– Miféle hazafi maga, kedves Valerij Anatoljevics?

– Oroszország és Moldova Dnyeszter Menti Köztársaság hű fia vagyok – felelte a külügyminiszter, villájával egy füstölt busaszeletet piszkálva. – Ezt a konyakot szeretem a legjobban, mert ez a neve a mi fiatal országunk fővárosának.

– És ha háborúba keveredne egymással ez a két ország? – kombináltam tovább részeg konoksággal.

– Miket beszél?! – kérdezte a fejéhez kapva. – Nem megmondtam, hogy többet egyen hozzá…

Megint megszólal a mobiltelefonja. Megnézi a számot. Most is a felesége hívja.

– Igazán fölvehetné már végre – biztatom türelemmel.

– Nem azért ontottuk a vérünket – fortyan föl –, hogy nők dirigáljanak nekünk. Vagy moldovánok…!

Borisz Kulagin három csillaga

A szakadár Dnyeszter Menti Köztársaságban, a Kvint gyárban készült konyakok télen-nyáron hihetetlen könnyedséget adnak a testnek és a szellemnek. Még a legolcsóbb, névtelen, háromcsillagos, fél literjét tizennégy helyi rubelért (hat és fél złotyért) vesztegetett nedű is három évig aromásodik tölgyfahordóban, mielőtt a boltba kerül. Ebből az következik, hogy az imént kitöltött háromcsillagost 2001 telén, pontosan akkor kezdték érlelni, amikor Borisz Kulagin tiraszpoli lakos begőzölt, cirkuszolt a feleségével, aztán fogta a puskát, kirohant az utcára, és nekivágott a városnak, közben meg leadott egy-egy sorozatot az ablakokra.

Nem jutott kétsaroknyira a dühöngő őrült, amikor kihajolt valaki az erkélyről, és három célzott lövéssel kifektette a járdára.

– Remek lövések – mondtam azon az erkélyen állva, ahonnan Makszim Galkin tüzelt. – Lehet vagy kétszáz méter.

– Kétszáznegyven – igazít helyre. – Leléptem.

Makszim állatorvos. A Tiraszpol környéki Parkani falu állami állatklinikáján dolgozik. Miután lelőtte Kulagint, kijött hozzá egy rendőr, és jegyzőkönyvbe vette az esetet. Meg sem kérdezte, van-e Makszimnak engedélye a fegyverre.

– Dehogy van – feleli. – Még nem hallottam olyat, hogy bárkit is elítéltek volna azért, mert engedély nélkül tart fegyvert, pedig nálunk minden épkézláb férfi ágyneműtartójában ott a géppisztoly. Amikor 1992-ben véget ért a Moldovával vívott háború, beledobtam néhány gránátot a málhazsákomba, kimásztam a lövészárokból, leporoltam a nadrágomat, és tűztem haza, hátamon a Kalasnyikovval. Ezt csinálta mindenki. Itt nincs könnyű dolguk a banditáknak. Jöttek ide mindenféle maffiák felderítésre. Csecsenek, azeriek, dagesztániak akartak védelmi pénzt szedni… Na de hányan lehettek összesen? Öten, tízen, talán húszan, a mieink meg rögtön összefutottak vagy ötvenen az utcáról, mind komolyabb lőfegyverrel. Mi magunk csinálunk rendet.

– És mi köze ennek a joghoz? – kérdezem erre.

– Miért lenne köze hozzá? – kérdezi Makszim savanyú képet vágva. – Nálunk az a szokás, hogy mindenki maga intézi az ügyeit, lehetőleg gyorsan. Ezt szeretik a legjobban az erőszakszervezetek, a mi köztársaságunkban pedig minden második ember váll-lappal jár: hadsereg, rendőrség, határőrség… És mindenkinél van fegyver.

Valerij Anatoljevics Lickaj, Moldova Dnyeszter Menti Köztársaság külügyminisztere és a Tiraszpol konyak nagy híve a sztálinizmus és a nemesi aranyszabadság keverékének nevezi a Dnyeszter menti biztonsági rendszert.

– Ez a keverék kissé émelyítő – mondtam ki az ítéletet.

– Hát Wołodyjowski úr hogy szabadította ki Oleñkát Kmicic fogságából? – kérdezi Lickaj miniszter, hivatása szerint politológus és történész. – Saját kezűleg, fegyveres csapattal.

– Az még a XVII. században történt.

– De gyönyörűen működött. Gyorsan kell lépni, és semmi duma. Ennek a biztonsági rendszernek köszönhetjük azt is, hogy nálunk a menekültekkel sincs probléma. Itt nem talál afgánokat, tádzsikokat, tamilokat, vietnamiakat. Évente csak egyszer engedünk ázsiaiakat az országba. Nyáron, amikor érik a tök és a dinnye. Eladhatják az árut, aztán tűnés. Nálunk szigorú rend van. Szovjet fegyelem!

Belij Aiszt – a legenda örökké él

Ez volt az első legendás orosz konyak. A cég boltjában tizenhat Dnyeszter menti rubelbe (hét és fél złotyba) kerül egy félliteres palack. Már jóval az októberi forradalom előtt árultak Belij Aiszt (Fehér Gólya) konyakot ezen a néven. Nagyra értékelik a szakértők ennek az ötéves tiraszpoli konyaknak a bukéját.

Maga a város alig száz évvel idősebb. A Szuvorov tábornagy által létesített erődítmény körül épült ki, de miután kiűzték Napóleont Oroszországból, a cári csapatok lendületből átkeltek a Dnyeszteren, és elhódították a törököktől Besszarábiát, vagyis a mai Moldova területét. Az első világháború után a románoknak adták. De a bolsevikok nem tudtak beletörődni Besszarábia elvesztésébe, ezért a húszas években kihasítottak egy darabot Ukrajnából, és megalakították a Moldáv Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, később pedig ehhez csatolták egész Moldovát, amelyet a Ribbentrop–Molotov-paktumban ítéltek nekik.

1991. augusztus 27-ig maradtak ezek az állapotok. Moldova ekkor, néhány hónappal a Szovjetunió bukása előtt szakadt el, Chişinăuban kikiáltották a független köztársaságot. Másnap a Dnyeszter bal partján a szovjet különleges szolgálatok biztatására fellázadt orosz ajkú nómenklatúra kikiáltotta a független moldován Dnyeszter Menti Köztársaságot, Tiraszpol fővárossal. Tizenöt, húsz, vagy talán harminc-negyven moszkovita funkci – nem több – elszakított egy kisebb területet egy szuverén államtól, ahol konzerváltak egy darabka Szovjetuniót. Az ország elfogadta szovjet Moldávia címerét és zászlóját. Kétszáznegyven kilométer hosszú, de bizonyos helyeken harminc perc is elég arra, hogy nyugodt léptekkel átvonuljunk a keleti határról a nyugatira. Véres háború tört ki Moldova és a szeparatisták között. A néhány hónapig tartó konfliktus nem hozott megoldást.

Két világháború, két polgárháború és két forradalom úthengere ment végig a városon, miközben az 1896-ban alapított Kvint állami üzemekben háborítatlanul készítették a félliteres zöld palackba töltött halhatatlan Belij Aisztot, és új konyakokat is kifejlesztettek. Az éves mennyiség két és fél és hat és fél millió liter között ingadozott. A Kvint szó megfejtése Konyaki, vina i napitki Tiraszpola (tiraszpoli konyakok, borok is italok). Nyikita Hruscsov lemondatása óta a mindössze tizennégy dolgozót foglalkoztató konyakgyártó részleg főnöke a már nyolcvanöt éves brigádvezető, Szergej Csarnyeckij, aki orosznak vallja magát.

Transznisztriában moldovánok, ukránok és oroszok élnek azonos létszámban, harmincszázalékos arányban. A többiek lengyelek, bolgárok, zsidók, németek és gagauzok (ők a török, de pravoszláv vallású kisebbséghez tartoznak). 1988- ban hétszázötvenezer ember lakott itt, de azóta távozott több mint százhuszonhétezer. További százhuszonnyolcezerrel nem tudnak elszámolni a köztársaság hatóságai.

2003 decemberében azért mentem Moldovába, mert látni akartam, hogyan élnek az emberek abban az országban, ahol a legalacsonyabb Európában az egy főre jutó nemzeti jövedelem (négyszáznegyvenkilenc dollár).

Tévedtem, Transznisztria a legszegényebb háromszázkilencvenkét dollárral.

Bár a világ egyetlen országa sem ismerte el ezt a köztársaságot, az államiság minden attribútumával rendelkezik: van köztársasági elnöke, kormánya, parlamentje, zászlója, címere, himnusza, szuverén területe, fegyveres ereje, rendőrsége, központi bankja, valutája, a határain vámhivatalok működnek…

Dojna – fény a pincében

A konyak legfontosabb összetevője a hatvankét vagy hetvenszázalékos alkohol, a borlepárlás középső frakciója.

A szeszeshordók űrtartalmának ötszázhatvanhárom liternek kell lennie, mert a tölgyfa hordók térfogatának meg kell egyeznie a folyadék térfogatával. Egész idő alatt tele kell lenniük, s mivel az alkohol párolog, föl kell tölteni a hordókat, nehogy kiszáradjanak. Minden hordóból évente majd’ tizenhét liter isteni nedű megy veszendőbe. Ez a térfogat három százaléka, ennyi párolog el a tölgyfa dongák pórusain keresztül. Ezt az egész világon az angyalok jussának vagy adagjának nevezik a konyakgyártók.

A dojna moldován népdal és az 1957-ben kifejlesztett kilencéves márkás konyak neve, az ára huszonnégy transznisztriai rubel (tizenegy és fél złoty). Bár női neve van, bámulatosan tüzes.

Ez a konyak pontosan annyi éves, ahány évet ült Ilie Ilaşcu Tiraszpolban, a transznisztriai börtön egyszemélyes cellájában.

– Két erős illatra emlékszem a legjobban abból az időszakból – meséli. – A konyak csodás aromáját éreztem előbb. Éjszaka titokban bejártak a cellámba a tiszttársaim, akikkel évekkel azelőtt együtt szolgáltunk a 14. hadseregben, és arra kértek, ne fecsegjem ki, hogy ismerjük egymást. Annak idején százados voltam náluk a szpecnaznál, a különleges katonai szolgálatoknál. Minden haver becsempészett nekem egy kis üveg Dojnát.

– Az oroszok tartóztatták le?

– A transznisztriai yard kapott el. Konkrétan Viktor Gusan őrnagy, aki korábban kágébés volt. Jegyezze meg ezt a nevet. Pár nappal később, 1992 júniusában átadtak az orosz hadseregnek. Amíg tartott a háború Moldova és a szakadárok között, a Transznisztriában állomásozó 14. hadsereg elhárítása tartott fogva. Azt akarták kiszedni belőlem, hogy a román szolgálatok ügynöke voltam, és azért küldtek ide, hogy likvidáljam az orosz polgári lakosságot. Ezzel az érvvel akarták igazolni azt, hogy orosz katonák tartózkodnak a szuverén Moldova területén. Diverzáns voltam és kém, de Moldovának dolgoztam, Chişinăuban rendes katonai behívót kaptam, és Tiraszpolban, a szakadárok hátországában megszerveztem az Ilaşcu-csoportnak nevezett egységet. Azt mondták, embereket gyilkoltunk. Nem gyilkoltunk, csak ha parancsot kaptunk arra, hogy likvidáljunk ellenségeket. Védtük a hazánkat.

– És a másik illat, szenátor úr? – kérdeztem.

– Acetonszag. Az éjszaka közepén ruszki katonák rontottak a cellába, összekötözték hátul a kezem, bekötötték a szemem, és kivonszoltak. Fölolvasták a hadbíróság ítéletét, és elhangzott a „Tölts!” vezényszó. Ekkor csapta meg az orromat ez a szag. Évekkel később azt hallottam a pszichológusoktól, hogy rendkívüli helyzetekben acetont választ ki a szervezet. Vaktölténnyel lőttek. Aztán még háromszor lőttek főbe.

1992 augusztusában az orosz 14. hadsereg fegyveresen beavatkozott a konfliktusba Transznisztria oldalán, fegyverszünetre késztetve Moldovát. A harcok befejeztével az oroszok átadták az Ilaşcu-csoportot tiraszpoli szövetségeseiknek. Kezdődtek újra a kihallgatások, amelyeket ezúttal is Gusan őrnagy vezetett. Egy évvel ezután került sor a négy harcos perére. Ilie Ilaşcut a szovjet büntető törvénykönyv tizenkilencedik cikkelyében meghatározott bűncselekményekért vonták felelősségre. Négy halálos ítéletet kapott. Diverzióért, terrorizmusért, a szovjethatalom elleni kémkedésért (pedig az már majdnem két éve nem létezett) és két gyilkosságért.

– Nagy kirakatper volt – mondja a varsói Andrzej Rzepliñski professzor, a Helsinki Alapítvány az Emberi Jogokért képviselője, akit az EBESZ küldött ki megfigyelőnek. – Nem bizonyítottak rá semmiféle gyilkosságot. Ezeket az orosz különleges szolgálatok követték el, hogy lejárassák és kikészítsék, mert rendkívül népszerű volt a tiraszpoli moldovánok körében. Transznisztria főügyésze volt a fővádló a perben, már kezdett meghátrálni, mert nem akart részt venni ebben az operettben, ezért merénylet áldozata lett. A liftben tépte darabokra a bomba a feleségével együtt.

Ilaşcu két évig várta a halált, de Oroszország 1995-ben moratóriumot hirdetett a legsúlyosabb ítélet végrehajtására, így Igor Szmirnovnak, Transznisztria elnökének is hasonlóképpen kellett eljárnia. Életfogytiglanra változtatták az ítéletet.

Ilaşcu két ciklust ült végig a börtönben. Időközben megválasztották moldovai parlamenti képviselőnek.

Bukarestben, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának monumentális székházában beszélgetek vele, ahol mindenütt vörös szőnyeg borítja a padlót, de olyan vastag, mint a paplan. Most ez a román szenátus székháza.

Ilie Ilaşcuról nem gondolná az ember a kinézete alapján, hogy a szpecnaz tisztje, ügynök, terrorista. Inkább könyvelőnek, tanítónak vagy egy háztartási bolt vezetőjének látszik…

– Az én szakmámban aranyat ér a jelentéktelen külső – mondja félszeg mosollyal.

– Hogy jutott ki a börtönből?

– Cselesen. A Nagy Románia Párt főnöke találta ki az egészet. Kaptak tőlem egy fülest, hogy román állampolgárság kellene. Megkaptam, és jelöltettem magam a szenátusba a választásokon. Annyi szavazatot kaptunk, hogy nekünk is jutott hely az Európa Tanácsban. Nekem adták. Tagja voltam az Európa Tanácsnak, és még mindig börtönben ültem, de a Tanács elnöke az első adandó alkalommal panaszt tett Putyin elnöknél, mondván, hogy ez iszonyú botrány.

2001. május 5-én, kilenc év börtön után Chişinăuba vitte Ilaşcut Transznisztria közbiztonsági minisztere.

– Mit csinált a szabadság első napján?

– Kimentem a szüleim sírjához. Börtönben voltam, amikor meghaltak – mondja Moldova és Románia nemzeti hőse. – Aztán beugrottunk a feleségemmel egy konyakra, utána pedig találkoztam Moldova köztársasági elnökével. Este elröpültem Bukarestbe.

Nistru – Vologya pionír eskütétele

Viktorija Toporova, a tiraszpoli Kvint gyár szakembere a szovjet borászat nagy sztárja volt az ötvenes években. Nyikita Hruscsov személyesen tűzte a gallérjára a Munka Vörös Zászlaja érdemrendet, amiért bevezette a moldáviai üzem termékei közé a Spanyolország déli részéről elterjedt xeres borkülönlegességet.

Xeres Moldáviában! A spanyolok évszázadok óta őrizték a titkát, vigyáztak rá, mint a szemük világára, de Viktorija Toporovának sikerült ellesnie tőlük. Amikor ellátogatott a spanyol pincékbe, mint egy igazi szovjet dáma, elejtette a kendőjét, de úgy, hogy a megfelelő kádba essen. A többi már a KGB-ügynökök dolga volt.

Minden konyaknak megvan a maga értelmi szerzője, sőt, a legtöbbször azt mondják – atyja. De lehet-e nőszemély az atya?

Viktorija Toporova úgy döntött, bebizonyítja, hogy a Szovjetunióban ez is lehetséges.

Néhány év munka után bemutatta a művét az állami bizottságnak. Kizárólag férfiak voltak benne. Arra az álláspontra jutottak, hogy ez nem konyak. Még csak nem is likőr. Az egyiknek túl édes, a másiknak túl erős.

Toporova nem hagyta annyiban a dolgot, öszszehívta a bizottsági tagok feleségeit, akik el voltak ragadtatva az italtól. Végre konyakozhattak, és nem kellett fintorogniuk minden korty után. A párt és az állam nevében ítélkező bizottságnak meg kellett változtatnia a véleményét, 1960-ban kénytelen volt engedélyezni az új, kilencéves konyakot. Az alkotó férfinevet adott neki, a Nistru Dnyesztert jelent moldovai nyelven. Attól az időtől fogva férfikonyaknak nevezték a nagyon száraz Dojnát, a három rubellel olcsóbb édes Nistrut pedig a hölgyek itókájának.

Azon az őszön, amikor megszületett a Nistru, Magadanban, a messzi Szibériában letette a pionírok esküjét az első osztályos Vologya Antyufajev.

– Miután kijártam az iskolát, beiratkoztam a Polgári Repülési Intézetbe, mehettem Rigába, a Szovjetunió másik végébe – meséli Vlagyimir Jurjevics Antyufajev. – Erősen hatott rám a repülős romantika, de nem tudtam tartani az iramot, és a második évben átirányítottak a hadseregbe.

Õrmesteri rangot érdemelt ki, aztán elvégezte a tartalékos tiszti tanfolyamot.

– A hadseregben igazi férfinak éreztem magam – mondja. – Beléptem a pártba. Elhatároztam, hogy folytatom a repülős tanulmányaimat. De a területi pártbizottságon azt mondták, inkább a belügyi szerveknél találnának nekem szolgálati helyet. Két héttel később már rendőregyenruhában jártam. Tíz évvel ezután, még mindig csak századosi rangban, már én álltam a bűnüldözés élén Riga városában. 1989-ben likvidáltam egy hatalmas bűnözőbandát, az SZKP főtitkára, Mihail Gorbacsov vitézségi érdemrenddel jutalmazott ezért. Ez harci kitüntetés, rendőrök sosem kaptak ilyet. Ki hallott akkor még korrupcióról? A belügyi szervek morálisan feddhetetlenek voltak, a szakmai felkészültségük pedig ideálisnak mondható. Együtt tisztítottuk meg Riga szép városát. A csapatban mindenki testvériesen kiállt a bajtársa mellett: ide lőjetek, ide szúrjatok! Negyvenéves voltam, amikor kezdetét vette városomban a nemzeti fasiszták aktív tevékenysége. A bűnüldözés frontján megismert harcostársaim is tudták jól, mit akartak elérni.

Nyugodt, jó megjelenésű férfi, a testalkata klasszikus, a szóhasználata bolsevik. Itt elállt a szava, arra várt, hogy megkérdezzem, mit akartak. Úgy döntöttem, nem segítek neki.

– Természetesen rendszerváltást – mondta síri hangon. – Mi voltunk a szovjethatalom védőbástyája Lettországban, a Szovjetunió gyermekei. Minden, amit csak elértünk az életben, ennek a hazának az adománya volt. Aztán eljött 1991 augusztusa. A lakosság barátkozott a hadsereggel és a rendőrséggel az utcán, de fölütötték a fejüket a nacionálfasiszták. Augusztus 22-én kiküldetésre vezényeltem az embereim többségét, én meg titokban elutaztam Rigából. Harminc-negyven elvtársammal együtt eljutottam Moszkvába, de Gorbacsov és bandája eladott, elárult minket. Kirúgtak minket a szolgálatból. Nyomozás folyt ellenünk Lettországban és az egész Szovjetunióban. Nemzetközi körözést adtak ki ellenem. Bujkálnom kellett.

Érdeklődtem Vlagyimir Antyufajevről egy rigai lett újságírónál.

– Az a k..fi lövetett ránk a barikádok napján – fortyant föl, amikor meghallotta a nevét. – A szovjethatalom utolsó két évében ő volt Rigában az OMON, a rohamrendőrség főnöke, melynek egységei 1991. január 20-án felléptek az újjászületett lett hatalom ellen. Voltak lövöldözések és halálos áldozatok.

Később Rigában megtartották a helyi OMON perét. Antyufajevet négy év börtönre ítélték a távollétében, bár azzal fényezi magát, mindmáig azt hazudja, hogy életfogytiglani börtönre ítélték, és ezt még mindig nem úszta meg.

– Akkor dühöngött a Jelcin-rezsim Oroszországban – meséli Antyufajev. – Nem volt hová menekülni, így nyilván börtönben kellett volna rohadnom, ha 1992 májusában nem keresnek meg transznisztriai parlamenti képviselők. Meghívtak a köztársaságukba engem és még vagy ötven harcostársamat a litván, a lett és az észt OMON-ból. Minket már szétvertek, de ők még tartották magukat a Szovjetunió szétesése után is. Kaptunk tőlük iratokat, lakást, fegyvereket, és oroszlánként harcoltunk, védtük a köztársaságot.

Szjurpriznij – a XXII. Kongresszus slágere

A Szovjetunió tagköztársaságai az SZKP minden kongresszusa alkalmából mindenből küldtek a Kremlbe, ami a legjobb volt az újdonságok közül. A kongresszus után mind az ötezer küldött vadonatúj, úgynevezett delegátusi öltönyben tért haza. A lábukon új, delegátusi félcipő, a zsír új delegátusi bőröndben egy karton új delegátusi cigaretta Üzbegisztánból, egy szatyor delegátusi cukorka Baskírföldről, delegátusi sprotni Lettországból, pár palack delegátusi konyak…

Aztán a küldöttek a munkahelyükön elbeszélgettek az elvtársakkal, konyakoztak, sprotnit és cukorkát eszegettek hozzá. Mindegyik vezető közül Nyikita Hruscsov értette meg a legjobban, hogy a hatalmas Szovjetunió ötezer városában és falujában kóstolják meg azt a konyakot, amelyikből az első titkár is ivott, így ez a kérdés komoly államügy. 1961-ben, két hónappal a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusa előtt Hruscsov elhatározta, hogy ezúttal gondja lesz mindenre. Történelmi kongresszusnak tekintette az eseményt, amelyen elfogadják azt a programot, amely szerint fölépítik a kommunizmust. Ehhez vadonatúj konyak kellett. Személyesen telefonált Tiraszpolba, a Kvintbe.

– Két hónap, titkár elvtárs? – hajtogatta a telefonba Alekszandr Pogogyin igazgató. – Márkás konyakhoz tíz év… is kell. Aztán még legalább egy évig pihentetjük… A XXIII. Kongresszusra talán elkészülnénk…

– Ez lesz az a kongresszus, amelyen ezer évre beprogramozzuk az emberiség boldog fejlődését – üvöltött Hruscsov –, az elvtárs meg itt számolja nekem a hónapokat, mint valami uzsorás!

Pogogyin igazgató egyetlen reménysége a cég egyik brigádvezetője, Szergej Csarnyeckij volt, akit már akkor a konyak Mozartjának tartottak. Töltött egy pohárkába hat cent férfias Dojnát, aztán négy cent nőies Nistruval finomította.

Csoda történt. Mennyei nedű keletkezett, szubtilis aromájában kávé és aszalt gyümölcsök illata vegyült. A XXII. kongresszuson nagyobb feltűnést keltett a színfalak mögött, mint a kommunista építés programja. Eleinte „delegátusinak”, aztán „pártkonyaknak” nevezték, mert múltak az évek, és enélkül nem lehetett semmiféle pártkonferenciát tartani. A párttagok „népinek” nevezték, mert ők itták, a nép legjobb képviselői. Aztán a konyak öregedett tíz évet, és mindenki számára hozzáférhető lett a boltokban. Hivatalos neveSzjurpriznij, „meglepetés”. Huszonhét transznisztriai rubelbe (tizenhárom złotyba) kerül fél liter.

A XXII. kongresszuson elfogadott program szerint békésen építik a világkommunizmust, ezzel kellett összehangolni a szovjet katonai doktrínát. A Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságban, a Dnyeszternél állomásozó 14. hadseregnek kellett benyomulnia a Balkánra. Kétszázezer katona szolgált itt. A Szovjetunió szétesése után visszavonultak a folyótól keletre lévő Transznisztriába. Aztán évről évre fogyatkozott az egységek száma, de még mindig ott állomásozik másfélezer katona Kolbasznajában, őrzi a hatalmas hadianyagraktárt. Úgy néz ki, az oroszok a lehető legtovább fenn akarják tartani Transznisztriában az ideiglenes állapotokat. Románia belépett a NATO-ba, pár év múlva belép az Európai Unióba. Senki sem veheti biztosra, hogy Moldova akkor nem akar csatlakozni hozzá, hisz mindkét országban beszéltek erről az elmúlt másfél évtizedben. Ekkor a Dnyeszterig tolódik a NATO határa, jól jönnek hát a határon túli orosz bázisok.

A transznisztriai lakosok nagy része a 14. hadsereg hagyatéka. Kivonták az egységeket, de a hivatásos katonák családja maradt. Egyikük sem mulasztotta el az alkalmat, hogy vegyen vagy szerezzen lakást, ahová a nyugdíjazása után visszamehet. Így kombinált a sokmilliós szovjet hadsereg minden katonája. Akik Szibéria távoli területeiről vagy a messzi északról jöttek, azoknak ez volt az egyetlen esélyük arra, hogy kiesebb tájakra költözzenek a családjukkal. A balti országok mellett Grúzia és Moldávia örvendett a legnagyobb népszerűségnek. Negyven fölötti, orosz ajkú nyugdíjasok népesítették be a köztársaságokat. Bármilyen állás betöltésekor őket illette az elsőbbség, a helyi ifjúság meg emigrált. A hatalom ezt jó néven vette, mert így változott a meghódított provinciák etnikai összetétele.

Az egykori gorkom, vagyis a moldáviai Kommunista Párt városi bizottságának hatalmas székházában találkoztam vele. Ma már elfér itt az elnöki adminisztráció, Transznisztria Legfelsőbb Tanácsa, Minisztertanácsa és Külügyminisztériuma. Parlamenti képviselő, az egyszemélyes kommunista frakció tagja.

– Alekszandr Ivanovics Rodcsenko! – jelentkezik az ifjú Brezsnyev báját idéző hatvanéves nyugdíjas. – A szovjet hadsereg nyugállományú zampolitja!

A zampolit a politikai parancsnok helyettese. Alekszandr Ivanovics ukrán. 1976-ban kapta tiraszpoli lakását, amikor a 14. hadseregben szolgált.

Akadozott a társalgás. Különös párbeszédet folytattunk grimaszokkal, krákogással, pillantásokkal, mozdulatokkal… Alekszandr Ivanovics jelentőségteljesen pillantgat a telefonra.

– Mi az? – kérdeztem, mert szörnyen nevetségesnek találtam. – Lehallgatókészüléket szereltek bele?

– Mindenhol van – mondta összeszorított szájjal, mint egy hasbeszélő.

– Azt hittem, azok az idők már Brezsnyev alatt véget értek.

– Azt csak hiszi! – tört ki, mert már nem bírta tovább. – Mindenki félti a bőrét. Senki sem akarja úgy végezni, mint Szajdakov, Matyejcsuk, Konsztantyinov…!

– Azok meg kik?

– Nem mondok semmit, nem mondok semmit, nem mondok semmit… – hajtogatja egyfolytában, mintha biztos akarna lenni abban, hogy fölveszik a beszélgetést. – Beszéljen a közbiztonsági miniszterrel. Nekem családom van, tőlem nem hall pletykákat, és nem mondok semmit, nem mondok, nem mondok…

Az egykori tiszt futólépésben közlekedett a dolgozószobában, és karateütéseket mért a láthatatlan ellenségre a telefonkészülék fölötti légifolyosóban. Aztán lelökött egy pohár hideg teát, levette a zakóját, kigombolta az ingét, és letörölte a zsebkendőjével a verítéket a hóna alól.

A hatalom kedvence és Transznisztria Köztársaság egyik építőmestere volt. 1989-ben, miután nyugdíjba vonult, Tiraszpolba ment, ő lett a Transznisztria Rádió főszerkesztője. Akkoriban az volt a szeparatisták egyetlen eszköze az ideológiai harcban. Előléptették volna, de 2001-ben cserbenhagyta az önfenntartás ösztöne. Bejelentette, hogy jelölteti magát az elnökválasztáson. Harcba szállt, megmérkőzött a hivatalban lévő elnökkel, aki megváltoztatta az alkotmányt, hogy rá tudjon hajtani a harmadik elnöki időszakra.

Megsemmisítő vereséget szenvedett. A szavazatok öt százalékát kapta, Igor Szmirnov elnöknek nyolcvannyolc százalék jutott. Aztán a transznisztriai belügyminiszter megvádolta azzal, hogy a moldovai biztonsági szolgálat ügynöke. Fölszámolták a pártját, a Legfelsőbb Tanácsban meg egyetlen küldött sem akar mellé ülni a tanácsteremben.

Tiraszpol – vacsora a főideológussal

Valerij Anatoljevics Lickaj elvitt a Druzsba hotelben lévő „kormánykomplexumba”. Kettesben üldögéltünk a kerekasztalnál, akkora volt, mint Artúr király bútordarabja. A házigazda Tiraszpol konyakot ivott, én Szjurpriznijt, mert mindenképpen meg akartam tudni, mi zúgott Nyikita Hruscsov fejében, amikor az SZKP XXII. kongresszusán kihirdette a szónoki emelvényről a kommunizmus építésének programját. Vodkáspoharakból ittuk. Mindig fenékig ürítettük.

Valerij Anatoljevics imádja a Tiraszpol konyakot, a kormánykomplexumban tartott vacsorákat, a szép nőket, a nagyvilági életet. Õ vezet a legrégebb óta külügyminisztériumot az egykori Szovjetunió országaiban. Tizennégy éve.

– Ennek a konyaknak csak egy évvel tartott tovább a hordós érlelése – mondja kozák levest, szoljankát kanalazva. – Ez a gyárunk legfiatalabb márkája. Nyolc éve gyártjuk, de a konyak tizenöt éves.

Sokáig névtelenül készült az ital, aztán beavatkozott a politika.

– Úgy döntöttünk, megtiszteljük a fővárosunkat, mert a környéken mindegyiknek megvan a maga konyakja, csak Tiraszpolnak nincs. Van Moszkvai, Kijev, Chişinău, de a miénk a legjobb.

A Tiraszpol százöt helyi rubelbe (ötven złotyba) kerül. Minden palack számozott.

Valerij Anatoljevics orosz. Diplomata volt Latin-Amerikában, a nemzetközi kapcsolatokról tartott előadásokat a chişinăui egyetemen, képviselő volt szovjet Moldávia utolsó parlamentjében.

1990-ben föllázadtak Transznisztriában az orosz ajkú pártelitek. A legnagyobb üzemek igen befolyásos és tőkeerős igazgatói – többségük a chişinăui parlamentben ült – attól féltek, hogy a független Moldovában elveszítik pozíciójukat és állásukat. Létrehozták az Igazgatók Szovjetjét (Tanácsát), amelyet Gyirektoriatnak neveztek Transznisztria lakói. Maguk mellé állítottak mindenkit, aki nem akarta, hogy moldovánok kormányozzák. A lázadók vezére Igor Szmirnov lett, egy elektromos berendezéseket gyártó tiraszpoli gyár igazgatója, aki néhány évvel azelőtt érkezett Szibériából. Új államot hoztak létre, és nagy szükségük volt miniszterekre.

Valerij Lickaj tökéletesen megfelelt külügyminiszternek, mert annak idején szovjet tanácsadó volt Kubában, vagyis diplomata.

– És pár nap alatt – idézi fel meghatottan az emlékeit – Moszkvába, a Kreml dolgozószobáiba vetett a sors a chişinăui előadóteremből, oda jártam tárgyalni Gorbacsovval, a világ egyik legnagyobb hatalmú emberével… De igyunk, mert, ahogy a kozákok mondják, „aki a leveshez nem kortyol vodkát, annak a tatár cserzi ki a valagát”.

– Nagyon szép mondás – feleltem elismerően. – Igyunk.

Lickaj számít hazájában a főideológusnak. A hatalom ideológiai felépítményt keresett, kitalálta hát, hogy mind a pravoszláv, mind a bolsevik ünnepeket megtartják. A karácsonyt és az októberi forradalom évfordulóját is megünneplik. A kommunista patrónusokkal rendelkező utcák nevét nem változtatták meg, a kolhozfalvakat, mint régen, most is úgy hívják: Kotovszk, Dzerzsinszk, Pervomajszk…

– Mi a francnak ide ez a Lenin? – kérdeztem a Legfelsőbb Tanács épülete előtt álló emlékműre mutatva.

– Minden országnak kell valamilyen hagyomány. Gondolkodtunk az oroszon, de nálunk a lakosság kétharmada nem orosz, így inkább az univerzális szovjetet fogadtuk el. Fiatal, nem egészen kilencvenéves hagyomány ez, de nincs más. Eleinte még a katolikus egyházat sem engedtük be, mert ez pravoszláv föld. De az elnök aláírta a konkordátumot, már építik a templomokat. Nekik lehet, de a görög katolikusokat elzavartuk, mert azokat nem szeretjük. Az ukrán egyháznak fel is út, le is út, posla von! Meg a románnak is! Csak egy egyház lehet. A moszkvai patriarkátus, és kész, i vszjo. Nálunk muzulmánok sem lesznek! Akkor hogyan tovább? Második fogásnak pelmenyit ajánlok. Húsos vagy krumplis-túrós- hagymás töltelékkel kéri? Maguknál hogy hívják?

– Pirog.

– Tőlünk tanulták ezt az ételt. Mi meg a tatároktól, a tatárok a mongoloktól, a mongolok meg a kínaiaktól. Ez kínai étel.

Valerij Anatoljevics hirtelen elkomorult.

– Most mi vagyunk az egyedüli örökösök – mondta.

– Mit örököltek? A pirogot?

– A szovjet hagyományt. Egyedül vagyunk az egész világon.

Ittunk egyet.

– Elég szomorú – mondtam, már kezdtem beleélni magam a hangulatba.

– A ruszkik a vígasság kedvéért isznak, mi meg a társaság miatt – mondta a miniszter emelkedetten.

– Kicsit ködös már a fejem – ljogkij tuman, excellenciás uram –, de szerintem maga is ruszki.

– Hát… Az volnék. De transznisztriai.

– És milyen állampolgár?

– Transznisztriai. És még moldovai. Meg orosz. A köztársasági elnökkel az élen nálunk szinte mindenki más országoknak is állampolgára: Oroszországé, Moldováé és Ukrajnáé. A legnagyobb spílereknek négy útlevelük van, vagy akár öt is, ha meg tudták szerezni a románt.

Szolnyecsnij – tisztogatás
az alvilágban

Ez a húszéves konyak termelői felajánlás eredménye. 1967-ben így ünnepelte a Kvint dolgozókollektívája a nagy októberi szocialista ötvenedik évfordulóját. De sosem volt proletárkonyak. Most nyolcszáznegyvenöt transznisztriai rubelbe (négyszázöt złotyba) kerül – ez egy kolhozparaszt majd’ féléves jövedelme. Nagyon erős, ütős. Már az első kortytól kéjes melegség járja át az embert, mintha tölgyesben sétálna, és egyszer csak kilépne az árnyékból a napsütötte tisztásra.

Húszéves és néhány hónapos volt Alekszej Bruszkin, amikor 1994-ben megkezdte munkáját a Közbiztonsági Minisztérium kötelekébében. A Bolsoj Ljoska becenevet kapta. Ekkor hajtott végre rendkívüli megelőző akciót a minisztérium.

– A belbiztonsági szervek tisztogatásokat végeztek az alvilágban – meséli Bolsoj. – Olyan fokon űzték nálunk a banditizmust, hogy már nem lehetett élni, ezért a szervek egyetlen éjszaka alatt letartóztatták a tolvajkaszt negyven tagját. A vor v zakonye (a vor tolvaj, a zakon törvény) a bűnözői ranglétra legtetején áll. Benn tartották őket egy hétig, aztán kimehettek. Egy részük lehiggadt, egy részük odébbállt, a többségüket pedig megölték. Egymás után kapta el a yard a gengsztereket, kivitték őket az erdőbe, és végeztek velük. Egyszerűen rendet kellett csinálni, és kész. Azóta nincs semmiféle komolyabb bűnözés. Nálunk nyugodtan járkálhatsz éjszaka az utcán.

Vagyim Sevcov, a transznisztriai yard főnöke vezette a helyi bandák ellen indított akciót. 1992 májusában importálták Oroszországból a rendőr ezredest.

– Sevcov vezeti a yardot, de ő ment (jagelló) – mondja Andrej Szafonov, Transznisztria egykori kultusz- és oktatási minisztere. 1993-ban távolították el a kormányból. Az urak pár évig kollégák voltak a Minisztertanácsban.

– A rendőrök hajlamosak az erőszakos, primitív megoldásokra – mondja Szafonov. – Így tanították őket. A kágébések hozzájuk képest fineszesek.

1996-ban látták utoljára Vagyim Sevcovot mint a transznisztriai yard főnökét, amikor Igor Szmirnov előléptette vezérőrnaggyá. Az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat tábornoki egyenruhájában vett részt a moszkvai tévé Tekintet című műsorában. Alekszandr Lebegy tábornok volt a vitapartnere (2002-ben halt meg helikopterbalesetben), aki néhány évvel korábban mint a 14. hadsereg parancsnoka megmentette Transznisztriát a Moldovával vívott háborúban. Lebegy korrupcióval, mocskos üzletekkel, az orosz raktárakból lopott fegyverekkel folytatott kereskedelemmel vádolta a szakadár vezetőket. Lebuktatta Valerij Lickaj külügyminisztert, közölte, hogy Oleg néven a KGB ügynöke volt. Azt mondta, Szmirnovnak, Sevcovnak és más transznisztriai vezetőknek illegális dollármilliói vannak külföldi bankokban.

Nem sokkal ezután minisztériumi rangra emelték Sevcov hivatalát (ahogy a Szovjetunióban volt), az új miniszter bejelentette, hogy valódi neve Vlagyimir Jurjevics Antyufajev, de eddig titkolnia kellett az igazi nevét, mert keresi az Interpol, nemzetközi körözést adtak ki ellene. Mint emlékszünk, Antyufajev volt a rigai OMON- egységek parancsnoka. 1991-ben ezek lőttek a függetlenségért tüntető tömegre.

– A Közbiztonsági Minisztérium csapatai ma harcosok ezreiből állnak – dicsekedik Vlagyimir Antyufajev. – A határőrség alakulatai, a Delta speciális zászlóalj, a kozák határőr ezred, a hírszerzés és az elhárítás alegységei, a politikai rendőrség állománya.

– Minek ekkora yard ilyen kis országban?

– A bűnözők Odessza-Chişinău tengelyén helyezkedünk el. Keresztülfolyik országunkon a csempészáruk hatalmas folyama. Harcolnunk kell ez ellen.

A Törökországban gyártott cigarettával csinálják a legnagyobb üzleteket. Az odesszai kikötőkből csempészik Transznisztriába, ahol legalizálják, és onnan már a Független Államok Közösségéhez tartozó egyik tagállam legális termékeként (vagyis vámmentesen) terítik a volt Szovjetunió területén. A moldovai hatóságok számításai szerint a náluk eladott cigaretta kilencven százaléka transznisztriai csempészáru. Moldovából csempészútvonalak vezetnek Romániába, Bulgáriába, a volt Jugoszlávia utódállamaiba és még meszszebbre. A csempészek évente százmilliókat keresnek dollárban ezen a tranzakción.

A moldovai Közügyi Intézetnek sikerült nagyjából bemérnie a transznisztriai csempészet forgalmát. 1999-ben négyszázhuszonkétmillió-négyszázezer dollár értékben szállítottak át Moldován jövedéki termékeket (alkoholt, cigarettát, üzemanyagot). Ez négyszer annyi, mint az ilyen áruk teljes moldovai importja. Hatszor annyi lakosa van az országnak, mint Transznisztriának. Tehát a szakadárok költségvetésében találni kellene mintegy nyolcvanmillió dollár jövedéki bevételt (nem számítva a sokkal nagyobb keleti importot), de csak hárommillió-százkilencvenezer dollárt találtak.

A Vámügyi Főbizottság élén Vlagyimir Szmirnov, a transznisztriai köztársasági elnök idősebb fia áll.

Victoria – a balfasz killer

Viktor Konsztantyinov gyakran emlegette, hogy szeret Victoriával kezdeni minden napot. Ezt a huszonöt éves konyakot időnként „hugicámnak” vagy „kis druszámnak” titulálta.

Legjobb éhgyomorra inni a konyakot, reggel kilenc és tíz óra között, amikor az ember még pihent az éjszaka után, de már minden receptora rá van állva a benyomások fogadására. Ebben az időpontban már egyetlen pohárkától kellemes zsongást érzett a fejében Viktor Konsztantyinov, a csodás hangulat pedig egész nap megmaradt.

A Victoria drága, nyolcszáznyolcvanöt rubel egy palack (négyszázhúsz złoty), de Viktor Konsztantyinovnak ez nem tétel. Bár egy nagy textilgyár igazgatója volt, otthagyta az állását, és belevágott a nagybani cigarettakereskedésbe. Mint a Legfelsőbb Tanács tagja és az Igazgatótanács elnöke az egyik leghatalmasabb ember volt az államban. Vezetése alatt alakult át a Tanács a Gyárosok, Földművesek és Vállalkozók Szövetségévé (SPAP), amely mindmáig hatalmi párt és az egyik parlamenti csoportosulás.

Két évvel ezelőtt, május 8-án reggel szokásához híven reggeli helyett leküldött egy pohárka konyakot. Útra kész volt, de a küszöbről még visszafordult, és leküldött még egy pohárkával, mert aznap fontos, kellemetlen találkozó várt rá.

– A ház előtt vártam rá az autóban – meséli Ljosa Bolsoj. – Én voltam a testőrparancsnoka. Derék ember volt, és olyan kellemes illat maradt utána az autóban. Minden löket után benedvesítette az ujjait az üres pohárban, és bekente a nyakát, mintha parfümöt használna.

– Minek?

– Mert nagyon jó illata van. Ha nem mosakszik az ember, több mint két napig megmarad. Az irodába vitette magát, ott meg azt mondta, mindketten szabadságot kapunk a sofőrrel, mert nagyon fontos emberrel kell találkoznia a városon kívül. Tanúk nélkül kellett tárgyalniuk. Nem tetszett a dolog, de az ember nem állhat le vitatkozni a főnökkel.

A Liebknecht és a Rosa Luxemburg utca sarkán beszállt az üzleti partnere, Igor Lazinszkij, aki cigarettát szállított neki Odesszából. Lazinszkij volt az utolsó nagy formátumú helyi bandita. Megbeszélték, hogy a Tatárhegyen, a Dnyeszter magas partján találkoznak. Kilenc órakor értek a helyszínre. Le sem tudták állítani a motort, már záporoztak rájuk a golyók. A százhuszonnyolc töltény tésztaszűrővé változtatta Konsztantyinov BMW-jét. Aztán a gyilkosok lementek a folyópartra, csónakba szálltak, és átkeltek a moldovai partra.

– Bérgyilkosok voltak – mondja Ljosa Bolsoj. – Idejöttek, elvégezték a dolgukat, átszöktek a határon. Ha pedig nem kapjuk el a killereket, akkor a megbízóikat sem kapjuk el.

– Nekem meg azt mondták, hogy a yard tette el láb alól Konsztantyinovot, mert beszállt a cigarettaüzletbe, és keresztbe tett a Seriff cégnek, amelynek monopóliuma van erre. Cimboráltok velük, és a bűnözés elleni harc ürügyén fizikailag likvidáltok minden konkurenciát.

– Aztán honnan vannak ezek a hírek?! – fortyan föl Bolsoj.

– A moldovai lapokból és doktor Oazu Nantoitól, a chişinăui Közügyi Intézetből, a közleményekben pedig hivatkoztak a moldovai hírszerzésre. A dolgozószobájában ölték meg Szajdakov infrastruktúra-minisztert, az is a ti művetek volt. Kicsusszant a hatalom ellenőrzése alól, és a saját szakállára kezdett nagypályán üzletelni. Matyejcsuk egészségügyi miniszterhelyettest fél éve lőtték agyon, mert beszállt a gyógyszerüzletbe.

– Eltévesztette az ajtót a killer – helyesbít Bolsoj, aki e gyilkosság után távozott a szolgálattól. – A miniszter dolgozószobájába kellett volna mennie.

Jubilejnij – az alkoholizmusügyi biztos

Ki tudja, nem mentette-e meg az egész üzemet ez a harmincéves konyak? A peresztrojka éveiben a goszpartkontrol (állami és pártellenőrzés) biztosai járták a Szovjetuniót, ellenőrizték, hogyan hajtják végre az SZKP KB határozatait, melyekben előírták, hogy csökkenteni kell a termelést a szeszes italokat gyártó üzemekben.

– És 1985-ben, rögtön azután, hogy előléptettek igazgatónak, ránk is sor került – meséli Oleg Markovics Bajev, aki már tizenkilenc éve a Kvint igazgatója. – A mi ellenőrünk vén bolsevik volt, részt vett az októberi forradalomban. A kabátja hajtókáján „Halál a részegeskedésre” feliratú jelvényt viselt. Óriási hatalma volt ennek a vén agyalágyultnak. Az egész gyár utcára kerülhetett volna miatta.

Az SZKP főtitkára, Mihail Gorbacsov üzent hadat az alkoholizmusnak a Szovjetunióban. Moldáviában a szőlőtőkék negyedét vágták ki a kampány keretében (majd’ harmincezer hektárt taroltak le).

Az igazgató végigkísérte a biztost az üzemen, a végére hagyta a konyakérlelőt, beállíttatott egy asztalt a kétoldalt sorakozó hordók közé, és ott teríttetett ebédhez. Amikor bementek, forradalmi tüzek gyúltak az ellenőr szemében.

– Mennyi van ebből? – kérdezte dühösen.

– Húszezer hordó – felelte komoran Oleg Bajev.

– És maguk mindezt a szovjet népnek szánták… Hány liter?

– Tizenegymillió – mondta lefelé kerekítve.

Nem tudta, hogyan mondja meg a vendégnek, hogy van még négy ilyen érlelőjük. Az asztalhoz kísérték, és kóstolóra invitálták. Mindig a fiatalabb konyakokkal kezdik, és a legöregebb, legnemesebb nedűvel fejezik be. A nagy konyakospoharakban egy deci is csak egy cseppenk tűnik.

– Először Hruscsov kedvenc konyakjából töltöttem, aztán Koszigin kedvencéből, nem illett hát visszautasítani; és már látom is, hogy puhul az emberünk, gyengül, kirukkolok hát a Victoriával, vagyis a szovjet szeszipar diadalával. Már jó negyedliter kering a biztos ereiben.

– Azokban az években a harmincéves Jubilejnij volt a legöregebb konyak – mesél tovább Bajev. – Mihelyt belehúzott az öreg, rögtön megfeledkezett a pártutasításról. Magához ölelt, összecsókolt, és azt mondta, a konyak nem árt a szovjet társadalomnak.

Egy palack Jubilejnij kilencszázhetven rubelbe (négyszázhatvan złotyba) kerül Transznisztriában.

Bajev igazgató és néhány kollégája a Gyárosok, Földművesek és Vállalkozók Szövetségéből alkotja a legnagyobb csoportosulást a Legfelsőbb Tanácsban, nyolcan hozzák a transznisztriai költségvetés háromnegyedét (a Kvint szállít tizenkét százalékot), így rendőri védelem jár az üzemeiknek, mint ahogy nekik maguknak is. Egyetlen nagyüzem sem ment csődbe, nem bocsát el munkásokat, a privatizációs bevétel nagy része pedig nem is jut el az államkincstárba és az állampolgárokhoz, hanem megy a gyárak fejlesztésére és modernizálására.

Az üzemek nem váltanak igazgatót, bár tulajdonost igen. Senki sem felügyeli a privatizációt. Nincs szabad sajtó, ellenzék, nincsenek politikai pártok, külföldi diplomaták, alapítványok, megfigyelők és tudósítók.

Az államban minden határozatot az Igor Szmirnov köztársasági elnök legközelebbi munkatársaira korlátozódó szűk körben hoznak. Ez csak néhány emberből áll. Ide tartozik a Vámügyi Főbizottság élén álló Vlagyimir, a köztársasági elnök fia, Vlagyimir Antyufajev közbiztonsági miniszter és a privatizációért felelő Vjecsiszlav Zagrodzkij, akárcsak az igazságügy-miniszter és Transznisztria ukrajnai képviselője. Az ideológiai fronton folytatott harcért Valerij Lickaj és a Tiraszpol-Dubosszari egyházmegye negyvenéves püspöke, Jusztinian felel. Lickajnak az a feladata ebben a zenekarban, hogy a végtelenségig húzza a Moldovával folytatott egyesülési tárgyalásokat. Az említettek közül egyik sem moldován.

Ennek az államnak, mint minden szélhámos cégnek, van bitangkasszája. A hatalomnak még külön embere is van arra, hogy pénzt szedjen neki. Ebben a kis országban, amely nyolcszázhatvannégymillió dollárral tartozik Oroszországnak a gázszállításokért (három és fél évi nemzeti jövedelem), a normál adók mellett minden alanynak fizetnie kell tíz százalékot a behajtónak minden gazdasági tevékenység után. Tejel mindenki: a ribnicai kohászati művektől kezdve, amelyeket egy ciprusi székhelyű amerikai–orosz társaság vett meg, és ott van a világ tíz legnagyobb vasműje között, egészen a kis taxivállalatokig. Ezekből a pénzekből kizárólag a hatalom embereinek juthat, akik hivatalosan igen szerény összeget keresnek (a gazdasági és pénzügyminiszter fizetése százötven dollár). A köztársasági elnök osztja szét a bevételt.

Igor Szmirnov csapatának legtitokzatosabb figurája az ukrán Viktor Gusan, a Seriff társaság elnöke. A Moldovával vívott háború idején ez az egykori kágébés és a transznisztriai yard őrnagya buktatta le és tartóztatta le az Ilaşcu-csoportot. Valaha Antyufajev közbiztonsági miniszter beosztottja volt, most viszont Vlagyimir Jurjevics veje és Szmirnov köztársasági elnök fia is az ő beosztottja a társaság felügyelőbizottságában.

– A Seriff társaság hatalmas birodalom – mondja Andrej Szafonov egykori oktatási miniszter –, oligarchikus gazdasági szörnyeteg egy maffiapolip bájával, amely monopóliumot szerzett.

– Hol?

– A gazdaságban.

– És mire van monopóliuma? – kérdeztem értetlenül. – Nem lehet monopóliuma mindenre.

– De ennek a cégnek lehet. Ez a szervezet áll a legközelebb a hatalomhoz, és nincs semmiféle konkurenciája. Ha pedig mégis feltűnik egy vetélytárs, likvidálják.

– Hogyan?

– Fizikailag – mondja Szafonov, és a halántékához teszi az ujját, aztán lő.

Most értettem meg, miért nem árulnak tömény szeszt a tiraszpoli bazárban. Ez a Seriff leggondosabban őrzött monopóliuma. Azokban a boltokban lehet töményet kapni, amelyeket a cég lát el. Az egyetlen konkurencia, amelyet ezen a téren elvisel, a Kvint termékcsaládja.

Szuvorov – az oligarchikus szörnyeteg

A Kvint legnemesebb konyakja a negyvenéves Szuvorov. Ezerháromszáz transznisztriai rubelbe (hatszázhúsz złotyba) kerül – egy átlagnyugdíjas kilenchavi jövedelmébe. A nedű atyja Oleg Bajev igazgató. 1993-ban fejlesztették ki a konyakot, ekkor távozott a transznisztriai yardból Viktor Gusan és Ilja Kazmalij. A barátok alapították a Seriff korlátolt felelősségű társaságot. Néhány utcai cigarettastanddal kezdték, zugkereskedelmet folytattak dízelolajjal, kannából töltögették az út szélén.

Tíz évvel később, 2003 szeptemberében Chişinăuban tartották a Független Államok Közösségébe tartozó országok távközlési minisztereinek tanácskozását. A magas rangú vendégek belépnek a légi kikötő VIP-helyiségeibe. Amikor bekapcsolják a mobiltelefonjukat, hogy fel tudják hívni a feleségüket, megjelenik a kijelző képernyőjén a „No service” felirat. A Seriff cég háborúzik Moldovával.

Tíz év alatt akkorára nőtt a Seriff társaság, hogy képes volt önállóan telefonháborút folytatni egy szuverén állammal. Transznisztriában monopóliuma van a vezetékes és a mobiltelefonokra. Nem tudott megegyezni Chişinăuval a nemzetközi kommunikációs csatornák használatában, ezért megszüntette a két ország közti telefonösszeköttetést. Válaszul Moldova zavarni kezdte a Seriff mobiltelefonjait. A cég erre elnémított minden moldovai operátort. Bevetette az orosz hadsereg által hátrahagyott hatalmas zavaróállomásokat. Most fegyverszünet van. Leállították a zavaróállomásokat, de Transznisztria állandóan el van vágva a világtól. Még mobiltelefonnal sem érhető el, mert a Seriff az európai GSM-től eltérő telefonhálózatot alakított ki az ország lakóinak.

Gyorsabban nő a társaság, mint a rákos daganat. Senki sem versenyezhet vele. Monopóliuma van a telefonos összeköttetésre, a cigaretta-, az alkohol- és az üzemanyag-kereskedelemre. Az ország szinte minden benzinkútja a tulajdonában van. Nagy bankja, bolthálózata van, hatalmas építőipari vállalata a Szovjetunió egész területén működik, és van még saját televíziója, rádiója és reklámügynöksége. Vett néhány nagy gyárat. Szinte az ország teljes kiskereskedelmét ellenőrzi. Minden elárusítónak nála kell engedélyt vásárolnia, még akkor is, ha csak egy standja van az utcán vagy a bazárban.

A cégben részesedésük van a hatalom embereinek. A vezető garnitúra a belügytől és a yardtól jött. A Seriff finanszírozza a rendőrséget, újjáépítette Jusztinian püspöknek a székesegyházat, amelyet a bolsevikok robbantottak föl, iskolákat épít, de a büszkesége az a hatalmas sportkomplexum és futballakadémia, ahol kétszázötven fiú lakik, tanul és edz – a társaság költségére.

Négy éve a Seriff Tiraszpol nyeri a bajnokságot és a kupát Moldovában.

Princ Vitguenstejn – az oroszok szolgálatában

Alighanem ez lehet a legöregebb konyak a világon. Még nem került a boltokba, azt sem tudni, mennyibe fog kerülni, de tavaly már Grand Prix-t nyert a Kvintnek Moszkvában, a nemes italok nagy kiállításán. Ötvenéves. Még élt Joszif Sztálin, amikor elkezdték érlelni.

Wittgenstein gróf német tábornagy volt, az oroszok szolgálatában vett részt a napóleoni háborúkban. Nemes szőlőoltványokat hozatott Franciaországból, ő honosította meg a korszerű szőlészetet a Dnyeszter menti birtokain. Õ tanította meg az oroszokat konyakot készíteni, mert inni már korábban is tudtak.

2004 júliusa

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

Eredeti megjelenés: Jacek Hugo-Bader: Biała gorączka, Wołowiec, 2009, Czarne.