1. A pöttöm vérszopó

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy hajadon. Szemrevaló, karcsú, nagy szemű, hosszú lábú, akár egy modell – nyakigláb, szó szerint. Egyvalami rontotta a képet: a hosszú orr. Igaz, a mamája, a nagymamája és a nővérei is mind hosszú orrúak voltak (még jó, hogy nem bajszosak!), szóval a családban ez nem számított szépséghibának. Elvégre mind találtak maguknak párt!
Te is rátalálsz majd a hercegedre – mondogatták.
Nem így történt.
Kegyetlen sors várt a mi kis angyalunkra.
Mert hisz angyal volt: voltak szárnyai is, együtt röpködött a barátnőivel estéken, éjszakákon át, és énekelt hozzá. Egy angyal, hát nem? A hangja cérnavékony, de aki meghallotta, egész éjjel nem jött álom a szemére, hiába húzta a fejére a takarót. Az ember pihenne, itt meg énekelnek!
Itt kell közbevetnünk, hogy a mi kis énekesnőnknek volt még egy különös tulajdonsága: nagyon szeretett vért inni.
Tegyük hozzá, előfordul az ilyesmi. Ne ítéljünk túl szigorúan.
Hősnőnk ráadásul egészen észrevétlenül művelte ezt: odalopódzott valakihez, és szép csendben szívta-szívta a vérét…
Pont ez okozta a vesztét! Épp leszállt, épp csak bedöfte hosszú orrát a megfelelő helyre, s már szívta is a vért. Tengernyi volt belőle a bőr alatt, jutott volna mindenkinek bőven, panaszra semmi ok. Mégis lecsaptak rá. És szétkenték. Itt a vége, fuss el véle – a mi szúnyogunknak kampec.
2. A láthatatlan gyermek

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyermek. Teljesen láthatatlan volt, mintha földalatti titkos társaság tagja lett volna, vagy törpe. Pedig nem a föld alatt élt, hanem itt, köztünk, mégse vette észre senki, de senki.
Pedig létezett! És igyekezett is ezt mindenkinek a tudtára adni.
Mindenkit látott, de őt senki. Mindenhova bejutott – ha a színházba, hát színházba (néha még a színpadra is), bármelyik étterembe, ahová csak kedve tartotta, mások hálószobájába, fürdőszobájába, még a vécébe is, bárhol ott teremhetett, mégse ismerte fel senki. Repülőgépeken például, az ausztrál járaton éppúgy, mint amelyik csak ide, Kuskába indult. Bármilyen zárt objektumba be tudott férkőzni – atomerőműbe, rakétakilövőbe vagy akár svájci bankok földalatti széfjeibe, az aranyrudak közé. Beszökött takarók alá, konyhákba, egyenest a vajas kenyerekre!
Mindenhol szerényen, észrevétlenül jelent meg, és egy szempillantás alatt levett a lábáról mindenkit láthatatlan viselkedésével. Az embereket rögtön forró könnyekre fakasztotta, fejükhöz kapkodtak, szemüket forgatták, nyögtek, krákogtak. Aztán elvágódtak, mint egy zsák, és fektükben
is egyre csak reszkettek, és hánykolódtak, és bújtak a takarók alá!
Ahol csak megjelent, kibírhatatlan és tűrhetetlen lett rögtön az élet, az emberek valósággal eszüket vesztették.
Egyvalami parancsolt megálljt diadalittas hősünknek: ha tabletták és injekciós tűk tűntek fel
a láthatáron. Csak olyan volt ő is, mint minden gyerek, utálta a szirupokat-kapszulákat.
Így tették el láb alól, eltűnt egy kiadós dózis gyógyszertől. És még ezt sem vette észre senki. Na persze, egy mikrobát holtában se lehet látni.

3. A falánk hableány

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy csöpp teremtés. Apró, mint a Kis Hableány, és született gyilkos. Fekete álarcban, fekete szarvacskás sisakban repkedett, köpenyét kitárva, mint Batman.
A hullákat fölfalta ott, a tetthelyen, méghozzá csillapíthatatlan étvággyal: sosem lakott jól egészen!
Röptében, a magasból szemelte ki áldozatait, lecsapott és végzett velük.
Felettébb csinos volt, bár mindig egyenruhában kellett járnia, mint a rendőröknek. Köpenye színe változott – néha fekete, néha meg piros vagy sárga, tarkán pöttyözve: fekete pötty a vörös köpenyen, vagy sárga a feketén. És fordítva.
Guszta kis uniformis, ugye?
Repkedjen csak, ha ebben telik kedve – gondolhatnánk, de nem! Pazar toalettjében a levegőt hasítva, csak egyetlen cél vitte: hogy újabb áldozatokat leljen. Talált is mindig! S akit megölt, rögtön felzabálta.
Mindenki szerette: tenyerükre vették, felemelt ujjukra ültették, hogy felszállhasson. Õ meg kezével-lábával megkapaszkodva, kitárta szárnyait, szarvacskás sisakját a célhoz igazítva, kilőtt, akár egy torpedó. De nem repült magasra, földközelben maradt, hogy jobban lássa, kit taglózzon le.
A paradicsomok, a bokrok, a fák és a virágok egyenesen imádták, és szíves-örömest odanyújtották ágaikat, hogy gyilkolászhasson.
A pöttyös hableánytól egyetlen faj rettegett, egy láthatatlan, növények levén élősködő vámpír- féleség. Õket öldöste az apró teremtés.
Nem tudni, miért ragadt rá a különös név. Vagy inkább gúnynév: „Böde”. Légies, üde, erre azt mondják rá: Böde…
El is nevezték újra, Katicabogár lett a neve. Azóta is így becézgetik.

5. A pipás bakfis

Egyszer volt, hol nem volt, élt valahol egy leány, aki egyfolytában pipált.
Van ilyen!
Képtelen volt abbahagyni, egyre csak fújta a füstöt, még éjszaka is. Megtanult füstkarikákat eregetni, néha mérges fellegekbe sűrűsödött körülötte a lég.
Környezetének annyi, gondolhatják!
A bakfis meg csak füstöl, csak füstöl, senkire sincs tekintettel, csak áll, mint egy szalmabábu, mintha arra várna, hogy nyakon csapják.
A mamája sose szól rá – ez mindent megmagyaráz –, túlzottan leköti a munkája, valami globális nagy projekt: hol cunamit indít meg földrengéseket, hol égszakadást-földindulást. Nyomában folyók áradnak kilométerekre, megállíthatatlan erdőtüzek kerekednek vagy jég borít el mindent.
Vész-aktivista volt a kedves mama, valami főfejes, folyton a katasztrófákkal volt elfoglalva,
a bakfisra nem jutott ideje.
Apuka meg egyáltalán nem volt (előfordul az ilyesmi), vagy teljesen nyoma veszett, vagy csak mostanában nem mutatkozott. A bakfissal cseppet se törődött, se karácsonyi ajándék, se ünnepi képeslap.
Így a szegény, félig elhagyatott fruska csak füstölt, meg füstölt, mintha ezzel akart volna apjának jelezni – bárki légyen is az –, folyton elfoglalt mamáját figyelmeztetni.
El is érte, amit akart: tűzvész ütött ki. Minden porig égett körülötte, a szomszédai menekültek, amerre láttak, még a madarak és szúnyogok sem bírták, elinaltak a helyszínről.
És mi lett a vége? Az anyuka még csak le sem szidta a csínytevőt, pedig ő maga is csupa szutyok
és korom lett, csak megvonta a vállát, aztán rohant tovább, egy halaszthatatlan földrengéshez!
Az apuka szokás szerint, csak hallgatott, mintha a világon sem lenne. A szegény csitri lány meg, mit tehetett volna, végül elcsöndesedett.
A neve különben Etna volt.

6. A fehér erőd

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy – se nem leány se nem fiú – majd meglátjuk, ki vagy mi.
Élőlény volt, de nem mozgott, nem is az volt a dolga. Nem mocorgott, nem bőgött és nem röfögött, nem pancsolt és nem miákolt, nem gajdolt és nem nyavalygott, nem pisilt és nem kakilt, egyszóval csak hallgatott, mint egy darab kő.
Olyan volt, mint a napfelkelte, szépnek mondható.
Csakhogy ezt a napfelkeltét senki se láthatta: fehér erődfal takarta el, senki nem juthatott át rajta – oda, ahol a nap örökké felkelőben volt, miközben sohase ment le.
Egyszóval, ott volt a felkelő nap, nap mint nap az áttetsző reggeli égen, és egyszer csak kedve támadt, hogy farkincát növesszen. Igazi farkinca lett, de nem csóválta, nem lóbálta, hanem szépen rendesen felkelt, együtt a nappal ott, ahol senki nem láthatta: a fehér erődfal mögött.
És akkor egyszer csak, hirtelen-váratlan, foltok jelentek meg a napon! Foltok és csíkok. Meg spirálok és cikcakkok.
És mindez ott, ahol senki nem láthatta, senki siethetett segítségül! Katasztrófa fenyegetett.
Lassan, de megállíthatatlanul nőttek a sötét árnyak, ellepték a nap felszínét, mint a mocsár.
Mit szaporítsuk a szót: kisvártatva gyanús, sötét, nedves gomolyaggá vált a narancsszínű nap, púpok, csúcsok türemkedtek ki rajta. Rémes, mi tesz velünk az élet!
Létezhet egyáltalán ilyen égitest?
Be is következett egyhamar a katasztrófa. Az egyre fogyó ködös égbolton aranyló nap helyén egy szörnyeteg támadt, résnyire nyitotta dülledő, fátyolos szemét és görbe, hegyes orrával ütögetni kezdte a falat, a fehér égboltozatot. Szkrr! Krrrzzs! Kvaksz! Zsumm! Zsumm!
Az égbolt nem tudott ellenállni, megrepedt. A törékeny fehér fal csak látszólag volt erős. És a repedésből előbukkant egy csontos orr hegye.
Meglepetés, öröm: „Jó reggelt!”
Maszatos fióka bújt a fehér tojásból elő. Lehetett volna sas, krokodil, teknőc vagy pillangó, még királykobra is! De nem: csirke lett belőle. És a mesének itt a vége.

8. A takonypóc

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Jóképű, jófejű, de volt egy komoly hibája: ha valaki odament hozzá, és ő mondani akart valamit – csak annyit, hogy szia, vagy hogy szép idő van – sosem sikerült neki, mert rögtön csurogni kezdett az orra.
Ilyenkor majdnem elsírta magát, tudniillik amint egyedül maradt, rögtön elállt az orrfolyás. Különösen elkeseredett, amikor arról a lányról volt szó, aki tetszett neki.
Ilyenkor egy szót se tudott kinyögni! Hát mi ez, ha nem a természet gonosz játéka?
Beszédeket készített elő magában, már-már versbe szedte – elvégre okos volt, helyén volt az esze,
a szíve, és sok mindent tudott a technikáról, lett volna hát miről beszélnie, de helyette jött az orrából a takony. Micsoda szégyen! Hát inkább hallgatott.
De egyszer aztán csoda történt: odalépett hozzá a lány, aki tetszett neki, megérintette a vállát, tessék, megint mindjárt kezdődik – gondolta, de nem így történt.
Néhány másodpercig csend volt, aztán a kisfiú suttogva megszólalt. Izgalmában annyira halkan beszélt, hogy inkább csak sziszegés hallatszott.
Aztán hirtelen dalra fakadt, mint egy énekes, vagy mint egy szaxofon, egyszerre két hangon süvöltött, mint a kandúrok a tavaszi éjszakákon, aztán hirtelen gurgulázó hangok törtek fel a torkából, majd egészen elcsuklott a hangja (micsoda szörnyűség!). A lány hátán végigfutott a hideg ettől a hangtól, mérgesen hátat fordított, és felkiáltott: „A-a-a-nyu-ú-ú! Nincs v-í-í-z! Hívj ki valakit! Még ilyet! Nem jön a csapból!”
És a vízcsap csak most tudta meg a saját nevét.

9. Leány a rács mögött

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy leány, akit utóbb letartóztattak, és rács mögé csuktak.
Hogy miért csukták le, szép sorjában végigkövetjük!
A leánynak, először is, szakálla volt.
Na de ezért csak nem tartóztatnak le senkit. Megesik az ilyesmi a természetben, szakállas leányokat senki nem ítél el. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy maga a leány sem izgatta magát a szakáll miatt, nem is borotválkozott.
Másodszor viszont – valóságos tolvajfejedelem volt! Ez már inkább lehetett volna ok a letartóztatásra. Csakhogy olyan agyafúrt, fürge, szemfüles és vakmerő volt, hogy senki nem tudta elkapni, hiába üldözte néhanapján egész tömeg. És nem csoda, hogy annyian üldözték, mert a leány a maga hihetetlen sebességével bármit el tudott emelni, amire csak kedve szottyant. Például szemüveget, egyenesen az áldozat orráról, pedig semmi hasznát nem vehette, hisz nem tudott olvasni! (Az iskolába nyilván fel se vették volna egy szakállas leányt! Megkövetelték volna például, hogy naponta borotválkozzon meg.)
De megesett, hogy a telefont kapta ki az arrajáró kezéből (a számokat se ismerte, senkit nem tudott volna felhívni.)
Táskákat is rabolt, máskor meg kalapot (igaz, kalapot se hordott, mert nem állt jól neki, meg a szakálla mellé bajsza is volt, ráadásul folyton vakarózott, hol a hónalját, hol a karját, hol meg hátát – s egy kalapos vakaródzó, az már igazán nevetséges lett volna.)
Lényeg az, hogy senki nem tudta elkapni a szemfüles szakállas lánykát.
Pedig – s ez aztán igazán különös – a leánynak lába sem volt! Nem mintha nyomorék lett volna, sőt!
Hanem négy karja nőtt, hogy még ügyesebben tudjon lopni. Négy karral igazán minden elért maga körül.
Az összes rokona, mamája, papája, nagymamája, húgai és öccsei, nagynénje és nagybátyja, mind-mind kiváló tolvajok voltak. Címeres tolvajcsalád volt.
Felmásztak például egy autó tetejére, onnan meg egy erkélyre, elemeltek egy virágcserepet, megnézegették minden oldalról, megszaglászták, megnyalogatták, megköpdösték, aztán meg jól lehajították onnan fentről, egyenest valakinek a fejére! Hát ilyen családból származott ez a leányka.
Ráadásul mindegyikőjüknek farka nőtt a sok gaztettől! Így lett a leánykának farka is a szakáll, a bajusz meg a négy kéz mellé. Ez aztán a csapás!
Még jó, hogy a mi országunkban ezek a leánykák az összes rokonukkal együtt már rég a rács mögött ülnek, ott a helye minden tolvajnak.
Állatkertben, „Majomház” felirat alatt – ott az összes szakállas kölyök.

13. A torkos leány

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy torkos leány, akinek arca sem volt, csak egy nagy, szélesre tátott szája. Állandóan azon mesterkedett, hol találhat valami ennivalót, csak falt és falt, meg nem állva egy szusszanásra sem, ezért nem volt semmije, csak az óriásira tátott szája.
Meg a szája sarkainál két kicsi füle, ennyi.
Igaz, egy hatalmas (már a termetéhez képest hatalmas) szájpecek eltakarta a szégyenét, a szélesre tátott száját. A szájpecek viszont menten kiesett, amint ételszag csapta meg nem létező orrát, s álca nélkül tátogott a szélesre tárt száj.
Így éldegélt, folyton tátott szájjal, folyton falásra készen.
Ételben sosem szenvedett hiányt, mindig teletömték a sokféle jóval. Felfalt mindent. Ha papírt vagy rongyot dugtak volna a szájába, azt is mohón elemésztette volna.
De többnyire, hál’ istennek, ehető dolgokat kapott. Hol krumplit, hol húst vagy épp tésztát
– szarvacskás meg csigatésztát, sőt cérnametéltet – néha meg egy egész fagyasztott csirkét, mindenre egyforma étvággyal vetette rá magát. Sorsa mégis szomorú volt. Úgy bántak vele, mint ahogy a kutyával bánik az idomár, amikor odavet elé egy madzagra kötött kolbászdarabot, aztán rögtön el is húzza előle.
Így járt ez a leány. Mert amint elnyelte a sok jó falatot, vissza is kellett szolgáltatnia. És onnantól megint csak állt ott, szélesre tárva a száját. Ott állt csendben, hallgatva, ahogy a többiek csámcsognak, a szegény, éhen maradt fazék.

15. A hírneves dáma

Bizony benne van már a korban ez a dáma. Így hát csak fekszik egyfolytában, fel se kel. Púpos is egy kicsit. Amúgy is ritkán mozdult meg. Ha mégis, öröm helyett lett nagy riadalom: mindenki menekült, ki merre látott, még a kormány is!
De most, hogy már nem fiatal – minek rendezzen jeleneteket? Vendégeket is úgy fogad, hogy rájuk se néz, jöjjön, aki akar.
Mégiscsak híres-nevezetes dáma ő, akár a nemzet színésznői.
Gyakran látogatják, de úgy, ahogy idősebb rokonhoz illik menni a külön kórterembe. Mert elég híres is. Tévében mutatják jelesebb napokon. Újságok is lehozzák a fotóit. Külföldről idezarándokolnak hozzá. Az övéi persze, azok se feledkeznek meg róla.
A látogatókat fekve fogadja. Okos leány (hogy miért leány? Zárójelben jegyezzük meg, hogy az idős dámáknak szokása azt mondogatni: „Hát nem egy okos leány vagyok?”). Az okos leány azért okos, hogy ne koptassa az arcát. Kőábrázatot ölt, s máris mindenki retteg.
De mert mégsem privát hely, nem ő fekszik itt egyedül. Tele a környék jöttment népséggel. Ott hevernek, beburkolózva. Vannak gonosztevők, sorozatgyilkosok, feslett némberek, csavargók, üldözési mániás bolondok. Beszámítható egy szál sincs!
Van bőven gengszter, meg deviáns elem. Hogy kerültek ide? Egyszerűen: idehozza és kirakja őket
a szirénás kocsi. Nem is kérdik, mit szól a mi hírneves dámánk.
Szóval, megfordul itt mindenféle ember.
Van saját elfekvőjük: a nagykutyák oda dugtak el valakit, aki vagy a saját bandájukból való, vagy különösen veszélyes bűnöző, mert állandóan fegyveres őr áll mellette, vagy bent, vagy kint. Félnek, hogy ellopják? Vagy hogy meglóg?
Hisz nem is lélegzik, keze-lába meg se moccan, már a dáma is azt gondolja magában néha: mit aszalnak téged itt még mindig? El kéne már temetni, vége! Nem, nyilván még mindig reménykednek… Elfekvőbe vele, jó vicc.
Róla viszont szépen gondoskodnak, kidekorálták, miegyéb, még ébresztőórát is hoztak, csenget állandóan.
A dámát azonban ez sem zavarja, csak fekszik, egyelőre nem akar felkelni.
Már annyi mindent látott az életben, hogy nem is érdemes izgatnia magát, majd kipucolják ezt a disznóólat is. De ő itt marad akkor is. Itt marad ő – a Vörös tér.

17. Micsoda nő!

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy leány, akinek semmije sem volt, szegény volt, mint a templom egere. De kisujját se mozdította, hogy jobbra fordítsa a sorsát. Mindent elhanyagolt. Lusta volt, kedvetlen, depressziós. Valóságos disznóólban élt!
Mások sürögnek-forognak, dolgoznak és próbálnak valahogyan előbbre jutni. Mosakodnak, mosnak, takarítanak, spórolnak és új holmikról álmodoznak. Õ viszont a külvilágtól várta a változást. Majd jön a Richard Geere a csillogó meseautóján! Mint abban a filmben, a Micsoda nőben. De milliomos csak nem jutott neki.
Azt meg kell hagyni, hogy az egyszerű emberek néha adtak neki egyet s mást. Elfogadta, amit odavetettek. Mégiscsak érző szívű nép a mienk. Mondjuk az is igaz, hogy többnyire csak ringyet- rongyot, limlomokat hoztak, olyasmit, amire már semmi szín alatt nem lesz szükségük, még akkor se, ha új életet kezdenek, vagy bunkerbe vonulnak. Elhalt rokonoktól is maradt rá egy s más – kihasadt matracok, terepszínűre koszlott párnák, lepattogzott zománcú lábasok, lyukas nemezcsizmák, gallérjavesztett kabátok, elnyűtt matrózköpenyek.
A leányka egy rossz szó nélkül elfogadott mindent. Szelíd volt, meg gyámoltalan. Vagy csak édes mindegy volt neki, mert, ahogy már mondtam, egyre csak a kabrió-limuzinos megmentőt várta, mint a Julia Roberts. De Geere egyre csak váratott magára. Talán Hawaii-on nyaralhatott, vagy tudom is én, az is lehet, hogy éppen betegszabadságon volt.
És, tegyük hozzá, jól is tette, hogy nem jött: ha Geere látta volna, hogy Roberts micsoda egy szutykos teremtés a valóságban, bizony sosem vitte volna magával.
De mi most mesét mondunk éppen, és ebben a mesében mégiscsak eljött Richard a lányért, aki addigra leírhatatlan mocsokban élt, bűzlött, benőtte a kosz.
És felbőgött a motor, Richard felkapta Juliát és beemelte a kocsiba.
És a szemétdomb ünnepélyesen elrobogott a kukásautón.

18. A különös szerzet

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy különös szerzet. Elviselhetetlenül hosszú, bár ha tényleg lemérte volna valaki, igencsak meglepődött volna, mekkora becsapás.
Ráadásul, vaskos is volt.
Hosszú és vaskos? Az egyik kizárja a másikat, nem?
Vaskosnak vaskos, de megintcsak ámulnánk, ha mérőszalaggal nyúlnánk hozzá. Aki centiméter- ben akarná kifejezni a vastagságát, könnyen cáfolhatná a fenti állítást. (Hát még, ha kilométerben mérné!) És mégis, bizony vaskos volt, de még milyen vaskos!
Némelyek szerint egyenesen végtelen volt. Nem annyira, mint mondjuk az út Kalinyingrádból Magadanba, de azért mégis.
Ha valaki igazán meg akarta ismerni ezt a szerzetet, egy egész éjszaka sem volt elég hozzá.
Főleg, hogy egyszerre volt fiús és lányos is.
Ezt meg hogy értsük?
Orvosilag? Dehogy. Valami különös diagnózis? Semmi nem illik rá. Hagyjuk az orvosokat. Hermafroditizmus? Célozgatni se érdemes.
Kétneműek? Sziámi ikrek? Megint nem talált.
Nem nőttek ők össze, külön életet éltek, mégis egy egészt alkottak.
Mindemellett a fiúé izgalmasabb volt, a leányé laposabb volt, és unalmasabb.
Egyszer az élete során mindenkinek találkoznia kell ezekkel a fura szerzetekkel.
Nem egyszerre persze. És nem elintézve egy kézfogással, hogy „örvendek a találkozásnak”. Hanem nagy szenvedések árán. Néha fontos vizsgák előtti éjszakákat feláldozva.
De ezt az ismeretséget egy diák sem úszhatja meg, muszáj tudni milyen vaskos és hosszú ez a Háború és béke nevű szerzet.

19. Az egyéjszakás fiú

Igazi egyéjszakás a fiú. Ennyi kell rá, nem több.
Nem túl okos, de ezt nem is várja el tőle senki. Csábítani – azt tud. Nem erőszakos, nem különleges, nem is lóg ki a sorból, olyan, mint a hadrendbe állított katona. Elvegyül a tömegben, azaz a sorban, várva, hogy rátévedjen a tekintet (amely keresi, sőt mohón kívánja, de tudja, hogy meg kell fizetni az árat).
És meg is van, itt az egyéjszakás fiú. Már hazafelé lezajlik az ismerkedés első szakasza, a kezek tudják
a dolgukat, megvolt az első érintés is, megvan a kontaktus.
Otthon aztán megtörténik minden. Kislámpa gyengéd félhomálya, vetett ágy – megvan a hangulat. Papucs le, irány a nyoszolya.
Folytatódik az ismerkedés. Ki vagy? Egy név. Micsoda? Ó, értem.
A mienk teljesen, mint egy játékszer. Mint valami oktalan, akarat nélküli lény.
Illetve mégse. Még rejteget valamit, nem nyílik meg egészen. Csak annyira, hogy titka ne sérüljön.
Mi viszont épp arra vágyunk, aki ellenáll.
Az izgat, igen, a másik sorsának rejtélye. Ki lehet, ki az, aki itt áll előttünk? De ő csak hallgat, magunknak kell a titkok végére járni.
Noszogatjuk. Motyog valamit, húzza az időt, kerüli a pontos választ: ügyes fickó!
Rejtőzködik, ködösít.
Látnivaló, hogy ostoba, naiv és faragatlan, félművelt, beszéde primitív. A humora is gyenge.
A hallgatása, az a fegyvere. Azzal szédít meg. Egy éjszakára a mienk, s mi izgatottan vetjük bele magunkat a kalandba.
Máris elnyel, belefeledkezünk, megszűnik a külvilág.
Egyszer csak, a végkifejlethez közeledve, megadja magát és leleplezi a nagy titkot – mi meg azt gondoljuk: ennyi az egész? Minek pazaroltam az időt egy ilyenre?
Hogy történhetett ez? Egy fél éjszakát elpocsékoltam egy ilyen senkire-semmire?
Reggelre már egyenesen undorral nézünk rá. Ott hever az ágyban, mi meg felkelünk és magunkat szidjuk, miért adtuk be a derekunkat. A rosszullét kerülget, megpróbáljuk minél gyorsabban kitudni a házból. Meg is szabadulunk tőle.
De mit is érünk vele? Alig telik el egy kis idő, már újra az előttünk álló sort pásztázzuk a pénztárcánk felé nyúlva. Köd ereszkedik ránk, hogy csak ki akarunk kapcsolódni, kicsit elfeledkezni mindenről, Õ pedig, az új Egyéjszakás Fiú, ott áll a sorban, a többi ugyanolyan idióta között és másra sem vár, csak hogy őt szúrjuk ki a tekintetünkkel, kinyújtsuk felé a kezünket és, végül is, hogy kifizessük az árát! És mögöttük ott rejtőznek a futtatóik is, a bevételre várva, akik mintha mindenkit dróton rángatnának. Könyvelőik is vannak. Mellettük meg ott kuncognak és dörzsölgetik a kezüket a kalmárlelkű anyák. Õk szülik ezeket a fiúkat, csapatostul. Az ő művük az Egyéjszakás Fiú, az ócska ponyva, az ostoba krimi.

22. Évszázados találmány

No, nézzük csak, itt van még egy leány. Évszázados találmány.
Nélküle az ember nem több, mint állat. Csak vegetál, azt se tudja, mit csináljon, aztán vagy görény lesz belőle, vagy majom. Vagy gyík, vagy mosómedve. Esetleg valami egész más nemzetiségű, más vallású ember, mondjuk afrikai pigmeus. Vagy vad tűzföldi bennszülött. Netán második gyerekkor köszönt rá (vagy a teljes szenilitás).
Hát ilyen ő, ez a kisleány (más források szerint nagylány).
Nem boldogulunk nélküle! Szerzetesek őrzik féltve, öregasszonyok világvégi falvakban, katonák: mintha az életük múlik rajta. Börtönlakóknak kincset ér, imába foglalják.
Lehet hadizsákmány múzeumok éke, kiállítások, kirakatok dísze. Kéznél van betegeknél, sőt, egy zenekari turnén se nélkülözhető, pedig nem ismeri a kottát. Nem is kell neki kotta, ismeri a dörgést a nélkül is. Különben is, bárki sztár lehet manapság, ha analfabéta is.
De nem is a kottaolvasás a lényeg, más az ő dolga: áskál, vájkál, kever, kavar, keresgél és válogat, vagdos és nyiszál, bányászik és kutat, elkap, elmar, kimer, kiemel, kihúz, kiránt, vonszol és hurcol, megőriz és megtart, megvéd, betöm, tuszkol, gyömöszöl, bekebelez, beönt és feldönt, kitölt és betölt. Néha meg a homlokodon koppan. Ilyen ő, a kanál.

24. A veszélyes szűz

Nincs mit kertelni: ez a leány egyike a legveszélyesebbeknek. Ránézésre szűzies, mint egy menyasszony. Tisztára belehabarodik az ember.
Komoly kapcsolatra való: nem elkapni lépcsőházi ablakpárkányon, sufniban ládák között, bokrok alatt a parkban, főképp nem kerítés tövében!
Fondorlatos és előrelátó anyák mégis arra intik fiaikat, hogy az ilyenre rá se nézzenek. Semmi jóra nem vezet!
Aztán mégis eljön a pillanat, amikor az anya beletörődik, hogy épp ez a menyecske kerül a házába. Nézegeti, gusztálja, a végén maga esik csapdába, s titokban még büszke is a választására.
Eljön a nagy nap, ahogy rendes házban szokás: a menyecske húzódozik, kéreti magát, rejtőzködik, de amint kezdetét veszi az ünnep, máris ott terem, s máris ő a társaság dísze, lelke!
Mindenki őt nézi, gyönyörködik benne. A gazdaasszony se rest. Mintha kérkedne is: idenézzetek, emberek, mi a rend a házamban!
A menyecske nem ígér senkinek semmit, se mennyei boldogságot, csak úgy ragyog, csendesen.
De aztán telik-múlik az idő, és egyszer csak, bumm! A menyecske körül áll a bál, ordibálás veszekedés, szitkozódás, kés villan, edény törik, dől-borul minden, a menyecske mocsokban…
Hova tűnt a tisztasága? Huss, oda!
Zsíros ujjak lenyomata rajta, zavaros látványától öklendezik a vendégsereg!
És a gazdaasszony reggel zavartan és gondterhelten mondja az eszét vesztett rokonságnak: csak ne nagyon kacsintgassatok rá!
Mégis így tesznek.
A család férfitagjai is, de a fiatal leányzók is, ami maga a szégyen, isten ellen való vétek.
Ám a fiatal leányzók, kiknek a hasa közszemlére van kitéve, a feneke meg, mint tészta türemkedik ki a vájdlingból, már semmire rá se hederítenek, senki szavára nem figyelnek, élvetegen nyújták ajkukat a menyecske felé, mindenki szeme láttára!
De senki sincs meglepve: úgy ünnep az ünnep, ha ő, a mi szűz menyecskénk kerül az asztalfőre. Úgy ünnep az ünnep, ha ott van középen: a pálinkáspohár.

FORDÍTOTTA KISBALI ANNA

Ljudmila Petrusevszkaja huszonnégy találós meséjéből tizennégyet közlünk