Gabriel Andreescu – A jóga a kommunizmusban

„Ha az ember igazán közel kerül a jógához, többé már nem képes hazudni magának, s emiatt mások hazugságait se hiszi már el. Ezért fél minden diktatúra a jógától, mint az ördög a szenteltvíztől.”
Mario Vasilescu

A jóga 1982 előtt – az ablak

A jóga kifejezést és a hozzá kapcsolódó eszméket Romániában Mircea Eliade intellektuális kalandja tette ismertté. Eliade Indiában töltött évei, Maitreyi c. regénye és híres A jóga – Halhatatlanság és szabadság1 c. könyve szerves részét képezik a román kultúrának és mitológiáknak.

A sztálinizmus több mint tíz éven keresztül elnémította ezt a hagyományt. A jóga elmélete és gyakorlata iránti újbóli nyitásról csak a 60-as években beszélhetünk. 1962, 1963 és 1964 után misztikus vagy spirituális foglalkozások miatt már nem vetették börtönbe az embert. Az átmentett könyvek felszínre kerültek, a jóga régi ismerői szóhoz jutottak. Ugyanakkor még így is az események valószínűtlen egybeesése kellett ahhoz, hogy azok, akik később az életük egy részét a jógának szentelték, kapcsolatba kerüljenek vele.

Dr. Ilie Th. Riga egy megjegyzéséből, aki akkor az I. M. F. Bukarest anatómia tanszékét vezette, s Lazăr és Marta Baroga jóga-könyvéhez írt előszót, képet alkothatunk arról, hogy milyen utakon terjedhetett egyáltalán a jóga ebben az időben:

…lelkesen üdvözlök minden olyan törekvést, ami az emberi nem sokoldalú, fizikai és szellemi fejlesztésére irányul, s ezek közt is különösen ezt a könyvet, amelynek szerzői egy vitatott és sokszor félreértett, pedig nagyon hasznos tudományt ismertetnek: a jógát.2

Az előszó nem győzi hangsúlyozni, hogy „a jóga technikája már megtisztult minden filozófiai és teológiai miszticizmustól”, amellyel egyébként társították.

A jóga filozófiájának nagy témáiról tehát Ceauşescu alatt sem lehetett nyíltan beszélni. A jóga ismerői a jógagyakorlatok mélyebb értelmét a testnevelés ürügyével fedték el.

A 70-es években egyes újságok, így a Ştiinţă şi tehnică (Tudomány és technika), a România pitorească (Festői Románia), a Flacăra (Láng) hasábjain megjelenhettek cikkek az alternatív gyógyászatról, a jógáról, a Kirlian-effektusról és a parapszichológiáról, olyan témákról, amelyeket korábban egyértelműen a sarlatánság kategóriájába soroltak. Az alternatív gyógyászatnak volt már néhány szakértője. Bukarestben Valeriu Popa volt a leghíresebb természetgyógyász.

A fővárosba külföldi mesterek is eljutottak. Suren Goyal a 70-es években többször járt itt. Előadást tartott az Egészségügyi Szakszervezetek Klubjában, a Népek Barátsága Kultúrházban és a Testnevelési és Sport Intézetben. A Iosif Ran­gheţ líceum tornatermében nyilvános foglalkozásokat is tartott, s még a televízióban is bemutatott egy gyakorlatsorozatot.

Philip Kapleau is járt Bukarestben. A zen- budd­hizmus híres amerikai mestere a Keleti Tanulmányok Egyesületnél adott elő.

A jóga nem csak pár ‚bogaras’ ember elfoglaltsága volt. Ekkorra már létrejöttek olyan közegek, amelyekben a jógára vonatkozó információk keringtek, ahol az emberek különböző cikkeket kaptak, s adtak tovább, illetve kapcsolatokat kötöttek. Lassan-lassan kialakult a jógának egy olyan alternatív kultúrája, amely különbözött a hivatalosan terjesztett változattól. Az egyik leginkább meghökkentő jelenség – ami egyúttal arra is utal, hogy a jóga ebben az időben viszonylag szabadon gyakorolható volt –, hogy a kommunista rezsim döntéshozói között is voltak, akik érdeklődtek a jóga iránt. A keleti technikák ereje egy ponton a Securitaté az érdeklődését is felkeltette.

Az egyik akkori oktatót, Irina Holdevicit hivatalosan alkalmazták a Belügyminisztérium Kultúrházánál, hogy jógaleckéket adjon. A Belügyminisztérium tisztjeivel jógatornát, légzésgyakorlatokat és relaxációs gyakorlatokat végeztek.3 A transzcendentális meditáció-ügy c. könyvében Irina Holdevici megemlíti Virgil Maglaviceanut, egy igen befolyásos személyt, akiről azt beszélték, hogy Gheorghe-Gheorighiu Dej személyi testőrségében szolgált biztonsági tisztként. Õ egészen bizonyosan járt Indiában, s ott „teljesen elcsábították ezek a technikák. Úgy találta, hogy fantasztikus dolgokat tapasztalt meg, s maga is áldozatul esett ennek a betegségnek. Nagyon lelkesedett iránta.”4

A nyolcvanas években azonban radikálisan abbamaradt a jóga és más ezoterikus tudományok terjedése, amit a 60-as évek közepétől a 70-es évekig a kommunista hatóságok még eltűrtek.

Transzcendentális meditáció – a botrány

1977-ben Nicolae Stoian román származású francia állampolgár azzal az ajánlattal kereste meg a Román Szocialista Köztársaság párizsi nagykövetségét, hogy Bukarestben egy új tudományágat mutathasson be, amely, mint mondta, hasznosan szolgálná a bukaresti vezetés által előirányzott társadalmi fejlődést. Ezt a tudományágat a „teremtő intelligencia tudománya”-ként nevezte meg. Kérelméhez csatolt jegyzetében jótékony hatásait a következőképpen részletezte:

– optimalizálja az emberi agy kihasználtságát
– emeli az egyén tudatosságának szintjét
– kiiktatja a legtöbb betegség közvetlen vagy közvetett okát
– megerősíti az állam önvédelmi képességét.

Stoian szerint a transzcendentális meditáció technikájának rendszeres gyakorlata – ami a teremtő intelligencia tudományának a gyakorlati oldala – tisztább, átfogóbb, kreatívabb, hatékonyabb gondolkodáshoz vezet, s növeli a társadalmi tudatosság és felelősség szintjét. Segíti az egyéni és társadalmi fejlődést, biztosítja a stabilitást, alkalmazkodást, integrációt és növekedést.

Nicolae Stoian azzal zárja érvelését, hogy „a teremtő intelligencia tudományát Romániában is tanulmányozni kell. Ebből a célból, szülőhazám megsegítésének vágyától hajtva (…) tisztelettel kérem, támogassanak abban, hogy a teremtő intelligencia tudományáról Romániában is előadásokat tarthassak”.5

E helyt meg kell jegyeznünk, hogy a transzcendentális meditáció (TM), amelyet mint mozgalmat Maharishi Mahesh jógi alapított meg, mantrákat használó meditációs technikákon alapszik. A mantrák ismételgetése leállítja a gondolkodást, egyfajta mély relaxációhoz, a lét fölötti boldogság átérzéséhez, a vitalitás és kreativitás fölerősödéséhez vezet, s ezáltal a meditációt gyakorló személy a tudat egy mélyebb szintjére jut el.

A transzcendentális meditáció technikáit vezető segítségével lehet elsajátítani. Az elméleti oktatás után beavatási szertartás következik, amely során a tanítvány áldozatot mutat be – ami alapvetően pénzáldozatot jelent –, és megkapja azt a mantrát, amely a leginkább megfelel az ő spirituális profiljának. Három egymást követő ülés után, amelyek a vezető útmutatásai szerint folynak le, a beavatott már egyedül is meditálhat. A meditációra naponta kétszer, 20-20 percben kerül sor.

Nem tudjuk, a munka hatékonyságának vagy a társadalmi tudatosságnak és felelősségnek a növelése volt-e az az ígéret, amely miatt a követség továbbította Stoian ajánlatát a külügy-minisztériumnak, utóbbi pedig megszerezte az egészségügyi minisztérium engedélyét – miután az Orvostudományi Akadémia kedvezően nyilatkozott a módszerről. Mindenesetre a külügy elküldte az engedélyt a párizsi követségre.

1977 decemberében Nicolae Stoian Bukarestbe érkezett, s megtartotta első transzcendentális meditáció-szeánszait a Gheorghe Marinescu kórházban. Ezzel párhuzamosan tevékenysége kiterjesztésén is dolgozni kezdett.

1978 májusában az Tanügyi és Kutatási Minisztérium Külkapcsolatok és Külföldi Egyetemisták Hivatala írásos engedélyt adott egy transz­cendentális meditáció kurzus megtartására 20 specialista részvételével. Az első ilyen kurzusra a Ion Mincu Építészeti Intézetben és a Cantacuzino Poliklinikán került sor. Stoian beadványokat írt a Nemzeti Technikai és Technológiai Tanácshoz, a Társadalmi és Politikai Tudományok Akadémiájához és más intézetekhez, hogy engedélyezzék számára újabb előadások megtartását a teremtő intelligencia tudományáról.

Körülbelül másfél év múltán, mialatt román szakértők elkészítették az első értékeléseket a transzcendentális meditáció technikáiról, s ezeket meg is vitatták a megfelelő intézmények keretében, Nicolaie Stoian egyik beadványa, amelyet egyenesen Nicolae Ceauşescuhoz címzett, eljutott a Román Kommunista Párt központi bizottságának irodájába. Ezt követően 1980 novemberében a KB felkérte a Tanügyminisztériumot, hogy értékelje a francia állampolgár által benyújtott programot. 1981. január 8-án a transzcendentális meditáció módszertanát a Pszichológiai és Pedagógiai Kutatások Intézetében (ICPP) vitatták meg a megfelelő szakbizottságok tagjai. A vitára 1980. január 13. és 17. között került sor, az ICPP 23 kutatója és néhány az Intézenen kívüli értelmiségi részvételével.6 1981. január 21-én Petre Constantin és Marin Rădoi miniszterhelyettesek a szakértői értékelés alapján úgy határoztak, hogy a transzcendentális meditációs gyakorlatokat le kell állítani, s ezt a döntést közölték az RKP KB-vel.

1982 elején már látszottak az előjelei annak a viharnak, amely később a jóga ügyében kitört. Virgiliu Radulianról anonim feljelentés született, amely szerint „az intézetben vallásos, szektás rítusokat szervez”.7 A Pentru Patrie (A hazáért), a Belügyminisztérium lapja 1982 februárjától háromrészes sorozatot közölt Jóindulatú bomlasztás címmel, elmarasztalva a transzcendentális meditációs ülések résztvevőit.

1982. március 26-án az ICPP alapszervezetének gyűlését Nicolae Croitoru, a megyei pártbizottságok propagandaosztályának főnöke vezette le, s kérte a transzcendentális meditációban érintettek felelősségre vonását. Az alapszervezet ezt nem szavazta meg. 1982. április 5-én Aneta Spor­nic tanügyminiszter aláírta a parancsot az ICPP igazgatóinak, Virgiliu Raduliannak és Iulian Nicának a letartóztatására. A Politikai Végrehajtó Bizottság 1982. április 27-i ülésén Nicolai Ceauşescu utasítást adott Aneta Spornic letartóztatására, és az ICPP feloszlatására. 1982. április 28-án az RKP ICPP-beli alapszervezetét feloszlatták, a transzcendentális meditáción részt vett 23 tagot kizárták a pártból, s a meditációval kapcsolatban álló 25 alkalmazottat eltávolították az állásából. Még májusban ugyanerre a sorsra jutott a kulturális élet több fontos személyisége is: Marin Sorescu író, Ovidiu Maitec szobrász, Mihai Şora filozófus és mások. Az RKP KB 1982. május 21-i döntése nyomán több párton belüli vezető és kormánytisztviselő is hasonlóképpen járt: Fazekas János, Cornelia Filipaş, Ion Ioniţă, Nicolae Iosif, Marin Rădoi, Aneta Spornic és Ilie Verdeţ.

A közvéleményt felkavarta, hogy a pártvezetés dühének ilyen nagy nevek estek áldozatul. Ugyanakkor az események senkit nem kerültek el, aki így vagy úgy érintkezett a transzcendentális meditációval. Mindannyian elvesztették az állásukat, és képesítésükön aluli munkát kellett hogy vállaljanak. A párttagokat kizárták az RKP-ból.

Sem az áldozatok, sem a közvélemény nem tudott arról, hogy az Állambiztonsági Osztály belső, szigorúan titkos, maga Tudor Postelnicu belügyminiszter által jóváhagyott döntése alapján elfogadtak egy programot, amely maximálisan szigorú eljárást írt elő „a transzcendentális meditáció szektája mögé rejtező, hazánk elleni tevékenység” megelőzésére és elhárítására.8

A dokumentum a kialakult helyzetet úgy írta le, hogy

megerősödtek és megsokasodtak azok az ellenséges cselekmények, amelyek a Román Szocialista Köztársaság ellen irányulnak a külföldi titkosszolgálatok és reakciós szervezetek részéről, s a transzcendentális meditáció szektájának álarca mögé bújva gyakorlatilag optimális feltételeket biztosítanak a kémkedés és az árulás számára. Ennek érdekében külföldi kémek a szekta képviseletében, céljukat turizmusnak vagy rokonlátogatásnak álcázva, hazánkban a transzcendentális meditáció tanait propagálták, a testnevelés és intellektuális relaxáció modern módszereinek álcázva őket. Szektás tevékenységükbe írott szerződések révén román állampolgárokat, köztük elsősorban értelmiségieket, egyetemistákat és tanulókat is bevontak.

Ugyanakkor a transzcendentális meditáció résztvevőit nem vádolták meg hivatalosan kémkedéssel, vagy államtitkok kiárusításával, még Nicolae Stoiant és feleségét sem. Úgy tűnik, ez a tény még csak az intézmények közti koherencia kérdését sem vetette fel. A hangsúlyt arra helyezték, hogy a résztvevőkre ugyanazt a bélyeget süssék rá, s őket megfigyeljék. A jógaköröket gyakorlatilag a Pentru Patrie (A hazáért) kampánya nyomán szüntették meg.

1982. október 6-án Nicolae Stoiant a bukaresti I. kerületi bíróság öt év, feleségét, Murielle Stoiant három év börtönre ítélte csalásért. Constantin Chiaburu, akit csalásban való bűnrészességgel vádoltak, három év börtönt kapott, Va­leriu Bărbulescura pedig – a tanfelügyelőre, aki aláírta az engedélyt, amely lehetővé tette a két idegen bebocsátását egy állami intézménybe – egy év börtönt szabtak ki, állambiztonsági érdekek ellen elkövetett hivatali vétségért. A büntetéseket később rendeletben hatálytalanították.

1983 januárjában az amerikai kongresszus előtt tartott beszédét követően az Egyesült Államok elnöke helytelenítette a tudósok üldözését Romániában. Ennek nyomán enyhültek a munkavállalás feltételei azokkal a szakemberekkel szemben, akiket különböző méltánytalan helyekre küldtek, mert részt vettek a transzcendentális meditáció összejövetelein.

A kommunizmus bukása előtti utolsó években a TM-ben való részvételüknek áldozatul esett személyek egy része visszaállt a szakmai pályára, közölhetett cikkeket, sőt, külföldre is utazhatott. A transzcendentális meditáció csak rossz emlék maradt számukra, s a Securitate tisztában volt ezzel. Több mint valószínű, hogy a román politikai rendőrség megpróbálta a maga céljaira felhasználni azt a sokkot, amelyet a hirtelen marginális szerepbe jutott tudósok és értelmiségiek átéltek. Vajon hányan törtek meg közülük, s váltak emiatt a Securitate besúgóivá? Erre a kérdésre a választ csak a Securitate levéltárában találhatjuk meg. A SRI, SIE és CNSAS jelenlegi politikáját és a levéltár helyzetét ismerve azonban az elkövetkező években erre kevés esélyünk van.

Transzcendentális meditáció – a kirakat

Különféle, tökéletesen érthető okoknál fogva az 1981–82-es elnyomó akciókról akkoriban sokat beszéltek. A Párt és a Securitate eljárásai nagyon sok embert érintettek, s jelentős intézményekben tettek kárt. Különösen az olyan ismert művészek elleni intézkedések, mint Marin Sorescu (akinek le kellett mondania a Ramuri – Ágak – c. lapnál betöltött állásáról), egyes híres tudósok (Ştefan Milcu az Akadémia alelnöke volt, Victor Săhlea­nu egyszerű körorvos lett az Antropológiai Központ igazgatójából), vagy az ICPP feloszlatása kavarták fel a szakmai közvéleményt. Az eljárás szigorúsága minden esetben túlmutatott az ügy reális súlyán.

A botrány egyszerre volt látványos és titokzatos. 1982. május 14-én három fontos francia napilap, a Le Monde, a Le Matin és a Le Quotidien de Paris is írt „a transzcendentális meditáció ügyről”.9 1982. május 21-én a Szabad Európa Rádió Vlad Georgescunak és Monica Lovinescunak a francia sajtóban már elhangzott kommentárját sugározta, amely szerint az ügy az értelmiség elleni akció volt. A nemzetközi sajtó az üggyel kapcsolatban elsősorban a Szabad Európából tájékozódott. A „meditációs ügybe” keveredett személyek értelmiségi-szakmai háttere döntő szerepet kapott a bukaresti események értelmezésében. Az akkor elérhető információk alapján, illetve saját politikájához ragaszkodva, amely azoknak a közszereplőknek a bátorítását célozta, akik nem csatlakoztak harcosan a kommunista táborhoz, a Szabad Európa Rádió az események értelmezésében ragaszkodott a kultúraellenes támadás narratívájához.

Az akkori és a mai közvélemény számára a „transzcendentálismeditáció-ügy” végső soron egyaránt azt jelentette, hogy 1982-ben egyes ismert értelmiségieket megbüntettek, illetve hogy az elnyomó intézkedéseket megelőző többé vagy kevésbé világos körülmények között néhány RKP aktivista is megbukott. Monica Lo­vinescu ezt a véleményt visszhangozza Naplójában: „Bukarestben úgy gondolják, hogy ez a Securitate csapdája volt; a cél: megleckéztetni az értelmiséget, hogy ne is álmodjon a lengyel mintáról…”10

Az események értelmezése 1990 után sem változott. Amikor 2002-ben a România Liberă néhány 1982-es dokumentumot közölt, azt a következő cím alatt tette: „A Securitate az értelmiség ellen”.11 Még Doina Jela, Cătălin Strat és Mihai Albu történészek könyve is, ami módszeres kutatómunkára és a CNSAS levéltárában talált adatokra épít, ugyanezt a paradigmát követi.12

A kötet a maga részéről ugyancsak a nagy értelmiségellenes összeesküvés gondolatának adózik:

A „TM-ügy” valóban az egyik legfontosabb (bár nem egyedülálló) ilyen ügy a román kommunizmus utolsó évtizedében, sőt a kommunizmus egész ideje alatt, éppen annak a különösen jelentős aspektusának köszönhetően, hogy az áldozatok itt kizárólag értelmiségiek. Joggal tennénk fel a kérdést, hogy miért. S joggal élhetünk egy előfeltevéssel: minthogy a kommunizmus egy értelmiségi betegség, az értelmiségiek lehetnek a valódi eretnekei. Õk az egyedüliek, akiknek a kétkedése megkérdőjelezheti, deformálhatja vagy elárulhatja az eszmét, sőt, ők azok, akik veszélyes ideológiai fegyvereket adhatnak a tömegek kezébe. Következésképpen elsősorban az értelmiség érdemelheti ki a „szülői” büntetést. A Zsil-völgyi bányászok 1977-ben, a brassói munkások pedig 1987-ben sokkal nagyobb veszélyt jelentettek a bukaresti rezsim számára, s kétségtelenül tudatosan tették, amit tettek. Ugyanúgy, mint több mint tíz évvel korábban azok a parasztok, akik megpróbáltak ellenállni a kollektivizálásnak. Mégis, a munkások és a parasztok, bár nem voltak teljesen mentesek az ideológiai „fertőzéstől”, nem maguk találták ki a veszélyes eszméket. Ameny­nyiben ellenállnak, s a rendszer ellenségeivé válnak, félre lehet őket állítani, meg lehet büntetni, legyilkolni, bebörtönözni vagy megfélemlíteni. Arra lehet őket kényszeríteni, hogy mímeljék a csatlakozást, mechanikusan ismételgetve az uralkodó dogma kifejezéseit és attitűdjeit, s ekkor be lehet őket fogadni, mint az eszme híveit. Az értelmiségi az egyetlen, akiről a hűség vagy eretnekség terminusai szerint lehet beszélni…

Ez a szemlélet elképesztően hűségesen festi fel újra az értelmiséginek mint a kommunizmus sírásójának képét. Ugyanakkor többen mítosznak – vagy éppen ideológiának – tartják ezt a tézist, s a történelmi tények sem igazolják. Kézenfekvő ellenérvvel szolgálnak a 80-as évekbeli lengyelországi események, amelyeknek meghatározó szerepük volt a szovjet rendszer összeomlásában, s amelyekben az értelmiségnek az asszisztencia nemes, de korlátozott szerepe jutott csak. Mégis, nem sokkal ezután az Elnöki Bizottság a Román Kommunista Diktatúra Elemzésére jelentésében a Humanitasnál megjelent kötet értelmezését vette át a transzcendentális meditáció ügyével kapcsolatban:

Az első nagy sztálinista kirakatperek, amelyeknek később az értelmiségiek üldözése felelt meg az 1980-as években – állítólagos részvételük miatt a „transzcendentális meditáció” kitalált szektájában –, nem csak a büntetést, hanem a megfélemlítést is szolgálták.13

A rossz banalitása. A Securitate története 1949– 1989 között c. kötetében a bizottság egyik tagja, Marius Oprea már korábban is utalt a transzcendentális meditációra, hogy rávilágítson Ristea Priboi hírszerzési tiszt szerepére „abban a folyamatban, amelynek következményei 300 értelmiségit és a kultúra és kutatás kiemelkedő intézményeit sújtották Romániában”.

A kutató számára egyértelműnek látszik, a transzcendentális meditáció kiterjedtebb – érdemes megismételni: 1989-ig tartó – jelensége vonatkozásában jelentős a különbség a közvélemény és a történészek értelmezése között. Ezt az eltérést a Securitate dokumentumai egyértelműen igazolják. Így az Állambiztonsági Osztály által 1987-ben összeállított táblázat a transzcendentális meditációban érintett személyekről külön rovatot tartalmaz olyan bejegyzésekkel, amelyek indokolják a Securitate érdeklődését az adott személy iránt. Ami itt releváns, az nem a célszemély pozíciója a kulturális élet intézményeiben, hanem a klasszikus rendőrségi szempontok: hogy milyen az adott személy attitűdje a szocialista rendszerrel szemben, hogy járt-e külföldön, voltak-e a családjának legionárius kapcsolatai, vannak-e külföldön élő rokonai, volt-e családtagja elítélve, milyen nemzetiséghez tartozik, gyanúsítják-e szökési tervvel, vallásos-e. Petru Albu­lescu ortodox papról azt írják: misztikus. Sorin Dumitrescu festő rubrikájában ez áll: „Tanulmányait Belgiumban, az NSZK-ban és Franciaországban végezte.” Marian Golu „a Szovjetunióban tanult; 1955-ben kapcsolatban állt egy francia újságíróval. 1973–1974 között az USÁ-ban volt továbbképzésen”. Marin Sorescunál nincs bejegyzés; Andrei Gabriel Pleşuról ezt írják: „1975– 1977 között az NSZK-ban tanult Humboldt ösztöndíjjal; gyakran utazik külföldre”. Aurel Ro­milă orvossal kapcsolatban gyakori nyugati útjait és spanyolországi továbbképzését jegyzik fel. Victor Săhleanu „Tagja volt a Nemzeti Parasztpárt ifjúsági szervezetének. Nyugaton is járt. Két gyereke kérvényezte a külföldi emigrációt”.

Mihai Şorát valamivel részletesebben mutatják be:

Legionárius szimpatizáns, kapcsolatban áll C-tin Noicával, Eugen Ionescuval. 1959-ben gyaníthatóan fel­forgató anyagokat terjesztett. 1939–1942 között Franciaországban tanult. Egy törvénytelen fia él Franciaországban, felesége és lánya pedig az NSZK-ban. Sokat utazott Nyugaton.

Csak két esetben jelenik meg az a bejegyzés, miszerint az adott személyt veszélyesnek ítélik a rendszerre nézve. Az egyik Ştefan Cocoşé, akit „álhírek terjesztéséért már egyszer letartóztattak; antikommunista szervezkedésben bűnös, legionárius szimpatizáns”. A második Gregorian Bivolaru: „ellenséges szervezkedéséről ismert jógatanár. Volt letartóztatva. Szerepel a Bukaresti Securitate 130. sz. Megfigyelő Dossziéjában.”

Gregorian Bivolaruról, akit 1989-ben egy a bukaresti Securitate által összeállított megfigyelő dosszié alapján világítottak át, a dokumentum megjegyzi, hogy több rendben elítélték köztörvényes vétségekért: obszcén anyagok terjesztéséért, szakmájának jogtalan gyakorlásáért és engedély nélküli nyomtatványok terjesztéséért. A legutolsó ítélet, ami egy év és hat hónap fogházat rótt rá amiatt, hogy megszökött a letartóztatásból, 1985. október 17-ig szólt. Az ismételt büntetések ellenére Bivolaru szabadulása után ismét földalatti tevékenységbe kezdett, a transzcendentális meditáció erotikus ágára, a tantra jógára koncentrálva. Minthogy ez a tevékenység „a kultúra és tudomány nevelő ereje ellen hat”, 1986 júliusában a Bűnügyi Vizsgálatok Igazgatósága támogatásával figyelmeztetésben részesítették, s az addigra létrehozott köreit felszámolták. A további megfigyelés bebizonyította, hogy Bivolaru új elemeket, elsősorban fiatalokat vonz be tevékenységébe, akiket előzetes ellenőrzés után bevezet a hinduizmus eszméibe, és jógagyakorlatok végzésére buzdít. Nem sokkal azelőtt az egyik forrás arról számolt be, hogy Bivolaru egy kétkötetes könyvet írt a tantra jógáról, s azt néhány fotó és magyarázó rajz kíséretében külföldön kívánja kiadni. Bivolaru kapcsolatban állt a transzcendentális meditáció régi híveivel, akik 1982 után elhagyták az országot, és Nyugaton telepedtek le. Ezektől Bivolaru törvénytelen utakon irodalmat és más káros anyagokat kapott. Mi több, hozzá közel álló források szerint Bivolaru egyes vele kapcsolatban álló személyeket az ország társadalmi berendezkedését kritizáló beszélgetésekre provokált.

A dokumentum szerint a Securitate két csoportról tud, Bákóban és Pitestiben, amelyek közül az egyiket Eugen Mârtz, a másikat Nicolae Catri­na vezeti. Mindkettő egyetemista volt a Bukaresti Politechnikai Intézetben, amikor Grego­rian Bivolaru 1986-ban „beszervezte őket”. Mârtz Eugen és Catrina Nicolae időszakonként Bukarestbe látogattak, más beszervezett személyekkel együtt (a bejegyzés ragaszkodik ehhez a kifejezéshez), hogy földalatti tevékenységekben vegyenek részt, amelyek megerősítették a hitüket.

1989 áprilisában Gheorghe Raţiu ezredes úgy határozott, hogy a jóga köré szerveződő csoportokat végleg fel kell számolni. Eugen Mârtz-öt 15 év börtönnel fenyegették meg, Nicolae Catrinát letartóztatták, Gregorian Bivolarut pedig internálták a Poiana Mare kórházba, miután hosszú ideig a Securitate tartotta fogva. Õ csak a forradalom után szabadult ki.

A fenti személyek voltak a Securi­tate fő célpontjai és áldozatai „a transzcendentális meditáció anarchista csoportjai elleni harcban”. Adott ponton túl a transzcendentális meditáció ügyét a Securitate „a Bivolaru Gregorian által vezetett transzcendentális meditáció csoporttal”14 azonosította. Egyáltalán nem világos számomra, hogyan találhatott Doina Jela, Cătălin Strat és Mihai Albu mást ezekben az iratokban, mint én. A szerzők minden, általuk használt adatra korrektül hivatkoznak és mutatják be őket; s mégis, az adatok szelektálása és értelmezése lényegileg eltér attól, amit az olvasó az itt következő oldalakon talál. A Securitate vizsgálódása Nicolae Stoian kezdeményezésével kapcsolatban a hetvenes években, és a párt által elhatározott és a Securitate segítségével végrehajtott erőszakos beavatkozások 1981 és 1982 között olyan akciók voltak, amelyekre a konjunktúra, az önkényesség és az azonnali, látszólagos siker volt jellemző. A lényeges ellentét ezek ellenére megmaradt a Securitate és a transzcendentális meditáció fogalmával azonosított jógacsoportok között. Az elnyomás, a 80-as évekre jellemző legerőszakosabb eszközöket felhasználva, egészen a kommunizmus bukásáig tartott.

Alternatív kultúra és underground ellenkultúra

Mint a szabadság antimaterialista filozófiája, a jóga a kommunista rendszer szigorúságának totális áttörését jelentette. Azok számára, akik elsajátították a jóga rendszerét, lehetségessé vált leválni a kommunizmus rendszeréről. Hogyha valóban megértették volna, hogy mit ébreszt fel a jóga az emberi lényben, a kommunista hatóságok sokkal keményebben léptek volna fel, mint ahogyan Nicolae Stoian „térítő” tevékenységére reagálva tették.

Vajon mennyire becsülhető azoknak a nőknek és férfiaknak a száma, akik a 80-as években a jóga iránt érdeklődtek, s akiknek az életében a szóbeli tanítások és az ide vonatkozó irodalom, amelyet többé-kevésbé illegális utakon terjesztettek, valamilyen szerepet játszott? A jógáról szóló, a Se­curitate által lefoglalt könyvek és kisebb, nyugati lapokból származó, általában másolatban terjesztett cikkek száma több százra rúg. A levéltárban a terápia, parapszichológia, okkultizmus és keleti filozófia címszavak alatt – és itt nem beszélünk a kommunista kiadványokról15 – több ezer, a jógára így vagy úgy utaló írást találunk. Figyelembe véve, hogy ezeket a kiadványokat mennyire lázasan másolták és adták körbe, a jóga irodalmával kapcsolatba lépők számát minimum több tízezerre tehetjük, ami egy alternatív kultúra kialakulására és túlélésére utal a Ceauşescu-diktatúra alatt.

Természetesnek tűnik a jógamozgalmat az alternatív kultúra kategóriájába sorolni, ha utóbbin az adott időszakban uralkodó értékek elleni kulturális lázadást értjük. A jóga és a vele rokon ezoterikus tudományok egy olyan ellenállás lehetőségét jelentették a központi ideológiával szemben, amely különbözött a kifejezetten politikai ellenállástól. A jóga abból nyerte szubverzív erejét, hogy a létező társadalmi szabályoktól függetlenül egyfajta megváltást ígért. A jógamozgalom „csoportjellege” megkérdőjelezhetetlen volt, s ez hívta ki a kommunista hatóságok haragját is, mivel a nyolcvanas években a jóga irodalma és közös gyakorlása teljesen be volt tiltva. Az alternatív kultúra más formáihoz hasonlóan a jóga kultúrája is kifejezően ötvözte az adott értékek személyes jelentőségét és közösségi megélését. A nyolcvanas években a rendőrség fő célpontját jelentő csoport, amely Gregorian Bivolaru köré szerveződött, a tantra jógát gyakorolta, s a szexualitás iránti érdeklődésüket – persze, csak bizonyos mértékig felszínes módon – a hatvanas-hetvenes évek hippi mozgalmaiéhoz hasonlíthatjuk.16

Ellenálló jellege miatt ez a kultúra ellenkultúra is volt. Igaz ugyan, hogy az ellenkultúra története a baloldali mozgalmi hagyományhoz kötődik.17 A jóga mint misztikus tudomány, amely a természetfeletti szférában keresi a megoldást, nem tartozik ebbe a hagyományba. Az ellenkultúra típusai között a kommunizmus alatt kialakuló jógamozgalom tehát, amely az uralkodó totalitarizmussal a szabadság és az idealizmus értékeit állította szembe, sajátos típust alkotott. Ehhez hozzájárult az underground kultúra karaktere, a hivatalos kultúrával szembeni ellenszegülés, amely folyamatos titkolózásra épült.18

Ceauşescu alatt kevés ellenkulturális forma alakult ki. Ezek közé sorolhatjuk a Florian Pittiş iránti lelkesedést, aki fiatalok és kamaszok generációinak volt az ideálja, „ma 60, 50, 40 vagy csak 30 éves embereknek, akik hálásak neki a rockért, a folkért, a színházért és a versekért, a Beatlesért, Bob Dylanért és a Yesért. S akik hálásak a hosszú fürtjeiért, a nonkonformizmusáért, azért, hogy természetes módon, fitogtatás nélkül volt szabad, ugyanakkor annyira ma19 Az Adevărul literar ş artistic csak azt bizonyította, amire már régen gyanakodtunk. A Păltinişi napló20 hősére vonatkozólag a Securi­tate dokumentumai hangsúlyozzák, mennyire jól ellenőrizték minden, a politikai rendőrség által felállított szabályoktól eltérő lépését. A păltinişi jelenség magyarázata abban rejlik, hogy az iskola a titkosrendőrség manipulációinak is teret adott.

Az alkotóknak az ideológia igájából való felszabadítását célzó mozgalom jelszava az „önmagáért való művészet” volt. A felszabadulás aktusának mintája a művészet autonómiája volt, ezt az autonómiát azonban nem csak a Párt parancsaival, de általában az állampolgári kötelességekkel is szembeállították. A politikai felelősség implicit feladása volt az a feltétel, amely miatt a kommunista vezetés, ugyancsak implicit módon, adott pontig szabad kezet adott az iskolának.

Azt, hogy a 60-as években jelentős számú művész, elsősorban írók, ezt a fajta autonómiát választották, az akkori pozíciójuk kontextusában kell megértenünk. Ezek az emberek olyan alkotói egyesületekbe tömörültek, amelyek a Kommunista Párt kulturális terveinek a transzmissziós szíjaként kellett hogy működjenek. A művészek különösen jó láthatósága a kommunista országokban – ahol, természetesen, mint a proletárok érdekeinek a kifejezőit tisztelték őket – talán a szovjet modellben gyökerezik, s a bolsevizmus történetére, azon túl pedig az orosz értelmiségi hagyományra megy vissza. Világos, hogy a külföldi látogatások, a hétvégi házak, a jövedelmek – a felkent művészeké különösen kiemelkedő volt – a művészeket a rendszer luxusbörtönében tengődő szakmai testületté avatta, a rendszer által fogságba ejtett többi társadalmi réteg pozíciójához képest. Ezen a kontextuson belül a kultúrával foglalkozó szakemberek némi védelemnek is örvendtek ideológiai parancsnokaik előtt. Ugyanakkor ez a privilégium meglehetősen kétélű volt.

Az 50-es években a kultúra transzmissziós szíját jól ellenőrizték, tipikus terméke a „propaganda- és agitációs”21 irodalom volt. A posztsztálinista fázisba belépve az alkotás intézményrendszere komoly emancipáción ment keresztül, az Írószövetség különösen, s ennek nagy és hosszú távú kulturális hatása volt. Mint az irodalomtörténész Eugen Negrici megjegyzi, a román irodalom egész ezt követő fejlődését „úgy kell tekintenünk, mint a szocialista realista múlt bilincseitől való fokozatos megszabadulást, s az irodalmi élet saját szabályainak lassú visszatérését…”22

Az autentikus művészetet a Párt és az írók közti kompromisszum eredményeként lehetett művelni, amely kompromisszumot valószínűleg mindkét oldal csak utólag látta át teljes mértékben. A 60–70-es években a szocialista realizmus és protokronizmus hívei sorra elveszítették a csatákat az „önmagáért való művészettel” szemben, az Írószövetség pedig egy életerős intézménnyé vált, amelyben komoly tétekért folytak a harcok. Ennek a szembenállásnak politikai vonatkozásai is voltak, a konkrét irodalmi teljesítmény kritériumain kívül kifejezetten a „be nem tagolódott” írókat támogatták. Többen abban reménykedtek, hogy a rendszer eszméivel való kulturális szembefordulást át lehet majd fordítani politikai ellenállássá, s valóban ez is történt Paul Goma, majd később Liviu Cangeopol és Dan Petrescu esetében. A remény és az est-etikai23 inspiráció projektje ebben az időben sokak számára összemosódott a valós tényállással.

Az „önmagáért való művészet” eszméjét a hatalom hajlandó volt elfogadni, mivel azzal az előnnyel járt számára, hogy felszámolta a politikai szembenállás veszélyét. A stílus felszabadulását a rendszer egyértelműen inkább preferálta, mint a kommunizmus alól való felszabadulást. Az autonóm művészet művelése a Securitate által részletesen kidolgozott kereteken belül zajlott. A „játék” határait feszegették, kialkudták, letiltották vagy elfogadták. Végtére is sosem az írók, hanem a rendszer határozta meg, hogy hol húzódnak. A status quo esetenkénti felülírásáról ugyanígy a hatalom döntött. Amikor a kultúra embere úgy döntött, hogy nem lesz tekintettel semmilyen határra, a művei csak Nyugatra juthattak el. Ez történt minden íróval, akik csak a saját szakmai igényeiknek kívántak élni: Dorin Tudorannal etikai, Dumitru ţepeneaggal esztétikai szempontból stb.

A folyamatnak voltak bizonyos strukturális feltételei, de a részletek a konjunktúrától függtek. Elég volt Ceauşescu egy észak-koreai látogatása ahhoz, hogy a hatvanas évek végén uralkodó viszonylagos szabadságnak véget vessen. A 80-as években a cenzúra egyre merevebb lett, a tiltások még perverzebbek. Az a kikötés, hogy a szerzők csak kollektív kötetekben debütálhatnak, egy egész generációt fejezett le.

Az „önmagáért való művészet” mozgalmának politikai jelentőségét sokan megkérdőjelezték már, s természeten a vitának sok ága-boga van. 2006-ban az Írószövetség elnöke újra felvetette ezt a kérdést, azt állítva, hogy az Írószövetség Tanácsa volt „az ország legjelentősebb fóruma a politikai, társadalmi és morális ellenállás szempontjából”. Az Írószövetség Igazgatótanácsa pedig azt szögezte le, hogy az Országos Tanács találkozói és konferenciái „a politikai ellenállás kiemelkedő fórumai voltak a kommunista Romániában”.24

A „kulturális ellenállás” megítélésének kérdésében a fenti kijelentések két másik értelmezéssel ütköznek. Az egyik a Katherine Verderyé, aki szerint a kulturális ellenállás valójában a rendszer eszköze volt arra, hogy a tehetséges értelmiségieket leszerelje, cserébe egy normális szakmai élet illúziójáért és néhány nyugati útért. A „mindennapi ellenállás” így „mindennapi kooptációnak” bizonyult. Timothy Garton Ash másfelől a „kulturális ellenállás” kifejezést úgy értelmezi, mint a hatalom és értelmiségi elit közti kiegyezés formuláját. Az értelmiség ennek a kiegyezésnek a fejében jutott hozzá bizonyos előnyökhöz, többek közt viszonylagos ideológiai szabadsághoz.

E két utóbbi véleményt utólag igazolják a CNSAS levéltárának dokumentumai. Ezekből egyértelműen látszik, hogy az írók és más művészek az együttműködési készség olyan szintjén álltak, amely korábban elképzelhetetlennek tűnt. Ezekkel a dokumentumokkal szemben, hogy a kulturális ellenállás „felsőbbrendűségét” megőrizzék, az Írószövetség szóvivői ismételten rálicitáltak korábbi állításaikra. „Nem tudom, hogy viszonyul a kollaboráns írók száma az ellenállókéhoz” – mondta az Írószövetség elnöke. „De ugyanabban a Fehér Könyvben azt láttam, hogy a Securitate által leginkább meghurcolt írók közül került ki sok későbbi kollaboráns” – folytatja, a „megfigyelt” státust azonosítva az ellenállóéval 25

Egy olyan országban mondja ezt, ahol a megfigyelési dossziék száma több mint kétmillió.

A szabadság a jóga ellen- kultúrájában: a másként létezés szabadsága

A kulturális ellenállás olyan keret, amelyben értelmezni tudjuk a jóga 80-as évekbeli követőinek magatartását. Hogyan kerültek közel ezek a fiatalok a jógához? Claudiu Trandafirt a transzcendentális meditáció körüli botrány érintette meg, az elnyomó intézkedések kíváncsivá tették erre a tiltott gyümölcsre. Amikor azonban elkezdte gyakorolni a jógát, rájött, hogy az mélyebb lelki törekvéseire ad választ. Úgy érezte, a lét új dimenziói nyílnak meg számára, s egy új, magasztosabb irányba vezető útra talált.

Angela Mayer világi környezetben élt, tehetsége és intelligenciája miatt mások szimpátiájától körülölelve, amikor megértette a belső élet magasabb célját. Az autentikusság keresésének útján először a Szent József Katedrálisba tért be, ahol koncerteket hallgatott, és az életéről gondolkodott. Később elolvasta Mircea Eliade műveit, megkedvelte a Jonathan Livingston, a sirály című regényt, és felfedezte a jógát.

Nicolae Catrina számára minden az olvasás iránti csillapíthatatlan szomjúsággal kezdődött. Bármit elolvasott. Giovanni Papini története alapján azonban, aki az egész bolygó kultúráját akarta megismerni, s ezért úgy határozott, hogy a létező művek listáján az A betűsökkel kezdi, mellbe vágta az általa nem is ismert szerzők és művek sokasága, megértette, hogy a tudás teljessége a horizontális felhalmozás útján nem érhető el. Akkor a lényeget kezdte keresni, spiritualitásról és jógáról szóló könyveket olvasott el, és úgy látta, megtalálta, amit keresett.

Voltak tanítványok, akik nem az intellektuális keresés útján találtak rá a jógára. Petre Grozát eredetileg a karate vonzotta, meg is vásárolt 400 lejért egy karate-ruhát. Elment az Ecran Clubba, ahol kedden jógát, csütörtökön karatét oktattak. Õ a keddel kezdte; amikor megtapasztalta, hogy milyen tudáshoz jut így hozzá, könnyedén visszaadta a karateruhát. A jóga sokkal jobban érdekelte.

Az a válasz azonban, amelyet ezek az emberek a saját egzisztenciális kérdéseikre megtaláltak, be volt tiltva. Vagy fel kellett adniuk, vagy vállalniuk kellett a következményeket. „Meg kell értened”, mondta, „nagyon kockázatos ezt csinálnunk; akármikor nagy baj lehet belőle”. „Én is gondoltam rá, vállalom a kockázatot.” „Igen, én is vállalom”.

Ez a párbeszéd Claudiu Trandafir és Nicolae Catrina között zajlott le, de valószínűleg megismétlődött mindenki között, akik szembementek a jóga elnyomásával. Amikor több tíz óra kihallgatás után a vizsgálóbiztos felszólította Gabriela Ambăruşt, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, miszerint soha többé nem lép kapcsolatba jógásokkal, ő az első pillanatban aláírta. Utána azonban felugrott, elvette a papírt a vizsgálóbiztostól, és összetépte. Válaszul megütötték, és betörték az orrát. Amikor műhelyének átkutatásakor a Securitate elkobzott Mihai Triculetetől egy márvány Vénuszt, és gúnyt űztek a munkájából, ő kitépte a szobrot a kezükből. „Akkor csak kicsit megijesztették, de amikor bevitték kikérdezni a Fővárosi Milíciára, addig verték, amíg a csontja eltörött”, meséli a kommentátor.

Az ehhez hasonló durva eljárások ellenére ezek az emberek továbbmentek a saját maguk választotta úton, több mint egy évtizeden keresztül. A totalitárius rendszer feltételei között a saját felszabadításukat célzó gyakorlatok egyúttal egyfajta üzenetként is szolgáltak a többiek felé. Mint ahogy az egyik áldozat mondja, bizonyos értelemben a többiek nevében is:

Mégis, a történtek ellenére, az akkori áldozatok nagyon jelentősek voltak számunkra, mint ébredés egy rémálomból, egy nagyon nehéz időszakban. Amit csináltunk, az a tudat felszabadítását szolgálta. Én tudatában voltam ennek, amikor könyveket hoztam el, kölcsönadtam a kollégáimnak és ismerőseimnek egy csomó cikket, azt akartam, hogy az emberek tudjanak ezekről a dolgokról. (…) Teljesen tudatában voltunk annak, hogy ez a fajta cselekvés a spirituális síkon felébreszti a tudatot, s egyre több elmében olyan magas, valódi ideálokat hoz létre, amelyek képesek mindent megváltoztatni. És lám, bár titokban és a Securitatén kívül talán mások számára láthatatlanul, de mi is hozzájárultunk bizonyos mértékben ahhoz, hogy ez megtörténjen.26

A jógamozgalom vezetői a 80-as években egy olyan életutat választottak, amelyet a jóga technikái és filozófiája töltött meg értelemmel. Levetkőzték a rendszer béklyóit azáltal, hogy egy alternatív kultúrát alakítottak ki, amely képes volt egy autentikus ellenállást fenntartani, hiszen az ő ellenállásuk abból a szabadságból fakadt, hogy mertek másképpen élni, mint ahogyan megengedték nekik.

Ebben áll a jóga-mozgalom autonómiája és a „kulturális ellenállók” autonómiája közti különbség. A Securitate iratai és az áldozatok visszaemlékezése egyaránt azt igazolják, hogy a jóga követői képesek voltak megőrizni a saját belső szabadságukat, ellenállni az üldözésnek, és hűnek maradni a közösségükhöz; megmenteni olyan értékeket, mint az erőszakmentesség, az együttérzés és a büszkeség egy kicsinyes és brutális rendszer fojtogató körülményei között. A 80-as évek jógamozgalma a kommunista rendszer elleni ellenállás egyik autentikus formája volt.

Fordította Gagyi Ágnes

Jelen szöveg a Reprimarea mişcării yoga în anii ’80 (Iaşi: Polirom, 2008) c. monográfia első és negyedik fejezetének rövidített változata.

  1. Magyarul l. Mircea Eliade: A jóga – Halhatatlanság és szabadság, ford. Horváth Z. Zoltán, (Budapest: Európa, 1996 – a ford.).
  2. Lazăr Baroga, Marta Baroga: Yoga, (Bukarest: Editura Stadion, 1974), 5.
  3. Holdevici készített egy doktori dolgozatot is a relaxáció szerepéről az olimpiai teljesítmény optimalizálásában. L. a vele készült interjút Jela Doina, Cătălin Strat és Mihaj Albu könyvében: Afacerea Meditaţiei Transcendentale (Bukarest: Humanitas, 2004), 69–80.
  4. Uo. 70.
  5. Jela Doina, Cătălin Strat és Mihai Albu, i. m. 156.
  6. Jela Doina, Cătălin Strat és Mihai Albu, i. m. 376.
  7. Uo. 377.
  8. A CNSAS levéltára, 1559-es dosszié, vol. 3., 83–90.
  9. Jela Doina, Cătălin Strat és Mihai Albu, i. m. 382– 383.
  10. Monica Lovinescu: Jurnal. 1981–1984, (Bukarest: Humanitas, 2002), 96.
  11. „Acţiunea Meditatţia Transcendentală. Planul de măsuri pentru prevenirea şi contracararea activităţii ostile desfăşurate împotriva ţării noastre sub aco­pe­rirea sectei Meditaţia Transcendentală” és „Acţiunea Meditatţia Transcendentală. Raport cu privire la concluziile desprinse ăn spiritul indicaţiilor condu­cerii partidului de a se reanaliza şi aprofunda prob­lemele privind extinderea sectei Meditaţia Trans­cendentală in ţara noastră”, România liberă, 2002 június 18, kedd.
  12. „Több száz órányi interjút és beszélgetés elemeztünk, borravalókat és mosolyokat osztogattunk, hogy egyes dokumentumokhoz hozzájussunk, archívumokban turkáltunk és gyorsírott szövegeket silabizáltunk, szinte ötszáz oldalnyi szöveget megírtunk ahhoz, hogy arra jussunk: nincsen vádlott?” (Uo. 367.)
  13. Comisia Preizidenţială pentru Anlaiza Dictaturii Co­muniste în România, Raport final (Bukarest: Hu­ma­nitas, 2007).
  14. Eugen Mârtz dossziéja, 136.
  15. L. pl. a Mirabilia Orientalis gyűjteményt, amelyben többek közt az Upanisádokat kiadták.
  16. Mint az uralkodó szexuális frigiditás elleni lázadás. Megjegyzendő, hogy a Securitate irataiban Gregorian Bivolarut többször hippinek nevezik.
  17. L. Theodor Roszak, The Making of a Counter Culture (London: Faber and Faber, 1970).
  18. Az underground kifejezés eredete a francia ellenállás és Henry Frenay csoportja – amelyben többek közt Camus és Sartre is benne volt – és kiadványuk, az Underground Newspapers. A kifejezés jelentése azóta kitágult és más kultúrákra is vonatkozik, így például az amerikai kultúrában Jack Kerouacra és Allen Ginsbergre.
  19. Ovidiu Nahoi, Adevărul, 2007 augusztus 7.g

    Egy másik példa a „2 Mai kultúrája”: annak a párezer embernek a nudizmusa, akik sok éven keresztül ezt az ismert fekete-tengeri nyaralófalut látogatták. Ez azonban inkább csak egyfajta ellenálló attitűd hosszú távú védjegyeként működött. Más hagyományok, például a magyarok Szent Anna-tói találkozói az identitásalapú szolidaritás gyakorlatai voltak. A hatalom figyelemmel követte ezeket, de a fentihez hasonló konkrét politikai konfrontációra nem került sor.

    Kultúra: a kooptálás vagy az ellenállás eszköze?

    Felmerül a kérdés, hogy milyen viszony áll fenn a 80-as évekbeli jógamozgalom földalatti ellenkultúrája és a 70-es évek kulturális ellenállása között. Ez utóbbit általában két jelenséggel szokták kapcsolatba hozni: egyrészről a „kultúrán keresztül való ellenállást” hirdető păltinisi iskolával, másrészről „önmagáért való művészet” elvével, amely az Írószövetségen belül vált meghatározó irányzattá.

    A păltinişi iskolát, ezt a Constantin Noica filozófus köré szerveződő kulturális közösséget nemcsak a tagjai tartották az ellenállás komoly formájaként számon, de azok a külföldi kommentátorok is, akik ezzel az értelmiség ellenállását kívánták hangsúlyozni Ceauşescu diktatúrájával szemben. A Wikipédia román nyelvű kiadásában ugyanez az értelmezés szerepel, és nyilvánvalóan e hagyomány valamelyik híve írta.

    Mit állított, és mit tett le az asztalra ez az iskola? Az „autentikus kultúra” iránti odaadást, amelyet a mesternek a Szeben megyei Păltinişre való visszavonulásával azonosítottak – a politikától való visszavonulással az időtlen kulturális értékek javára; egy viszonylag tág körű kulturális vita lehetőségével a diktatúra utolsó éveiben, a szellemi fellélegzés élményével, ami ellentmondott az utolsó évek bágyadt atmoszférájának.

    Ugyanakkor azok, akik az iskolával szimpatizáltak, vagy akár részt vettek benne, továbbra is utazhattak külföldre. Nem vonták tőlük meg azt a jogot sem, hogy saját nevükön publikáljanak a román sajtóban. Könyveket is kiadhattak. A Se­curitate Constantin Noicára vonatkozó anyagai, amelyeket az Adevărul literar ş artistic 2007-ben nyilvánosságra hozott, megmagyarázzák nekünk ezt a meglepő tényt. Ezekből kiderül, hogy a filozófus az emigrációban támogatta Ceauşescu külpolitikáját. Különösen az jelentett volna nagy ideológiai győzelmet, ha magát Mircea Eliadét is sikerült volna meggyőzni, hogy Bukarestbe látogasson, ezzel bizonyítva a nemzeti egység megbontatlanságát egy olyan pillanatban, amikor még a szomszédos kommunista országok is elítélték azt, ami Romániában folyt. A diktatúra támogatásának – szubjektív – fontosságát támasztja alá az a kitartás, amellyel a păltinişi „tanító” eljárt az ügyben.

    Ezek a „felfedezések” azonban nem okoztak különösebb meglepetést. Külföldi barátai Noica látogatásai nyomán már régen belátták ezt a tényt, és el is ítélték.[20. Lásd például Monica Lovinescu emlékiratait.

  20. Jurnalul de la Păltiniş (1983), a Noica-tanítvány Gab­riel Liiceanu által jegyzett, a korban nagy visszhangot kiváltó filozófiai napló, amely megteremtette păl­ti­nişi iskola mítoszát (a ford.).
  21. Eugen Negrici, Iluziile literaturii române (Bukarest: Cartea Românească, 2008), 140.
  22. Uo. 142.
  23. Monica Lovinescu kifejezése. (est románul: kelet – a ford.)
  24. Nicolae Manolescu, „Scriitorii şi securitatea”, România literară, nr. 36, 2006 szeptember 8.
  25. Uo.
  26. Interjú Nicolae Catrinával, lásd a könyv 3. fejezetét.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.