette. Ezek szerint az első díj királyi elnevezésből származott, míg a két utána következő nemesi rangot jelzett.26

Abban az időben, amikor Datongban szépségversenyeket rendeztek, hogy eldöntsék melyik a legszebb és a legkisebb elnyomorított láb a császárságban, nem létezett más szépségverseny a világon. Az újabb idők első szépségversenyét 1821-ben rendezték meg az Egyesült Államokban. „Miss Americá”-t 1921-ben rendezték meg először, „Miss World”-öt 1951-ben és a „Miss Universe”-t egy évvel később. Manapság csak az Egyesült Államokban találhatók olyan szépségversenyek mint „Miss Black America”, „Little Miss America”, „Miss Pork Queen” (amit az amerikai sertéstenyésztők egyesülete adományoz), „Miss Man Made” (ahol a legszebb transz­sze­xuális férfit választják meg), „World’s Most Beau­tiful Ta­tooed Lady”, „Miss Nude World”27 , valamint „Miss Ice-O-Rama”, akit Saint Patrick napon választanak Bostonban.28 Botswanában „Miss HIV”-et rendeznek, de léteznek olyan szépségversenyek is mint „Miss Asia in Hungary”29 és „Miss Nigeria in Hungary”30 Budapesten, ez utóbbit érdekes módon a China Martban rendezték az idén már kilencedszer, dobolás, hastánc, hajfonás és maskaraparádé mellett – hogy csak néhányat említsünk. Kínában nemrég rendeztek egy szépségversenyt a plasztikai operáción átesett hölgyek között és 2005-ben Anhui tartományban pedig megrendezték a „Miss Foreign Direct Investment Promoter” szépségversenyét. A győztes szépség vezette azután a potenciális külföldi befektetőket az érdekelt kínai vállalatokhoz az említett tartományban, és eközben persze szórakoztatta is őket. E szépségverseny megrendezése miatt a tartományi párttitkárt komoly bírálatok érték, melyekre ő azzal válaszolt, hogy „a szépség tőke, amit ki kell használni”, hisz Anhui tartomány különben is vagy ötszáz főt alkalmaz a külföldi tőke csábítására, mondotta a párttitkár.31 Ausztriában nemrég rendeztek egy szépségversenyt kecskék között, talán azért, mert az osztrák címerben egy kecske is szerepel. A német sajtó pedig mostanában az ottani liberális párt volt elnöke, Guido Westerwelle külügyminiszter és vetélytársa, Karl Theodor Maria Nikolaus Johann Jacob Philipp Franz Joseph Sylvester Freiherr von und zu Guttenberg volt német hadügyminiszter közötti szépségversenyről számolt be.32 Mindkettő attraktívnak tartotta magát a választók körében, és a választók is őket, azonban az egyikük csak a hölgyeket vonzotta, míg a másik inkább a férfiakat…

Elnyomorított lábak szépségversenye azonban már rég nem létezik.

  1. Messmann Stefan: Tipegő lábak, törékeny testek. A kínai nők lábelkötéséről, tabuk nélkül. Dóm Kiadó, 2007, 31–34.
  2. Uo. 67–75.
  3. Beverly Jackson: Splendid Slippers. Thousand Years of an Erotic Tradition. Berkerley, California, 2000, 104. és Wang Ping:Aching for Beauty. Footbinding in China. Anchor Books, NY 2000, 14.
  4. Jackson, i. m. 107.
  5. Po Hszing-csien (776–826): A gyönyörök gyönyöre. Ford. Tokaji Zsolt. In Tokaji Zsolt: A kínai kama- szutra. Klasszikus kínai erotikus és pornográf irodalom története, Lunarimpex Kiadó, Budapest, 2008, 79.
  6. Wang Ping, i. m. szerint, 238.
  7. Howard Levy: Chinese Footbinding: The History of a Curious Erotic Custom. New York, 1966, 130.
  8. Messmann, i. m. 143–144.
  9. Dorothy Ko: The Body as Attire: The Shifting Meanings of Footbinding in Seventeenth-Century China. Journal of Women’s History, Winter, 1997, Vol. 8, No, 4, 7.
  10. Wang Ping, i. m. 36.
  11. Levy, i. m. 68.
  12. Fan Hong: Footbinding, Feminism and Freedom. The Liberation of Women’s Bodies in Modern China. London, 1997, 192.
  13. Levy, i. m. 60.
  14. Tokaji, i. m. 73.
  15. Uo. 83.
  16. Uo. 18.
  17. Uo. 22.
  18. Bret Norton (szerk.): The Golden Lotus – The Erotic Essence of China. Astrolog Publishing House, 2002, 141.
  19. Paludan, Ann: Chronicle of the Chinese Emperors. The Reign-by-Reign Record of the Rulers of Imperial China. London, 1998, Reprint, 2003, 52.
  20. Tokaji, i. m. 79.
  21. NIN – Nedeljne Informativne Novine, 2011. V. 5., Melléklet, Mirjana Radoševiæ, Tantra je vrh, brate, 28.
  22. Levy, i. m. 60.
  23. Uo. 61. Saját fordításom.
  24. Uo.
  25. Uo.
  26. Uo.
  27. Wang Ping, i. m. 23.
  28.  Boston Sunday Globe, 2011. III. 20.
  29.  Xindao Bao (Új Szemle), 2011. III. 20–22.
  30. www.kijiji.icebird92.net
  31. Richard McGregor: The Party – The Secret World of China’s Communist Rulers. Allen Lane, 2010, 176.
  32.  Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2011. V. 12.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.