Liudprand jelentése Konstantinápolyi követségéről

(részletek)

A két Ottónak, a rómaiak legyőzhetetlen fenséges császárjainak és Adelheidnek, a dicsőséggel teljes, fenséges császárnénak, állandó egészséget. Sikert és győzelmet kíván, óhajt és sóvárog Liudprand, a cremonai szent egyház püspöke.

1. Hogy mi az oka annak, hogy korábban nem érkezett hozzátok tőlem levél vagy követ, az alább következő számadásból ki fog derülni. Június negyedikén érkeztünk Konstantinápolyba, és a ti gyalázatotokra csúfos fogadtatásban és igen csúfos bánásmódban részesültünk. Bezártak ugyanis bennünket egy nagy és nyitott palotába, amely sem a hidegtől nem óvott, sem a hőségtől nem védett; fegyveres katonákat állítottak őrködni, akik sem az enyéimet nem engedték kimenni, sem másokat nem engedtek be. Ez a ház, amely csak számunkra, az itt elzártaknak volt megközelíthető, oly messze esik a császári palotától, hogy mikor – nem lovon, hanem gyalog – odamentünk, még a lélegzetünk is elakadt. Viszontagságainkhoz hozzájárult még, hogy a fenyőszurokkal, mézzel és gyantával kevert bor számunkra ihatatlan volt. A házban nem volt víz, így szomjunkat még pénzért vett vízzel sem olthattuk. Ehhez a nagy bajhoz járult még egy baj, tudniillik a szicíliaiakból felállított csapat parancsnokának személye, akinek mindennapi szükségleteink fedezéséről kellett gondoskodni; ehhez foghatót a földön nem lehet találni, talán csak a pokolban. Mert ez, ami kellemetlenséget, ami rablást, ami fölös kiadást, ami gyászos dolgot, ami nyomorúságot csak kigondolhatott, azt mind ránk zúdította megáradt, rohanó patakként. A százhúsz napból, amelyet itt töltöttünk, egy sem telt anélkül, hogy sóhajtozást és bánatot ne hozott volna. (…)

3. Június 7-én, tehát pünkösd szent napján a Stšfana, azaz Koszorú-teremben Nicephorus elé vezettek, aki valóságos szörnyeteg: termete törpe, kicsiny, vakond szemei vannak, hájfejét rövid, széles, sűrű, félig ősz szakáll ékteleníti, ujjnyi rövid nyaka rút, dús és sűrű haja egy disznó képmását kölcsönzi neki, bőrének színe mint az etiópiaiaké; olyan ember, „akivel nem szeretnél éjfélkor találkozni”. Hasa terjedelmes, fara sovány, dereka apró termetéhez képest igen hosszú, lábszárai rövidek, és ennek felel meg sarkának és lábfejének mérete is. Drága, de meglehetősen régi, a huzamos használattól büdös, megfakult díszruhába volt öltözve, és syconi lábbelit viselt. Beszéde szemérmetlen, ravaszsága a rókáé, hitszegésben és hazudozásban valóságos Odüsszeusz. Számomra az én uraim, a fenséges császárok mindig szépek; mennyivel szebbnek tűntök azonban ezután! Mindig pompázatosak; mennyivel pompázatosabbak azonban ezután! Mindig hatalmasok; mennyivel hatalmasabbak azonban ezután! Mindig jóságosak; mennyivel jóságosabbak azonban ezután! Erényekkel mindig teljesek; mennyivel teljesebbek azonban ezután! Nicephorus balján, de vele nem egy magasságban, hanem jóval lejjebb két gyermek-császár ült: hajdanán urai, most alattvalói. A következőképpen kezdett beszélni:

4. „Úgy illett volna, és szándékunkban is állt, hogy téged kegyesen és fényesen fogadjunk; de urad istentelensége ezt nem engedte. Õ ugyanis Rómát birtokba vette, teljességgel ellenség módjára megszállva; jog és igazság ellenére erőszakkal elragadta Berengar és Adalbertus földjét; a rómaiak közül egyeseket karddal öletett meg, másokat bitófán, ismét másokat megvakíttatott, és többeket száműzetésbe küldött; ezenfelül megkísérelte biradalmunk városait gyilkolva és gyújtogatva magának alávetni; mivel pedig bűnös vágyakozását beteljesíteni nem tudta, most személyedben, ezen gonoszság sugalmazójában és kezdeményezőjében a béke keresését színlelve mintegy kataskopon-t, azaz kémet küldött hozzánk.”

5. Erre így szólok hozzá: „Az én uram Róma városát nem erőszakkal vagy zsarnokként szállta meg, hanem éppen felszabadította a zsarnok, sőt zsarnokok igája alól. Talán nem igaz, hogy elasszonyosodott férfiak uralkodtak ott? Talán nem igaz, ami még súlyosabb és csúfabb dolog, hogy ringyók uralkodtak? Azt hiszem, hogy a te hatalmad szemet hunyt efölött, sőt elődeidé is, akik névlegesen, de nem ténylegesen voltak római császárok. Ha erősek voltak, ha valóban római császárok voltak, miért hagyták meg Rómát a ringyók hatalmában? (…) Talán nem igaz, hogy épp Adalbertus küldött gyalázkodó leveleket elődeidnek, Romanos és Constantinus császároknak? Talán nem igaz, hogy a legszentebb apostolok templomait fosztogatta? Közületek melyik császár bosszulta meg Isten iránti buzgóságtól hajtva ezt a szörnyű bűnt, és helyezte vissza a szent egyházat régi állapotába? Ti ezt mind elmulasztottátok, de nem mulasztotta el az én uram, aki a föld széleiről előtörve Rómába jött, az istenteleneket leverte, és a szent apostolok utódainak visszaadta teljes hatalmukat és méltóságukat. Ezek után Justinianus, Valentinianus, Theodosius és más római császárok törvényei szerint azokat, akik ellene és az apostoli úr ellen felkeltek, mint esküszegőket, szentségtörőket, apostoli uraik sanyargatóit és megrablóit levágatta, kivégeztette, felköttette és száműzte; ha ezt nem tette volna, istentelen, igazságtalan, legyetlen zsarnok lenne. (…)

8. „Elmúlt már a második óra”, szól Nicephorus, prošleusij, azaz körmenet vár reánk. Tegyük, amit tenni kell. Ezekre a dolgokra majd választ adunk, amikor alkalmas lesz.

9. Ne restelljük most e prošleusij-t leírni, illetve – ami az én uraimat illeti – meghallgatni. Nicephorus fogadására és dicsőségére ezen ünnepség alkalmából kalmárok és nemtelen személyek népes sokasága gyűlt össze, akik a palotától a Szent Sophiáig falként állottak az utak szélén, hitvány pajzsocskákkal és szánalmas nyársakkal elrútítva. Hozzájárult ehhez gyalázatukat növelve még az is, hogy a csőcselék nagyobb része mezítláb vonult fel a császár dicsőségére. Azt hiszem, úgy gondolták, így jobban ékesítik a szentprošleusij-t. Még az előkelők is, akik a császárt e sarutlan csődületen át elkísérték, bő, az ócskaságtól kilyukadozott ruházatot öltöttek magukra. Illőbb lett volna mindennapi viseletükben felvonulni, mert senki sem volt köztük, akinek szépapja újonnan birtokolta volna ezeket az ünneplő ruhákat. Senki sem ékeskedett arannyal és drágakövekkel, csak maga Nicephorus, akit az elődei számára választott és hozzájuk igazított császári díszek még csúfabbá tettek. Az életetekre mondom, amely kedvesebb nekem a magaménál, hogy a ti előkelőitek egyetlen díszruhája értékesebb, mint ezekéből száz vagy még több! Odavezettetvén tehát, én is a prošleusij-t szaporítottam, majd egy magasabb helyen a psalták, azaz énekesek mellett kaptam helyet.

10. Vonultában a császárt, e csúszómászó szörnyeteget a hízelkedő psalta-k a következő hangos dicsérettel fogadták: „Íme jő a hajnali csillag, emelkedik már Eous, pillantásában a nap sugaraival, ő, a szaracénok sápasztó halála – Nicephorus mšdwn (azaz fejedelem)! Aztán azt is énekelték még: „Mšdwnti (azaz fejedelemnek), Nicephorusnak polla šti(évei legyenek számosak)! Ti nemzetek, magasztaljátok őt, tiszteljétek, s hajtsatok fejet e nagyság előtt!” Mennyivel igazabb lett volna, ha ezt éneklik: „Te elhamvadt szén, jöjj,mšlaj (öreg cimbora), akinek járásod mint egy vénasszonyé, arcod mint Sylvanusé, te bugris, te vadember, te kecskelábú, szarvas fejű félállat, te sertehajú, nehézfejű, faragatlan, bozontos, lázongó, durva, kappadóciai barbár!” E hazug énekektől felfuvalkodva lép tehát a Szent Sophiába, míg urai, a császárok, messze lemaradva követik, és a békecsóknál földig hajolva hódolnak előtte. Fegyverhordozója nádra erősített nyíllal jelzi a templomban évét a korszaknak, mely természetesen uralkodása kezdetének idejével indul, és így aki ezt nem látja, az is ismeri a korszak évszámát. (…)

21. Nyolc nappal később, amikor a bolgárok már eltávoztak, én pedig meglehetősen beteg voltam, a császár – abban a hitben, hogy nagyra tartom az asztalánál étkezhetést – vendéglátását ismét rám erőltette. Számos püspök volt ott és a patriarcha is, akinek jelenlétében a császár több kérdést tett fel nekem a Szentírásból, melyeket a Szentlélektől ihletve takarosan megválaszoltam. Végre is, csakhogy csúfot űzzön belőletek, azt kérdezte tőlem, hogy mely zsinatokat ismerjük el érvényesnek. Mikor a niceait, a chalcedonit, az ephesusit, az antiochiait, a karthagóit, az ancyrait és a konstantinápolyit neveztem meg, így szólt: „Ha! Ha! He! A szász zsinatot elfelejtetted megemlíteni; és ha megkérdezed, könyveink ezt miért tartalmazzák, azt válaszolom, hogy nyers még a ti hitetek, és hozzánk nem juthatott el.”

22. Én ezt válaszoltam: „Amelyik tagon úrrá lesz a betegség, azt tüzes vassal ki kell égetni. Minden eretnekség tőletek eredt és nálatok virult; mi, azaz a nyugatiak fojtottuk el és irtottuk ki ezeket. A gyakori római és paviai zsinatokat nem számítjuk az előbbiekhez. Római volt ugyanis az a klerikus – a későbbi egyetemes pápa, Gergely, akit ti Dialogusnak neveztek –, aki Eutychiust, az eretnek konstantinápolyi patriarchát eretnekségétől megszabadította. Ez az Eutychius ugyanis azt mondta, és nemcsak mondta, hanem tanította, hirdette és le is írta, hogy a feltámadás során nem valóságos testünket fogjuk magunkra ölteni, amely már itt a földi életben is a miénk, hanem valamely látszattestet; a tévedését tartalmazó könyvet Gergely az igaz hitnek megfelelően megégette. A paviai Ennodius püspököt is valamely más eretnekség miatt küldte a római patriarca ide, azaz Konstantinápolyba, és az az eretnekséget elnyomva az igaz katolikus hitet helyre is állította. A szászok népén pedig, amióta elnyerte a szent keresztséget és Isten ismeretére eljutott, sohasem éktelenkedett valamiféle eretnekség szégyenfoltja, hogy ott zsinatot kellett volna tartani a – nálunk nem létező – tévely kiigazítására. A szászok hitét nyersnek mondod, és ezt megerősítem én is; mert a Krisztusba vetett hit ott mindig nyers és nem elaggott, ahol a hitet tettek követik. Itt, ahol tettek nem kísérik, a hit nem nyers, hanem elaggott, és – mintegy a vénségtől – meg is vetik, mint egy elnyűtt ruhát. Tudok azonban bizonyosan egy szász zsinatról, ahol megvitatták és megerősítették, hogy illőbb dolog karddal harcolni, mint tollal, és inkább kell a halált vállalni, mint hátat fordítani az ellenségnek. Erről van tapasztalata a te hadseregednek is!” Szívem mélyén pedig így szóltam: „És tanulja csak meg közvetlen tapasztalatból is, milyen harciasak a szászok!” (…)

28. Nem engedte, hogy erre válaszoljak, hanem – bár menni szerettem volna – asztalához parancsolt. Mellette ült ősz atyja, egy ránézésre százötven éves aggastyán. A görögök neki, csakúgy mint fiának dicséreteikben, sőt dicshimnuszaikban neki is azt kiáltották oda, hogy Isten sokszorozza meg évei számát. Ebből is láthatjuk, milyen ostobák a görögök, mennyire szeretik az efféle dicsőítést, milyen hízelgők, és mennyire vágyódnak e hízelgésre: nemhogy öregembernek, hanem valóságos hullának kívánnak olyasmit, amiről pontosan tudják, hogy a természet ellen való; a hulla pedig örvendezik afölött, hogy olyat kívánnak neki, amiről tudja, hogy Isten nem adja meg, és ha megadná, akkor sem lenne a javára, hanem inkább a kárára. Nicephorus is boldog volt, hogy békeszerzőnek és hajnalcsillagnak magasztalták. Az erőtlent férfiasnak, az ostobát bölcsnek, a kicsit nagynak, a feketét fehérnek, a bűnöst szentnek mondani, higgyétek meg, nem dicséret, inkább gúny. És aki jobban örül annak, ha idegen tulajdonságokkal dicsérik, mint ha a sajátjaival, teljességgel azon madarakhoz hasonlít, melyek látását az éj beköszönte hozza csak meg, nappal vakok.

Liudprand cremonai püspök a 10. század második felében járt császári küldöttként Konstantinápolyban. A jelentésében szereplõ és nem épp hízelgõ módon bemutatott bizánci császár, II. Niképhorosz Phókasz (963–969) II. Romanosz hirtelen halála után katonai felkeléssel került trónra. Mélyen vallásos, kiváló hadvezér volt. Intézkedései megerõsítették a hadsereget, és korlátozták az egyházi vagyon gyarapodását. Az arabok elleni sikeres hadjáratokban 965-ben bevette Ciprust, Tarszoszt és Mopszuesztiát, seregei 969-ben visszafoglalták Antiókheiát és Aleppót. Megpróbált kibékülni Nagy Ottóval, de nem volt hajlandó adót fizetni Bulgáriának, és Szvjatoszláv kijevi fejedelem segítségével igyekezett engedelmességre szorítani. Egykori bajtársa, Tzimiszkész János ölte meg felesége, Theophano segítségével.
A Liudprand-jelentés magyar fordításának forrása: Peter Classen – Cremonai Liudprand: A Nyugat és Bizánc a 8–10. században. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Varia Byzantina – Bizánc Világa IX. (Sorozatszerkesztõ: Baán István), Budapest, 2005. 505–529. Süttõ Szilárd fordítása.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.