„Kislányom, mi a szándékod
ezzel a felmosóvízzel?” A reggel
első kérdése. Együtt nyaralunk.
„Én már felmostam a szobámat.”
„Felmosom én is! Csak legalább
a kávét hadd igyam meg.”
Mindig azt mondták, rád hasonlítok.
Önfegyelmedben, szertartásaidban,
konok derűdben nem ismerek magamra.
Gyengének sosem láttalak. Talán
bosszúsnak, ha nem ment valami.
Tevékeny kigondoló, két kisfiú
társ-felnevelője, szülők helyett:
a derű óráit komolyan vetted.
Pozitív gondolkodásod előtt
a valóság meghátrált időnként.
„A Balatonnál? Ott nem halt meg senki!”
(hiszen oda nyaralni jártunk), de ez
már túl sok veszteség után volt
visszavonuló elméd tiltakozása.
Ha nem is előzmények nélkül.
Vitázni szerettél, mert olyan jó
kibékülni. Több generáció
neked köszönhetett nyaralást, lakást,
semmi jogunk nem volt falra mászni
könyörtelen optimizmusodtól.
Utoljára a kórházban beszélgettünk,
nyáron, volt háromnegyed óra,
a valóságot már elengedted,
Párizsban vagy-e vagy Budapesten,
a humorérzéked maradt.
Nem sok mindent kaptál vissza a végén.
Választott cerberusod pénzéhes gondozása
légmentesen zárt ki, engem biztosan,
és ennek megvolt a maga kényelme,
idő, idő, idő, amit másra szántam.
Mindig örültél, mindig szerettelek.