Ezek a nagyon komoly tréfák

2. rész

Ma a legutóbbi regényemről lesz szó,1 a történetiségről és a történetietlenségről (a nem-történelmiről), a kutatás művészetéről, a művészetet megelőző-megalapozó kutatásról, valamint szó lesz egyszer-kétszer a német klasszikáról is. Azok számára, akik tegnap nem voltak itt: bátorkodtam megkönnyíteni a saját dolgomat egy kérdező felléptetésével, akinek köszönhetően beszélgetéssé tudom oldani a monológot a maga óhatatlanul öntelt, mindentudó jellegével együtt. A fogás nem éppen új, már Platón is élt vele, s azóta is folyamodtak már néhányszor hozzá; én jelen esetben annál is helyénvalóbbnak véltem, mert a német író élete napjainkban egyetlen vég nélküli faggattatás: boldog-boldogtalan szeretne tőle megtudni ezt-azt, mintha bizony ő maga tudna valamit. Miközben az ember épp azért lesz író, mert voltaképp semmit nem tud. Kérem tehát beszélgetőtársamat a pódiumra, és ebben az értelemben…

És ebben az értelemben teszem föl máris az első kérdést. Ezt a kérdést valószínűleg újra meg újra fölteszik Önnek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nos: sokat kutatott hozzá – és hogyan?

Valóban gyakran kérdik ezt. Engem ez némiképp a színészeknek unos-untalan föltett kérdésre emlékeztet. Amely ugyebár nem úgy hangzik: Hogy csinálja, hogy Jago ilyen mérhetetlenül gonosznak hat a színpadon? vagy: Hogyan építette föl magában ezúttal Desdemona alakját? Hanem: Nehéz megtanulni ezt a rengeteg szöveget? Szegény kérdezettek ilyenkor többnyire dadognak valamit, mintegy megszeppenve vagy megütközve, hiszen nem adhatják a voltaképpeni egyetlen lehetséges választ. Amely így hangzik: Egyszer nehezebb, máskor kevésbé nehéz, de ha nem volnék rá képes, más foglalkozás után kéne néznem, ez ugyanis külsőség avagy küszöbfeltétel; a lényeges azután kezdődik, miután az effélék le vannak tudva. A szereptanulás nehéz, a kutatás fáradságos, ám erről ennél többet nem nagyon lehet mondani.

A regényében két történeti személyről van szó. Tulajdonságokat és cselekvéseket tulajdonított nekik (fogott rájuk), amelyek az Ön fantáziájának szülöttei. Teljesen problémátlannak látja ezt morális szempontból?

Annyira problémátlannak, amilyen problémátlan a művészet egyáltalán lehet. Minden gyanú felett ugyanis a művészet sosem áll. A művészek nem tökéletesek, és sosem az erény vagy a tisztesség mintaképei. Ám az irodalomnak ősidők óta szokása, saját magának vindikált joga, hogy a maga koncepciója szerint teremtsen újjá történelmi alakokat. Természetesen meg is takaríthat magának mindennemű dilemmát és okoskodást, ha Heiner Müllerrel azt mondja: az egész történelem nyersanyag; nem több, nem kevesebb. Csakhogy ennyire azért nem egyszerű a dolog. Schiller Wallensteinja természetesen nem a történelmi Wallenstein, de nem is tetszőleges figura, akinek a nevén kívül semmi köze az egykori hús-vér alakhoz. Willy Brandt és Günter Guillaume Michael Frayn Demokrácia című darabjából természetesen nem egyszerűen a történelmi Brandt és a történelmi Guillaume, de nem is két szabadon kiagyalt fantázia-alak. Maga a történelmi személy bizonyos értelemben mágnes, amelyet erőtér vesz körül; ebben mozog a képzeletét teremtve-használó alkotó. Ha túlzottan megközelíti az eredeti alakot, akkor egyszerűen életrajzot fog írni, márpedig a dolog értelme-célja nyilvánvalóan nem ez. Ellenben ha olyannyira eltávolodik a „modelltől”, hogy már nem is érezhető az említett tér ereje, akkor elveszíti művészi jogát arra, hogy alakját az illető nevével ruházza föl, és valami merőben értelmetlent művel.

Ez azt jelenti, hogy alkot egy képet magának, majd mindenfélét kitalál, hogy megtámogassa ezt a képet?

Igen, így is lehet mondani.

Komoly dolog ez?

Az újságírásban halálos bűn volna. Az irodalomban azonban nemcsak engedélyezett, de egyenesen szükségszerű.

Vajon mindig olyan világos és egyértelmű a határ az irodalom és a zsurnalizmus között?

Alapvető különbség mindenesetre, hogy a regények címkeként a „regény” szót viselik. Ezzel már a legelső szónál egyezség köttetik az elbeszélő és az olvasó között, melynek értelmében az olvasó mindent elfogad (más szóval semmit nem von kétségbe), de semmit nem hisz el. Ezt Coleridge „suspension of disbelief”-nek nevezte.

Aki tehát azért olvassa az Ön regényét, hogy megtudja, hogyan volt…

Azt el kell tanácsolnom ettől. Még ha történetesen úgy volt is, ahogyan leírom – amit, magunk közt szólva, teljességgel el tudok képzelni –, leírásom akkor sem volna a szó megszokott értelmében „hiteles” vagy „valósághű”.

Ha élnének még az Ön által ábrázolt figurák, mindezen érvek mit sem segítenének Önön. Beperelnék és veszítene.

Semmi kétség.

És vajon miért teheti meg Gausszal azt, amit Jürgen Habermasszal nem tehetne meg?

Ezen én is sokat gondolkodtam. Az embernek önkéntelenül az az érzése, hogy a két eset között valami alapvető különbség van, és ez a megérzés, azt hiszem, helytálló is. De miben áll ez a különbség? Úgy gondolom, az idő teszi. A múló idő eltörli a személyiséghez fűződő jogokat; nem csupán jogi, hanem morális értelemben is. Ez a halál utáni hírnév természetével függ össze: akinek a neve ilyen sokáig fennmarad, akinek a teljesítménye, érdemei ilyen megkérdőjelezhetetlenek, az nyilvánvalóan fölötte áll az olyan megfontolásoknak, hogy netán védeni kellene a rá esetleg rossz fényt vető kitalációktól. Vagy másképpen: az ilyen nagy halottnak nem ismerjük el az egoizmushoz, az utókor fantáziáját letiltó hiúsághoz való jogát. Avagy ismét másképpen kifejezve: az ilyen, viszonylag régen élt hírességek esetén megbékültünk azzal a ténnyel, hogy halottak. Teljességgel és mindenestül halottak. Fölötte állnak világunknak, a gúnyolódásával egyetemben.

És mennyi ideje kell halottnak lennie valakinek, hogy ez érvényes legyen rá?

Nehéz kérdés. Ez az idő feltehetőleg a várható átlagéletkorral együtt nő. De nem akarnék konkrét számokat mondani. Hagyatkozzon nyugodtan a saját megérzésére. Einsteinnel kapcsolatban még keveset engedhetünk meg magunknak. Humboldttal jóval többet. Cicerót illetően meg gyakorlatilag szabad kezünk van.

Alkalmasint a név viselőjének nagyságával, közismertségével is összefügghet a dolog. Minél híresebb valaki, annál kevésbé fenyeget a veszély, hogy ez vagy az a fiktív portréja (a ráköltésekkel) fogja meghatározni a róla alkotott képünket. Mármost Gauss illetőleg az Ön Gaussa esetében éppen ez történt: elég sokan hiszik azt, hogy Gauss valóban olyan volt, amilyennek Ön ábrázolta.

Ezzel kapcsolatban, bevallom, vannak is néminemű aggályaim. Ez a mindenkori utókor se meg nem szolgált, sem nem igazolt képi hatalma. Erről a regény 9. oldalán maga Gauss így vélekedik: „Különös és igazságtalan, s egyszersmind nagyon szemléletes példája létünk nyomorúságos véletlenszerűségének, hogy – akár tetszik, akár nem – egy bizonyos korba születünk bele, s annak foglyai is maradunk. Ez illetlen és érdemeletlen előnyt biztosít számunkra a múlttal szemben, másfelől pedig menthetetlenül a jövő bohócaivá tesz minket.”

Egy pillanat – ki mondja ezt?

Gauss.

Gauss ilyet soha nem mondott.

Természetesen nem. Az én Gaussom mondja ezt. A költött alak!

No de ezzel épp azt a fölcserélést hajtotta végre, amelytől az iménti idézetének tanúsága szerint őrizkedni akar! Nem arról tanúskodik ez, hogy a dolog némiképp bonyolultabb?

Minden dolog bonyolultabb annál, mint ahogyan azt szeretnénk. Kérhetem, hogy ne akarjon sarokba szorítani? Micsoda viselkedés ez; Önt mégiscsak én kreáltam!

Nem felejtettem el.

Ezt a beszélgetést a kutatásra vonatkozó kérdéssel kezdtük. Nos, olyan nagyon nem volt horrorisztikus a dolog. Humboldt utazásai elsőrangúan föl vannak dolgozva. Természetesen a lehető legalaposabban elolvastam saját (a meglehetősen hatásvadász, illetőleg önreklám-értékű Relation historique du Voyage aux régions équinoxiales du Nouveau Continent címet viselő) útleírásának három kötetét, amelyet már a maga idejében is egy lélegzetelállítóan izgalmas utazásról szóló felülmúlhatatlanul unalmas könyvként tartottak számon. Ceruzával a kezemben, jegyzetelve olvastam, pontosan úgy, ahogy azt nyilván Ön is elképzeli. Ami viszont kárpótlás volt számomra e kétes élvezetért: Humboldt egész utazása föl van dolgozva tudományosan. Kitűnő könyvek foglalják össze állomásról állomásra ezt a kutatóutat, felsorolják, hol mit csinált, mit fedezett fel, mit katalogizált, egyszóval mit teljesített Humboldt, és milyen megpróbáltatásokban volt része Bonpland-nak. Ez a szegény tényleg folyton beteg volt, kiverték a fogait; rá kíméletlenül rázúdult mindaz a balszerencse, amelyet Humboldt önfegyelmének és szerencséjének köszönhetően elkerült. Ami pedig Gausst illeti, mindenekelőtt ott vannak a levelek, amelyek egykettőre egy komplex, sokarcú ember plasztikus és jól megismerhető képét rajzolják az olvasó elé. Ez annál is meglepőbb, mert Humboldt esetében ilyen plaszticitásról szó sincs. Õ végig nagyon idegen s távoli marad. Gausst illetőleg egyetlen dolog maradt mindvégig megközelíthetetlen számomra: a matematikája. Ennek a kedvéért tényleg kvázi vissza kellett ülnöm az iskolapadba. A munkának ez a része valóban rettenetes volt, következésképp büszke is vagyok rá. Létezik egyébként egy, épp az én céljaimnak tökéletesen megfelelő Gauss-életrajz, a matematikus Walter K. Bühler tollából. Életrajznak borzalmas: tények szigorú és mechanikus felsorolása; nincsen kifejtve köztük a kapcsolat, elbeszélői ívnek, amelyből egy összkép kibontakozhatna, nyoma sincs. Ám, mint mondtam, az én célomhoz épp ideális volt. Hiszen mesélni én magam akartam.

Melyek az Önnek leggyakrabban föltett kérdések?

Négy ilyen van. Messze a leggyakrabban arra kíváncsiak: Hogy jutott erre az ötletre? Másodszor:Tulajdonképpen mi felel meg a leírtakból a valóságnak? Harmadszor: Végzett tulajdonképpen kutatómunkát a könyv kapcsán? Figyelem: Nem úgy hangzik a kérdés, hogy sokat kutatott-e, hanem, hogy kutatott-e egyáltalán. – Negyedszer: Miért épp Humboldt és Gauss?

Válaszolna ezek közül valamelyik kérdésre?

Nincs az a pénz. A világ minden kincséért se. Nem, nem és még egyszer nem. Nem!

Akkor talán ebből az irányból: Humboldt maga is író. Segített ez (vagy, ha tetszik, ő) Önnek írás közben?

Nélküle meg se tudtam volna csinálni. Humboldt – kiváltképp amikor németül ír, franciául sokkal színtelenebb a stílusa – világviszonylatban a legnagyobb prózaírók egyike; pontosabban: az lehetne, ha képes volna megállni, hogy ne fullassza bele minden sikerült passzusát mérési adatok tengerébe. Felolvashatok egy bekezdést a Pillantások a természetre című munkájából? A sztyeppékről és a sivatagokról című fejezetből:

A szerves élet buja gazdagságából elfogódva lép ki a vándor egy fátlan, igen gyér növényzetű pusztaság kopár peremére. Körös-körül a mérhetetlen térben sehol egy domb vagy egy szikla, amely szigetszerűen a környező vidék fölé magasodna. Csupán itt-ott ötlenek a szemünkbe mintegy kétszáz négyzetmérföld kiterjedésű, üledékkőzet alkotta hátságok, amelyek kiemelkednek környezetükből. Ezeket a bennszülöttek padoknak nevezik, mintha e kifejezéssel a dolgok régebbi állapotára akarnának utalni, amikor is ezek a kiemelkedések sekélyebb helyeket képeztek egy valamikori beltenger fenekén.

 Éjjelente a csalóka összbenyomás még ma is gyakran előhívja a régi-régi időknek ezeket a képeit. Amikor a gyorsan emelkedő vagy süllyedő fő csillagképek megvilágítják a síkság peremét vagy amidőn képük remegve megduplázódik a hullámzó párák alsó rétegében, a szemlélő a parttalan óceánt véli maga előtt látni. Miként amaz, úgy a sztyeppe is a végtelenség érzetével, s emez érzés révén – akárha eloldaná a tér érzéki benyomásaitól – magasabb rendű szellemi impulzusokkal tölti el a lelket. Ám míg a tenger finoman tajtékzó hullámok borzolta mozgékony felszínének látványa barátságos, addig a sztyeppe holtan és dermedten terül el előttünk, akár valamely kopár planéta nyers, csupasz sziklakérge.

Ezt Goethe sem tudná jobban.

De ezek csak felvillanások, kivétel nélkül csak pillanatok, ugyanis Humboldt nem tudja eldönteni, mi is szeretne lenni, tudós vagy irodalmár, aki leírja benyomásait. Föl lehetne persze vetni, hogy ugyan miért zárná ki egymást ez a kettő – ámde a mérési adatok azon kevés dolgok közül valók, amelyekkel a költészet a világon semmit nem tud kezdeni. Mérési eredmények hosszú listái – nincs mit tenni; az maga a megtestesült anti-irodalom. És Humboldt odaadó híve a mérési eredményeknek. Õt olvasva az ember tényleg nem tudja elhárítani azt az érzést, hogy kutatónk ezekbe fogódzott, mert biztonságérzést nyújtottak neki.

Könyvében olyan helyekre küldte Humboldtot, amelyeket ő maga is leírt. Átvett ilyenkor részeket az ő prózájából?

Soha. Ez egy saját magam számára előírt játékszabály volt. Olyan regényt akartam, amelyet én magam írok, semmiképp sem valamiféle posztmodern koktélt vendégszövegekkel. Humboldt természetleírásai végtelenül sokat segítettek; elolvasván őket, világos képet alkothattam magamnak a helyekről, ahol járt. Humboldt tényleg mesterien képes érzékeltetni olvasójával, mi az a természet, és milyen érzetei támadnak a vele ismerkedőnek. Miként megy át valamely tájforma egy másikba, hogyan formálja a klíma a növényvilágot és hányféle színű tud lenni a levegő. Igen, a levegő színei – korábban soha nem figyeltem föl rá, hogy van ilyen, ezt Humboldttól tanultam. Tehát az ő segítségével elevenen magam elé képzeltem az általa fölkeresett helyeket, majd a saját szavaimmal írtam le őket, soha az övéivel. Ez volt a szabály, amelyhez tartottam magam.

Voltak egyéb szabályok is?

Ha írásról van szó, nem hiszek a szabályokban. A művészi és a történeti hitelességet illetően a saját érzésemre hagyatkoztam. Olykor hosszú beszélgetéseim és kiadós vitáim is voltak ezzel a benső megérzéssel: megtehetem ezt még vajon, kérdeztem ilyenkor, el szabad mennem idáig?

Olyasmikre gondol, mint például Gauss nászéjszakája?

Ah, az szerintem ártatlan dolog. Persze: önkényes behatolás az intimszférájába, de az irodalom már csak ilyen: tolakodó. A neki tulajdonított öngyilkossági szándékot illetően viszont tényleg haboztam – elvégre az ilyesmi meglehetősen súlyos ráfogás. Mindenképp súlyosabb, mint egy tudományos okból foganatosított coitus interruptus.

Mindenesetre hiábavaló öngyilkosság lett volna.

De ez csak százharminc oldallal később derül ki. Az ifjú Gauss egy üveg curarét készül fölhajtani; az üveget egyébként maga Humboldt küldte át néhány évvel korábban Dél-Amerikából. Gauss a végső döntés, a halál küszöbére ért, majd eláll a szándékától. Csak sokkal-sokkal később tudja meg Humboldttól, hogy a curarét nyugodtan megihatjuk; hogy öljön, ahhoz valamely sebbe kell csepegtetni. Csak a figyelmes olvasó emlékszik és érti meg, miért döbben meg annyira Gauss, amikor ezt hallja.

Ugyanaz a figyelmes olvasó, aki azt is megérti, miért kérdi von der Ohe zur Ohe gróf Gausstól A kert című fejezetben, hogy vajon nem akart volna-e valamilyen panaszt előadni?

Igen, ugyanaz az olvasó. Mondták néhányan, hogy A világ fölmérésében túl kevés a metafizika. Én inkább attól tartok, túl sok. A kert című fejezet Kafka visszájára-fordítása. A földmérő – egyébként ez a szó a regényben egyetlenegyszer sem fordul elő, mindig csak geodétáról esik szó – bejelentkezik a kastélyban és elutasítják. Csakhogy ez egy merőben más kaliberű földmérő, mint amilyet Kafkából ismerünk. Mindennemű habozás nélkül olyan határozottan és magabiztosan lép föl, hogy gyakorlatilag azonnal bebocsátják. Még az ágyából is kirángattatja a grófot, csak úgy, mert beszéde van vele.

A gróf pedig…

Először is, ő a regény egyetlen szereplője, aki intellektuálisan Gauss fölött áll. Másodszor: igen, több jel utal arra, hogy ő az, akinek Gauss már oly régóta szeretett volna föltenni néhány kérdést. Gaussnak osztályrészéül jut az audiencia, amelyről általában hiába álmodnak közönséges halandók. Az audiencia, amelyre oly régóta vágyott. Õ azonban – az élet már csak ilyen játékokat űz – észre sem veszi.

És a trópusi kert?

Egyrészt ez is kapcsolatot teremt Humboldttal, utal a másik történetszálra, másrészt a Kafka-inverzió eleme. Kafka terei zárt terek, fojtóak, porosak, alacsony mennyezetűek. Mi lehet a leginkább ellentétes ezzel? Kint, a szabad levegőn állni egy kertben, kiváltképp egy vadul burjánzó trópusi kertben.

Amelyből annak idején Ádám kiűzetett?

Nem, ez nekem túl sok, túlzottan irodalomtudóskodó. Nem; egyszerűen egy kertben. Az öregúr pedig egyszerűen egy gróf, akit az akkor épp földméréssel foglalkozó Gauss megemlít egy levelében. Rosszul bántak vele, írja Gauss, egy toalett nélküli koszos helyiségben szállásolták el. A többi kitaláció, elbeszélői ciráda – játék.

Nos, ez természetesen érdekel: a valóságnak és a fikciónak ez a viszonya. Erre természetesen mások is gyakran kérdeznek rá…

És a kérdezők a legszívesebben százalékban kifejezett egzakt arányokat szeretnének hallani. Negyvenhétegész-háromtized százalék valóság, a többi tiszta fantázia. – Az ilyen felfejtés és szétválasztás természetesen lehetetlen. Abban a pillanatban, mihelyt egy könyv „regény”-nek hirdeti magát, minden, ami benne van, fikció, még ha egy s más történetesen megfelel is a valóságnak. Mellesleg maguk a forrásaim elbeszéltek olyan eseményeket, amelyeket éppen valószínűtlenségük miatt nem használhattam föl a regényben. Amikor Humboldt az úti beszámolójában egy különösen csúnya majomról ír, amelyet ő fedezett föl és azonnal el is nevezett Humboldt-majomnak, az természetesen hihetetlenül mulatságos. De csak, mert valóban megtörtént. A regényben nem vehettem hasznát, ott ugyanis per se fikciónak számított volna, márpedig ilyenként meglehetősen gyenge vicc. Csak a valóság engedheti meg magának, hogy minden határon túl valószínűtlen legyen. A fikciónak – nincs mese – hihetőnek kell maradnia. Eredetileg elhatároztam, hogy ezekről a dolgokról soha nem fogok beszélni, azaz soha többé nem oldom ki az általam tényekből és kitalációkból bogozott csomót. Később azonban, amikor együtt ebédeltünk a kiadómmal (nem kis szerencsémre olyan kiadóm van, akivel tényleg lehet könyvekről is beszélgetni, nemcsak világpolitikáról és előlegekről); az épp lezárt kéziratomról beszélgettünk s benne a fikció és a valóság viszonyáról, amikor a kiadóm egyszerre azt kérdezte: „És miért nem írja ezt le? Egyszer s mindenkorra, hogy azután többé senkinek ne kelljen erről faggatnia?” Nos, ezt azután meg is tettem. Persze ennek ellenére újra meg újra ez iránt érdeklődtek, ilyenkor azonban egyszerűen azt tehettem, amit most is, hogy tudniillik fölolvasok az illető írásból2 néhány bekezdést. Megengedi, ugye?

Ha muszáj…

Amikor írni kezdtem a regényemet Gaussról, Humboldtról, a világ egzakt, mennyiségtani megismeréséről, aufkläristákról és tengeri szörnyekről, a német kultúra nagyságáról és nevetséges voltáról, hamar nyilvánvalóvá lett számomra, hogy rengeteget kell használnom a fantáziámat. Elbeszélni nem más, mint ívet, láncolatot létesíteni ott, ahol eredetileg nem volt ilyen, épp ott vinni struktúrát és következetességet az események sorába, ahol ilyesminek a valóságban nyoma sem volt – nem azért, hogy a rend látszatát kölcsönözzük a világnak, hanem hogy a világ ábrázolásánakmegteremtsük azt a világosságát, amely egyáltalán lehetővé teszi a rendetlenség megjelenítését. Ha az ember a Kozmosz kaotikus voltáról akar írni, arról, hogy végső soron milyen hiú a felmérésére irányuló igyekezet, akkor fontos csak igazán a forma! Jól átgondolt struktúrát kell létrehoznunk, meg kell találnunk a fény és az árnyék helyét. Kiváltképp egyik főalakomnak, a Don Quijote és Hindenburg kereszteződésének látszó különc bárónak, Alexander von Humboldtnak az ábrázolása követelte meg a fokozást, a tömörítést, az időnkénti túlzásokat. Ha a valóságban egy hat évnél is tovább tartó, drámainak bajosan nevezhető körutat tett, akkor nekem nemcsak elhagynom kellett ebből sok mindent, hanem kapcsolódásokat is kellett teremtenem és összefüggő történeteket kellett fölépítenem a szeparált részletekből.

 Így például a báró asszisztensét, a hűséges és alighanem inkább igénytelen-jelentéktelen botanikust, Aimé Bonpland-t főnöke békétlen és lázadozó ellenfelévé stilizáltam. A valóságban Humboldt egy folytonosan változó összetételű csoporttal utazott együtt: érdeklődő nemesek és tudósok csatlakoztak hozzá, ameddig kedvük és kíváncsiságuk tartott, máskor a missziós állomásokról kísérte el őket egy-egy barát egy darabon. A hatalmas útnak Humboldt igazában csak elenyészően kis részét tette meg csak Bonpland-nal kettesben. Az én Humboldtom és az én Bonpland-om azonban, ezt kezdettől tudtam, rengeteg időt fog kettesben tölteni. Bonpland-om meg fogja tanulni, mit jelent egy folyton lelkes, egyenruhás, elpusztíthatatlan, minden fejtetű, minden egyes földi üreg iránt szenvedélyesen érdeklődő porosz társaságában küzdenie át magát az őserdőn. Így hát le kellett mondanom Carlos Montúfarról.

 A quitói kormányzó fia, egy tinédzser, az 1802-es esztendő elején csatlakozott Humboldtékhoz, megragadván a Grand Tour lehetőségét, amilyen aligha fog még egyszer kínálkozni az életében. Ott volt velük a Pichincha és a Chimborazo vulkánok megmászásakor, velük ment Jefferson elnökhöz az Egyesült Államokba, majd követte Humboldtot Európába és hét évig nála lakott Párizsban. A szóbeszéd szerint Humboldt Carlos miatt égette el útleírásának negyedik részét. Ám bármi titkolnivalója volt is a bárónak, bármi történt is a valóságban kettejük között – az én verziómban második kísérőnek nem volt keresnivalója. Mint Don Quijote és Sancho, mint Holmes és Watson, Waldorf és Statler – az én utazóimnak is ilyen összeforrott, habár civakodó párosnak kellett lennie. Ha mindjárt több tucat ember szelte is át Humboldttal együtt a kontinenst, az én dramaturgiám azt követelte, hogy ő és Bonpland egyedül maradjanak egymással; kizárólag a mellékszereplőkként felbukkanó, változó expedíciókalauzok kíséretében.

 A beszámoló, amelyet Humboldt hármuknak, azaz neki, Bonpland-nak és Montúfarnak a Chimborazo megmászására 1802. június 23-án tett kísérletéről papírra vetett, tények szenvtelen felsorolása, látszólag bárminémű nyitott kérdést kizáró tényeké, mely a 18. századi expedíció-leírások tipikus szuverén tónusában íródott, a kutató- vagy hódító expedícióban résztvevő magabiztos európai stílusában: kíváncsi, ám a megpróbáltatásokról mit sem tudó, fegyelmezett, hűvös, aloof. Ebben a hangnemben tudósított Samuel Johnson a Skót Hebridák vadonából, ebben a hangnemben váltotta Livingstone és Stanley szállóigévé lett köszöntését az őserdőben, és csak V. S. Naipaul hozta vissza ezt a hangot a volt gyarmatokról az anyaországba, amikor ebben a modorban írt a brit provinciáról.

 A mai alpinisták beszámolóiból azonban pontosan tudhatjuk, mit élnek át nagy magasságokban a hegymászók. E jelenségek némelyikére Humboldt utalt is; többségükről hallgatott. Még a legedzettebb és leggyakorlottabb alpinisták is folyton hánynak, halálosan rosszul vannak és hallucinálnak. Ha társalogni próbálnak, úgy gagyognak, mint a részegek, nem képesek világosan gondolkodni, véreznek a nyálkahártyáik, sőt a szemük is. Nem lehetett ez másként Humboldttal, Bonpland-nal és Montúfarral sem. Humboldt krónikájának szuverén-tárgyilagos hangjában tehát nem feltétlenül kevesebb a fikció, mint abban az összezavarodott-elvarázsolt tévelygésről szóló epizódban, amelyet én csináltam belőle. A művészi szatíra, ilyen vagy olyan módon, mindig egy hangnak, egy stílusnak az összeütközése azzal a valósággal, amelyet – az adott stílusban tudósító szándéka szerint – éppenséggel leplezni lenne hivatott. Ebben a konfrontációban a hang alulmarad, és a gondosan betanult tartás megtörik, leleplezvén, amit mögé próbáltak rejteni. Regényemben Humboldt és Bonpland beszélgetései, miközben a csúcs felé tartanak, egyre kuszábbak, egyre hasonlatosabbak a részegek összefüggéstelen hadoválásához, s csak leereszkedéskor közelítenek ismét fokozatosan a józan észhez. Ennyi erőfeszítés, ennyi merev méltóság, a lenézett valóságnak ilyen mérvű tagadása kell a weimari klasszicitáshoz; ebben áll nagysága és – amikor mindez összeomlik, lelepleződik – ebből fakad nevetségessége. Ezt akarta megmutatni az én verzióm a Chimborazo megmászásáról az alpinista-realizmus hozzátétele által: Weimar Macondót fölkereső képviselője asszisztensével egy vulkán gerincén megjárja az őrület, a rosszullét, a szédülés, a félelem és az összezavarodás stációit – mindaz kijut tehát nekik, aminek épp a tagadása a klasszika, a klasszicista magatartás veleje.

Eddig az idézet. Itt van még?

Többé-kevésbé. … No de a klasszikának lényege a művészet. Humboldtban és Gaussban ehhez képest épp az a közös, hogy közömbösek a művészet iránt.

Ellenségei a narratív művészetnek, az elbeszélésnek. Egyébként osztoznak ezzel a regényben fellépő jezsuita misszionáriusokkal is. Az egész könyv tele van az elbeszélés ellenségeivel. Némelyikük olyan érvekkel operál, amelyek jócskán hasonlítanak a 20. századi avantgarde antinarratív ágának érveire. Humboldtnak még olyan kijelentést is a szájába adok, hogy a fotográfia fejlődése fölöslegessé fogja tenni a festészetet – minden szemináriumi közhelyeknek e legszakállasabbikát. A történeti Humboldt valóban össze akarta állítani a növényfajták ismérveinek katalógusát; attól kezdve a festőknek ehhez kellett volna tartaniuk magukat. Nem tudta elviselni, hogy a képek másmilyennek mutatják a természetet, mint ahogyan az a tudós számára feltárul. Humboldtom azonban, az én akaratomból, még egy lépéssel továbbmegy, és olyan lajstromokat követel a történelmi személyek tulajdonságairól, amelyek kötelező érvénnyel bírnának a drámaírók és az epikusok számára – s ily módon épp A világ fölmérése-féle regények születését tennék lehetetlenné.

Humboldt a klasszika világképének hordozója és kifejezője, ám a művészet általi felszabadítás ama derűs és játékos eleme nélkül, amelynek kedvéért elnézzük e korszak és ezen attitűd merevségét és humortalanságát. Goethe például nem csupán patetikus humanista, de az amorális róka, Reineke Fuchs és az irodalomtörténet legvitálisabb ördögalakjának megteremtője is. Utolsó levelében pedig mint „ama nagyon komoly tréfák”-ról ír a Faust II. részéről. Hát nem nagyszerű? Soha semmilyen más fordulattal nem sikerült még a művészet lényegét ilyen pontosan kifejezni.

Vele szemben Humboldt a klasszika kíméletlen oldala. Gauss számára pedig a számok a tulajdonképpeni realitás, az emberi világ pedig (amelytől a művészet, ha tetszik, ha nem, elválaszthatatlan) valamely alacsonyabb rendű platóni leképeződés. Ha van kettejüknek közös gyarlósága, úgy az sokkal kevésbé az embertársaik iránti közöny illetve mizantrópia, amelyről a regény fogadtatásában oly sok szó esett. Mindenki, aki valami nagyot akar elérni, olyannyira feladatára összpontosít, hogy szükségképpen többé-kevésbé alkalmatlanná válik a társadalmi együttélés kötelező rítusaira. Nem, regényhőseim makulája nem ez, hanem, hogy olyan világban élnek, amelyben semmi szerep nem jut a művészetnek. Igazában ez bennük az inhumánus. S az ő világukkal állítom szembe, formai tekintetben is, Dél-Amerikát, azaz a látszólag fegyelmezetlenül áradó, tobzódó elbeszélés primátusát. A könyv erős vonzódása az epizódokhoz, az, hogy egyre-másra egymással egyenlő fontosságúnak tetsző apró és még apróbb történetek kezdődnek el, majd maradnak félbe, amelyeknek szálát a regény olyan közömbösen ejti el, akárha a világban annyira hemzsegnének a történetek, hogy eggyel több vagy kevesebb igazán mit sem számítana – nos, ez maga a dél-amerikai elbeszélői habitus. A weimari klasszikával szembehelyezkedő gesztus, a regényalakok elbeszélés-ellenességének ellenpólusa. A formának és a tőle végletesen különnemű tartalomnak ebből az összeütközéséből fakad a regény alapvető iróniája.

Valamint a függő beszédből3

Igen, a hang imitált tárgyilagosságából. Mintha, ezt szoktam mondani, az egészet egy megháborodott történész írta volna. Pontosan ezt a koncepciót követtem: keltsen olyan benyomást a szöveg, mintha egy komoly történész hirtelen meghibbant volna. Egyébként rendszeresen megkeresnek emberek, hogy a fejemre olvassák, ez vagy az a konjunktívusz helytelen. Barátaim, én olyan típus vagyok, aki nem különösebben biztos a dolgában, és amikor lezártam a kéziratot, akadhatott benne még néhány hibás konjunktívusz. Csakhogy nyomdába adás előtt Németország két legjobb lektora nézte át, továbbá körülbelül hét neves író. Mindahány reakció közül a leginkább a Stuttgarter Zeitung bátor és magabiztos szerkesztőnőjének nyilatkozata mulattatott, aki egy nyilvános vitában kijelentette, hogy a regény tele van helytelenül használt konjunktívusszal. Azt üzentem neki, küldje el ezek listáját, s én kész vagyok minden egyes hibáért száz eurót átutalni neki. Azóta sem jelentkezett. Tudja, úgy van ez a konjunktívusszal, mint az egyenruhákkal. Tudom, hogy a tévécsatornák, valahányszor egyenruhások tűnnek fel a képernyőn, számtalan hívást kapnak különféle önjelölt tudósoktól, akik kioktatják őket, hogy már megint nem stimmeltek az egyenruhák. Csakhogy az egyetlen dolog, ami voltaképpen mindig rendben van a filmekben, az egyenruhák. Hiszen vannak külön egyenruha- szakértők, akik közül a filmkészítők minden esetben felkérnek valakit tanácsadónak. Ám minden hiába, országunk tele van olyan emberekkel, akik csak egy darab zöld posztó megpillantására várnak, hogy dühtől remegve felragadják a telefont. Az egyenruhák és a konjunktívusz; erre a kettőre ugrik a német kultúrafogyasztó. Ez alighanem valami nagyon lényegeset árul el erről az országról.

Vajon mit?

Fogalmam sincs.

Akkor közelítsünk a beszélgetésünk végéhez. Még egy apró kérdés, amely engem személy szerint érdekel.

Önt személy szerint az érdekli, amiről én jónak láttam, hogy érdekelje. Én írtam föl Magának a kérdéseket!

Most meg csak úgy átmegy posztmodernbe? Egész eddig igazán igyekeztünk, hogy megőrizzük a valódi beszélgetés látszatát, és akkor egyszer csak ezzel jön? Miért?!

Igaza van, bocsánat. Tehát: mi érdekli Önt személy szerint?

Wilhelm. Mit vétett Önnek? Miért ábrázolja így?

Wilhelm von Humboldt tényleg alighanem az egyetlen alakja a könyvnek, akivel agresszív-polemikusan jártam el. Azt gondolom, Alexander valóban azért ment Dél-Amerikába, hogy a lehető legtávolabb legyen a családjától, márpedig a családja az anyja halála után első sorban épp ezt az oskolamester bátyját jelentette. A trópusok, ez Alexander számára az a hely volt, ahol a bátyja nincs jelen. Csakhogy ez a báty természetesen nagyon is jelen volt, ahol csak az öccse megfordult, minthogy Alexander valamennyi fölfedezését azonnal megosztotta vele hozzá írott leveleiben; bizonyos értelemben egész útját egyfajta Wilhelmnek való felajánlásként, s az ő szeme előtt járta végig. A Brandenburgi Akadémia Humboldt-Kutatóközpontja nagyon panaszkodott nálam, mondván, úgyszólván minden héten fölhívja őket valaki azzal, hogy a kis Wilhelm vajon tényleg megpróbálta-e megölni a kis Alexandert. Szerintem örülniük kellene – mikor kapott a Humboldt-Kutatóközpont utoljára ilyen érdekes kérdéseket?

Tény, hogy Wilhelm – ez leveleinek figyelmes olvasói számára nem kétséges – nem mindennapi szadisztikus vonásokat árul el. Magyarán: szerette, ha az emberek – különösen a nők – alávetik magukat neki. Ezt a vonást, a polgári illemmel drapériázott perverz kegyetlenséget, igyekeztem a könyvben feltűnés nélkül megörökíteni. Azt gondolom, a szadisztikus hajlam egyetlen eset kivételével magánügy, és nem tarthat számot közérdeklődésre.

Hmm…

Avagy?

Tudom én?

Hát akkor kérdezze meg, melyik az az egy eset!

Kérem. Tehát: melyik az az egyetlen eset, amikor a szadisztikus hajlam már nem magánügy?

A német iskolarendszer kiagyalójáé.

Szép zárszó. Ezt mondjuk, ha jelezni akarjuk a másiknak, hogy úgy gondoljuk, elég volt, igaz? Tehát: szép zárszó volt. És nagyon köszönöm.

Én köszönöm Önnek a kérdéseit.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

Daniel Kehlmann két egymást követő napon (2006. november 8-án és 9-én) két előadást tartott a Göttingeni Egyetem aulájában. Saját magának föltett kérdéseit Heinz Ludwig Arnold olvasta fel. A két előadás Diese sehr ernsten Scherze címmel a göttingeni Wallstein Verlagnál jelent meg 2007-ben. Az álinterjú első része áprilisi számunkban jelent meg.

  1. A szerző Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) című 2005-ös regényéről van szó. 2009 februárjában Kehlmann egy újabb, regénynek nevezett könyvet adott közre – sajátos műfajú/jellegű szövegegyüttes; a mai, fellazult/relativizálódott műfaji ismérvek korában bízvást tekinthető valóban regénynek – Ruhm (Hírnév) címmel. (A ford.)
  2. Az önidézet a szerző Wo ist Carlos Montúfar? (Hát Carlos Montúfar?) című kötetéből (Rowohlt Vlg., 2005) való. (A ford.)
  3. A függő beszédet, azaz a nem szó szerinti idézést természetesen a magyar nyelv is ismeri. A némettől eltérően nem társul azonban hozzá külön igemód: a coniunctivus (Konjunktiv, kötőmód) a magyarban ismeretlen. E tény valamelyest megnehezítheti a következő passzus megértését. (A ford.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.