Vörös István- Versek

 

L. ZSOLTÁR

1
Az mind, mind, mind
fölösleges, amit tudunk.
De semmi nem fölösleges,
amit nem tudunk.
Bár az is fölösleges lenne.

2
Az isten hívja az eget,
és az ég nem jön.
Az Isten hívja a földet,
és a föld nem jön.
Az ég ugyanúgy nincs,
mint ő. A föld
pedig kötött pályán
kénytelen járni,
mint egy személyvonat.

3
Az azért röhejes lenne,
ha még mindig áldozatokat
mutatnátok be nekem. – szólt
az Úr. – Égőáldozat? Csak
egy eset, és le kell mondanom.
És akkor majd meglátjátok,
olyan jó-e Isten nélkül.

4
Ne hisztériázz már annyit,
szívem! – szólt a Hölgy.

5
Elég ha néha megnyittok egy
fájlt a tiszteltemre.
Vagy épp letöröltök egyet.
Ne szörföljetek a nyomomban
a neten. Ott se leszek közelebb.

6
Mert közel vagyok így is,
mint a halál az újszülöttnek,
vagy a haldoklónak az öröklét.

7
Az mind, mind, mind
kell, amit tudunk.
De még jobban kell,
amit nem tudunk.

 

LI. ZSOLTÁR

Könyörgés a bűntől való szabadulásért

1
Mikor az énekmondó
senkinek nem akarta elmondani
azt a förtelmes éjszakát,
amit egy könnyűvérű nővel töltött,
az Úr megszólította, és így vigasztalá:

2
Te szégyentelen parázna állat,
legszívesebben kimosnám az agyad,
a heréd kivágnám,
és végezetül özönvizet bocsátanék a
világra, csak miattad, egyedül a te bűnöd végett!

3
A Hölgy azonban eképp bosszantotta
Urát: Hallgass örömöt és vígasságot
velem, hogy fehérebb legyek
a hónál! Miket beszélsz itt
ennek az ártatlannak?
Az a nő, aki az utcán belekarolt,
és kis szobácskájába
hurcolta, én magam voltam.

4
És akkor az énekmondó megörvendvén
így hálálkodott: Te guggoltál
fölébem és mozogtál vad kéjeket
okozva, te tépted le rólam
a kotont hogy a szádba vegyél?
A te hajadon csorgott végig
az öröm könnye, amiért
elnézést is kértem?

5
Az Úr belepirult a haragba:
Özönvizet se érdemel egyikőtök se,
tőled asszony, csak azért nem válok
el, mert tiéd a lakás és a gyerek,
nem szeretnék a végén templomból
az utcára kerülni.

6
Tőlem ugyan ne félj! – nevetett kacéran
a Hölgy: Egy szó sem igaz abból
amit az énekmondó itt összekornyikál.
Téged akartalak leckéztetni csak,
de nem öltöttem asszonyi
alakot, és ő se járt kurvánál,
csupán szerette volna, ha megismerheti
az isteni kéjt.

7
Nem csaptok ti be?

8
Rejtsd el orcádat az én vétkeimtől! –
így az énekmondó. – Jobb neked
azt hinni, nem ismerem az angyalok ölét,
mint beletörődni, hogy csúnyán
fölszarvaztak.

9
Inkább szépen! – nevetett az Úr.
Minden férfi én vagyok, nem tudtad?
Bármit cselekedtél, én cselekedtem azt, ha
jó volt, de a gonosztetteidért magad felelsz.

10
szívem nem pucolnád meg,
Uram, mint egy cipőt? Hölgyem, a port
a lelkemről nem törölgetnéd le?

11
Állj! Ne mozduljatok!
Ott a lélek politúros szekrényajtaján,
két mellhúzta csík kacér nyoma!

 

LII. ZSOLTÁR

A dologtalanok fekete glóriája

1 Mikor a kávéscsésze előkerült
a felújítás után, és használtan,
fekete karimával az alján
állt a mosogató mellett, olyannak
látszott, mint mikor apám
után maradt ugyanígy csésze,
karima (a dologtalanok
fekete glóriája).
2 Mit dicsekedem gonoszágban,
oh én magabíró? Mit panaszkodom?
Sose bírtam az apámat,
és most már végleg nem
bírom őt, bár sose volt enyém.
3 Magamat bírtam? Bírom?
Majd egyszer fogom bírni?
Leszek majd bírható?
Elmondható rám:
Férjem, fiam, apám, tanárom.
Hányan bírnak így?
4 Egész templomokat
el lehet gördíteni,
csak nehogy a hegyek is
bejöjjenek a városba egyszer.
5 Ártalmatlan elmélkedéseket
ollóként vághat el egy ötlet.
Az ötlet, ha hagyjuk
az urunk lesz, fölénk nő,
felgyűrődő vízhegy.
6 Hogy én már mennyire
unok igazat beszélni!
Úgy igaz ez, ahogy
a valóság mindenütt
egyforma, a képzelet
pedig lyukakat
éget bele.
7 Inkább legyek Isten kertjében
zöldellő lapulevél,
mint olajfa a zsarnok
szívének pitvarában,
mamutfenyő a pokol
hegyláncain.

 

LIII. ZSOLTÁR

1 Azt mondja a bölcs:
Nincsen Isten.
Azt mondja az ostoba:
Van Isten.
2 Azt mondja a szent:
Nincsen Isten.
Azt mondja az önző:
Van Isten.
3 Isten letekint a mennyből,
hogy meglássa:
Van-é?
Jaj, nem vagyok, sóhajtja.
4 Az ördög föltekint
a pokolból,
hogy meglássa:
Van-é?
Hurrá, nem vagyok, rikoltja.
5 Az én népemet megeszik,
mintha kenyeret ennének, sóhajtja,
szalonnához,
sóhoz,
erőspaprikához.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Egy hozzászólás a(z) “Vörös István- Versek” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.