Clemens J. Setz – Anyák

Egy sötét mellékutcában, egy nemrég tönkrement halvendéglő mögött álldogálnak, ők az anyák: többnyire hat-hét idősebb hölgy az 50-es évekből való esőkabátokban. Némelyikük a kuncsaftok körében különösen népszerű fazékforma kalapot visel, míg mások a hajcsavarókra esküsznek, amelyek megfagyott karácsonyfadíszek módjára fityegnek a frizurájukon. Kezüket apró mintákkal díszített, félig áttetsző csipkekesztyűkbe bújtatták, amilyeneket a halottakra szokás húzni, akiknek egy teljes napon át kell a ravatalon feküdniük a rokonság előtt. November van, barátságtalan, nyirkos hideg; megritkultak a rendőri ellenőrzések. Pár perce járt erre egy járőrkocsi; a benne ülők letekerték az ablakot, s röviden elbeszélgettek az asszonyokkal; egyikük még csokoládés töltött rudakat is osztogatott nekik. Azután továbbhajtottak a szakállas férfiak. Legalább négy órába beletelik, míg újra erre járnak. De lehet, hogy ma már egyáltalán nem mutatkoznak.

A hölgyek egész éjjel itt járkálnak fel-alá. Hogy felhívják magukra reménybeli klienseik figyelmét, kerek, színes, köhögés elleni pasztillákra emlékeztető esőkabát-gombjaikkal babrálnak, a homlokukra tolják túlméretezett olvasószemüvegüket vagy kézápoló krémet keresgélnek műbőr ridiküljeikben. Olykor fölemelik és korholó módon ide-oda billegtetik a mutatóujjukat. Ez, mint univerzális gesztus, szinte mindig hat.

Egy húsz év körüli fiatalember lépked az anyák felé. Valamivel odébb letámasztotta a biciklijét, s a lehető legkisebb feltűnést keltve megy végig a sötét mellékutcán. A haján látszik, hogy legalább egy hete nem mosta, szemüvege zsírfoltoktól és ujjlenyomatoktól maszatos, s amint egy pillanatra lehajol megkötni a cipőfűzőjét, dzsekije hátán kis, rombuszforma szakadás válik láthatóvá. Mielőtt rászánná magát, hogy megszólítsa az egyik anyát, kikapcsolja a mobiltelefonját. Még azt is megvárja, míg elsötétül a display, csak azután megy tovább. Szemlátomást nem zavarja, hogy kilóg a nadrágjából az alsóinge, mint ahogy az sem, hogy felső ajkán és a bal arcán csokoládé van szétkenődve. Szája nem olyannak tűnik, mint amelyet gyakran használnak. Korántsem lehetetlen, hogy az utóbbi hetekben egyáltalán senkivel nem váltott szót. Összességében jóindulatú, de némiképp zavarban lévő fiatal pasas benyomását kelti. A férfiaknak pontosan abból a fajtájából való, akik gyakran tévednek ebbe az egykori halvendéglő mögötti szűk mellékutcába.

Irma közelít hozzá elsőként.

– Halló!

A fiatalember először kikerüli, mintha nem is hallotta volna, de aztán megáll, és oldalról alaposabban megnézi magának Irmát.

– Philipp – mondja kezet nyújtva.

– Irma mama – mondja Irma.

Õ a legidősebb az anyák közül. A többiek általában átengedik neki az első kuncsaftot, mivel kisebb-nagyobb szívességek folytán mindnyájan le vannak kötelezve neki. A fiatalember arc- kifejezésén azonban látszik, hogy Irma nem érdekli. Talán a mára az asszony védjegyévé vált fejkendő teszi, amely azonban nem anyásnak hat, hanem inkább görcsösnek, mint egy elszegényedett piaci kofánál.

Agathe esélyt orront a maga számára, odamegy hát a fiatalemberhez. Ulrike követi.

– Jönnek már a keselyűk – mondja Irma szelíden a kezébe véve vastag keretű szemüvegét. – Na, mi van?

– Halló! – köszön a fiatalember Agathénak és Ulrikének. – Jó estét.

– Hát nem édes? – kérdi Irma szemüvegével a nagy gyerek félénkséget tükröző arca felé intve. – Hanem összemaszatolni összemaszatolta magát.

Kabátjából zsebkendőt vesz elő, megnyálazza, és letörli vele a fiatalember arcát.

– Így… mindjárt más.

– Szerintem nem édes – tromfol rá Agathe. – Csak szeretne az lenni. Igazában egy csődtömeg, aki csak pirosbetűs ünnepnapokon látogatja meg vagy hívja föl a szüleit. Igazam van, nem?

A fiú reakciója elárulja, hogy telibe talált. Rámosolyog Agathéra. Szüksége van a szolgáltatásra, ezt Agathe világosan érzi. Sürgős szüksége.

– Philipp vagyok – mutatkozik be a fiatalember. – Mennyi egy…

– Egy…?

– Egy éjszaka.

– Egy egész éjszaka? – kérdez vissza Agathe.

– Igen.

– Háromszáz.

A fiatalember lesüti a szemét, és egyik kezét a tarkójára teszi.

– Nem lehetne kétszáz? – próbálkozik félénken.

– Idehallgass, mihaszna kölyke – oktatja ki Agathe, – Ulrikével (ő az, itt) talán eljátszhatod ezt, de velem nem. Háromszáz vagy viszlát.

– Ó – mondja a fiatalember, – kérem. Én…

– Kétszázhetven – mondja némi gondolkodás után Agathe. – Ez alatt bármilyen összeg sértés lenne.

– Fizethetek… fizethetek esetleg kártyával is? – kérdi a fiatalember.

A három anya fölnevet; a leghangosabban Agathe.

– Hát persze, kicsim – mondja. – Ezt csak megoldjuk. Egyszerűen útba ejtünk egy bankomatot, megígérem.

A fiú arca felderül.

– Oké, akkor…

– Butuskám – mondja Agathe, és belékarol.

Elmennek. A többi anya néz utánuk egy darabig, majd folytatják lassú korzózásukat a kis utcában. Amikor pár perc múlva elered az eső, Irma kinyitja régimódi ernyőjét, amelyen egy nevető hold-arc virít, a többiek pedig egészen közel húzódnak egymáshoz, hogy ne érje őket az eső.

– Ez az Agathe – csóválja a fejét Ulrike, – nem múlik el úgy éjszaka, hogy ne kerülne aznapra fia.

– A rutin teszi. Csak várd ki; hamarosan te is itt fogsz tartani.

– Hát… szép lenne. Nekem nincs más, csak ez itt. Mert amúgy hova mehetnék? Ahhoz, hogy lányt pátyolgassak, nincs kedvem, pedig azt hallottam, hogy akkor legalább a házban várhat az ember, nem kell, ha esik, ha fú, az utcán…

– Jó, jó, értjük – szakítja félbe Irma, aki nem szereti, ha a többiek panaszkodnak. – Nézd, már el is állt. Csak egy futó zápor volt.

Az anyák ismét szétoszlanak, ki-ki a maga szakaszán sétálgat tovább. Valahol negyedet üt egy toronyóra, kevéssel később álmában felsivít egy autóriasztó. Különben minden csendes. Múlik az este. Az égen feltünedeznek az első csillagok.

Amikor a fiatalember nevet, a szája elé tartja az öklét, mintha köhögne. Ezt Agathe aranyosnak találja. Hogy próbára tegye a fiú segítőkészségét, úgy tesz, mintha nagyon nehezére esnék megmászni a lépcsőt. Philipp megáll és nézi, majd eszébe jut, hogy segítenie kéne, úgyhogy amennyire tud, teszi is. Egy kicsit ügyetlennek mutatkozik, de, gondolja Agathe, mégiscsak: igyekszik. Az ajtaja névtábláján ez áll: Uhlheim. Agathénak valahonnan ismerős a név. Talán egy régebbi kuncsaft? Ah, annyi a gyerek, gondolja.

A lakásban Philipp lesegíti róla az esőkabátot, és fölakasztja a fogasra. Agathe körülnéz. Tipikus egyetemista-kégli, barlangszerű és dohos, akár a pubertáló gyerekek ágyneműje. A heverőn keresztben egy rosszul összecsukott vasalódeszka.

– Szóval – mondja Philipp, – itt lakom.

– Mindig is tudtam, hogy lesz belőled valaki.

Philipp fölnevet. Nem szívből jövő nevetés, inkább, mint az arcának egy időben el nem fojtott reflexe. Talán nehéz elengednie magát, míg túl nem estünk az anyagiakon, gondolja Agathe. Elhatározza, hogy megkönnyíti a fiú dolgát, és egyszerűen odatartja a nyitott tenyerét. Philipp ránéz, beletelik egy-két másodpercbe, amíg felfogja, miről van szó, azután átmegy a másik szobába. Visszajön, két százast és egy ötvenest nyom az asszony kezébe. Aztán kutatni kezd egy huszas után, és látnivalóan ideges lesz, amiért nem talál. Nem is állt meg bankjegyautomatánál hazafelé jövet, jut eszébe Agathénak.

– Rendben, hagyd csak – mondja. – Főzzek neked valamit? Mint régen?

Philipp megkönnyebbült reakciója Agathénak is segít feloldódni. A fiú beletúr a hajába, vigyorog, félrenéz, majd újra Agathéra pillant. Majd azt mondja:

– Igen. Igen, az jó lenne.

Agathe kimegy a konyhába, talál egy kötényt, felköti, és szemügyre veszi a hűtőszekrény tartalmát. Kis híján üres. Ezt is várta, de hogy még vaj sincs, az bosszantja egy kicsit. Úgy dönt, hogy omlettet süt Philippnek. Tapasztalatból tudja, hogy a klienseinek jobban ízlik, amit eléjük tesz, ha nem mondja meg előre, mit csinál, csak egyszerűen nekiáll főzni, mintha eleve erre készült volna. Ez otthonosság- és védettség-érzést kelt bennük. Philipp közben letelepedett egy konyhaszékre.

– Akkor – kezdeményez párbeszédet Agathe, miközben fölüt egy tojást, s a sűrű sárgáját egy nagy mérőpohárba pottyantja, – akkor mesélj egy kicsit, mi jót csinálsz mostanában.

– Foglalkozásszerűen?

Philipp hangszíne nyugtalanítóan vidám, mintha igazán föl sem tudná fogni, hogy minden ilyen simán ment. Mintha nagyobb nehézségekre vagy megalázó momentumokra számított volna.

– Igen.

– Még tanulok.

– És mit tanulsz?

– Ah, egy örökkévalóság óta… Fizikát és kémiát.

– Fizikát. És kémiát – ismétli Agathe mintegy elismerően, és beletörli a kezét a köténybe.

Ilyenkor borotvaélen táncol, nagyon oda kell figyelnie, hogy ne sikeredjenek túl egyértelműre, túl klisészerűre a gesztusai. De Philippet ez mintha nem különösebben érdekelné.

– Igen, mindig volt érzéked a technikai dolgokhoz – mondja Agathe.

– Na ja… Mégsem vagyok biztos benne, hogy tényleg ez való nekem. És az egyetem is inkább stresszel.

– Igen?

– Folyton ezek a határidők, azután mindig változtatnak valamin, és amit eddig elfogadtak, azt egyik napról a másikra már nem számítják be, az ember mehet a dékániba huzakodni azokkal az idiótákkal. Egyszerűen stresszes.

– De hamarosan végzel, nem?

– De, hál’ Istennek. Még nagyjából egy év.

Agathe omlettje jól sikerült. Pontosan olyan étvágygerjesztő aranysárga, amilyennek lennie kell. Philipp lehunyt szemmel eszik. Először van ilyen helyzetben, véli Agathe, még nem tudja, hogyan is viselkedjék.

– Lassan itt az ideje, hogy befejezd végre a tanulmányaidat – mondja Agathe szigorúan.

Philipp kinyitja a szemét, és lelombozódva néz rá. Aztán elmosolyodik, fogja a borsszórót, és rázni kezdi a már majdnem üres tányérja fölött.

– Mindet megenni – szól rá az asszony. – Nagyon sovány vagy.

Philipp végigpillant saját magán.

– Vagy úgy akarsz előbb-utóbb kinézni, mint ez a sok csóró alak, ezek az eleven csontvázak, akik minden pénzüket könyvekre költik?

Vacsora után Agathe egy kicsit összerámol a fiú lakásában. Mindenütt por; Agathe Philipp szemére hányja a lustaságát. Tudja, hogy az állandóan csörgedező jóindulatú korholás nyugtatólag hat a fiatal férfiakra. Zoknikat szed föl a földről; lassan és látható erőfeszítéssel hajol le értük, ennek az egyetlen mozdulatának olyan bűntudatkeltő kisugárzása van, hogy Philipp nem bírja, elfordul. Agathe beletömi a mosógépbe a fiatalember szanaszét, a székeken, az ágyon szétszórva heverő szennyes holmiját, és elmagyarázza neki, mennyi mosóport használjon, hogy tiszta legyen a ruhája anélkül, hogy penetráns mosószerszagot árasztana. Miután valamennyire rendet rakott, leül a tévé elé.

Egy kis asztalon talál egy tévéműsort, felüti, és egy kiemelő filccel (egy hónapja kapta ajándékba Irmától) különböző műsorokat kezd benne aláhuzigálni.

– Gyere, ülj ide mellém – mondja Philippnek.

A fiú szót fogad.

– És? Barátnőd van?

– Nekem?

Philippnek nevetnie kell. Agathe a homlokára tolja az olvasószemüvegét, és úgy néz rá, mintha ezt akarná mondani: Jogom van tudni. De nem igazán sikerül neki ez a pillantás. Philipp megijed tőle, és hirtelen elkomolyodik.

– Nincs, most épp nincs – mondja a saját térdeire meredve. – Elköltözött… három hete.

– Úgyis mélyen a te szinted alatt állt.

– Öőő… Na ja… Nem. Nem éppen.

– De, de. Nem volt hozzád való. Túl igényes volt.

– Hm…

Philipp arca mozdulatlanná dermed. Kiesett a szerepéből, és alighanem bosszantja Agathe jószándékú vaktában-lövöldözése. Agathe maga is tudja, hogy kissé túl messzire ment. Csak hát nehéz fékeznie magát az embernek, ha megérzi, hogy nyomon van. Témát vált; a jövőre vonatkozó terveiről faggatja egy kicsit a fiút. Mit gondol, hol fog tartani, mit csinál majd öt év múlva? Miről írja majd a szakdolgozatát? És mit gondol, mikor ajándékozza meg végre a mamit a rég várt unokával? Philipp udvariasan válaszolgat a kérdésekre, de időnként az órájára pillant. Agathe tudja, hogy most határozottabban kell bánnia vele, ha nem akarja elveszíteni.

– Mondd, idefigyelsz egyáltalán? Hé, Philipp, hozzád beszélek!

– Hogyne, persze – mondja a fiatalember fölállva a heverőről.

– Ülj vissza. Egyetlen napra látogatlak meg, és alig böksz ki egy pár szót. Sajnálom, hogy ilyen eseménytelen az életed. Sajnálom, hogy nincs miről mesélned. De én erről nem tehetek. Nem erre neveltelek.

Philipp leül. Tényleg elveszettnek látszik.

– Haragszol rám? – kérdi.

Hála Istennek, gondolja Agathe. Puhul a fiú.

– Nem – mondja, – dehogy haragszom rád.

Későre jár. Philipp Agathe mellett ül a heverőn, és tévét néznek. Agathe azonban fáradtnak érzi magát, és úgy dönt, hogy aludni küldi a fiút. Az engedelmeskedik, sőt azt is hagyja, hogy Agathe betakarja. Az asszony pontosan Philipp álláig húzza a takarót. Nézi, amint a fiatal- ember kéjesen kinyújtózik a hűvös takaró alatt, majd mélyet lélegzik, és összegömbölyödve az oldalára fordul.

– Szép álmokat – suttogja Agathe.

Tudja, mit várnak tőle; miután leoltotta a villanyt a gyerekszobában, és nagyon csendesen becsukta maga mögött az ajtót, leül a másik szobában, és tovább nézi a tévét. Sok kuncsaft szereti, ha az ajtó alatti résen bevillódzik hozzájuk a képernyő kékes fénye. A tompa villódzás azt jelenti: van ott valaki, aki még ébren van és vigyáz a lakásra. Agathe váltogatja a csatornákat, és talál néhány műsort, amely érdekli. A Columbo-sorozat egy régi epizódjának ismétlését, egy vígjátékot Christiane Hörbigerrel. Vajon kölcsönadja-e neki reggel Philipp a biciklijét, kérdezi magában. Némelyik kolléganője most pénzt keresve biztosan átkutatná a lakást, de Agathe tudja, hogy itt vajmi keveset találna. Ezenkívül gyakran megesett már, hogy egyik-másik kuncsaft az éjszaka kellős közepén fölkelt, és kiment a másik szobába a mamához, hogy az ölébe hajtsa a fejét. Sokak számára egyenesen ez a plusz szolgáltatás a fődolog. A legjobb, gondolja Agathe, miközben fölteszi a fejhallgatót, ha az ember megbízhatóságot sugároz, s készenlétben, de csendben elüldögél másnap reggelig. A valóban profik így csinálják.

És tényleg: Philipp kettő körül kijön a szobájából; pizsamanadrágjának bal szára fölgyűrődött a térde fölé; rázza a lábát, hogy visszahulljon a lábszárára.

– Nem tudok aludni – panaszolja.

Agathe barátságosan néz rá, és megpaskolja maga mellett a heverőt. Philipp leül mellé.

– No, mi a baj?

– Ah, mindenféle jár a fejemben – mondja vállat vonva a fiatalember. – Bonyolult dolgok.

Azzal eldől, feje súrolja Agathe vállát, és az asszony öléhez közelít. Az asszony fölfogja dőltében.

– Ez feláras – suttogja.

Igyekszik olyan gondoskodó tapintattal és anyásan közölni ezt az információt, mintha ez is része lenne az előadásnak. Hatásos is; Philipp csak némán bólint.

– Harminc – suttogja Agathe.

Philipp az asszony ölébe ereszti fáradt fejét. Szemét lehunyva mormolja:

– Harminc, negyven, ötven…

Tízesével számol tovább. Kilencvennél abbahagyja, megnyalja a száját, és úgy tűnik, elaludt. Agathe azonban tudja, hogy szinte bizonyosan ébren van még. Van néminemű tapasztalata alvást tettető fiatal férfiakkal. Látja légzésének ritmusán, szemhéjának ideges vibrálásán, és, természetesen, ádámcsutkájának mozgásán, hogy a fiú még nem aludt el. Az alvók ritkábban nyelnek. Mindenesetre a dolog tetszik neki; azt sem bánja, hogy ezért a szolgáltatásért külön kell fizetnie. Szóval mégis, gondolja Agathe. Van már gyakorlata a dologban, nem most csinálja először. Eszébe jut Philipp ártatlan arca, amint bankjegyek után kotorászott, és elmosolyodik. Korábban előfordult, hogy Agathe szemet hunyt a szabálytalanság fölött, és némelyik kliensének ingyen megengedte, hogy az ölébe hajtott fejjel aludjon. A legtöbben nagyon hálásak voltak ezért, s utána törzsvendégek lettek, tehát mondhatni (gondolja Agathe): megtérült a befektetés. Esete válogatja: nem lehet mindig ugyanazzal a mércével mérni. Némelyik fiatal férfi úgy fest, mint akinek nagyobb és sürgősebb szüksége van rá, mint a többieknek; rosszul van elválasztva a hajuk, túl nagy nadrágot hordanak, és gyakorlatilag másról se beszélnek, mint csupa olyan filmről, amelyeknek Agathe még a címét sem hallotta soha, vagy arról, hogy soha nem látják a testvéreiket, mert azok másik városban élnek. Lehetetlen rájuk haragudni. Az ember az egész programot majdnem ingyen nyújtja nekik. Persze mindig csakmajdnem.

Agathe sóhajt, és nézi az elégedett embert, aki az ő térdére támasztott fejjel alszik. Ez az ügyfele bizonyosan nem tartozik azok közé a férfiak közé, akiket majdhogynem ingyen lát el. Philippnek fizetnie kell; ha vonakodna, Agathe tudja, kit hívjon fel. De valami mégiscsak más ennél a fiúnál, valami, amit Agathe, hiába a hosszú évek tapasztalata, nem tud közelebbről leírni, se megmagyarázni magának. Különös, de tény: ellenállhatatlan késztetést érez, hogy megmondja neki, ezentúl ne költse a pénzét az ő szolgáltatására. Gondosabban kell bánnia saját magával, és nem szabad elhagynia magát. Be kell fejeznie a tanulmányait, és a kezébe kell vennie az élete irányítását. Agathe a fiatalember tarkója alá csúsztatja az egyik kezét, és halkan beszélni kezd hozzá, noha tudja, hogy időközben valóban elaludt. Hangszíne változatlanul professzionális; folyamatosan működik az önkontrollja.

– Tudod – suttogja, – én azt gondolom, hogy többet nem kéne ezt csinálnod. Nem kéne minden alkalommal kimenned a hidegbe, amikor… Tényleg meg kellene próbálnod befejezni az egyetemet, úgy értem, tényleg, komolyan. Ahelyett, hogy egész éjszakákat…

Egy óra múlva fölemeli Philipp alvó fejét az öléből, és a heverőre fekteti. Sürgősen ki kell mennie a vécére. Ha már ott van, egy kicsit takarít a fürdőszobában is. A tükör olyan koszos, hogy alig ismer benne saját magára.

Kora reggel fölkelti a kuncsaftját, és megkapja tőle az extra harminc eurót. Hosszas keresgélés nélkül. Az ajtóban Philipp elbúcsúzik tőle.

– Gyere, hadd öleljelek meg még egyszer – mondja Agathe, és átkarolja.

– Ah, menj már – mondja látható jóérzéssel Philipp, – agyonszorítasz…

Utána elfogy a levegője, mert Agathe valóban teljes erejéből összeszorítja. Philipp szájszaga csípős és savanykás, mint azoké a magányos férfiaké, akik egész éjszaka olyan álmokkal viaskodnak, amelyeket senkinek nem mondanak el.

Hajnali hat óra. Agathénak e korai órán a peremkerületek üres utcáit járva gyakran különös gondolatai támadnak. Azon tűnődik, vajon mennyi ideje van még hátra itt a földön, vajon meddig fog még az utolsó kliense éjszakánként utcai anyákhoz járni, és meddig fog még a sötétarany színű városi vasút olyan simán tovasiklani a sínpárján, mintha semmi probléma nem volna a világon. És vajon mikor kel föl végre egy teljesen felhőtlen égen a nap, anélkül, hogy fényét megszűrné az a mesterséges moaré-fátyol, amelyet az emberek védelmében minden reggel szétárasztanak az európai nagyvárosok fölött?

Az idő problémája mindig is foglalkoztatta Agathét. Ez a probléma szorosan összefügg a remény kérdésével. Agathe mára jószerével már a remény valamennyi fajtáját ismeri, amelyekre manapság a túlélés érdekében rászorul az ember. Ezt nem minden kolléganője fogta fel. Irma természetesen tisztában van vele, talán még jobban, mint amennyire hajlandó bevallani. Agathe biztos benne, hogy Irmának is volt hol töltenie az éjszakát. Irma mindig utolsóként ér vissza a mellékutcába, boldognak és elégedettnek látszik, és vidám anekdotákat mesél abból az életből, amelynek egy éjszakára a részese volt. Agathénak eszébe jut az a reggel, amikor Irma megmutatta kolléganőinek, mit barkácsolt neki az egyik ügyfele: egy kis űrhajót fából, amely atomháború esetén valamennyi anyát (vagy az összes boldog családot? erre Agathe már nem emlékszik pontosan) magával viszi a Földről egy másik, távoli bolygóra, ahol biztonságban lesznek. Irma fölidézte nekik azokat a színes ceruzával készült különös rajzokat, amelyekből kliensének lakásában szinte mindenhová jutott. Kis, zöld gömböt ábrázoló rajzokat, amely békésen sodródik tova az Univerzumban.

A halvendéglő barnán bedeszkázott utcai frontja előtt elhaladva Agathe fölnéz az égre, és a tetők fölött fölfedezi a sápadt hajnali holdat: komoly fémarcot a felhők mögött. Ûrhajó fából, gondolja, s muszáj mosolyognia ekkora bugyutaságon. Micsoda gyermeteg lélek! Egy űrhajó mindenkinek – igen, akármi volt is az.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

A novella (Mütter) a szerző Die Liebe zur Zeit des Mahlstädter Kindes (Szerelem a mahlstädti gyermek idején) című, 2011-ben a Lipcsei Könyvvásár díját elnyert elbeszélésgyűjteményéből (Suhrkamp; Berlin 2011) való.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.