Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) / A magyar irodalom történetei

Dicshimnusz

Akárhogy is vélekedjünk e könyvről,1 nem lehet eléggé méltányolni azt a tényt, hogy a magyar irodalomtudomány eddigi legnagyobb közös vállalkozása. Nem elsősorban a teljesítmény mennyiségét, a négy év munkát méltatnám (habár az is tiszteletreméltó), hanem azt, hogy a főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihálynak közös intézményi háttér nélkül sikerült 134, sokszor egymással homlokegyenesen szemben álló nézeteket képviselő szerző 183 írását egy fedél alá hoznia.2 Abban a helyzetben, amikor az irodalomtudomány társadalmi presztízse lecsökkent,3 amihez jócskán hozzájárultak az ellenfelet nem meggyőzni, hanem kiiktatni akaró – néha ideológiai-politikai felhangoktól sem mentes, s nyílt vagy burkolt egzisztenciális érdekektől vezérelt – viták, amelyek sokszor már mintha az egész szakma önfelszámolásához köveznék ki az utat, ezt a tudományszervezői-tudománypolitikai gesztust tekinteném e (sok fiatalnak is először rangos fórumot biztosító) három kötet legfőbb érdemének.4 A főszerkesztő is tudatában van annak, hogy – amint az Előszóban írja – “e munka visszatükrözi a jelenkori magyar irodalomszemlélet- és tudomány megosztottságát” (I:13.). A megosztottságot úgy akarta orvosolni,5 hogy “már a munka elején több tanulmányban is körvonalazta elképzelését, de a munkatársakra bízta, mennyiben vették figyelembe szempontjait” (uo.). Természetesen azt már soha nem fogjuk megtudni, mi lett volna e főszerkesztői útmutatók nélkül, de ez a mai magyar irodalomtudomány hatalmi viszonyait jól tükröző, a maga megosztottságában6 közös munka így is első lépés lehet abba az irányba, ahol a felek már meg is hallják egymás hangját.7

A könyv módszerében és történetfelfogásában két nemzetközi vállalkozásra is hasonlít. Az egyik a Marcel Cornis-Pope és John Neubauer által szerkesztett sokszerzős tanulmányggyűjtemény (History of the Literary Cultures of East-Central Europe. Junctures and Disjunctures in the 19th and 20th Centuries), amelynek tervezett négy vaskos kötetéből három már meg is jelent, s amelynek koncepciója kialakításában Szegedy-Maszák Mihály a legjobb tudomásom szerint részt vett, már csak azért is, mert ő volt a megjelenést támogató Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtörténeti Társaság (AILC) irányítását végző koordinációs bizottság elnöke. A könyv a legtágabban értelmezett közép- és kelet-európai régió legtágabban értelmezett irodalmi kultúráinak mintegy a metszeteit nyújtja, az egyes tanulmányokat ún. csomópontok köré szervezve. Ilyen csomópontként szolgálnak a fontos történelmi évszámok, az egyes irodalmi formák (például a műfajok), irányzatok, hazai és emigráns írók, uralkodó eszmék (például a nemzeti eszme), a régió több kultúrának otthont adó városai, alrégiói, írótípusai stb. stb. E csomópontok köré szerveződő tanulmányok, ezek a tematikus egységek időrendi sorrendbe állítva kiadnak ha nem is egy egyetlen célelvnek alárendelt nagy elbeszélést (ami eleve lehetetlen, hiszen a régiónak nem létezik közös irodalma),8, 9 de valamiféle – hol élesebb, hol elmosódottabb – képet arról, hogy térségünkben milyen (irodalom)történetek találhatók.

A másik munka, amire Szegedy-Maszák Mihály hivatkozik is, nem más, mint a Denis Hollier által szerkesztett és ugyancsak nemzetközi szerzőgárdát felvonultató francia irodalomtörténet (A New History of French Literature), amely politikatörténeti évszámok időrendjébe állította egyes fejezeteit. 1989-ben jelent meg először, s papírfedelű kiadásban változatlanul 1994-ben. Az esszégyűjteményt közben azonban 1993-ban kiadták franciául is, s noha az angolnyelvű változathoz képest több fejezettel bővült, teljesebb lett, a címéből elmaradt a “történelem” (De la littérature française), mintegy belátva, hogy az egyes jelenségek (korszakok, életművek, stb.) széttrancsírozása, s inkább térbeli, mint időbeli, s az olvasóra bízott újra elrendezése nem nevezhető (legalábbis a hagyományos értelemben) történetnek.10

Igény lenne rá?

A vezércikk-optimizmus menten elhagyja a bírálót – akinek kompetenciája persze aránytalanul szerény11 a vállalkozás nagyságához mérten –, mikor azt a kérdést firtatja, hogy milyen olvasókra számítottak a szerzők, hogy milyen “társadalmi megrendelés” (ha egyáltalán volt vagy van ilyen), milyen igény hívta életre a magyar könyvet.

A külfölddel való lépéstartás mellett nyilván elsősorban az, hogy az utolsó ilyen összefoglalás, az akadémiai “Spenót” több mint négy évtizede jelent meg, s a rendszerváltott társadalmi-történeti helyzetben felmerülhetett a gondolat, hogy ideje letenni az asztalra egy újabbat, amit a szerkesztők egyik munkatársa, Józan Ildikó – árulkodó elszólásként – “kézikönyvünknek” titulál (III:53.).12

(Csak halk zárójelben jegyzem meg, hogy nem szabadna megfeledkezni a nyolcvanas években keletkezett gimnáziumi irodalomkönyvek mindenfajta dogmatizmus várfalain rést ütő három kötetéről, amelyek bevallottan egy új, fiatal olvasónemzedék kialakítását célozták, s amelyeknek fő létrehozói épp Szegedy-Maszák Mihály és a mostani munkában is oroszlánrészt vállaló Veres András voltak – még akkor sem, ha gondos kezeknek azóta sikerült a rést majdnem teljesen betapasztani.13 Jó okkal emlegetem fel azt a kézikönyvet. Időtálló, ma is vállalható voltát nem csak az biztosította, hogy a szerkesztővel együtt mindössze nyolc főből álló szerzőgárdája azonos vagy hasonló irodalomfelfogást képviselt, hanem főként az, hogy az irodalomtörténetírás iránti már akkor is egyetlen valós igény:14 az irodalomoktatásban való használhatóság hívta életre.15 Nem véletlen, hogy egy másik akkori tankönyvszerző, Horváth Iván – aki egyébként egész passzusokat vesz át ide a tankönyvbe írt szövegeiből – a kevesek egyike, aki komolyan veszi az alapkérdést: “mit mond nekünk ma Balassi?” – I:353)16

A másik, átfogóbb – ámbár szintén szakmai, tudományos – igényt a “kor”, a “világ” támasztja, s arra vonatkozik, hogy – Szegedy-Maszák megfogalmazásában – “a magyar irodalom bizonyos termékei bekerüljenek Európa s a világ örökségébe, ami csakis akkor lehetséges, ha ennek az örökségnek a szerkezete is megváltozik. Ez az irodalomtörténet azzal a szándékkal készült, hogy hozzájáruljon e cél eléréséhez.” (I:16.) Vagyis új, de legalábbis módosított hazai kánonra született javaslat, amit aztán majd a nagyvilág is jó szívvel a magáénak fogadhat el.17 Ez a szándék egyrészt minden megszorító magyarázkodás ellenére kissé nagyralátónak tűnik, főként annak fényében, hogy megtudhatjuk: “némely kérdéskörök megvilágítására nem akadt megfelelő szerző. A felkérésnek sem tudott mindenki eleget tenni, és az is előfordult, hogy némely elkészült fejezetet nem tudtunk közölni.” (I:13.) Másrészt és főleg amiatt, mert olyasmire törekszik, aminek lehetetlenségéről Szegedy-Maszák Mihály – számos írása bizonyítja – nagyon is tud: abban, hogy az idegen könyvpiacok mit fogadnak be egy elzárt nyelvű kis irodalomból, a hazai kánonnak minimális szerepe van, s azt sokkal inkább a véletlen, a fordítók és fordítások minősége, a kultúr- és külpolitika18 stb. stb. dönti el.

A sugallt módosított kánont felettébb problematikusnak érzem. Általánosságban kétféleképpen vehetjük birtokba a kulturális örökséget: a filológus-irodalomtörténész profi szemével, akinek az a célja, hogy értékétől függetlenül minél több mindent napvilágra hozzon a múltból, illetve a valamilyen értékszempontot (például az olvashatóságot) érvényesítő ún. egyszerű (művelt és művelődni vágyó) olvasó szemével. Ha az ízlésbeli különbségektől megpróbálok eltekinteni, akkor is az a benyomásom, hogy a könyv – a “szocializmus” kutatói magatartását változatlanul fenntartva, amikor a szovjetizáció ellen indokolt volt a nemzeti hagyományok legapróbb morzsájának az összegyűjtése is – különösen az első két kötetében, ahol sok a legszűkebb szakmához tartozó tucatnyi embert megszólító szaktanulmány, nem mer vagy nem akar lemondani jóformán semmiről, s az irodalmi kánon részeként tüntet föl olyasmit is, ami pedig legfeljebb a nyelv- vagy az írásbeliség történetéhez, illetve a művelődéstörténethez tartozik,19 s hiába a filológus saját kutatási tárgyát fontosnak érző jó szándékú erőlködése, nem válhat az élő hagyomány20 részévé; másrészt avval, hogy kiiktat sok olyan 20. századi írót és művet, akiknek-amelyeknek komoly olvasótáboruk van, magára hagyja még a művelt olvasót is.21

Történetei22

Szorosan összefügg ezzel a vállalkozás céljának a kérdése. A főszerkesztő egy 2001-es írásában még azon a véleményen volt, hogy a magyarság nemzeti jellegének kibontakozása, illetve a társadalmi haladás célelve elavult, de valamilyen “rendezőelv nélkül aligha lehetséges új irodalomtörténet elkészítése”. A nagy elbeszélések alapjául szolgáló és érvényüket vesztett említett célelvek közé újabban aztán hozzásorolja “a korábbin túllépő modernséget”, valamint az irodalomtörténeti korszakot, művészeti irányzatot és az egyéni életművet (s azok sorozatát) is, s az egyetlen rendezőelv helyébe a több, esetenként egymással ellentétes célelv lépett, annak a szemléletnek az alapján, amely “különböző hagyományok létét tételezi föl” (I:11), s a magyar irodalomnak mindezek a hagyományai – a tolerancia jegyében – legitimek. Ezért szerepel a címben a szokatlan többes szám: történetei.23, 24

A magyar irodalom történetének töredezettsége ilyeténképpen mintha nem annak tényleges időbeli és földrajzi illetve társadalmi töredezettségéből adódna, hanem abból, hogy a különböző felfogású értelmezők a hagyomány mely részét érdemesítik figyelemre.25

Az egyes fejezetek itt is mechanikus időrendben állnak: az időrend alapjául egy-egy kulturális esemény (mű, intézmény stb.) megszületése szolgál, s a fejezetek mindenfajta korszakhatár26 vagy tematikus elkülönítés nélküli egybeolvasása adná ki a folytonosságot. Az írások nemcsak egymásra, hanem egymásból következését kissé gyermeteg módon kizárólag az sugallja, hogy az egyes fejezetek éléről hiányzik a szerző neve, az csak (az olvasó némi bosszúságára) a tartalomjegyzékben kereshető meg.

Az új “kézikönyvnek” – megint csak a főszerkesztő szerint – “az a fő jellemzője, hogy egy sor olyan irányzat tanulságait veszi tekintetbe, amely döntő hatást tett az irodalom értelmezésére a legutóbbi száz év során. Olyan fejezetekkel találkozhat itt az olvasó, amelyekben a szerzők a strukturalizmus, a hermeneutika, a dekonstrukció, az új historizmus és a kultúratudomány távlatából értelmezik a műveket és intézményeket, s az irodalmat a művelődés tágabb összefüggésrendszerébe illesztik.” (I:12.) Ez igaz, valóban van itt minden. De csak két olyan szövegcsoportot sikerült találnom, amelyek önmagukon belül, ha nem is hasonló történelem-, de legalább hasonló irodalomfelfogásról tanúskodnak. Az egyik Szegedy-Maszák Mihály 12 tanulmánya, amelyek természetesen egységes szemléletet sugallnak: egyik mestere, Németh G. Béla “kérdő és kétlő” szemléletét a végletekig fokozva, s a zenére és a festőművészetre is kiterjesztve, a szkepszis, sőt, sok esetben már az egymással ütköztetett ellentmondó vélemények mindegyikét elfogadó relativizmus, a sokat látott ember relativizmusa a jellemzőjük. Ezt a majd mindent viszonylagosnak látó rokonszenves, érett korú kétkedést (amely vonatkozni látszik az irodalomtörténetírás lehetőségére is!) nyilván felerősítette az új historizmusnak az a tétele is, hogy a történésznek tanácsos tárgyát és önmagát együtt, mintegy önironikus metaperspektívában látni és láttatni.27 (Ez vélhetően nem más, mint annak az embertudományos közhelynek az újrafogalmazása, hogy szakterületünkön a legnagyobb objektivitás a bevallott és megindokolt szubjektivitás, személyesség révén érhető el.) A másik szövegcsoportot a Kulcsár-Szabó Ernő-iskola – túlnyomó többségükben hermeneutikai műelemzéseknek minősíthető, s a kultúratudománnyal szembenálló – tanulmányai képezik. Ezek szembetűnő egységét minden mást megelőzve, és ezúttal minden mástól eltekintve nyelvük, stílusuk biztosítja, amiről a legkevesebb azt mondani, hogy egy kicsit sem olvasóbarát.28 Többségük (a Takáts József-idézte) “kényszerolvasóknak” szól, vagyis azoknak, akik – bölcsészhallgatók, irodalomkutató kollégák – kénytelenek elolvasni őket. A magyar–német makaróni-nyelven írt, idegen szakkifejezésektől hemzsegő, és a szerzővel azonos irányú és mérvű szakirodalmi tájékozottságú olvasót-szakértőt igénylő, s már e vonatkozásban is agresszíven intoleráns, az olvasót semmibe vevő (vagy ahogy ők a más véleményen lévőkre farizeus szóval mondják: “esendőnek” tételező) dolgozatok egyébként épp a főszerkesztő szinte mindent megengedő szemléletével és világos, purista értekezői stílusával állnak a legélesebb ellentétben.29 Magyartalanságban (idegenszerűségben) természetesen nagy különbségek vannak közöttük. A skála alsó pontján Lőrincz Csongor tökéletesen érthetetlen, szó szerint olvashatatlan tanulmányai állnak.30 Ami önmagában még nem lenne tragédia, de így gyakorlatilag kimaradnak az irodalomtörténetből az általa elemzett szerzők is: Babits, Pilinszky és Kovács András Ferenc, mint ahogy kimarad vagy legalábbis csak alig, részlegesen érthető A falu jegyzője (az esendő dolgozat szerzője Hansági Ágnes), Vajda János, Komjáthy Jenő és Ady (meglepő módon a máskülönben olvashatóan is írni tudó Eisemann György “jóvoltából”), Rudnyánszky Gyula (Bednanics Gábor), az avantgárd (Kékesi Zoltán és Schuller Gabriella). A skála másik végén – de sajnos, majdnem hogy kivételként – Bengi László Kosztolányi-tanulmányát (III:135–145.) és főként Kulcsár-Szabó Zoltán briliáns elemzését említeném Domonkos IstvánKormányeltörésben című verséről (III:639–648.).31 Szegedy-Maszák Mihály és a Kulcsár Szabó Ernő-iskola szövegegyüttesein kívül aztán a posztmodern “mindent bele!” jegyében már csak különálló tanulmányokat találni, amelyek között vannak a nyelvtörténet, a teológiatörténet, a néprajz, a történettudomány, a politikatörténet, az eszmetörténet, a zenetörténet, a művészettörténet, az (irodalom)szociológia, a filmtörténet, a sajtótörténet, a tudománytörténet, a fordítástörténet, sőt, még az ún. feminista irodalomtudomány körébe tartozó írások is (ha a nő-írók lexikonszerű felsorolását annak vesszük). A szorosabban irodalmi tanulmányok legtöbbje műelemzés.32 Közülük kiemelkedik Ács Pál Rimay egy versét kánonba emelő írása (I:374–381.), Kerényi Ferenc Bánk bán-elemzése (II:184–195.), Fábri Anna az elbeszélő Jókait az életmű csúcsára helyező tanulmánya (II:330–340.), Az ember tragédiája elemzése S. Varga Pál tollából (II:368–383), Bezeczky Gábor Krúdy-tanulmánya (II:791–806.), Tolcsvai Nagy Gábor Juhász Ferencet a háború utáni “népi lírikusok” kontextusában is elhelyező írása (III:454– 462.), Lőrinczy Huba egy Márai-regényt “újrafelfedező” tanulmánya (III:599–613.), Kálmán C. György Tandori egész pályáját megvilágító részletelemzése (III:661–671.) és Szirák PéterSorstalanság-tanulmánya (III:689–700. ). Emellett vannak intézménytörténeti (színháztörténeti, irodalmi társaságokról szóló stb.) tanulmányok, s életműveket vagy azok egy-egy szakaszát felvázoló írások. Az utóbbiak között kitűnő Sárközy Péter Faludi Ferenc- portréja (I:589–600), s mintaszerű Veres András Szabó Dezső- esszéje, amely – joggal – az író publicisztikáját tartja az életmű egyedül maradandó részének.33 szociális problémák eljutottak olyan középosztálybeli rétegekhez, amelyek csak ezen a nyelven értettek«” . Ha ez a jó oldal, akkor nem kell hozzá sok fantázia elképzelni, hogy milyen a rossz. Minő rettenetes látlelet ez a két vh. közöttről! No meg a máról: “mintha Szabó Dezső árnyéka kísértene” – értsd: nem a kései, antirasszista önrevíziót megkísérlő Szabó Dezsőé, hanem a szociális rasszistáé. Jut eszembe: mai közmagyar nyelvállapotaink szerént a ’zsidó’ és/vagy ’paraszt’ kifejezések (kinek hogy) becsmérlő jelzők (rohadt, büdös) híján is pejorálnak. Feltámadás Makucskán, Battonyától Nemesmedvesig s kívüle és tovább. CZA] Mindezek az írások – és több más említetlen – részét képezhetnék egy irodalomtörténetnek (vagy egy irodalmi lexikonnak), ha valami, bármi történelmi kontextusba állítaná őket; így azonban megmaradnak esetleges elrendezettségű és hullámzó színvonalú, egymáshoz csak felszínesen kapcsolódó írásoknak. Mintha több különböző filmet daraboltak volna kockákra, s a nézőnek-olvasónak kéne az eredeti sorrendet kitalálni-helyreállítani.34

A keletkezés alapú időrend kérdésessé, esetenként érvénytelenné teszi a történetiség korszerűbb, a befogadásesztétika által kínált felfogását, a hatástörténetet. (Noha korántsem gondolom, hogy egy egész irodalom vagy akár csupán egy-egy korszak vagy irányzat története is leírható lenne hatástörténeti alapon.) A művek keletkezési évszáma azonban sokszor semmitmondó, vagy egyenesen félrevezető. Hol kell tárgyalni első nyelvemlékünket, a 12. század végi Halotti beszédet, amelyet a 18. század végén publikáltak? Vagy a 13. századiÓmagyar Mária-siralom címen ismert első lírai versünket, amelyet 1923-ban fedeztek fel? (Ráadásul az eredeti szöveg legfeljebb a nyelv történetének a mai olvasó számára érthetetlen dokumentuma; amit az irodalomtörténész meg a többi olvasó is kézhez kap, az a nyelvészek által rekonstruált változat.) Szilasi László tanulmánya (I:422–437.) Balassi költészetének csak 17. század eleji utóéletét vizsgálja, s ezért nem is említheti, hogy a költő szerelmes versei csak 1874-ben kerültek elő, s kezdtek hatni. Zrínyi költészete csak azután kezdett létezni, hogy Kazinczy felfedezte. A régi magyar próza egyetlen, ma is esztétikai élményt nyujtó műve, aTörökországi levelek évtizedekkel szerzője halála után, 1794-ben látott napvilágot . A régi “Spenót” Mikest a barokk és a felvilágosodás közötti rokokó szerzőként írja le. Itt lett volna az alkalom, hogy a hatástörténet feltárja, mennyire több ő ennél, hogy mennyire megalapozott az a nagyrabecsülés, amivel 20. századi íróink – Kosztolányitól a Kedves Johnt író Oravecz Imréig – övezték, s hogy mégis – sajnos miért nem a mikesi utat követte a 19. századi magyar regény, s ezért bizonyítatlannak tűnik Cinzia Franchi megállapítása:“a mikesi írás a magyar regény kiindulópontjává válik” (I:588.). Ugyanígy meglehetősen kétséges az a kijelentés, hogy Bessenyei György a Tariménes útazása révén “korának egyik hazai összefoglalójává vált” (I:611.), hiszen a regény először 1930-ban, teljes szövege pedig 1999-ben jelent meg. Az apostol teljes változata 1874-ben kapott nyomtatott formát. Krúdy eredetileg napilapokban megjelent műveinek tekintélyes része csak napjainkban válik közkinccsé Bezeczky Gáborék kritikai kiadása révén. A hatástörténet szempontjából több mint kérdéses, mikor a Kékesi-Schuller szerzőpáros Dérynek egy nem létező, mert kéziratban maradt35 művét próbálja elemezni (III:28.). A Szabad ötletek jegyzéke fél évszázaddal József Attila halála után kapott nyilvánosságot. De a művek keletkezése és hatása közötti időeltérésből adódó feszültség az irodalom nagyobb területeit is érinti: a (be)tiltott, majd később engedélyezett, illetve az emigrációban illetve az országhatáron túli irodalmat melyik időponthoz kössük, melyik történelmi korszakba soroljuk? Az 1938-ban elkészült, de csak 1947-ben megjelent A befejezetlen mondat esetében Szolláth Dávid a másodikat elemzi, a kötetben mégis az elsőhöz van beillesztve. Olyan jelentős írók, mint Márai Sándor vagy Határ Győző művei csak a rendszerváltozás után juthattak el (újra) a hazai olvasóközönséghez, s nem biztos, hogy a hatásnak ezt a megkésettségét be tudják-e, be lehet-e valaha hozni. Kisebb mértékben ugyanez vonatkozik még ma is minden határon túl született alkotásra.

Nekem tehát úgy tűnik, hogy nem az a baja a Szegedy-Maszák-féle három kötetnek, hogy többféle történelmi változás képe és módja bontakozik ki belőle, hanem az, hogy – a sok bába közt – egy se.36

Magyar

Még súlyosabb kételyek merülnek fel a könyv címében álló “magyar” jelzővel kapcsolatban. Mintha a szerkesztők mindennek teret adtak volna, ami akár a legcsekélyebb mértékben, a legtávolabbi módon magyarnak minősíthető: a (történelmi) Magyarországon vagy (a 16. századtól) Erdélyben, illetve a magyar származású szerzők bármilyen nyelven született műveinek ugyanúgy, mint a magyarul írottaknak. A sok latin nyelvű író tárgyalása mellett képet kapunk a középkori német írásbeliségről, a hódoltság korabeli török költészetről, de akad itt tanulmány Jacobus Palaelogus latin munkáiról, csupán azért, mert szerzőjük három évet Erdélyben töltött, s olvashatjuk egy 16. századi latin nyelvű, de magyar tárgyú eposzának, akárcsak a magyar származású Tibor Fischer 1956-os témájú angol regényének – igaz, a főszerkesztő által is csak “függeléknek” minősített (III:831.) – elemzését is. (Olyan ez, mintha Joseph Conrad szerepelne a lengyel irodalom történeteiben.)

A “ki a magyar?” kérdésére adott rokonszenvesen befogadó- megengedő válasz (“mindenki, aki életvitelszerűen Magyarországon lakik”)37 bajosan terjeszthető ki szövegekre. Az irodalom nyelvi kommunikáció is, kommunikáció az író és – megint csak az e könyvben elhanyagolt– olvasó között. Az alapvető, egészen legalább a 19. század közepéig-végéig eleven kérdés természetesen az eredeti és a fordított művek viszonya. Ha ezt problémamentesen úgy fogjuk fel, mint ahogy ez a könyv teszi, akkor furcsa képet kapunk arról, hogy az irodalomtörténész egyáltalán miről beszél: az eredetiről vagy magyar fordításáról. Csak néhány példát említve: líránk kezdetén Vas István neve állhatna, aki a Magyarországról szóló 13. századi ismeretlen szerzőjű latin siratóéneket (Planctus) lefordította. Janus Pannonius verseit csak a 20. században ültették át többen magyarra. Jankovits László idéz tőle másfél sort (I:266), nyilván saját fordításában: (Janus), “kivel ősi Dunánkhoz először/jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei”. Végh György fordításában ez így hangzik: “Itt nyugszik Janus, ki először hozta az Ister/Partjaihoz Helikon zöldkoszorus szüzeit.” Mindegy?38Vagy az eredeti latint kell figyelembe venni a magyar irodalom történetében? Folytatva a sort: Bethlen Miklós önéletírása részben latin nyelvű, mint ahogy Kazinczy Ferenc legjobb könyve, aFogságom naplója is tele van hosszú latin, német és francia passzusokkal.39 Ha ezeket lefordítjuk (s ráadásul elvileg ezt mindig újra és újra megtehetjük, miközben a korabeli magyar részek változatlanul megmaradnak a maguk ódonságában), hová soroljuk az így kapott öszvér-szövegeket? Nem számít Széchenyi németül írt Naplójának elemzésekor, hogy tulajdonképpen Győrffy Miklós és Jékely Zoltán szövegét olvassuk?40

Nem csak annak megvilágítása hiányzik, hogy mi volt egy-egy kor irodalomfelfogásának és nyelvfelfogásának a viszonya, hogy volt-e kapcsolat a különböző nyelven írók között, s hogy milyen alapon sorolhatjuk (ha egyáltalán) a különböző nyelveken írt műveket a magyar irodalom történetébe, hanem e nyelvek mögötti latinos, németes, franciás, (újabban) angol-amerikai kultúrák a magyarhoz és egymáshoz való hazai viszonyának, továbbá az államnyelvhez, az irodalmi nyelvhez, a köznyelvhez fűződő viszonyuknak legalább a felvázolása.41 Pedig jórészt e viszony változásától függ az, hogy mi marad olvasható, s mi öregszik el irodalmunkból. A lateiner műveltség megszűnése, amit a kötelező gimnáziumi latintanítás eltörlése tett véglegessé az 1940-es évek második felében, a régi magyar irodalom (legalábbis a próza és a dráma) tekintélyes része alól kihúzta a talajt. Az anyanyelvi irodalom elöregedésének erről a jelenségéről (amelyet csak az irodalomban élvezetet, szórakozást kereső – mindig újra és újra felemlegetendő – egyszerű olvasó szemével lehet észrevenni) tesz találó észrevételt kitünő, valóban irodalomtörténeti tanulmányában a Komáromi Gabriella – Rigó Béla szerzőpáros, azt írván Jókairól, hogy “a mesteri, de hosszadalmas leírások és a nyelvezetét nehezítő német és latin szavak sokasága a mai gyermekolvasó számára megfejthetetlenné teszik szövegeit.” (III:473.) (Nekem úgy tűnik, egyre inkább nem csak a gyermekolvasó számára: összes műveinek új kiadásához a szerkesztők jónak láttak két kötetes Jókai-szótárat mellékelni, hogy megmagyarázzanak 23<|>000 elavult vagy idegen szót – s ez csak a szókincs, s akkor még nem beszéltünk nagy mesemondónk németes mondatfűzéséről stb.) S általában is: e nyelvi kopás42 miatt már az 1880-as évekig tolódtak ki a régi magyar irodalom határai. (A kopásálló líra kivételével – de ez itt nem részletezhető külön történet.)

A keletkezési idő sorrendje elfedi azt a tényt, hogy nemcsak több “történetre”, hanem több “magyarra” is töredezett folyamatról van szó, s a történész feladata épp az lenne, hogy e töredezettség mértékét, módosulásait, az egyes szálak össze- és szétfonódását ha nem is nagy, de valamiféle elbeszélésben megvilágosítsa. (Ide tartozik, ezért itt hánytorgatom fel a szerkesztők súlyos mulasztását a nem poliglott egyszerű olvasóval szemben: hosszú-hosszú latin, német és francia idézeteket hagytak lefordítatlanul, olyannyira, hogy például az I. kötet kis túlzással csak latinul tudóknak javallott.)

Irodalom

A cím harmadik tagjának is többes számban kellene állnia,43 hiszen az irodalom fogalma az évszázadok folyamán többszörös változáson ment át. Megint csak a problématörténeti bevezető vagy összefoglaló tanulmányt hiányolom, amely e változások leírásával keretet adhatna a folyamatoknak, s megmutatná, hogy “magának a témának, az anyagnak” a módosulása miként eredményez több, egymással párhuzamos vagy egymást folytató történetet. (Az első két írás azért a legkiemelkedőbb darabja az egész könyvnek, mert eleget tesz ennek a feladatnak, s ezért minden magyar irodalomtörténeti összefoglalásban helye lenne. Jankovits László (I:18– 35.) – olyan elődök munkáira építve, mint Király György vagy Voigt Vilmos – az ősköltészetről mondja ki ugyanazt, mint Horváth Iván (I:36–48) a székely rovásírásról: “ma elérhető forrásaink alapján nem tudunk róla semmit”. (I:31.) Az “irodalmak története(i)” bemutathatná, hogy az írásbeliségből kinövő irodalom hogyan önállósodik, szépirodalmiasodik egyre jobban, hogyan bővül egyre újabb és újabb műnemekkel és műfajokkal, regiszterekkel, kánonokkal, míg eléri azt a tagoltságot, hogy kénytelenek vagyunk irodalmakról beszélni. Csak jelzésszerűen: olyan irodalmi alrendszerek kialakulásáról és történetéről lehetne szó, mint az elit (arisztokratikus) és populáris regiszter, a műnemek és műfajok (ilyesmire sikerült példa Horváth Iván tanulmánya a reneszánsz és reformáció korabeli magyar vers történetéről – I:236–249), tematikus (gyermek- és ifjúsági irodalom, lányregény, szórakoztató és humoros irodalom, krimi, levél- és memoárirodalom, napló, útirajz, esszé, értekező próza), felekezeti (katolikus, protestáns, zsidó?), területi (emigráns, nemzetiségi, kisebbségi), szociológiai (népi, urbánus, városi, szocialista irodalom) stb. stb.44 Hangsúlyozom, hogy ezekről az alrendszerekről, s csak azokon belül az egyes írókról vagy művekől kellene hogy szó essék. (Veres András egy látszólag merész gesztussal “a ponyva klasszikusának” nevezve beemeli Rejtő Jenőt az irodalomtörténetbe (III:381–389.). A gesztus azért esetleges, mert az életmű csak kontextusával együtt érdekes (hívjuk azt ponyvairodalomnak, humoros irodalomnak vagy bárminek), amely kontextusnak talán az az egyik lényegi jellemzője, hogy szereplői gyorsabban váltják egymást, mint az elit irodalomé, s ezért nincsenek is klasszikusai. Rejtő erre lehetett volna jó példa: harminc-negyven évvel ezelőtt közszájon forgó művei mára lassan feledésbe merülnek.)45 Az irodalomfogalom megváltozása mindig problematikus, s azt ennek megfelelően, vagyis egész problematikusságával, minden tudományosan képviselhető álláspont, egyes jelenségek eldönthetetlenségének, illetve többszörös identitásának az ismertetésével együtt kell(ett volna) leírni. Például, hogy létezik-e magyar zsidó vagy modern katolikus irodalom, azt esetleg szerencsésebb az egymással szembenálló nézetek bemutatásával, mintsem eldöntésével tárgyalni. A legfőbb kérdés megint csak az, hogy az egymás melletti vagy utáni alrendszerek, kánonok milyen viszonyban vannak egymással, s hogy milyen terjedelemben szerepeljenek egy összefoglalás adott keretei között. A kérdést érzésem szerint e tekintetben sem a mai olvashatóság döntötte el: a régi magyar irodalom aránytalanul nagy helyet kapott a modern rovására. (Egy latin nyelvű pálos rendtörténet vagy a 16–17. századi gyülekezeti ének tárgyalása szerepel a könyvben, a 20. századi realista és nem realista próza46 – Móricz, Nagy Lajos, Karinthy, Tersánszky, Szerb Antal, Szabó István, Szabó Magda stb. – csak alig, vagy egyáltalán nem.)

Tiszteletkör

A műfajból fakadóan túlsúlyban voltak a kritikus szavak. A bíráló magabiztossága azonban csak látszólagos. Lehet, hogy René Wellek közel negyven éves jóslata az irodalomtörténetírás bukásáról már bekövetkezett, s az itt általam is felemlegetett bajokra nincs orvosság. Szegedy-Maszák Mihály azonban mindenképpen megérdemli, hogy kalapot emeljünk előtte azért a bátorságért, amellyel ezt – az ő szavával (I:13.) – látleletet47 kiállította.

A magyar irodalom történetei. Főszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály. 3 kötet, Budapest, 2007, Gondolat, 18.000 Ft.

A szerkesztők munkatársai: Jeney Éva – Józan Ildikó. I. A kezdetektől 1800-ig. Szerk.: Jankovits László – Orlovszky Géza. 703. II. 1800-tól 1919-ig. Szerk.: Szegedy- Maszák Mihály – Veres András. 927. III. 1920-tól napjainkig. Szerk.: Szegedy-Maszák Mihály – Veres András. 922.)

Ebben a rovatban mindig a lap egyik szerkesztője mondja el véleményét, melyet kollégái marginális jegyzetekkel kísérnek.

  1. Nagyszerű, hogy már a bírálat tárgyának néven nevezése is telitalálat, ha persze nem is a szó (“könyv”) bevett, a textuális kulturális emlékezetet generáló tipografikus kultúrában kialakult és hagyományosnak mondható jelentésében, hanem ennek szöges ellentéteként, hogy ugyanis épp az adja zavarbaejtő különösségét, az adja a könyvkultúra sajátlagos médiális műfajaiba nem illeszkedő szokatlanságát, hogy nem-könyv, hogy könyvként való megjelenésmódja – a könyvként bekeretezett szövegáramban felbukkanó egyes írások esetenként egészen szokványos könyv-műfaja ellenére – látszólagos, sőt, kissé megtévesztő, bárha e megtévesztés nyilvánvalóan sem a szerkesztőknek, sem a szerzőknek nem állt is szándékában. Egyszerűen arról van szó, hogy – bármi volt is az eredeti szándék és célkitűzés – a szövegek többségének sajátos műfaji-nyelvi természete, különösképpen pedig összeillesztésük módja olyan, hogy merőben formális-technikai értelemben alkotnak egyetlen sort, szellemi értelemben nem fűződnek föl egyetlen, mégoly nyitott, mégoly laza konceptus fűzőszálára, nem követnek egyetlen módszertant, egységes terminológiát, és így, lévén egymásutániságuk teljesen formális, értelmi egymásra vonatkoztathatóságuk pedig teljes mértékben az olvasó kénye-kedvétől függ, azért nem rajzolhatják föl (nem is kívánják fölrajzolni) semmiféle, mégoly sok szálon futó történet vagy szerteágazó folyamat képét. Konkrétabban: nem rajzolják meg a magyar irodalomnak sem régi, sem új arcát, sem sokarcúságának sajátos arculatát, hanem arcdarabkák százait, ezreit helyezik az olvasó-felhasználó elé, rábízva, hogy ezekből milyen arcot rak össze, föltéve, hogy akar és képes erre, mert, mondjuk, ismeri az “arckészítés”, a történetkonstruálás műveleti szabályait, netán van olyan saját elképzelése, víziója az “arcról”, amely automatikusan arccá, világgá, történetté rendezi össze, ebbe az arc-képbe illeszti bele a mozaikdarabkákat. A magyar irodalom történetei ezek az “arculatdarabkák”, vagy inkább – az arc-hasonlat puzzle-ként való félreértésének elkerülése végett – mozaik-szemek, amelyek a könyvben a magyar irodalom műalkotásokban, életrajzi, kulturális, nyelvi, esztétikai, intézményi viszonyokban megjelenő világát posztmodern módon, “rizómaszerűen” jelenítik meg. Ennyiben, de csak ennyiben tehát itt is létrejön valamilyen egységes világ, valamilyen történet, amennyiben az egységes kép, világ, a nagy történet mindent átfogó, mindent átható hiánya is valamilyen értelmi egységet eredményez, függetlenül attól, hogy ez nem szándékolt, hogy elméletileg nem teszik explicitté, sőt, egyáltalán nem is reflektálnak rá. Éppen ez a “negatív rend” vagy “pozitív káosz” az, aminek nem lehet, vagy csak nagyon ellentmondásosan lehet médiuma a tipografikus szövegkultúrában domináns szerepet játszó könyv mint az értelmi “rendrakás” tipikusan modern formája (s amely mellesleg – mint Ivan Illich nagyszerű kis könyvében meggyőzően megmutatta – távoli-közeli rokonai, a könyvtekercs és főleg a kéziratos kódex értelmi világától is alapvetően különbözött). Meglátásom szerint ez a belső feszültség a szöveg belső formája és a könyv-alakban való megjelenésmód között korántsem egyedülálló jelenség a tipografikus és poszttipografikus kultúra határán csúszkáló textuális kulturális emlékezet korában, amelyet többek között az “individuális irodalmak” megjelenése fémjelez: mind több olyan szépirodalmi és elméleti jellegű szövegkorpusz születik, amelyeknek – éspedig nem a közlés és terjesztés szempontjából, hanem e szövegek jellegéből, belső formájából eredően – a hálón és nem könyvben volna a helyük. (Hogy csak egyetlen ilyen művet említsek: Nádas Péter Párhuzamos történetek című regény-szövegfolyamának rizómaszerűen feltárulkozó világa számára a könyvnél sokkal adekvátabb lenne a hálózati megjelenés, jóllehet a regény szerzőjének aligha fordult meg a fejében, hogy amit ír, annak bármiféle köze lenne valamilyen “netliterature”-höz.) Ha nem-könyvek mégis könyvként jelennek meg, abban számos tényező játszhat szerepet. Mindenekelőtt a tipografikus szövegkultúra hagyományának, intézményesült formáinak, egész visszaszorulóban levő nyilvánosságának ellenállása és inerciája, vagy az a mindmostanáig általánosnak mondható szerzői-olvasói elképzelés, hogy egy mű akkor “van meg”, akkor “válik le” a szerzőről, ha könyvalakot ölt, holott ez manapság egyáltalán nem garantálja a mű életét, eljutását még saját olvasóihoz sem. Ezért egyre több az olyan könyv, amelyet “kinyomtatott kéziratnak” kellene inkább nevezni. Bizonyos értelemben “A magyar irodalom történeteit” is kinyomtatott kéziratnak tartom, nem azért, mintha nem lett volna érdemes a kiadásra (mintha bizony a könyvként való megjelenés még mindig egy kézirat értékének, a szerző “publikációra érettségének” stb. a kifejeződése lenne), hanem mert nem könyv, hanem tartalomipari szolgáltatás, amely nem fér el a könyvműfaj értelmi rendjeinek egyetlen lehetséges világában sem (tartalmakat szolgáltat és nem értelmet, ha tetszik: nem rendet, konceptust, történetet, mítoszt, ideológiát, világképet stb. közvetít), úgyhogy adekvát műfaját csak a poszttipografikus kultúra egészen más rendet feltételező hálózati műfajai között találhatja meg (és ez nem elszalasztott lehetőség, hanem a vállalkozás előtt álló konkrét feladat, amely persze egyáltalán nem abban áll, hogy a könyv szövegeit “föl kell tenni” a hálóra). “A magyar irodalom történetei” (a továbbiakban: “Történetek”) eredeti szerkesztői (és részben szerzői) intenciója szerint vélhetőleg kézikönyv kívánt lenni, de nem az lett. Ez az “így-lettség” fejeződött ki az egységesítő elrendezést biztosító mindenféle előzetes koncepció fokozatos feladásában és formális-technikai elrendezéssel való felváltásában, a könyvforma külsőleges, alkalmi jellegében, keret- vagy ablakszerűségében. A szerkesztők inkább beletörődtek abba, semmint kezdeményezték volna, hogy a megrendelt írások csak így, a tartalomipari szolgáltatásokra jellemző módon illeszthetők össze, csak talán mire észrevehették volna, hogy ennek adekvát szervezésformája nem az olvasásra szánt könyv értelmileg zárt, bár persze sokféleképpen értelmezhető világa, hanem a hálózati “szövegáram” gyakorlati felhasználásra szánt, értelmileg lezárhatatlan, nyitott világa, addigra már késő volt egy olyan konklúzió levonására, hogy akkor inkább ne is legyen belőle könyv. Persze, nyilván nemcsak a műfaji-mediális önreflexiónak az évekig tartó munka végeredményéhez képest vett lassúsága vagy megkésettsége, és nem is valamilyen – ómodern konzervativizmusból vagy döntésképtelenségből fakadó – “médium”-tévesztés lehetett a könyvként való kiadás egyedüli oka, hanem sok minden más is. Mindenekelőtt az, hogy a hatalmas és szerteágazó munka végeredménye aligha lehetett teljes mértékben előrelátható és kiszámítható a szerkesztők számára. A “Történetek” főszerkesztői, szerkesztői, szerkesztői munkatársai – akárcsak e sorok írói itt, a margón – szinte kivétel nélkül a tipografikus “galaxis” szülöttei, de részint vallott elvi toleranciájuk okán, részint a textuális kulturális emlékezet posztkánoni állapotának engedve, eleve letettek arról, hogy az írásokat/szerzőket valamilyen, mégoly általános “történet” és írásműfaj, tudományos nyelvezet határai közé szorítsák. A szerkesztői feladatnak ez az “apofatikus”, vagyis “nemleges” értelmezése és érvényesítése (a karmesteri szerepről, a részeket egésszé összerendező értelemadásról, a normativitásról való lemondás, a szerzők koncepcionális befolyásolásától való tartózkodás stb.) olyan előreláthatatlan szövegművet eredményezett, amely számára a könyv-lét inkább szenvedőleges, amiként az olvasó számára is szenvedőleges a műnek kézikönyvként való forgatása. Ám mind e sok “szenvedésnek” igen könnyen véget lehet vetni a könyvbe préselhetetlen szövegáramnak a könyvből való kiszabadításával, vagyis a “Történetek” hálózati műfajának megteremtésével. Mert ez esetben nem a könyv a megszenvedett mű, bármily sokat szenvedtek is szüsziphoszi munkájuk során a szerkesztők, hanem az elmerevítő, zárt könyvformát szenvedik meg a szövegáramként összefolyó-szétfolyó, önmaguk vagy más szövegek körül keringő írások. Persze, az esetleges, alkalmi, külsődleges, szenvedőleges könyvforma mégsem teljesen értelmetlen: egyrészt mert a könyv reklámot csinálhat a benne foglalt nem-könyvnek, saját majdani igazi megvalósulásának, a poszttipografikus hálózati közlésnek (amely persze csak akkor valóságos közlés, ha felszínre hozza e szövegkorpusz nem- könyv-jellegét, és lehetővé teszi folyamatos továbbírását és felhasználó-barát hozzáférhetőségét, ami egyelőre még nyomokban sem látszik, az egyetlen reménysugár, hogy a hálózati változat gazdája Horváth Iván). Másrészt tagadhatatlan, hogy az egyetemi-intézeti-akadémiai tudományosság szemében a könyvként való megjelenés még mindig a szakmai teljesítmények elismertetésének egyetlen vagy legalábbis legfőbb feltétele, minden egyéb nyilvánossá tételt kétesnek, bizonytalannak, megfoghatatlannak, nem-igazinak tekintenek. (Tudtommal egy monográfia, tudományos kézirat, elméleti szöveg hálózati közlése mindmáig nem helyettesíti könyvként való kiadását, jóllehet utóbbit olykor csak pár tucat szakmabéli, jobb esetben pár száz diák-olvasó veszi kezébe, míg az előbbi esetében a “ráklikkelések” és “letöltések” száma ezrekre és tízezrekre rúghat (hogy a felhasználó szempontjai és a könyv olvasójának szempontja nem azonosak, az kétségtelen, de a tudományos teljesítmény szakmai-intézményi megítélése és elismertetése szempontjából, a szerzők tudományos presztízse szempontjából ez aligha lehet mérvadó). SZÁ
  2. Tehát: nem a mennyiséget, hanem ellenben a mennyiséget (134 +138 + 4 év munka) “méltányolnám”, már persze abban az értelemben, hogy ehhez a mennyiséghez a magányos hős titáni erőfeszítése kellett: “közös intézményi háttér” hiányában (de “nem-közös” intézményi háttér azért volt, ugye?!) egymagában állva, megvetve lábát az örök talajon épített házat, alkotott közös fedelet e sok-sok írás számára. Nem akarok kötözködni (tehát kötözködni akarok), de miért kellett volna ehhez a mennyiséghez rendkívüli erőfeszítés? Azt hiszem ebben vagy bármely más nagy tárgykörben sok éves derekas munkával bárki egy fedél alá gyűjthet ennél még több szerzőt és több írást is. A kérdés éppen ama “egy fedél” minéműsége! Az erőfeszítés tiszteletreméltóságot tehát sokkal inkább abban a szellemi teljesítményben látom, amellyel Szegedy-Maszák Mihály az évek során át formálódó szövegkorpusszal együtt formálta a “házat”, alakította a “fedelet”, mindinkább lemondva arról, hogy saját irodalomelméleti koncepcióját érvényesítve valamilyen hagyományos irodalomtörténeti kézikönyvet hozzon létre, jóllehet, talán csak az egész munka legvégén derült ki számára is, hogy a “Történetek” nem csupán az egyetlen, üdvözítő történetről való lemondásával, a “többes szám” szentesítésével jelent szemléleti újdonságot, hanem mindenekelőtt azzal a spontán (!) mediális-műfaji váltással, amelyet könyvként való kiadása és besorolása elfedett és könyvként való megértése csak hiányosságként és negatívumként tud felfedni. SZÁ
  3. Mihez képest? Régebben annyival nagyobb presztízse volt? Milyen presztízse: szakmai? szellemtudományi? egyetemi-akadémiai? társadalmi? Ez volt régebben nagyobb? Nem inkább a politikai-ideológiai? Vagy nem ennyire régen? SZÁ
  4. Mármint azt, hogy “felmutatja”: él a szakma, áll Buda még? Hm. Mást nem mutat föl? És kinek mutatja ezt föl? A szakmának? A tudományos életnek? A politikának? Magamagának? Hm és újra hm. SZÁ
  5. Nem egészen világos, mit jelent, következésképp miért rossz, miért leküzdendő fogyatékosság, miért a szakmát végpusztulással fenyegető veszedelem a “megosztottság”, amit épp ezért fel kellene számolni, ha tehát valaki képes a megosztottakat egy fedél alá gyűjteni, újraegyesíteni, akkor az egyszersmind az osztatlan (?) egész helyreállítója: szabadító, megmentő és orvos is? Előre az osztatlanul egységes irodalomtudományért? Lobogónk: izé? Nyilván nem. Bandi nyilván nem erre gondol. De akkor mire? Ha a szóban forgó megosztottság különféle szakmai táborok vagy a szakmát merőben személyi-hatalmi és egzisztenciális okokból “ellenségre” és barátra” osztó intézmény- és műhelyvezető hadvezérek, illetve lojalitásra, hűségre, fegyverhordozásra kötelezett, besorozott és mozgósított harcosok egzisztenciális megsemmisítő háborúja egymás ellen, akkor valóban nem lehetünk elég hálások a Szabadító és Egyesítő Hős eljövetelének. Nem vagyok a szűken vett szakmán belül, de kívülről – minden lehangoló vagy rossz hír, minden fegyvercsörtetés és fogcsattogtatás, és persze közönséges salierizmus ellenére – nem érzékelek ilyen háborút. Nem is nagyon gondolom lehetségesnek, hacsaknem egyetlen intézmény határain belül, de ezeket a jobbára személyes rivalizálásból fakadó és persze teljesítményrontó tébolyokat nem vagy alig ismerem. Ha létezik a manapság tudományos iskolák, gondolkodásmódok között valamiféle háború, akkor az különben sem a nyílt és folyamatos konfrontáció, hanem inkább a kölcsönös semmibevétel, az egymás létezéséről tudomást sem vétel formájában fejeződik ki (az egymásról terjesztett zaftosabbnál zaftosabb pletykák, inszinuáló híresztelések, egymásra szórt rágalmak más lapra tartoznak, és csak a tudósok közötti személyi és intézményi rivalizálásnak képezhetik részét, tudományos vitának nem). Nem gondolom persze, hogy ez jó, de azt sem, hogy az egymásról tudomást sem vevő műhelyek, intézmények, iskolák, nézetek, szerzők egymás mellé helyezése egyszersmind e csakugyan rossz értelemben vett, rosszkedvet szülő, terméketlen és teljesítményromboló megosztottság végét, a tudományos hidegháborúba fagyott szakmai világ “olvadását”, valamilyen szellemi dialógus kezdetét jelentheti, amelyben aztán a megosztottság is egészen másként értelmeződik: egy szellemi vagy tudományos osztottságát természetes és termékeny állapotként felismerő szakma szüntelen, pezsdítő dialógusaként. Hogy a szóban forgó megosztottságnak mik is lennének az általános tudománytörténeti, világállapotbeli és speciálisan magyar és még speciálisabban az irodalomtudományi szakmán belüli, végezetül személyi, néha politikai okai, annak taglalása igen messzire vezetne, úgyhogy ezen a ponton fel is hagyok vele. SZÁ
  6. Ezek szerint mégiscsak elsődlegesen a szakma hatalmi-intézményi-személyes, és nem szemléleti, szellemi, gondolkodásmódbeli megosztottságáról van szó. A megosztottság ez esetben poláris szembenállást, fel-fellángoló ellenségeskedést, uralmi aspirációkat feltételez. Ilyen megosztottságok azonban az élet minden területén, ahol intézményes vagy nem- intézményes uralmi viszonyok határozzák meg az anyagi és szellemi termelés szervezetét, óhatatlanul létrejönnek és miközben élességüktől függően többé-kevésbé rontják az illető életkör atmoszféráját, rongálják a szereplők idegzetét, lerontják teljesítményét, felőrlik energiáját, csak azt bizonyítják, hogy mindenütt, még a tudomány szent csarnokaiban is esendő emberek szaladgálnak. Ha tehát van is ilyen háborús megosztottság a tudomány-üzem intézményi részlegvezetői és hadra fogott robotosai között, az irodalomtudomány jelen állapota Magyarországon elsősorban nem a szakmai-hatalmi megosztottságra vezethető vissza. Sőt, még ez utóbbi is sokkal inkább arra az egész modern európai kultúra alapjait érintő átalakulásra vezethető vissza (vigyázat! történetet mondok, tehát csalok!), amelyet olyan – mindannyiunk által mélyen megvetett vagy megutált, de jobbakkal egyelőre nem helyettesített – szavak, fogalmak fémjeleznek, mint “posthistoire”, “posztpolitika”, “posztkánoni kor”, “posztnemzeti állapot”, a “nagy történetek” vagy ”metanarratívák” vége, “individuális irodalmak” stb. Ezt az új helyzetet kellő módon és nyomatékkal fejezi ki a könyv címe is a “történet” szó többes számba helyezésével, ami legfeljebb a magyar irodalomtörténet-írásban kelthet meglepetést, a történelmet nyelvi konstrukcióként megértő történetírásban ma már magától értetődő szemléleti előfeltevés, hogy csak “történetek” vannak, “a” történetnek vége. Ámde hosszú történet ez! NB. Épp a 2000 előző számában jelent meg a kiváló marginália-író, Margócsy István szerkesztőtársunk tollából a magyar irodalomtörténet egyik konceptuális sémáját (“a felvilágosodás korának magyar irodalma”) ízekre szedő pompás elemzése, a végén ezzel a konklúzióval: “az egyes irodalmi mozgásoknak többféle, nem feltétlenül történeti-lineáris narratíva által vezérelt kontextualizálása vagy hermeneutikai megközelítése impozáns eredményeket mutathat fel, s hitelesebb eredménnyel járhat, mint az egy princípium uralmát kereső vagy követő összefoglalás”. (Margócsy István: A felvilágosodás határai és határtalansága, 2000, 2007. 10. szám, 68.) SZÁ
  7. E vállalkozás, mind nagyságát, mind példátlanságát tekintve igencsak elismerésre méltó (továbbá persze az is rögtön megemlítendő: e kötetekben igen sok első osztályú tanulmány olvasható!) – ilyen hatalmas és látványos összefoglaló képet a magyar irodalomtudomány jelen állapotáról, gondolkodási mechanizmusairól és szintjeiről, módszertani problémáiról a szerkesztőn kívül aligha remélhetett volna bárki. Impozáns összefoglaló indulata és a sokféleség iránti bölcs toleranciája, koncepciózus mindent akarása és ugyanakkor sokfelé nyitottsága valószínűleg nagyon sokáig fog meghatározó erővel hatni az irodalmár szakmának nemcsak nagy, együttes akcióira, leendő szintetikus irodalomtörténeteire, hanem az egyes kutatók vagy kutatócsoportok egyes területekre koncentráló munkáira is. Ismétlem: példátlan mű jött lére, amelyre bízvást elmondható a klasszikus szállóige: magnum et voluisse sat est, de amelyre akár kultúrtörténeti analógiaként azt is mondhatnánk: ha Beöthy Zsolt hajdan, a millennium idején, megírhatta A magyar irodalom kis-tükrét, melyben hosszú időre akarta meghatározni, milyen képpel is kellene számolnia a magyar nemzet irodalmi öntudatának, úgy ez a könyv is minősülhet ma “a magyar irodalomtudomány nagy-tükrének”, melyben hosszú ideig fogja a szakma önmagát szemlélni, s melyben hosszú ideig a szakmán kívüli érdeklődő világ a szakma hiteles képét fogja feltalálni vélni. MI
  8. Nyelvileg biztosan nem, de mit nevezünk közösnek? Hasonló világlátást, hasonló önsorsrontást, hasonló regényalakokat, hasonló humorérzéket, stb., ne adj’ isten azonos nyugati/keleti minták hasonló követését? Lázasan töprengek, miről írta a szerző irodalomtörténeti tanulmányait hosszú évtizedeken át. Nem ártana például 1977-es (1992-ben angolul is megjelent) könyvének címét végre megmagyaráznia az olvasónak: A kelet-európai avantgarde irodalom. Igaz is, már rég fel kellett volna oszlatni az Irodalomtudományi Intézet Közép- és Kelet-Európai Irodalom Osztályát (melyet 1986 óta bizonyos Bojtár Endre vezet). Az osztály romjain alakuló több tucat új főosztály közül azonnal vállalom a ruritán vezetését. Eddig azt hittem, deep down mi is litvánok vagyunk. KJM
  9. Egyáltalán milyen alapon lehet “közös irodalomról” beszélni? Nemzeti, nyelvi, vallási, kulturális, területi alapon? Ha csak nyelvi alapon, akkor sem európai, sem világ-irodalomról nincs értelme beszélni, legalábbis abban az értelemben nem, hogy az egyes műalkotások számára ezeknek a nemzeti nyelveken kívüli vagy túli átfogó fogalmi absztrakcióknak (univerzáléknak) a nevei megfelelnek valamilyen létező kulturális entitásnak, amely “megelőzi” az egyes műveket, önmagában létezik, fönnáll, és amely maga is műveket “generál”, művek reálisan létező kulturális vonatkozási rendszerét adja. A konceptusok, mindenekelőtt az irodalmat történetként generáló konceptusok, úgy tűnik, valóban kétségessé teszik ezeknek a fogalmaknak az értelmét bizonyos szinteken. Értelme azonban bármilyen konceptusnak lehet, ha sikerül értelmet adni neki, vagyis sikerül megteremteni azt az értelmezői közösséget (a legkisebb közösségnek Csányi Vilmos nyomán immár az “egyszemélyes közösséget” tekintve), amelyben ez az értelemadás megáll. Oda akarok kilyukadni, hogy a “közös irodalom” konceptusa nem valamilyen “objektív izé” tudományos leképezésének felel meg, nem az “izére” kivetett “fogalmi háló” stb. stb., hanem olyan szellemi entitás, amelyet értelmezésekkel mi magunk hozunk létre, mert valamiért vagy valamihez szükségünk van rá, vagyis a fogalmak jogosságának vagy jogtalanságának, érvényességének vagy érvénytelenségének valamilyen “magában létező”, nyelven-kívüli referenshez viszonyított megítélése és jóváhagyása vagy elutasítása (azon az alapon, hogy megfelel-e valamilyen realitásnak a név vagy nem felel meg?) most már, hogy a szellemtudományok művelői kénytelen-kelletlen mindinkább nominalistákká válnak, nem elégséges ahhoz, hogy e fogalmak értelmét kétségbe lehessen vonni (egyáltalán: ki viszonyít? milyen alapon? hol áll ő? hogyan állhat e viszonyítás fölött? honnan veszi ehhez a nem-fogalmi metanyelvet? stb.) Az értelmesség kérdését szerintem csak egy saját értékelő előfeltevéseivel tisztában levő, saját fogalmai értelemadó konstrukciós elveit, és az ebből eredő kritériumokat felfedő, immanens elemzés kérdése lehet, amely így mindent értelmesnek kell tekintsen, ami egy közösség értelemvilágában értelemként fennáll (ebből még nem következik, hogy ezzel egyet is kell értenie, létezését azonban nem lehet azon az alapon elutasítani, hogy “marhaság”, “lázálom”, “fantazma”, Foucault kedves szavával: “déraison”). Mi az, hogy “régió”, mi az, hogy “Európa”, “Nyugat”, mi az, hogy “világ”, “Magyarország” stb.? Nevek csupán, amelyek az általuk – valamilyen szempontból – fogalmilag összefoglalt és általánosított egyedi dolgok realitásával szemben nem képviselnek igazi realitást, mint a nominalisták hirdették egykoron (universale post rem), avagy realitások, sőt, az egyedüli igazi realitások, amelyek megelőzik az egyedi dolgokat, mint a realisták mondták az ismert középkori kontroverziában (universale ante rem)? Nem véletlenül tért vissza már a ’70-es évek végén a francia történész-vitákban a realizmus-nominalizmus szembenállás emlegetése, s nem véletlenül jellemezte a tipografikus kultúra utáni korszakot a nominalizmus győzelmével Vilém Flusser még 1987-ben: “A könyvnyomtatás – bármit mondanak is erről a történelemkönyvek – az univerzália-vitát az újkor tartamára a realisták javára döntötte el… az “universalia sunt realia” vezérgondolat az újkori gondolkodás és kutatás alapelvévé vált. Mi (mármint mi modernek – Sz. Á. ) hiszünk az univerzáliák, a típusok realitásával, az atomrészecskék, a gének, a társadalmi osztályok, a néptípusok realitásávan, és megkíséreljük ezeket felfedni és manipulálni. Ha az ebben való hit ez idő tájt éppen megingott (azóta persze ez a hit már romokban van – Sz. Á.), ha titokban arra hajlunk, hogy nominalistává váljunk (például pozitivistává vagy fenomenológussá), akkor ez a tipizáló gondolkodás kimerülésére vezetendő vissza: abszurddá válik.” (V. Flusser: Az írás,Balassi–Tartós Hullám, 1997. 44.) Azóta ez már múlt idő, függetlenül attól, hogy persze a váltás nem ennyire végletesen egyszerű, és se szeri, se száma a mérsékelt realistáknak és mérsékelt nominalistáknak. Például az “individuális irodalom” fogalma éppen a nominalizmust és a realizmus – kissé egzisztencialista ízű (ld. esszencia és egzisztencia viszonya) – egységesesítésére épül, amennyiben az egyedit (ha nem is az egyedi művet, de az egyedi alkotó által létrehozott irodalmi univerzum egészét) közvetlen az általánosság szintjére emeli, miután más általánosságok (nemzeti irodalom, irányzati irodalom, korszakok irodalma stb.) mint a műalkotások vonatkoztatási rendszere érvénytelenné vált, nem “működik”, senkit nem érdekel stb. SZÁ
  10. Igen, de ez a térbeli elrendeződés, ahogy az egyes olvasó fejében megvalósul nem zárja ki a “történeteket”, csak “a” történetet zárja ki, mint – az orosz formalizmus metaforájával – irodalmi tények valamilyen – minden tényt és tényszerűsíthető mozgást átható – értelemadás által lineáris idősorokba rendezését zárja ki. Innen nézve tehát a “történetek” megjelölés a címben nem pontatlan, hiszen egyrészt változatlanul nem lehetetlen történeteket mondani (és gyakorlatilag szinte lehetetlen nem-mondani), másrészt az írások, esszék történetek a térben egymás mellé kerülve “párhuzamos történetekké” válnak, vagyis ebben az esetben is az olvasóra van bízva, hogyan rendezi el a “történeteket” és “nem-történeteket”, saját lineáris történetét hozza létre belőlük vagy úgy tekint szét – már ha ilyen egész művet átfogó tekintet ez esetben lehetséges, amit erősen kétlek – mint valami vadregényesen rendezetlen tájon (szerintem inkább: hanyagul beletúr az előtte tornyosuló anyagba, ahogy valaha az egyetemi menzát egysoros versbe szedő diákköltő írta: “s hanyagul a tarhonyába nyúlok”). SZÁ
  11. Legyünk ezentúl arányosan szerények! KJM
  12. Valóban nagy kérdés, kinek is van szüksége egy sokszázados irodalom nagy, szintetikus összefoglalására: a “tudós” szakmának bizonyosan nincsen (ha lenne, akkor már régen megszületett volna egy új “spenót”, hiszen a szakma igen intenzíven dolgozik a magaigényei szerint!), a művelt nagyközönségnek, ha még van ilyen egyáltalán, valószínűleg nincsen, hiszen ha irodalmat még fogyaszt is (s ha jóval kevesebbet is, mint pár évtizede, azért nem elhanyagolható mennyiséget), a régebbi irodalom és főleg a másodlagos irodalom fogyasztása radikálisan visszaesett; a gimnáziumi irodalomoktatásnak pedig csak annyiban, amennyiben a rendkívüli módon megcsappant és átalakult tananyagnak segítő háttéranyagra van szüksége (természetesen a tananyaghoz, mondjuk így: a törzsanyaghoz, nem pedig a magyar irodalom végtelen halmazához képest). A nagy irodalomtörténeti összefoglalás igénye a 19. századból maradt ránk, mikor az irodalomtörténet a szakmán kívül nagyon széles társadalmi elismertségnek örvendett (gondoljuk meg: Gyulai Pált, mint az irodalomtörténet egyetemi tanárát a főrendi ház tagjává választották!), hiszen a nemzeti tudat és öntudat javarészt az irodalomban látta önaffirmációs bázisát, s az irodalomnak komoly ideológiai és társadalomszervezői funkciója is volt és működött, s minden jelentős ideológiai mozgalom irodalomtörténetileg is megpróbálta igazolni önmagát. Mindez azonban mára minden ízében megváltozott – a nagy összefoglalás igénye önmagában tehát elsősorban történelmi emlékként és kövületként él és hat. MI
  13. Remek gimnáziumi irodalomtankönyvek persze azóta is születtek. Pl. Domonkos Péteré. Csak éppen majd’ minden megváltozott, ami 20 évvel ezelőtt egy nagyszerű középiskolai irodalomtankönyvet azzá tett, amivé. CZA
  14. Ez a marginália például kinek szól? A becses szakmának kizárólag? Hát az a rengeteg kritikus kinek írja teli a lapokat, s ma már a világhálót is? Egymásnak? Az alkotóknak? Avagy a kritikus nem irodalomtörténész is egyszersmind? Irodalomtörténetet – valós igényű – irodalomtanárok olvasnak. Punktum! Értettem, távozom, én – remélem – nem vagyok az. Rajtam kívül sokezer-tízezer műbírálat-olvasó szintúgy. Mi, bunkó laikusok valóban ritkán olvasunk irodalomtörténetikönyveket. Tessék minket elcsábítani. KJM
  15. Ha ezzel a jókora túlzással BE ugyanazt akarta mondani, mint fentebb, ti. hogy új olvasónemzedéket (max.) tizenévesekből érdemes kialakítani, akkor ennyiben természetesen tökéletesen igaza van. De bizonyos-é, hogy az irodalomtörténetírás iránti, úgymond egyetlen valós igény az irodalomoktatásban rejlik? Aligha. O.K., az irod.tört.írás bevett formái kiüresedtek, ellehetetlenültek stb. Hát aztán? Mire nem igaz ez? Az egyik leggyönyörűbb magyar (időjárás)bemondónőt Onyutha Juditnak hívják; szépen artikulálva, enyhén debreceniesen beszél, s történetesen színes bőrű (hm, ilyenkor a fehér sosem szín, pedig nem is fehér). Mit bizonyít ez a debreceniség, a szép artikuláció, a magyarság, az ún. valós társadalmi igény, a gyönyörűség vagy akár a színes bőr és az időjárás vonatkozásában? Kb. annyit, hogy bizonyos bevett elképzelések, hitek, toposzok, formák elavultak. Ceteris paribus áll ez az irod.tört. írásra is – azt persze így most első felületes átböngészésre nem tudom, hogy A magyar irodalom történeteivel a maga Onyutha Juditjára lelt-e a hazai irodalomtudomány. CZA
  16. A “mit mond nekünk ma?” kérdés nem egészen ugyanarra irányul, amire a legendás gimnáziumi tankönyv (a “fiatal olvasónemzedék kialakítása”), hanem az irodalmi szöveg értelmének életben tartására, a rögzített textus elhomályosuló értelmi világa és a jelen értelmi világa között közvetítő interpretátor, a felkészült filológus vagy hermeneuta mint tolmácsolóművész ide-oda hajlásával, ami természetesen önmagában még nem elég az olvasási kedv felébresztéséhez, és a legkevésbé sem új, szinte az írásbeliség kezdeteitől feladata az írástudóknak. Még tovább: ez a kérdés egyáltalán nem teszi érdektelenné azt a kérdést, hogy vajon “mit mondott Balassi tegnap?” éspedig nem csupán saját kora olvasóinak, hallgatóinak (már amilyen körben verseit egyáltalán ismerték), hanem énekversei-szövegversei hozzáférhetőségének és ismertté válásának mértékében, “mit mondott” a magyar irodalom egymást követő korszakai irodalmi közönségének, az egymást követő költő-nemzedékeknek stb. stb. Ez persze lényegében recepciótörténet, történetet tehát, amely ebben a formában – mint egy mű vagy életmű befogadásban bekövetkező irodalmi és esztétikai létesülési folyamatának a története – szükségképpen hiányzik a “Történetek”-ből. (Lám, milyen messzire kerültek a szerkesztők még a kitűnő Hans Robert Jausstól is, aki recepcióelméleti művében a tőle megszokott szellemességgel az “irodalomtörténettel” vélte provokálni az irodalomtudományt!) Lehetséges, hogy helyes és kívánatos didaktikai-hermenutikai célkitűzés a “jelen olvasójának kinevelése”, de egy gimnáziumi tankönyv-sorozatnak és egy tudományos kézikönyvnek a célkitűzései nem feltétlenül kell egybeessenek, még akkor sem, ha utóbbinak valamiképp a “kinevelők kinevelése” a feladata lenne. A problémát másban látom, abban, hogy noha nem kézikönyv született, hanem folytonosan továbbszőhető, nyitott hálózati segédanyag és információbázis (ennek megfelelően didaktikailag is más célokat követve), az anyag könyvben jelent meg, és ebben a formában szinte használhatatlan, míg az a változata, amely biztosíthatná adekvát hálózati felhasználhatóságát egyelőre még nem létezik (ismétlem: ennek a magyar irodalom szövegkorpuszának egészét lefedni törekvő hatalmas, tarka és egyenetlen színvonalú elméleti szöveggyűjteménynek a hálózati megjelenése nem szorítkozhat arra, hogy egyszerűen fölrakják a szövegeket a hálóra!) (Nota bene: nem azért nem olvasnak tegnapi és mai magyar irodalmat, egyáltalán szépirodalmat a “mai magyarok” – könyvpiaci boom ide és oda, mert rosszak a gimnáziumi tankönyvek, és a tanárok nem azt és nem jól tanítják a diákoknak, amit és ahogy kellene; mert tegnap és tegnapelőtt is kevesen olvastak ilyen irodalmat; mert nem “intepretálják” nekik, nem tanítják meg őket a régi és új irodalom élvezetének módjára, nem segítenek legyőzni idegenkedésüket; végül pedig nem azért, mert “rosszak” az írók: egyfelől “elavultak”, másfelől nem “olvasóbarát” műveket tesznek az asztalra, hanem elsősorban azért, mert a poszttipografikus médiumokban a textuális koherenciára épülő kulturális emlékezet összes műfaja teljesen új helyzetbe került, beleértve a szépirodalmat és az értelemgondozás, értelemközvetítés olyan műfajait, mint a kritika, az interpretáció vagy éppenséggel az irodalomtörténet és az irodalmi művek elméleti reflexiója. SZÁ
  17. A “bekerülni” valahová (a világba, Európába, a nyugati övezetbe, a demokratikus világba, a világirodalomba, az európai művészetbe stb.) mint önelismertetés, felértékelődés és a “kimaradni” ugyaninnen mint leértékelődés vagy el nem ismertség, szerintem a lezárulóban lévő modernitás jellegzetes kérdései voltak a félperiféria országaiban, amelyek önmagukban nem képeztek önálló és önmagában elégséges kulturális világot, hiszen ehhez legalábbis másik vallási civilizációra vagy birodalmi létmódra lett volna szükség. De az állandó és frusztrált igyekvés valamilyen “hitelesítő hely” felé, ahol az általunk megbecsült saját értékeinket egyszer majd az “egész világ” saját értékeként, saját kulturális öröksége részeként ismeri el, ahol helyükre kerülnek végre a dolgok, ahol biztosítanak minket arról, hogy igen, kedves Bobcsinszkij és Dobcsinszkij, ti igen nagy és derék nemzetek vagytok, igen nagy irodalommal, és le a kalappal tielőttetek, nos, mindez, az úgynevezett írott és íratlan kánonokkal egyetemben (a “nyugati kánonnal” az élen) a múlté. Úgy látom, hogy az irodalom (is) valóban valamilyen posztkánoni állapotban van, ami azt is jelenti, hogy világirodalomból (világirodalmi kánonokból, azaz listákból) is sok van, szinte annyi, ahány individuális irodalom (az egyetlen létező kánont, a piaci kánont az üzlet és az eladott példányszám generálja). Ennek megfelelően a “Történetek”-ben is számtalan kánon él egymás mellett, bárha jobbára implicit formában, az pedig, hogy miről vagy kiről írattak a szerkesztők és miről nem, kit, mit hová, milyen magas polcra helyeznek az egyes írások szerzői, nos, ha nem is teljesen esetleges, ha meghatározta is ízlés és hagyomány, mindez csak akkor léphetne fel valamilyen – mondjuk kritikailag megújított, újragondolt – magyar irodalmi kánon igényével, ha a szövegkorpusz e három vaskos kötetbe dermedve változtathatatlanná, lezárttá válna, nem jelenne meg saját adekvát formája szerint a hálón, olyan rendszerben, amely először is nyitva hagyja a szövegkorpuszt a továbbírás előtt (végtelenül bővíthetően új nevekkel, új tárgyakkal és a már ugyanazokról a szerzőkről és életművekről, művekről írott újabb és újabb dolgozatokkal), másodszor pedig biztosítja a felhasználó számára a tárgyak, témakörök, művek, szerzők stb. tartalmilag teljesen egyforma hozzáférését, a szövegeket olyan merőben formális szempontok szerint rendezve el, amelyek tartalmukra nézve nem jelent értékelést, amelyek az egyes tárgyköröket, műveket, szerzőket, korszakokat stb. nem hierarchizálják. SZÁ
  18. Egyetértek, a hazai kánonteremtés nem sokat ér, azért annyit talán, mint a kultúr- és külpolitika múló fellángolásai. De mintha a szerző a kínálatra összpontosítva megfeledkezett volna a világörökség (mi az: példányszám, tankönyvi előfordulás, esetleg egy szép hivatkozás már világörök író tollából?) keresleti oldaláról. Talán addig nyomasztottuk a nagynémet piacot Máraival, amíg a germán olvasó végül beadta a derekát? Nem inkább nekik volt szükségük egy kis nyomasztásra? Véletlen egybeesés? Jó fordítók? Nem arról van szó inkább, hogy a világ magát keresi bennünk, s ha megtalálja, meghálálja? Vagy nem. Most veszem észre, már én is azt mondom “világ” meg azt, hogy “bennünk”. KJM
  19. Hát igen: e hatalmas korpusz sokkal inkább művelődéstörténetként vagy kultúra-tudományként kellene hogy nevezze s elismertesse magát (e téren kitekintésének szélessége és sokoldalúsága igencsak dicsérendő!) – rengeteg olyan téma kerül benne feldolgozásra, melynek alig van köze a ma ható (kanonikusan elismert vagy hagyományukban elevenen működő) irodalmi mozgásokhoz: nemcsak olyan művek szerepelnek benne, melyek nemhogy a nemzetközi elismertségre számíthatnának, de melyeknek a mai magyar olvasottsága, olvashatósága és hatása is alig kimutatható; továbbá igen sok fejezetben a téma okán (jóformán) egyetlen szó sem esik irodalomról. Az irodalmi (kulturális) hagyomány szerkezetérevonatkozóan e választás és törekvés igen nagyra becsülendő (hiszen felül próbálja írni a 19. századból ránk maradt magyar kultúra-felfogásnak szépirodalom-központúságát) – ám mindez némi elméleti magyarázatra szorult volna: az irodalom iránt érdeklődő olvasó számára nem teljesen kézenfekvő, miért is irodalmi kérdés Bartók operája, Csaplovics néprajzos tevékenysége vagy az első magyar–zsidó naptár stb. Paradox helyzet: nemegyszer épp e nem-irodalmi tanulmányok mondják ki a legérdekesebb történeti jellegű összefüggéseket, éppen akkor, amikor javarészt félretolják magát az irodalmat. MI
  20. Élő hagyomány? Hm. Az ortodox keresztény egyházban ismeretes az élő hagyomány fogalma, ami teljesen érthető, mivel a keleti kereszténység elsődlegesen nem a textuális, hanem a rituális koherenciára épülő kulturális emlékezet típusát képviseli (természetesen a katolicizmusban is erős a rituális elem, míg az ellenpólust a protestáns egyházak képviselik). Ez azonban azt is jelenti, hogy a textuális koherencián alapuló emlékezet esetében “élő hagyományról” beszélni nem túl szerencsés, hiszen minden csak annyiban él, amennyiben “éltetik”, vagyis értelmezésekkel életre galvanizálják és életben tartják, egyébként a szöveg: sírhely, a könyvtárak pedig temetők. SZÁ
  21. Csak akkor, ha könyvként tekintünk rá, márpedig, mint fentebb már írtam, csak külső formája szerint könyv, és bizonyos értelemben félreértés volt vagy kényszerűség lehetett könyvként való kiadása. Belső formája szerint hálózati műfajú szöveg, amelynek nem olvasója van, hanem felhasználója, aki a szöveget akár arra is használhatja, hogy úgy olvassa, mint egy könyv szövegét. SZÁ
  22. Az a többesjel a szó végén nagy tiszteletet parancsol. Felismerése és beismerése ugyanis annak, hogy a magyar irodalomként ismert és kedvelt korpusz történetét számos ok miatt újra kell írni. Könnyebb volna a feladat, ha az újraíráshoz definíciók, tételek alig megkérdőjelezhető sora segítené a munkát. De a három kötet és az itteni reflexiók is azt mutatják: még a magyar irodalom kifejezésre sincs kéznél általánosan elfogadott meghatározás. Ez még nem feltétlenül sorscsapás, vö. a régi mondással az elefántról: “eddig még nem sikerült meghatároznom ezt a nagy dögöt, mégsem tévesztettem össze soha másik állattal”. Illendő persze nyíltan leszögezni, mit tekintünk a munka tárgyának, s mit nem, és miért. BA
  23. Mily szép megfogalmazás volt is Kazinczy részéről kétszáz éve: A magyar literatura történetei! Csakhogy abban az időben mindez annyit jelentett: a magyar irodalom eseményei, történései – Kazinczy még innen volt a történetiségnek azon felfogásán, hogy az összes számba veendő irodalmi jelenséget egy folyamatos narratívába, mai értelemben vett történetbe foglalja össze. A 19. század óta persze a történetiség egységesítő elbeszélésmódjában jelent meg az irodalom – ma, a modernségnek is elmúltával, szeretnénk lemondani mind a hajdani egységről, mind a folytonos fejlőség illúziójáról: de szép is lenne, ha a múlt idejében akár több elbeszélhető történetet pillantanánk meg! Ám e könyv nem azt valósítja meg, amit ígért: nem történeteket mond, hanem egyes, egymástól teljesen függetlenül megnyilvánuló jelenségeknek adja leírását (sokszor persze igen kitűnően), s talán jellemzőbb lenne rá egy olyan cím: Pillanatképek a magyar irodalom történetéből. Mert így a kötetek egészéből sem az irodalom története nem olvasható ki, sem nem futnak bennük párhuzamos történetek (érdekes módon még akkor sem, amikor ugyanarról a műről több tanulmány is beszél), sem pedig az nem világlik ki belőle, mennyire mesterien és művien konstruált volt az a magyar irodalmi hagyomány, mely egységes történetiségnek kívánta láttatni magát, s mennyire töredezett és szakadékos is volt (mai szemmel nézve: hatástörténetileg) mindaz, ami hajdan egy szép egység álorcáját mutatta fel. E nagyszabású tanulmánygyűjtemény igen sok tanulsággal szolgál (egyes tanulmányok a maguk témájának történeti szituálását is elvégzik) – de az egész mű, sajnos, az időrend fenntartásával és hangsúlyozásával elhúzza az olvasó szája előtt a történetiség mézesmadzagát is, s adós marad… MI
  24. Az “egyetlen rendezőelv” hiánya csak a szellemi rendezőelv hiányát jelenti, a formális vagy mondjuk így: tartalomipari rendezőelv hiányát nem jelenti. Funkcionálisan minél többféle formális szempont szerint csoportosítják a szövegeket, minél többféle módon lehet “rákeresni” arra, ami bennük az ilyen szövegek felhasználóját érdekelheti, mert valamihez szüksége van a bennük szereplő adatokra, értelmezésekre, annál jobban megfelel a vállalkozás saját műfaji természetének és implicit értelmének. SZÁ
  25. Hol itt az ellentmondás? A szerző szerez, az olvasó olvas, az értelmező értelmez, vagyis saját véleménye alapján eldönti, mely művekről, eseményekről, stiláris jelenségekről, írókról, költőkről, folyóiratokról (stb.) véli úgy, hogy összekapcsolódnak. Nevezi ezeket folyamatnak, s megmondja, ehhez képest mit tekint más folyamathoz tartozónak vagy éppen mindenféle sorból kilógónak: recipe – és megvan a magyar irodalomtörténeti töredezettség. Mivel sok az értelmező, sőt a becsületesen argumentált értelmezés sem ritka, emiatt többféle értelmezés létezik, különféle töredezettség-mintázatokkal. Időről időre változik, hogy mely mintát/mintákat tekintik “ténylegesnek”. BE mondata aggodalmaskodó, pedig ebben semmi aggasztót nem látok. BA
  26. Az iskolában – a felső tagozatban is, de főleg a gimnáziumban – 1919 volt a legmulatságosabb korszakhatár, sőt kettős korszakhatár. Néhány nagyon szemtelen osztálytárs ekképpen játszott el a gondolattal: tavasszal markáns fordulatot hozott a magyar irodalomban a Tanácsköztársaság, majd 133 nap múlva következett az újabb (irodalom)történelmi fordulat. Megéreztek valamit az irodalomtörténet-írás és -tanítás bigott vonulatából azok a vásott kölykök.BA
  27. El kell viselni, hogy nem a mi kánonunk az egyetlen kánon, és be kell látni, hogy magánhasználatú kánonunk is változhat az idők során. Angol nyelvterületen ennek belátását megkönnyíti a címadásban használatos határozatlan névelő (A History of…), ez a kijózanító determináns. A mi verziónk is csak egy verzió a verziók között. BA
  28. De ettől még lehet felhasználóbarát, ha a “Történetek” igazi műfaja szerint is megvalósul a hálón. A felhasználó ugyanis a számára “értelmetlen” szövegen mint használhatatlan szövegen egyszerűen átugrik. Más szövegre tér át. Teheti, hiszen talál másikat mellette és helyette. Lehet, hogy a szöveg csak “magas” neki, lehet, hogy a szövegnek “magas” az olvasó értelme. De ha a szöveg, mint a harmadik kötetben valóban több tanulmányban is, valamilyen egészen különös zsongású elméleti-terminológiai “zaum” jellegét ölti, a felhasználót még ez sem akadályozhatja abban, hogy használja: például gyönyörködhet benne, használhatja tehát műalkotásként, de olvashatja szerelmi vallomásként vagy paródia gyanánt is. Fiatal emberek könnyen szerelembe esnek elméletekkel, márpedig akkor az extatikus azonosulásban odáig mennek, hogy elfelejtenek saját nyelvükön beszélni és gondolkodni. A teória szerelmese az értelmen túli artikulációnak – egyedül az Egyetlen és a kíséretét alkotó beavatott kevesek számára érthető – nyelvén szólal meg ilyenkor. Ám az ilyen nyelvet is szerethetjük – nem, mert értjük, de mert tiszteljük a szerelmet. SZÁ
  29. Az értekező nyelv problémája vetné fel a legélesebben azt a kérdést, kinek is, milyen feltételezett közönségnek beszélnek az egyes tanulmányok szerzői – csak a szakma legszűkebb köreinek, egy-egy értelmezői csoport csak a saját csoport tagjainak? Vagy esetleg úgy is, hogy egy másikcsoport is (ha megtanulta ezt az értekezői nyelvet – hiszen nyelveket meg lehet tanulni!) hasznosíthassa az olvasottakat? Vagy esetleg úgy is, hogy egy átlagosan művelt, esetleg bölcsész-képzésen átesett nem-szakmai polgár is részesüljön valamiből? Minden összefoglaló vállalkozás alapkérdése ez – s e kérdésre jó lett volna, ha egyértelműbb válasz vagy választás érkezett volna: a szakma legszűkebb körei úgyis olvassák egymás cikkeit, s valószínűleg nincs szükségük arra, hogy összefoglalásokba is beleszerveződjenek; az összefoglalások viszont nagyon nehezen tűrik a kiválasztottaknak szóló elit-beszéd arisztokratikusan elkülönülő meta-retorikáját (s sajnos, konkrétan is egyet kell értenem BE-vel: Lőrincz Csongor cikkeiből én sem értek egyetlen szót sem…). MI
  30. Ismétlem: a hálón ez a legcsekélyebb gondot sem jelenti. Egy klikk, ha mondom, segít a gondon! A könyvben persze ez lehetetlen: abbahagyhatom az olvasást, lecsaphatom a könyvet, átlapozhatok egy fejezetet, de nem ugorhatok át egy másik, majd még egy másik – ugyanazt a tárgyat feldolgozó – szövegbe. A könyvben elfoglalt helyről az írást nem lehet eltávolítani. Más írás nem jelenhet meg azon a helyen. A hálón azonban nincs foglalt hely, sőt, bizonyos értelemben a hely itt nem képernyő, hanem maga a felhasználó. SZÁ
  31. E sorok írója örvendezve emlékezik vissza Kulcsár-Szabó Zoltán 2005 tavaszi előadására a Balassa-kurzuson – itt találkozott először a Domonkos-vers értelmezésének rövid, s már akkor is elgondolkodtató vázával. CZA
  32. Milyen érdekes, hogy bár sok-sok idő eltelt a “strukturalizmus után”, a művek megközelítésének, kontextualizálásának számtalan módszertana nyert azóta (nálunk is) létjogosultságot: a szoros értelemben vett irodalmi tanulmányok közül mégis azok az egyedi műelemzések emelkednek ki, melyek az alapkoncepció művelődéstörténeti vonatkozásait nagyon sokszor nem tárgyalják (a BE által kiemelt műelemzések mellett még megemlíteném mint nagyon tanulságosat a Zalán futása, a Csongor és Tünde, a Pacsirta, s a Szabó Lőrinc-vers, a Semmiért egészen elemzéseit – jóllehet az egyes elemzések módszertanai között jóformán semmilyen hasonlóság vagy átfedés nem mutatható ki). MI
  33. Igen. És Veres félelmetesen, velőt rázóan pontosan kiemeli: “Szabó Miklós így összegzi Szabó Dezső történeti jelentőségét: »rasszista nyelven tudott elmondani társadalmi problémákat úgy, hogy azok nem oldódtak fel a rasszizmusban, megőrizték szociális probléma voltukat«, s ennek az eredendő kártékonysága mellett megvolt az a jó oldala is, hogy »rasszista nyelven elmondva [a
  34. Nem tudom. Nem hiszem. Meg hát miért ne állhatna össze sok különböző film kockáiból, montázsaiból valami? Mondjuk csak annyi: most minden másképp van, anélkül hogy meg tudnánk mondani – pontosan miként is? Én megengedőbb lennék; persze könnyű a dolgom, hiszen nem vagyok hivatásos irodalomtudós, s be kell valljam, az idő rövidsége miatt nem tudtam az összes tanulmányt végigolvasni. Az általam elolvasottak viszont meggyőztek valamiről, ami felbukkan Szegedy- Maszák Mihály előszavában, hangsúlyos gondolata Poszler György tanulmányának (“A többes szám irodalomelmélete”, ÉS, 2007.szept. 20.), és megint csak felbukkan BE jelen írásának elején, sőt mostani filmmetaforájában is: ez a három kötet nem – vagy nem elsősorban – “irodalomtörténetírás” akar lenni, hanem – mintha inkább – irodalomközpontú kultúrtörténet. Márpedig miért ne lehetne montázs- jellegű az ilyes vállalkozás? A kérdés persze: milyen montázs? CZA
  35. Határozott állásfoglalásával recenzensünk termékeny definícióvitát nyitott. Vitánk tárgya: mikor létezik a mű? Létezik-e például, ha kéziratban maradt? És ha a szerző kiadásra szánta? És ha nem akarta publikálni? És ha a cenzúra miatt maradt kéziratban? És ha a szerző hirtelen halála miatt nem tudjuk eldönteni, milyen sorsot szánt írója a kéziratnak? És ha levelezésről van szó, s ezeket a leveleket az utókor műveknek tekinti, de eredetileg valóban csak magánlevélnek szánta a feladó? És ha csak szabad ötletekről beszélünk? És ha…? BA
  36. Csak kimondta, Bojtár úr. Gratula. KJM
  37. Ez a definíció nemcsak a szövegekre, de a szerzőkre sem terjeszthető ki. Egyre inkább nem. Jaj a következő spenót szerzőinek. Tapintatlanul saját szakmámmal hozakodom elő. Mit gondoljunk arról, amikor Bokros Lajos életvitelszerűen Washington DC-ben élve, Horvátországba utazik, hogy a Világbank nevében tanácsot adjon a kormánynak, ahol mondjuk, (innentől fantáziálok) egy épp repatriált tisztviselő és egy életvitelszerűen Zágrábban élő, francia EU-kiküldött társaságában ír nemzetmentő gazdasági programot, értsd: hoz létre szakmai irodalmi alkotást? Talán még versidézetek is lesznek benne, hogy lenyűgözzék az akadékoskodó politikusokat. KJM
  38. Erre egy nagyon kedves és velem szemben irodalomtudós barátom megkérdezné: “nem, nem mindegy – de hát akkor Jannus Pannonius latin szerző? neolatin? és kik azok a neolatinok? a szerzőről beszélünk, a szövegéről vagy arról az általuk is formált kulturális konstrukcióról, mely őt és azt lehetővé teszik?” És a magyar irodalomra fókuszáló kultúrtörténetnek miért ne lenne része a nem magyar nyelvű, de magyar vonatkozású irodalom? Persze a problématörténeti megvilágítás (pl. a fordítás kapcsán) sosem árt, ám nyilvánvaló, hogy ennek terhe, felelőssége és súlya egy ennyire plurális könyv esetében nem igazán hárulhat valaminő tájoló-összefoglaló előkére vagy utóhangra, hanem csakis az egyes, így bizony még élesebb kontúrt nyerő tanulmányokra. CZA
  39. Erre meg azt kérdezné említett barátom: “eszerint a Háború és béke francia regény?” (Mire én: hát igen, bizonyos értelemben nagyon is az, miközben stb.) CZA
  40. Hányszor mondjam, hogy a legősibb globalizáció a magyar globalizáció? A vak is látja, hogy a mi irodalmunk befogadó irodalom, és az is volt mindig, nemre, nyelvre, nemzetiségre, színvonalra való tekintet nélkül. A kutatások még nem fejeződtek be, de a hírek szerint nem lehetetlen, hogy ez az egész globalizációs móka magyar találmány, mint a golyóstoll, és valószínűnek látszik, hogy nemcsak a legősibb, de a legjobb globalizáció is magyar. BA
  41. Ha művelődéstörténeti oldalról nézzük e gyűjteményt, alighanem ezt találhatjuk a legnagyobb hiánynak: a magyar irodalom magyar nyelvű irodalommá átalakulásának kérdése bizonnyal nagyobb figyelmet érdemelt volna (Tolcsvai Nagy Gábor kitűnő tanulmányai a nyelvújításról és a nyelvi norma megszilárdulásáról e hiányt nem tudják pótolni). E könyv olvasói nem fogják látni, mekkora súllyal szerepelt a latinitás a magyar régiségben – s így azt sem, miféle következményei voltak a modern szépirodalmiságra a latinitás továbbélésének, valamint azt sem, hogy a magyar nyelvűre leszűkített 19. századi irodalmiság hogyan szenvedte meg saját öncsonkítását és teljes átalakulását (vagy pl. azt sem, hogy Magyarországon mennyire elterjedt és “természetes” volt a német nyelvű irodalom termelése és befogadása is stb.). MI
  42. Azt hiszem, sürgősen szólnom kell Nádasdynak. Esetleg Nádasdynek. Meg vagyok zavarodva. Jókai ma már nehezen követhető, egyebek mellett németes mondatfűzése okán. Ezt értem. Elkopott az irodalmi nyelvezet – állítja a szerző – ezek után. De milyen volt, amikor még nem volt elkopva? Bizonyára cizellált, ragyogó, új, még ha kissé németesen is. Ajvé, mielőtt Nádasdyhoz rohannék, egy panasz erejéig be kell ugranom a Magyarok Világszövetségéhez is. KJM
  43. Lehet. De ölég kacifántosan hangzana: A magyar irodalmak történetei. CZA
  44. Sőt: alighanem épp az ily alrendszerek elkülönítése és párhuzamos kezelése teremthetné meg a történetek párhuzamát – a különböző irodalmi jelenségcsoportok időbeli hosszmetszetben való áttekintése különböző történetek elbeszélését teszik / tennék lehetővé; akár úgy is, hogy egymással alig is érintkeznének, még ha egyébként időben ugyanakkor léteztek volna is (akár úgy is, hogy a különböző történetek korszak-meghatározásai és korszakhatárai egyáltalán nem esnének egybe). MI
  45. Nem hiszem. Nem forognak úgy közszájon, mint akkor, de feledésbe nem merültek. CZA
  46. Nekem a lírával is akadtak gondjaim. Pl. Szilágyi Domokos neve a három kötetben egyetlenegyszer bukkan föl, zárójelben, mellékesen. CZA
  47. Ha egy bajra nincs orvosság, akkor lehet, hogy nincs is baj. Tekintsük természetesnek. Még derűlátóbban: milyen jó az irodalomtörténészeknek, hogy ilyen rossz nekik. Bukás? Ugyan kérem! Szeretnék már akár csak egy “spenótocskát” olvasni a magyar társadalomtudományok történetéről. Hogy végre arról vitatkozhassam (egyébiránt tökéletesen hiábavalóan), vajon magyar volt-e Karl Mannheim Károly, vagy arról (talán kevésbé hiábavalóan), hogy hány narratívája lehetséges a szocializmus politikai gazdaságtanának. KJM
Kategória: Archívum  |  Rovat: MARGINÁLIÁK  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.