A szent jobb esete a (nemzet)gyalázással

Avagy hírünk a (protestáns) világban

Kálvinista Szemle 1931. szeptember 12-i számában egy jugoszláviai lelkész alábbi levele jelent meg:

NEMZETI FÉTIS

Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Augusztus 20-án a budapesti rádió a helyszínről közvetítette a körmenetnek a Mátyás-templomba való bevonulását. Mikor az István király jobb kezét vivő csoport a templom elé érkezett, a mikrofon előtt álló kikiáltó körülbelül ezeket mondotta: „Éppen most érkezett elibénk a szent jobb. Magyarok, testvéreim, akik a közelben s távolban szavamat halljátok, jöjjetek, boruljatok le lélekben a szent jobb előtt, s imádkozzatok velem együtt a szent jobbhoz!” És ekkor elmondott egy imádságot, amelyet 600 esztendővel ezelőtt írt István király leamputált jobb kezéhez valami barát. Mi egyéb ez, igen tisztelt Szerkesztő Úr, mint a legvaskosabb bálványimádás? Sőt annál is több. Valóságos fétisizmus. A magyar katholikus egyház, amikor olyan nagy előszeretettel veszi föl magába a nemzeti elemeket, sőt kézzel-lábbal igyekszik azokat a maga részére kisajátítani, ugyanakkor nem képes ezeket a nacionalista, tehát emberi elemeket a kereszténység szellemi színvonalára emelve spiritualizálni, hanem ehelyett inkább önmaga száll le a földi dolgok színvonalára, egészen a durva bálványimádásig. Jó volna a katholikus testvéreknek megmagyarázni, hogy a keresztyénségnek az ilyen bálványimádáshoz és az ilyen bálványimádásnak a valódi keresztyénséghez semmi köze nincsen. Vagy nekik az mindegy? Kiváló tisztelettel vagyok kész híve, Nagy Lajos ref. lelkész. Torzsa.

A közleményre a Nemzeti Újság („Keresztény Politikai Napilap”) hívta fel a figyelmet, s ennek nyomán indult bűnvádi eljárás a lelkész ellen, vallás elleni kihágás címén. A Töreky Géza tanácselnök vezette tárgyalásra 1933. február 15-én került sor:

„Szent István jobbja nemzeti ereklye – mondotta Töreky tanácselnök –, amelyhez az egész magyarság fohászkodik.”

„A tridenti zsinat után – válaszolta a lelkész – Szent István jobbjához mint valami Istenhez imádkozni, nincs joga senkinek. Ezt be is bizonyítom.”

„Bizonyíthat, amit akar, de a magyarok akkor is imádkoznak Szent István jobbjához. Amíg magyar ember lesz a földön, minden vallási dogma ellenére is imádkoznak a Szent Jobbhoz, és ha ön ilyen cikket ír, akkor nemcsak a katholikus híveknek, de minden magyarnak az érzületét sérti. Nyugodtan imádkozhat minden magyar, nemcsak katholikus, a Szent Jobbhoz. Ezzel még nem esik csorba semmiféle dogmán sem.”

– „Akkor szükséges volna törvényileg kimondani, hogy…” – akar valamit mondani a református lelkész, de Töreky elnök türelmetlen hangon közbevág:

„Nem szükséges. Szent István tisztelete és imádása úgy benne él minden magyar ember szívében, hogy ehhez nem kell semmiféle törvény.” (Idézi Dr. Szabó István: A „Szent Jobb” története. Debrecen, 1936.)

A Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék ítéletének (nyolcnapi elzárás és 300 pengő pénzbüntetés) indoklása:

A vádbeli cikk kétségkívül meggyalázza a szent jobbot, amikor azt valami alacsonyrendű, a vad népek bálványának, valóságos fétisnek megfelelő dolognak tünteti föl. És ehhez képest azt állítja, hogy az ahhoz való fohászkodás és imádkozás a legvaskosabb bálványimádás, sőt ennél is több: valóságos fétisizmus. A szent jobb viszont a római katholikus hitfelekezet különös vallási tiszteletének a tárgya.

A cikkeknek tudatosan bántó élére mutat a frazeológiája is. Ilyen az, mikor azt írja, hogy az ünnepség „kikiáltója” elmondott egy imádságot, amelyet valamikor István király „leamputált jobb kezéhez írt „valami barát”.

A vádbeli kihágás megvalósulásához törvényileg megkívánt nyilvánosság megvan abban, hogy a vádlott cikke a „Kálvinista Szemle” című időszaki lapban tétetett közzé, aminek a révén közbotrány okozására alkalmassá vált. Hogy tartalmilag valóban közbotrányt keltő a cikk, ez az idézett kitételekből egészen kétségtelen.

A cikk tehát a vádbeli bűncselekményt megvalósítja.

De megvalósít a kir. törvényszék nézete szerint más, súlyosabb bűncselekményt is, nevezetesen
a nemzetgyalázás vétségét. A szent jobb ugyanis nemzeti ereklye is, sőt főképpen az. A vádlott is a „Nemzeti fétis” címet adta a szent jobbról írt cikkének. Mint ilyen, az egész magyar nemzet különös tiszteletének és évszázados nemzeti hagyományokon alapuló legmélyebb, hazafias hódolatának a tárgya. Ez a hódolat a Magyarország első királya, Magyarország állami rendjének egyik megszervezője iránt való osztatlan tiszteletet is jelenti, és így tulajdonképpen a történelmi és nemzeti hagyományok szerint s Szent István király által jelképezett magyar államiság tiszteletét és megbecsülését is magában foglalja. Tehát a szent jobb meggyalázása a magyar nemzet, a magyar államiság megsértésével, megbántásával egyértelmű. Ma e fölfogás felel meg annak a ténynek, hogy Szent Istvánnak a magyar királyság megalapítójának és a magyar államiság egyik alapvető megépítőjének a napja törvény rendeletéből nemzeti ünnep. A Szent István-napi körmenet pedig, melyen a szent jobbot körülhordozzák, szintén elsősorban közjogi jellegű ünnepség, melyen az államhatalom legfőbb képviselői hivatalból, az ország minden részéből összesereglő közönség pedig valláskülönbség nélkül vesz részt. Nem változtat mindezen az a tény, hogy István királyt a római katholikus egyház a maga szentjei közé sorozván, a szóban forgó ünnepségeknek vallási vonatkozása és színezete is van. Amint hogy nem érintették például a magyar király megkoronázásának közjogi mivoltát és jelentőségét sem a koronázási, egyházi, vallási vonatkozásai. (Kálvinista Szemle, 1933. XIV. sz. 77.)

Az eljárás és az ítélet ellen a református egyház részéről tiltakozások hangzottak el.

A budapesti Ref. Theológiai Akadémia Tanári Kara teljes öntudatossággal és határozottsággal tiltakozik minden olyan beállítás ellen, amely I. István és jobb kezének magyarországi vallásos kultuszával kapcsolatban az I. István királyunk iránt érzett hazafias tiszteletet elválaszthatatlanul egybekapcsolja a róm. kath. szent vallásos kultuszával, s a magyar hazafiságot csak akkor látja igaznak és teljesnek, ha a magyar léleknek ez első királyunk iránt érzett hazafias tisztelete, annak, mint róm. kath. szentnek és jobb kezének, mint ereklyének vallásos tiszteletével és az ahhoz való imádkozással is párosul. Mert ez az álláspont a gyakorlatban más szavakkal azt is jelentené, hogy igaz magyar hazafi csak róm. kath. vallású magyar ember lehet, illetve, hogy öntudatos református lélekkel viszont az igaz magyar hazafiság magaslatára senki sem juthat el. De még inkább tiltakozik a budapesti Református Theológiai Akadémia Tanári kara az ellen, hogy ezt a magyar hazafiságot és a róm. kath. szentek és ereklyék tiszteletét összezavaró felfogást olyan magyar vezető állásban levő közéleti férfiak is propagálják, akiknek tekintélye lelkiismereti kényszerként nehezedhetik a más vallású állampolgárok lelkére. (Kálvinista Szemle, 1933. XIV. sz. 74.)

Az Actio Catholica a Szent Jobb tiszteletéről:

Az Actio Catholica Országos elnöksége megnyugvással vette tudomásul, azt a bírói ítéletet, amely Szent István első királyunk dicsőséges jobbjának tiszteletben tartását megvédelmezte azokkal szemben, akik ezt a tiszteletben tartást fetisizmus vádjával bélyegezték meg. Egyben mély aggodalommal látja azt a törekvést, amellyel egyesek a kérdést mellékvágányra akarják átterelni, és vele kapcsolatban dogmatikus vitákat szeretnének provokálni. A Szent Jobbot mint az Anyaszentegyház kanonizált szentjének ereklyéjét a katolikus tanítás szerint sem illeti „imádás” hanem csupán a szent király személyére visszaháramló, tehát viszonylagos tisztelet. Az Actio Catholica Országos elnökségének véleménye szerint sem a vallási békét, sem a nemzet érdekében levő kölcsönös megbecsülést nem szolgálja az, aki a 900 év óta tiszteletben tartott Szent Jobbot fétishez hasonlítja, vagy a reá vonatkozó vallási és nemzeti kegyeletnek megsértőit védelmébe veszi. (Nemzeti Újság, 1933. márc. 3. 4. lap)

Koudela Géza, aki annak idején a rádión a helyszíni közvetítés bemondója volt, ezt nyilatkozta a Nemzeti Újság tudósítójának:

„Szóról-szóra ezt mondottam: Most hozták elénk a Szent Jobbot. Testvérek, szenvedő magyarok itt és a határokon túl, fogjuk meg egymás kezét, boruljunk le és imádkozzuk el azt a régi imádságot, melyet Nürnbergben találtak az 1480-as években, egy elfelejtett nyomtatványon: „Óh, dicsőséges szent jobb kéz, melyet magyar óhajtva néz, drága kincse népünknek, nagy öröme szívünknek. Kérünk, áldd meg országunkat, óh, szent Kéz, óh szent Kéz, légy oltalmazónk és örökös pajzsunk.”1

Ebből bálványimádásra való buzdítást kiolvasni józan ésszel egyáltalán nem lehet. (…) Egyházunk tanát az ereklyék tiszteletéről a legutolsó zulukaffer falu kis iskolájának első elemista katolikus tanítványa is el tudja magyarázni a Nagy Lajosoknak. (Nemzeti Újság, 1933. február 16.)

Szabó István miskolci református lelkész A „Szent Jobb” kalandos története címmel tanulmányt jelentetett meg 3 folytatásban a Kálvinista Szemlében, majd önálló füzet formájában is kiadta. Részlet ennek bevezetőjéből:

Vegye azt is tudomásul Töreky tanácselnök, a Nemzeti Újság és a mögöttük meghúzódó ultramontán gépezet, hogy egy nyilvánvalóan római katholikus ereklye sohasem lehet a magyar reformátusok számára a magyar nemzet szimbóluma. Habár Serédy Jusztinián hercegprímás, akinek nem is olyan nagyon régen még nem volt ilyen jóhangzású magyar neve, ki merte is mondani azt az eléggé merész megállapítást nemrégiben egy katholikus nagygyűlésen magukról, hogy „a nemzet mi vagyunk”; mi azért nem ismerünk el magunknál jobb magyaroknak senkit ezen a világon. Magyar voltunkat mi nemcsak szájjal valljuk, hanem négyszázados történetünkkel, melyben bőven hullott a vérünk is a magyar nemzet javáért és szabadságáért éppen azokkal a zsarnok és idegen uralkodókkal szemben, kiknek trónállói és vak eszközei sokszor a hercegprímás úr hivatali elődei és társai voltak. És mi éppen a mi jó magyarságunknál fogva és hazánkat féltő szeretetünkből kifolyólag, mélyen megszomorodott szívvel látjuk, hogy az a protestánsellenes akció, amely Rómából megindult, és sorra mételyezi a közéletet, a családi életet, irodalmat, sajtót, íme amint ez az elszomorító ítélet tanulságot tesz róla, kezd belopódzni a manrézai lelkigyakorlatok kapuján át a parlamentbe, és ami a legszomorúbb: az igazságszolgáltatás csarnokaiba is. (Miskolc, 1933.)

A tanulmány eredményeképpen Szabó Istvánt is perbe fogták, elítélték, s fellebbezése után az ítéletet (egy hónap 3 évre felfüggesztett börtön és 1500 pengő pénzbírság) 1935-ben a Legfelső Bíróság is jóváhagyta.

A derék lelkész nem nyughatott: mikor 1936-ban újra kiadta már idézett tanulmányát, befejezésképp így jajdult fel:

Tiltakozunk az ellen, hogy magyarságunk kritériuma attól függjön, hogy imádkozik-e valaki a szent jobbhoz vagy nem; mert ha csak az volna ebben a nemzetben az igaz magyar, aki imádkozik a szent jobbhoz, s aki azt meg nem teszi, nemzetgyalázó volna: akkor több volna hazánkban a nemzetgyalázó, mint az igaz magyar.

Tiltakozunk a tárgyi igazság nevében végül az ellen, hogy valakit egy hipothetikus tárgy megsértéséért börtönbüntetésre lehessen ítélni. Mielőtt a szent jobbnak megsértéséért bárkit a bíróság elítélhetne, emeljék ki tartójából a megsértett ereklyét, adják azt egy protestáns és katholikus tudósokból, anatómusokból, archeológusokból álló bizottság kezébe, és tisztázzák a megbántott ereklye mivoltát, korát és származását.

Az ügy külföldön is öregbítette hírünket. Egy oxfordi teológia-professzor, C. J. Cadoux, meglehetősen népszerűvé vált, négy kiadást (1936, 1936, 1937, 1947) nyert könyvében részletesen ismerteti az egész történetet, szenvedélyesen ostorozván a felháborító sérelmet, mely a vallási türelem, az állampolgári szuverenitás sérelmén esett. Nem csoda, hogy a professzor megütközött: hiszen ő, szent protestáns meggyőződésétől vezettetve, az ereklyének nemcsak szakralitását, hanem történeti hitelét is kétségbe vonja:

A másként gondolkodás iránti katolikus türelmetlenségre és az igazság iránti közönyre Magyarországon szolgáltak az egyik legkiáltóbb példával. Budapesten őriznek egy emberi kezet, amit mint az 1038-ban meghalt és 1083-ban szentté avatott magyar király, Szent István „Szent Jobbját” imád a nép. A legtávolabbi valószínűsége sem áll fenn annak, hogy a kéz valaha is a királyé volt. 1771-ben vette azt Mária Terézia mint Szent István kezét egy raguzai kolostortól: ezt megelőző története ismeretlen, de a modern tudományos vizsgálók kijelentették, hogy egyiptomi módszerrel mumifikálták (ez a módszer ismeretlen volt Szent István idejében Magyarországon), és valószínűleg egy tízéves gyermeké volt. Nyilván valami egyiptomi sírból rabolták, és abban az időben, amikor ennek keletje volt, üzérek adták el valamelyik európai kolostornak. Némely rendkívül valószínűtlen szerzetesi legendán kívül semmit nem ismerünk, ami arra utalna, hogy a király halálát és temetését közvetlenül követő időben kezét mumifikálták volna. A kéz mint imádatra kitett Szent Jobb azután Székesfehérváron bukkant fel a 15. században: a várost azonban a törökök 1543-ban kifosztották és feldúlták, és semmiféle kapcsolat nem mutatható ki az ottani és a raguzai kéz között. (C. J. Cadoux: Roman Catholicism and Freedom. London, Independent Press, 1936. 83.)

A BUDDHA UJJA

„Kr. u. 819-ben a császár Buddha ujját a fővárosba hozatta. A császár maga is ott tolongott zokogva Cs’ang-an utcáin, népével együtt, hogy a drágalátos ereklyét üdvözölje. Némelyek megcsonkították magukat, egy katona levágta a bal karját, s úgy hajlongott lépésről lépésre az ereklye előtt, miközben vére fröcskölt. Han Jü, aki költő volt és magas rangú hivatalnok, császári cenzor, konfuciánus tudós, a maga racionális, szkeptikus beállítottságában szemben állt az új hittel, és ezzel a levéllel fordult az uralkodóhoz:

»Teljes szerénységben fölterjesztem azt a véleményemet, hogy a buddhizmus barbár tanítás. A Sárga Császár idejétől a Csou dinasztiáig a régi királyok mind hosszan uralkodtak, és a nép békében élt. Így volt ez a buddhista hit megjelenése előtt, amely első ízben Hang Ming-ti császár alatt bukkant föl. Õ utána megváltoztak az idők: oda a béke, minden csupa zűrzavar…

A Buddha barbárnak született, nem ismerte sem a miniszter kötelességeit fejedelme iránt, sem a fiúnak apjához való viszonyát. Tegyük föl, Felség, hogy még ma is élne, s eljönne ide az udvarhoz: Felséged rövid audienciában részesítené, talán állami bankettot is adna tiszteletére, megajándékozná egy köntössel, s azután a lehető leghamarabb, őrizet mellett visszavitetné a határra, mielőtt még nyugtalanságot szíthatna a nép körében. Ezért azután nem tudom belátni, hogy egy száraz, reves csontnak, amely egy réges-rég elhunyt személyhez tartozott, miért kellene tisztelettel adózni…

Kérem, adják át ezt a csontot az illetékes hatóságoknak, hogy vízbe vagy tűzbe vessék; kérem továbbá, hogy a buddhista babona tiltassék be, hogy Felséged alattvalóinak bizonytalansága egyszer s mindenkorra véget érjen, és Felséged utódainak ne kelljen megzavarodniuk…

Ha a Buddhának hatalma volna, hogy ártson nekünk, hárítsatok mindent reám.

Panaszkodni nem fogok.«”

(Arthur Cotterel-Yong Yap: Das Reich der Mitte. Scherz Verlag, 1981. 200 skk.)

  1. Az ima szövege XVIII. századi hamisítvány, vö. Horváth Cyrill, Régi Magyar Költők Tára, I, Bp., 1921, 11-15. (A szerk.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.