Új Közép-Európa?

Kelet-Közép-Európa országaiban, vagyis ott, amit 2003 tavaszán Rumsfeld “új Európának” nevezett, 2005 õsze óta érdes, nacionalista fordulatok zajlanak. Nem kommunista és/ vagy harmadik utas restaurációk, hanem nacionalista és/vagy szociális-populista váltások. Az iraki háború idején, az elsõ Bush-kormányzat Amerika-barát köztes politikai láncolatot igyekezett létrehozni az iraki háborút ellenzõ francia, német és orosz nagyhatalmakkal szemben. Ebben a Nagy-Britanniától Portugálián, Spanyolországon és Itálián át húzódó láncban fontos szemekké váltak a kelet-közép-európai országok Magyarországtól Romániáig, Csehországtól Lengyelországig és a balti államokig.

Az “új Európa” országai gazdasági lendületben voltak, s méltán bizakodhattak abban, hogy közeli EU-tagságuk, valamint az Egyesült Államok aktív támogatása növeli politikai és gazdasági súlyukat. A NATO-tagok a NATO-n keresztül, amerikai támogatással jutottak az Európai Unió kapujához, így a többieket is megnyerte a NATO- tagság és az Unióba való bejutás ígérete. A 2000-es nizzai francia–német megállapodás az EU pénzügyi szerkezetének fennmaradásáról, majd a 2002. decemberi koppenhágai felvételi tárgyalások a kelet-közép-európai országokat nem gyõzték meg az európai mag-országok, a francia–német nagyhatalmi szövetség nagyvonalúságáról. A brit Blair és a spanyol Aznar, a kelet-közép-európai országok élére állt az európai kontinentális – francia és német – nagyhatalmakkal szemben, így növelve a pozitív atlantista érzelmeket.

A nemzetek többségét erõs német- és oroszellenes indulatok, õszinte Amerika-barátság jellemezte. Történelmi sérelmeiket a régió hagyományos nagyhatalmaitól szenvedték el. Ezért szívesen léptek arra az útra, amelyet az Egyesült Államok jelölt ki, és amely a nemzeti szuverenizmust, a biztonsági lojalitást, az adócsökkentõ, államot leépítõ piaci gyorsítást, a konzervatív életforma- elveket állította szembe az akadozó európai integracionizmussal, a bizonytalan jóléti állammal, a megengedõ liberális életforma-normákkal, és a másik oldalon az épülõ, kockázatot jelentõ, nemzeti birodalmat alakító putyini Oroszországgal. Erõt és emelkedést láttak az egyik, gyengeséget és hanyatlást a másik oldalon. Kisebbségük, így a magyarok, csehek Churchill realizmusát vallották, aki így válaszolt De Gaulle 1944. novemberi javaslatára, hogy együtt szálljanak szembe az Egyesült Államokkal: “Jobb követni az erõsebbet, mint szembeszállni vele.”

De az amerikai–brit típusú “új Európa” építésének hiányoztak a gazdasági és az intézményi feltételei. Akárcsak az 1920-as és 1930-as években a francia nagyhatalom által támogatott – lengyel, csehszlovák, jugoszláv és a román részvétellel létrehozott – Kisantant próbálkozásainak, amelynek Németország és a Szovjetunió elválasztása és megfékezése lett volna a feladata, az angolszász Kelet-Közép-Európának sem voltak alapjai. A térség országai kereskedelmi és befektetési szempontból az európai nagyhatalmakhoz, az Európai Unióhoz, mindenekelõtt Németországhoz, energetikailag pedig Oroszországhoz vannak kötve. Az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának nincsenek intézményeket meghatározó, a függésekkel szemben önállóságot nyújtó érdekeltségei a régióban. Kelet-Közép-Európa államainak semmilyen nemzeti érdeke nem fûzõdik a terrorizmus elleni háborúhoz és az iraki intervencióhoz, mert nem célpontjai a nemzetközi terrornak, és nincsenek érdekeik a Közel-Keleten. A kormányok, a népeik elõtt igen népszerûtlen iraki háborúban való részvételért csak kevés amerikai ellenszolgáltatáshoz jutottak. Kiváltották az európai nagyhatalmak, a “régi Európa” ellenszenvét, de nem kerültek elõnyös, önálló stratégiai szerepbe. A NATO sohasem töltött be gazdasági integráló szerepet, és az iraki háború megmutatta, hogy az Egyesült Államok nem akarja, nem tudja a NATO-t politikai integrációra sem használni.

Az országok egy része továbbment az amerikai–brit úton, önálló feladatokat, és ennek megfelelõ támogatást követelt a térségben (mindenekelõtt Lengyelország), mások a “több Amerika nem jelent kevesebb Európát” jelszavával, az egyenlõ közelség és távolság egyensúlyozó politikájával próbálkoztak (Magyarország és részben Csehország).

Második nekirugaszkodás – a színes forradalmak

Új helyzet alakult ki, amikor az elsõ Bush-adminisztráció végstratégiájában arra a következtetésre jutott, hogy a világ konfliktusövezeteiben szüksége van az európai hatalmak és az Unió együttmûködésére. A második Bush-kormányzat nyitó stratégiájában, a korábbi katonai beavatkozások után és mellett, a kulcstérségek rendszerváltó demokratizálása, a demokratikus választások és a nemzetépítés világméretû hadjárata, és mindebben az európaiak részvétele mellett döntött. Azzal, hogy Amerika elõsegítette és támogatta a “színes forradalmakat”, a “második 1989-at” amerikai elõsegítése és támogatása a Közel-Keleten, Kelet-Európában (az Európai Unió és Oroszország közötti térségben), a Kaukázusban és Közép-Ázsiában újabb nemzeti, vallási mozgalom hulláma söpört végig e térségeken. Az amerikai neokonzervatív álom azon alapult, hogy a szabad választások rendszerváltásokat és mûködõ demokráciákat fognak teremteni, s erre a békés vállalkozásra meg lehet nyerni az ENSZ, az EU és az európai hatalmak segtségét.

A permanens forradalom, a rendszerváltó intervenció, a világméretû demokrácia elõidézése korlátozott eredményekkel járt. A demokrácia, a piacosítás “gyorsítása” a nemzeti feltételek figyelembe vétele nélkül tartós zavarokat szült. Aligha sikerülhet ott tartósan a rendszerváltás, ahol a térséget befolyása alatt tartó ellenséges versenytárs nagyhatalom nem engedi ki az adott országot, saját belsõ egyensúlyának, hatalma fenntartásának érdekében. Végül, ha hiányzik a nyugati piacgazdaságokhoz és demokráciákhoz való közvetlen integrálódás, a szimbiotikus befogadás, akkor mindig lesz alkalom és esély a visszafordulásra.

Lengyelország, a balti államok és Románia igen aktívan támogatták az ukrán narancsos forradalmat, és õszintén szerettek volna elõidézni hasonlót Belaruszban és Moldovában. Ezekben az országokban a NATO-, majd az európai integrációs csatlakozás fájdalmasan vetette fel, hogy mi fog történni keleti határaikon túl. Hogyan kezeljék korábbi keleti “történelmi területeiket”1, illetve az ott maradt nemzeti kisebbségeik ügyét? Tûrjék-e nyugodt lelkiismerettel, hogy immár könyörtelen európai határok válasszák el õket, hogy véglegessé váljék az elszakítottság? Ha Ukrajna, Belarusz és Moldova tartósan orosz befolyás alatt maradnak, ha ezekben az országokban illiberális elnöki rendszerek és/vagy oligarchák uralkodnak, akkor soha nem jutnak Európába, soha nem egyesülhetnek nyugati nemzettársaikkal. A revizionista eszme felszabadító álommá, Lengyelország és Románia képzeletbeli középhatalommá változtak.

Hasonló nemzeti bensõ meghasonlás játszódott le Magyarországon, elõször 2002- ben a választásokon, majd 2004-ben a kettõs állampolgárságról szóló népszavazással, amikor a Romániához tartozó Erdély végleges “elvesztése”, kimaradása vezetett összeütközéshez a “nagymagyar” jobboldal és az “idegen szívûnek” bélyegzett baloldal között. A “narancsos forradalom” az Európai Unió keleti határait tolta volna tovább Kelet felé, visszaszorítva Putyin Oroszországát. Sõt, Moszkva elõtt felidézte az ukrán mintájú orosz “rendszerváltás” rémét.

De Európa nyugati része korántsem lelkesedett Európa keleti kiterjesztéséért. Még addigi kiterjesztését sem emésztette meg. S mivel sem az Európai Uniónak, se az Egyesült Államoknak nem volt és nincs politikai, gazdasági és biztonságimodell-javaslata, a szomszédság-politikán túl, az EU-hoz nem tartozó európai országokra Kelet- Európában és a Balkánon, a “narancsos forradalmak” nem érhettek el eredményt. Bush és Rice 2004 végi, 2005 eleji rendszerváltó, európaiakat bevonni igyekvõ offenzívája csak korlátozottan sikerült. Ha az európaiak ekkor felsorakoznak az amerikai adminisztráció mellé, s aktív szerepet játszanak Oroszország körbezárásában és Ázsiába szorításában, esetleges orosz “színes forradalom” kirobbantásában, ha engednek, és részt vesznek egy Irán elleni megelõzõ csapásban, ha pártolják a színes, nacionalista forradalmakat Kelet-Európában, Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten, akkor más idõk köszöntenek a világra. Rövidtávon, valószínûleg, gyors amerikai gyõzelmek, közép- és hosszú távon újabb melegháborús tûzfészkek alakultak volna. Mindez azzal a kockázattal járt, hogy az Egyesült Államok és Európa egy veszélyes atomhatalmat, Oroszországot, szorítja sarokba, s egy Iraknál súlyosabb és tartós ellenállásra inkább képes középhatalmat, Iránt, kényszeríti élet-halál harcra. Végül pedig azzal, hogy a nemzeti és/vagy vallási fundamentalista erõk legalizált forradalmi hatalomra juttatása, kialakíthatja a nyugati demokráciákkal ellenséges államok láncolatát.

A realista külpolitikát folytató európai nagyhatalmaknak nem volt ínyére a Bush-offenzíva iránya és módszere. Nem kívánták Oroszország elvadítását. Se gazdaságilag, se politikailag nem tartottak igényt a színes forradalmak országaira. Nem hittek a kelet-európai, a közel-keleti és a közép-ázsiai országok demokratizálásának, rendszerváltásának sikerében. S végül, mindennél jobban tartottak egy Irán elleni intervenciótól. De tanultak a 2003-as nyílt ellenállás kudarcából. Ezért a puha kiegyensúlyozás – a “soft balancing” – politikáját választották. Schröder kancellár közvetített, hogy Putyin Oroszországa, ha fogcsikorgatva is, fogadja el az ukrán “narancsos forradalmat”. A brit–francia–német EU-3 óvatosan, de határozottan elutasította az Iránra mért megelõzõ csapást, és közvetítõ tárgyalásokat ajánlottak. A nyugat-európaiak részt vettek a közel-keleti és kelet-közép-európai választások tisztaságának ellenõrzésében, de szkeptikusan figyelték az eredményeket.

A “színes forradalmak” és választások Ukrajnában a nyugat-ukrajnai nemzeti oligarcha Juscsenko-Timosenko páros, Irakban a síita-kurd többség, a Palesztin autonómia területén a Hamasz gyõzelméhez, Libanonban pedig a “Március 14-e Mozgalom”-mal szemben a Hezbollah megerõsödéséhez vezettek. Bekövetkezett, amire korábban amerikai és európai politikusok és szakértõk már figyelmeztettek, hogy a demokratikus választások nem szükségképpen demokraták kiválasztását eredményezik, s nem-kívánatos mozgalmakat, politikusokat tesznek legitimmé.

Mit lehet kezdeni a demokratikusan választott terrorista szervezetekkel, illetve a társadalmi mozgalmakat kihasználó, színes forradalmakkal hatalomra kerülõ anti-demokratákkal? Az egyik válasz a hagyományos amerikai és európai realistáké: nem kellett volna országok és nemzetek belsõ ügyeibe beavatkozni, rendszerváltásokat támogatni, sõt, elõidézni, mert ezek az országok és nemzetek nem érettek a demokráciára. Ha mégis megtettük, akkor próbáljunk a helyzetbõl kihátrálni az erõ és a diplomácia együttes alkalmazásával. Ez Nixon 1969-es2 és Bush 1989-es doktrínájának3 felélesztése. Kissingertõl Scowcroftig, az idõsebb Bushtól Chiracig osztják e nézetet, s kétségkívül ide csatlakoznak akarva-akaratlan a progresszív demokraták, akik McGovern 1972-es kampányjelszavát vallják: “gyere haza, Amerika!”.

A másik válasz a liberális wilsonistáké, illetve az európai megértõ realistáké. Ennek alapja, hogy a diktatúrákat a demokráciákba hosszú és békés úton, civil eszközökkel kell átvinni, illetve a terrorista szervezeteket és személyeket tárgyalásos úton, folyamatos szoktatással, anyagi és erkölcsi együttmûködéssel kell békés, legitim szervezetekké és politikusokká alakítani. Az európai megértõ realizmus a tartós együttélést tételezi fel mind a diktatúrákkal, mind a nemzeti felszabadító és/vagy osztályharcos terrorista szervezetekkel és személyekkel.4 E politikával állnak összhangban a hetvenes évek dél-európai jobboldali diktatúráinak – Portugáliának, Spanyolországnak és Görögországnak –, demokratikus átalakításai. Ezek az országok korábban is fejlett piacokkal rendelkeztek, csak a politikai reformokra kellett összpontosítaniuk. S bár az európaiak óvatosan, civil eszközökkel, támogatták a rendszerváltásokat, de a belsõ erõk kezdeményezték õket. Szerencséjükre, nem volt ellenséges nagyhatalom a térségben. Ezek a rendszerváltások azonban akkor váltak igazán visszafordíthatatlanokká, amikor az országok bejutottak az európai integrációba és a NATO-ba.

A kelet-közép-európai rendszerváltások, mindenekelõtt Lengyelországé és Magyarországé, majd a hozzájuk kapcsolódó Csehszlovákiáé és Kelet-Németországé, hasonló utat jártak be. Azzal a különbséggel, hogy itt az ellenséges versenytárs szuperhatalom, a Szovjetunió gorbacsovi vezetése úgy vélte, hogy belsõ birodalma egységének és egyensúlyának megõrzéséért, a nyugati legitimációért cserébe érdemes lemondani a külsõ birodalom országairól. A többi nagyhatalom pedig az Egyesült Államoktól Kínáig, az európai nagyhatalmaktól Japánig elõnyösnek vélték a kelet-közép-európai országok leválását a szovjet tömbrõl.

Az 1960-as évek eleje óta többször kezdeményezett “Atlanti Európának” – akárcsak a “Csendes-óceáni Ázsiának” vagy “Amerikai Közel-Keletnek” – most sem sikerült intézményes kereteket adni, a hosszú távú politikát és a tartós koordinációt létrehozni. Amerika a legerõsebb kemény és puha eszközökkel rendelkezõ hatalom a világon. De az ötvenes évek óta nem építõ hatalom (building power). A II. világháború után két hullámban – 1944–45-ben, majd 1948–49-ben –, kezdeményezte az egész világon, majd a nyugati világban meghatározó szerepet betöltõ intézmények létrehozását. De azóta nem épít nemzetközi intézményeket. Az építõ szerepet, a sok viszontagságot látott Európa vette át. Az Egyesült Államok soha, sehol, senkinek nem engedi, hogy belgazdaságához és föderatív demokráciájához intézményesen integrálódjék. Továbbá nem engedett eddig érdemi integrációt bármely szövetséges regionális nagyhatalomhoz, így például Japánhoz sem. Ennek következtében, a nyolcvanas évek ázsiai rendszerváltásai az 1997–98-as ázsiai válsággal, a latin-amerikaiak az 1999–2001-es latin- amerikai – fõként argentin – válsággal, a 2005-ös közel-keletiek – az iraki, a palesztin, a libanoni – pedig megteremtésük pillanatában torpantak meg, vagy buktak el. Sem egymáshoz, sem valamely nagy demokratikus és piacgazdasági tömbhöz nem integrálódhattak. A Közel-Keleten nyílt háborúkhoz, Kelet-Közép-Európában érdes ellenforradalmakhoz vittek az események.

Érdes nacionalista fordulatok

A nemzeti szellem újra kiszabadult a palackból Kelet-Európában. Az “európai csoda” elmaradása, a történelmi sérelmek, a gyorsított modernizációból származó egyenlõtlenségek, a politikai osztályok cinizmusa és korrupciója, a kis- és középhatalmi nemzeti álmok együttesen megérlelik az érdes populista fordulatokat Kelet-Közép-Európában. Egyidejûleg és együttesen roppant meg az univerzális – Amerika-vezérelt –, a regionális európai és a nemzeti politikai, gazdasági és szellemi elitekkel szembeni bizalom és hit. Gyanú támadt értékeikkel és vezetõi képességeikkel, elhivatottságukkal szemben, hogy a maguk javára használták ki az 1989-es hidegháború utáni korszakot. (Hasonló gyanú ébredt az 1960-as években a háború utáni establishmenttel, az apák nemzedékével szemben, amely azután az 1968-as lázongásokhoz vezetett.)

Az eliteknek pedig saját társadalmaikkal, népeikkel, választóikkal szemben ébredt gyanúja. Az 1989 utáni elit-optimizmus a választót felnõttnek látta, akire rá lehet bízni a társadalom ügyeit. Mára ellenséges és neveletlen gyereknek, háziállatnak látja, akit mézesmadzaggal és furkósbottal kell nevelni. Egymás után rokkant meg a rendszerváltó elitekben a liberális racionalizmus, a harmadik utas baloldaliság és a neokonzervativizmus optimizmusa, amelyek még számítottak a népek pozitív együttmûködésére. Az ezredfordulón a politikai osztályokban és a szellemi elitekben gyökeret vert a hit, hogy a választók elõtt mindenkor el kell titkolni a helyzetet, célszerû népszerû ígéretekkel félrevezetni, hogy elfogadja, az elitek által helyesnek tartott titkos fundamentalista reformpolitikát,5 és/vagy a másik elittel szemben kialakított populista politikát. Megjelent a jobb-, vagy baloldali “Counter-Enlightenment”, és az elitekkel, Európával, a világgal szemben sértett elit-ideológia.

Ha a kilencvenes évek elején és közepén az országok súlyos transzformációs válságokat éltek át, 2005–2006-ban, politikai értelemben az “emberarcú kapitalizmus” válságának vagyunk tanúi. A rendszerváltások után tizenöt, a helyreállítási periódus lezárulta után hét-nyolc, az európai bejutás után egy-két évvel, a tartósan magas gazdasági növekedés mellett a társadalmi csoportok számot vetnek a kialakult új jövedelem- és vagyonmegoszlással, a társadalom értékhierarchiájában elfoglalt új helyükkel. Már nem lehet átmenetre, szebb jövõre hivatkozva továbbhárítani a társadalmi problémákat, s újra meg újra az ancien régime-hez viszonyítani a már nem is nagyon új rendszert. A kelet-közép-európai társadalmak megérkeztek a rendszerbe, amelyrõl feltételezték, hogy az átmeneti “vadkapitalizmus”, igazságtalan és múlthoz kötött jövedelem- és vagyonmegoszlás után, az “emberarcú kapitalizmus” igazságosabb, teljesítményhez kötött, közösen, megállapodásokkal kialakított állandó rendszere lesz.

Csalódniuk kellett. Az új polgárosodás szociális és politikai térképén Varsó és Pozsony, Prága és Budapest nem váltak Bécs és Milánó, München és Berlin versenytársaivá, Poznañ és Brno, Kassa és Pécs nem tudtak fölzárkózni Grazhoz és Padovához, Nürnberghez és Brémához. De az itt lakók és dolgozók legalább dinamikát és jövedelmi, vagyoni és státusemelkedést élnek át, ezért többnyire Európa-barát, modernizációs pártokra és politikusokra szavaznak. Ám, a cseh, lengyel, szlovák, magyar kisvárosok és falvak lakói valamennyien lemaradásként, szerep- és jövõ-vesztésként viselik el a neo-kapitalista rendszert.

Az egyensúlytalan kelet-közép-európai nemzetek nem találják magukat és helyüket az Európai Unióban, s nem érzik – joggal –, hogy egész közösségüket befogadtùk volna. A liberális “reformdiktatúrák” és a konzervatív életforma ellenforradalmak egymást váltó ciklusai kétpólusú, ellenséges eliteket, és elit-ellenes tömegeket teremtettek. A nemzeti közösségért való egzisztenciális félelem megint szembefordította egymással a szabadság és a közösség ügyét.

nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sõt ellenkezõleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végsõ konzekvenciáig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sõt katasztrófáknak teszik ki. Ebbõl a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlõdés legfélelmetesebb monstruma: azantidemokratikus nacionalizmus – írja Bibó István.

Vértelenül, de könyörtelenül megérkeznek a barbárok. Barbárok, akik a másikban, és barbárok, akik bennünk vannak.

Lengyelországban, Európa- és globalizációellenes, nacionalista és életforma-konzervatív erõk kormányoznak. Lengyelország megint olyan lelkiállapotba került, hogy úgy érzi, Európa tartozik neki. A keleti felszabadító álmok, a középhatalmi ábrándok beleütköztek a valóságba – pillanatnyilag, jaj a valóságnak! Csehországban szinte lehetetlenné vált az érdemi kormányzás, az Európa-barát, reformista erõk kisebbségben vannak. Szlovákiában szélsõséges szociálpopulista- nacionalista kormány alakult. Az okok közé sorolható, hogy az erõltetett felzárkóztatás, a társadalom finom szövetére figyelmetlen, jelentõs vagyoni és jövedelmi egyenlõtlenséget hozó modernizációs reformok, illetve az ehhez kapcsolódó korrupció a tömegeket az Európa-, piac-, és modernizációellenes táborba vonzotta. Litvániában megbukott a tartósan vezérlõ kormánykoalíció, részben korrupciós botrányok, részben az euro- övezeti tagság elhalasztása miatt. Romániában zavaros harcot vívnak egymással a demokraták és a liberálisok, az elnök és a miniszterelnök. Szerbiában pedig a nacionalista és még nacionalistább pártok viaskodnak egymással. Ukrajnában elbukott a gyanús, Amerika-barát narancsos Timosenko-kormányzat, hogy átadja helyét a még gyanúsabb, Oroszország és Európa támogatását élvezõ Janukovics–Moroz-koalíciónak. Még nem tudható, hogy mit vesznek vissza az emberi szabadságjogokból és a reformokból.

Magyarországon 2000 óta elõbb a nacionalista-populista, majd a szociál-populista gazdaságpolitikák gyõzedelmeskedtek. A magyar politika visszafordult a nemzeti/szociális gondoskodó állam felé, fõ szereplõvé a polgárait a piactól védõ, ugyanakkor fejlesztõ államot, és a központi kormányt tette. Magyarország 1997 óta egyetlen reformot sem hajtott végre. A reformellenes kormányzatok valamiféle állami polgárosítást igyekeztek végrehajtani: a jobboldali kormány 1998– 2002 között nemzeti középosztályos alapon, a baloldali 2002–2006 között állam által befolyásolt, kádárista fogyasztói minta szerint. Egyfajta sajátos “olasz úton” lépkedett elõre Magyarország, amikor az állami kijárást és az adóelkerülést tette polgárai számára követendõ magatartássá. Ennek a túlköltekezõ, kalandor vállalkozásnak a terheit, a politikai osztály a “jövõre”, a külsõ eladósodásra hárította.

A helyzet iróniája, hogy valamennyi reformer és kezdeményezõ kormányzat megbukott a térségben, egyedül a magyar kormány kapott újabb felhatalmazást választóitól. Nem választottuk a többiekkel együtt az antidemokratikus nacionalizmust. De ez a baloldali gyõzelem csak a gazdasági helyzet eltitkolásával születhetett meg. Amikor a kormány belefogott az elkerülhetetlen gazdasági kiigazításba és a reformokba, illetve kiderült, hogy a miniszterelnök hazudott a választások megnyerése érdekében, Magyarországon erõszakos lázongások törtek ki.

Ismét a versenyképességi, biztonsági szempontból lemaradt, de intézményeit építõ “európai Európára”, volt szükség. Ám éppen ekkor következtek az Európai Unió sötét évei, az alkotmány elbukása a francia és a holland népszavazásokon, és a 2007–2014-es költségvetés drámája. Áldatlan versengés, összeütközés alakult ki az európai intézmények – a parlament, a bizottság és a tanács – között. Európa ugyanazt éli át, amit a hatvanas évek közepétõl a nyolcvanas évek közepéig. Megjelent a gazdasági nacionalizmus: nemzeti érdek mindenekelõtt. Sohasem bukás, de semmi nyereség. Akaródzás és civilizált hanyatlás. Németország, Franciaország és Itália nagy nehézségekkel küzdenek, amikor elmaradt belsõ reformjaikat készülnek végrehajtani.

Az európai nagyhatalmak “visszataláltak” történelmi gyökereikhez. Schröder fölvette a Brandt-, vagy még inkább Schmidt-féle Ostpolitik (Russlandpolitik) fonalát Putyinnal, s mindent megtett, hogy az energiakrízisre adott válaszként gazdasági-energetikai együttmûködést alakítson ki Moszkvával. Chirac 2003 óta követett neo- gaullizmusa a détente(enyhülés) politikáját hirdette Oroszországgal kapcsolatban, illetve azt a felfogást, hogy “Európa az Atlanti-óceántól az Urálig tart”. E politikáikat nem voltak hajlandók összehangolni se az Egyesült Államokkal, se az Európai Unióval. A kelet-közép-európai “narancsos mozgalmakat” igen óvatosan kezelték, s fontosabbnak tartották az orosz nagyhatalommal való békét, mint az amerikai demokratizálási, vagy a lengyel felszabadítási álmokat.6

De ami ennél lényegesebb, az európaiak nem voltak hajlandók finanszírozni se a kelet-közép- európai, se a közel-keleti fordulatokat. “Teljesítsétek a feltételeket, utána támogatunk” – így az európaiak. “Támogassatok, hogy teljesíteni tudjuk a feltételeket” – érkezett a válasz. Csapdahelyzet. Az Európai Unió nem hajlandó kötelezettségeket vállalni a feltételek nélküli kiterjesztésre, s keményen ellenõrzi az új tagok illeszkedését. A kontinentális nagyhatalmaknak elõbb magukat kell rendbe hozniuk, hogy mások felé forduljanak. Az európai költségvetés tárgyalásakor a Blair-féle politika ugyanakkor visszatért a shylocki, kései Thatcher-politikához, s korábbi pártfogoltjaival, a kelet-közép-európai országokkal szemben lépett fel.

Orosz opciók

“А те, с кем нам разлуку бог послал,
Прекрасно обошлись без нас – и даже
Всё к лучшему…”

“azok pedig, akiktõl elszakadtunk,
nagyon is jól megvoltak nélkülünk, sõt –
így volt a jobb…”

Anna Ahmatova: Északi elégiák – Hatodik elégia

Putyin orosz elnök szívesen újítja fel a Szovjetunió politikáját, s használja könyörtelenül a “színes forradalmakkal” szemben az olaj- és gázfegyvert. Oroszország megvert és megalázott helyzetébõl, stratégiai koalíciós képességével és taktikai helyzetfelismerésével emelkedett ki. Putyin megértette, hogy az Egyesült Államokkal szemben a nyílt ellenállás nem célravezetõ, és mindent meg kell tennie, hogy Európát és Kínát érdekalapú szövetségesévé tegye. Ennek megfelelõen Közép-Ázsiában, Kínával szövetkezve sorra kimozdította az Egyesült Államokat az afganisztáni háborúval és a “színes forradalmakkal” elnyert támaszpontjairól. Majd 2005–2006 telén vasmarkával megszorongatta Ukrajnát, leállítva olaj- és gázszállítmányait. Ahogy orosz barátaink mondják, kegyetlen mosollyal: – Milyen a nyár Ukrajnában? – Enyhe és amerikai. – És milyen a tél? – Kemény és orosz.7

Az orosz külpolitika egyfajta neo-gaullizmust alkalmaz, hagyományos brezsnyevi szovjet akcentussal. Egyfelõl, következetes nagyhatalmi nemzeti szuverenitást érvényesít, önálló nukleáris és energiapolitikával, másfelõl az orosz nemzeti érdekek alapján, univerzális birodalmi nacionalizmussal élve vesz részt a világpolitikában (az ENSZ Biztonsági Tanácsától a G8-ig, Kelet-Európától a Közel-Keletig). Putyin a Kissinger által “szelektív enyhülésnek” – selective détente – nevezett brezsnyevi politikát melegíti fel, amely a demokráciákat az Oroszországhoz való viszonyuk függvényében jutalmazza, vagy bünteti energia- és kereskedelempolitikájával.8 Ennek megfelelõen kegyelmes Magyarországgal és Csehországgal, Németországgal és Itáliával, de ellenséges Lengyelországgal és a balti államokkal.

Putyin az olajdollárokból szerzett jövedelemmel és a hatalom központosításával határvonalhoz érkezett. Innen elõre csak modernizációs – közigazgatási, oktatási, egészségügyi – reformokkal és a nyitás politikájával vezet út. Különben pangás következik. Legyen intõ jel a putyinscsina Oroszországa számára a brezsnyevscsina szovjet példájának végeredménye: a Szovjetunió belpolitikai mozgásainak befagyasztására, külsõ hatalmának kiterjesztésére és stabilizálására kihasználta ugyan az amerikai politika Vietnam utáni gyengeségét, az európai együttmûködési készséget és az olajárak emelkedését – hogy azután a hetvenes évek végére megoldhatatlan válságba kerüljön.

Kelet-Közép-Európában azonban újra vonzóvá vált a nyugat-európai szabad- és piacelvû, puha demokráciákkal szemben az “orosz minta”, a kelet- európai, illiberális, piacellenes kemény demokrácia. Itt a tekintélyelvû állam és az oligarchiák könyörtelen háborúja, vagy piszkos megegyezése folyik orosz, ukrán, román, szerb mintára. Az Európai Unióba bekerült kelet-közép-európai országok igazi dilemmája: közép-európaiakká válnak, közelebb kerülve a nyugat-európai mintákhoz, vagy visszahasonulnak keleti szomszédaikhoz. Politikusaik inkább hasonlítanak-e Merkelhez, Prodihoz, Zapateróhoz, mint Putyinhoz, Juscsenkohoz, Basescuhoz? Új, közép-európai gazdasági, politikai, kulturális mixtúrát kevernek ki a Nyugat felõl érkezõ berlini Németországgal, Ausztriával, Észak- Olaszországgal, vagy keletiesednek, és visszatérnek Kijeven, Chisinaun és Moszkván keresztül a múltba.

Kelet-ázsiai–japán és kínai opciók

Kelet-Ázsiában a kulcskérdés évtizedek óta a koreai egység kérdése, ami ugyanakkor japán-kérdés is. Miként a német-kérdés 1945 és 1990 között Európa meghatározó problémája volt, úgy a koreai kérdés, illetve az attól elvonatkoztathatatlan japán–koreai, japán–kínai és japán–orosz viszony dönti el, hogy mi történik Kelet-Ázsiában. A kezdeményezés az új, nacionalista, erõsen támogatott japán miniszterelnöknek, Abe Shinzónak a kezébe került. Japán választhat: ha ellenséges, egyoldalú nagyhatalmi, kényszeresen Amerika-barát politikát folytat Kínával és a két Koreával szemben, akkor a délkelet-ázsiai országok fõ ellenfelévé, minden baj okozójává válhat. De Abe, igazi nemzeti politikusként, megkockáztathatja a megbékélési politikát, mindenekelõtt Koreával és Kínával, a német–francia, német– orosz megbékélési politikák mintájára.9

Koizumi kimozdította a gazdaságot a holtpontról. Abe történelmi hivatása lehet egy japán-kínai- koreai középpontú gazdasági és politikai (?) tömb kezdeményezése – az európai integráció mintájára. A gazdaságok már ma is szorosan összefonódnak, kölcsönösen függenek egymástól, és a politikai megbékélés továbblendítheti az országokat fontos belpolitikai problémáik megoldásában. Japán “normális országgá” válhat, lezárhatja a második világháborút. Megvalósítható közelségbe kerülhet nemcsak Észak-Korea atomfegyvermentessé tétele, hanem a két Korea békés egyesítése. Kína belsõ, törékeny egyensúlyát, akár a “kis tigrisekét” kiegyensúlyozhatja az integrált ázsiai gazdasági tömb.

Kína regionális nagyhatalomból világhatalommá vált. Immár jelen van valamennyi kontinensen, és meghatározó a súlya a nemzetközi intézményekben. Míg az Egyesült Államok figyelme Irakra és a terrorizmus elleni háborúra összpontosult, Kína ezt ügyesen kihasználva a be-nem-avatkozás politikájának – non-interference policy – alkalmazásával behatolt Délkelet- és Közép-Ázsiába, Afrikába, Latin-Amerikába. Kína elõnye, hogy ellentétben az Egyesült Államokkal, ideológia- mentes politikát folytat – számára nincsenek gonosz, diktatórikus vagy terrorista államok. Észak- Koreától Iránig, Angolától Szudánig, Venezuelától Ecuadorig kereskedik, hitelez, infrastruktúrát épít.

Kína az olcsó áru, olcsó hitel, olcsó életforma modelljét árusítja a világban. Ha a II. világháború utáni évtizedekben az amerikai fogyasztói modell mindent és mindenkit lebíró erejérõl beszélhettünk, most ennek kínaiasított változata hódítja a világot. Az amerikainál is tömegesebb, olcsóbb, multikulturálisan utánzott, univerzális fogyasztás nem sért vallást, nemzeti, faji érzést. A kínai “soft power” ereje, hogy nem kínai, hanem amerikai, európai, ázsiai – és egyik sem. Bármilyen tömegkultúrához szállítja a szükséges tárgyi és szolgáltatási kellékeket. Iszlám imaszõnyegek és csadorok, kóser edények és fakeresztek, Tomok és Jerryk, informatika és gyógyszer, bármilyen divat és ellendivat, minden mennyiségben. A fogyasztás radikális olcsóbbítása elengedhetetlenné teszi a kínai jelenlétet nemcsak a szegény világban, hanem a gazdag világban is, ahol a társadalmi egyensúly fenntartásában van szerepe. Így például a latin-amerikai és afrikai országok aligha élhették volna túl még nagyobb feszültségek nélkül a válságaikat, ha nem veszik át a kínai fogyasztói modellt, ha a “kínai piacok” olcsó árui nem teremtik meg a túlélés feltételeit. A kínai fogyasztói modell kezdi átvenni az angolszász helyét. Az angolszász fogyasztói modell egyre inkább a kevesek, a gazdag fehérek privilégiumát kezdi jelenteni, ellentétben a kínai modellel, melynek jellemzõi a kisemberek, a színes tömegek, a mindenütt, mindenkor, mindenki által megszerezhetõ áruk és szolgáltatások.

De Kína messzebbre tekint. Bárhol, ahol az Egyesült Államok és a nemzetközi intézmények szigorú emberi jogi, gazdasági elõfeltételeket szabnak egy számára érdekes országnak, ott Kína együttmûködõ ajánlattal jelenik meg, felülírva az IMF, az Egyesült Államok követeléseit. Hitelt ajánl, hosszú távú kereskedelmi megállapodásokat köt, egyszerre szerezve energiát és anyagot, valamint piacot az áruinak. Az ázsiai válság óta Kína mindig gazdasági alternatívaként jelenik meg a válságba jutott országok számára. Centripetális erejével kezdi magához vonzani a délkelet-ázsiai országokat, s elkezdte kiépíteni a térségben a kínai vezetésû gazdasági integrációt. Ennek következtében egy kínai–japán–amerikai versengés és társadalmi, politikai és gazdasági modell-keverék jött létre. A délkelet-ázsiai kínai tömbösödés hátterével Kína valamennyi kontinens energia- és nyersanyagtermelõjével aktív kapcsolatra lépett. A maga javára használja a WTO-t, hogy tovább liberalizálja a világpiacot.

A kínai nemzeti birodalom terjeszkedésének korlátja önmaga. Meddig bírja a kínai belsõ törékenységet egyensúlyban tartani, meddig képes a kínai belsõ piacot, politikai integrációt elmélyíteni a pekingi vezetés. Milyen új politikai, társadalmi és gazdasági keveréket állít elõ a nyolcvanas években kiformálódott Teng-féle alapmodell átalakításával a központi és a helyi hatalmak irányítása? Ha a központi kormányzat érdeke a hûtés, az egyensúlyozás, és a helyi hatalmaké a fûtés és a dinamika fokozása, miként lehet ezt jelentõsebb összeütközések nélkül kezelni? A kínai növekedésnek immár nem az amerikai és az európai export, hanem a saját és a délkelet-ázsiai belsõ fogyasztás a hajtóereje. Ezzel függetlenedett az amerikai és európai konjunktúrától, de tovább erõsödtek a centrifugális hatások. A kilátások bizonytalanok. A kínai birodalmi kormányzás az elkövetkezõ években arra kényszerül, hogy még többet foglalkozzon belsõ egyensúlyának intézményes fenntartásával, s kevesebbet a világgal. Aligha fog újabb nemzetközi akciókat kezdeményezni, s kevéssé lesz szabad keze a világ sorsának alakításában. Ugyanakkor a globalizálódott kínai kereskedelmi–fogyasztói gépezet magától mozog, önéletet él. A kínai modell hatása megkerülhetetlen Amerika, Európa vagy éppen Oroszország és India számára.

Európai opciók

Az Európai Unióban a kiterjesztés és az elmélyítés korábban kéz a kézben haladt. A legújabb kiterjesztési hullámot követõen a szükséges elmélyítés még nem következett be: nem sikerült megváltoztatni az irányítás szervezeti rendjét, nem alakult át, csak még anakronisztikusabbá vált az agrártámogatások rendje és a közös költségvetés szerkezete. Ilyenkor az integrációs ciklust nemzetállami, konföderációs ciklus szokta követni.10 Európa az államközi megoldások felé fordul, a kezdeményezések átcsúsznak a nemzeti kormányok kezébe. A brüsszeli bizottság, a strasbourgi parlament inkább gyengül, a nagy nemzeti kormányok megállapodási rendszere viszont erõsödik. Rövid- és középtávon az Unió stratégiai kereteit inkább nagyhatalmi konfliktusok és megegyezések fogják meghatározni, mintsem a föderációs intézmények és normák. De a mélyben tovább dolgozik a föderalizálódás intézményi és civilizációs gépezete, hogy újabb föderalizációs hullámot indítson el, majd valamikor a tízes években.

Ha a nemzetállamokban nem lesznek reformok, és önmagukba zárkóznak, hogy a gazdasági patriotizmus jelszavával védjék áru-, munkaerõ-, tõke- és szolgáltatási piacaikat, akkor a könyörtelen gazdasági elmaradás mellett ráadásul növekedni fognak a társadalmi feszültségek is. A fordulópontot az európai nagyhatalmak elitjeinek és meghatározó választói csoportjainak belsõ reformképessége vagy reformképtelensége jelenti. Ha a németek, az olaszok majd a franciák nem nyitnak a rugalmasabb piaci megoldások, a nemzet- és szociális állam új szerepének meghatározása felé, akkor Európa problémái aligha oldódnak meg.

Az európai kezdeményezés, immár harmadszor, német kézbe kerül. A Brandt–Schmidt-féle Ostpolitik és a rajnai modell uralkodó európai modellé válása, majd a Kohl-vezérelte 1989–90-es német egység és a maastricht-i Európa-politika után Európa és a világ szeme Angela Merkelre szegezõdik. A német politika Bismarck akcentusával kezd beszélni: már nem a forradalmaktól és a rendszerváltásoktól kell félni, hanem a nagyhatalmak ellenséges koalíciójától, vagy a kívülrõl Európára kényszerített – a 19. század második felében brit, a 20. század hetvenes éveiben amerikai–szovjet, majd a 21. század elején amerikai – egyensúlytól, illetve saját túlterjeszkedésünktõl. A Berlin-központú, közép-európai német köztársaság, már nem Frankfurt vagy München globális és regionális dinamikájától vár fordulatot, hanem Berlin német egységet kifejezõ dinamikus egyensúlyától. (Hasonló fordulat játszódott le Madrid javára Barcelonával, a spanyol egység javára a katalán gyorsítóval szemben, s talán várható Róma javára Milánóval, Itália javára pedig Lombardiával szemben.)11 Németország, Spanyolország és Olaszország egyezkedése következik Nagy-Britanniával és Lengyelországgal. Közép- Európa országainak gazdasági és társadalmi konszolidációit, kormánypolitikáit kevésbé az EU parlamentje és frakciói, az EU bizottsága és biztosai, mint inkább a német, a francia, az olasz kül- és gazdaságpolitikák fogják meghatározni.

Németország a maga körülményes, precíz módján hozzákezdett a belsõ reformokhoz, amelyek révén elõször új közép-európai, majd nyugat-európai társadalmi, gazdasági, politikai mixtúrát hoz létre.12 A Neue Bürgerlichkeit – az új polgárosodás – keveréke nyitottságát, rugalmasságát tekintve bizonyosan közelebb lesz az angolszász modellhez, mint manapság, de meg fogja teremteni az önálló európai többnyelvû, többkultúrájú, az állam és polgára, a szolgáltató és a fogyasztó közötti civilizációs változatot. Ahogy Koizumi Japánja sikeresen megemésztette saját túlnövekedését, és új globalizációs és nemzeti politikával nyitott a világ felé, hasonlóképpen várható, hogy Merkel Németországa is túljut Németország és Európa váratlan megnövekedésének válságán, korábbi túlvállalásai, egyensúlytalanságai felelõs vállalásokká és egyensúlyokká válnak.

Természetesen a gyenge, alkudozó, felemás Merkel- (és Prodi-)13 kormány elbukhat az erõs szakszervezetekkel, a nemzeti patrióta nagyiparral és pénzvilággal, illetve az angolszász, piaci fundamentalista pénzpiacokkal szemben. Külön-külön és együttesen is erõsebbek, mint a történetileg megkésett reformista kormányok, melyek évtizedes bajokat hivatottak orvosolni. Ha megbuknak, Európának alighanem a tízes években ható amerikai dinamizmusra kell várnia.

Elképzelhetetlen, hogy akár a rajnai Németország Bonn–Párizs tengelyén forgatott Európája, akár a Washington és London által kezdeményezett atlanti, új-Európa éljen tovább. A berlini Németország immár az új Európa közepén terül el. Visszatérhet Közép-Európába, és ezzel is dinamizálhatja magát. Az Ostpolitik Schröder-féle hangsúlya aRusslandpolitikról Merkelnél majd áttolódik a Közép-Európa-politika és az Oroszország-politika – a Mitteleuropapolitik és a Russlandpolitik – egyensúlyára. A berlini Németország bizonyosan kezdeményezni fogja az agrártámogatások rendszerének átalakítását az új francia elnökkel, a költségvetés méretének és szerkezetének módosítását a következõ költségvetési idõszakra, a Maastricht-kritériumok felülvizsgálatát, hogy az euro-övezeti tagság ne lassítsa a gazdasági növekedést, és valóságos távlattá váljon a kívül lévõk számára. Ha és amennyire sikerül rugalmasabbá tenni a német munkaerõpiacot, úgy Németország az európai munkaerõpiac rugalmasabbá tételének is motorjává válik. Németország fõ szövetségesei ebben a folyamatban Prodi Itáliája és Zapatero Spanyolországa, valamint az elnökválasztás utáni Franciaország. Ezek az országok vagy már elindították a reformokat, vagy arra kényszerülnek, hogy régóta halasztott reformjaikat végrehajtsák, ha versenyképességüknek a világbeli elmaradását nem akarják Európán belüli, Németországtól való lemaradással tetézni.

A német akcentusú Európa 2007 elejétõl az Európai Unió és a G-8 elnökségét egyaránt betöltõ Németország javaslataival veheti kezdetét. A rendkívül óvatos német külpolitika, más európai hatalmakkal karöltve, már megkezdte szerepvállalását a világ konfliktuspontjain. Nincs EU-politika Iránnal kapcsolatban, de létezik német– francia–brit tárgyalási politika. A Libanonban kezdeményezett ENSZ- és EU-békefenntartás mögött olasz kezdeményezésû,14 német–francia– spanyol egyeztetett politika áll. Az afganisztáni NATO-békefenntartás európai koordinálója Németország. Ennek az új európai politikának lényegéhez tartozik, hogy az Egyesült Államokat, Oroszországot, Kínát és Indiát partnernek és versenytársnak, ne ellenségnek tekintse. Puha eszközökkel valamennyi világhatalomnak értésére adja, hogy nem kíván osztozni, erõs befolyást engedni neki Európában, viszont mindenütt szorosan együttmûködik velük a világ konfliktusaiban, illetve azok megelõzésében. Merkel és Prodi, Zapatero és Sarkozy/Royale, sõt, Brown/Cameron finoman kitessékelték az európai határokon kívülre a neokonzervatív Amerikát éppúgy, mint a tekintélyelvû Oroszországot, és óvatosan zsilipelni fogják Kína és India növekvõ áru-, tõke-, munkaerõ-áramlásait.

Egy ideig senki sem fog vállalkozni arra, hogy Amerika stratégiai szövetségese, vagy Oroszország európai beemelõje legyen. Ellenben ez az Európát “visszafoglaló” Európa az amerikainál, az orosznál vagy a kínainál óhatatlanul népszerûbb civilizációs modelljével, ideológiátlan gazdasági mûködésével befolyásolja Latin-Amerika, Ázsia, Afrika társadalmait és gazdaságait. Ha Európa lassúnak, versenyképtelennek és gyengének látszik is Amerikából, puha, több kultúrát, nyelvet engedõ, élhetõ, integráló és építõ modellje mesze versenyképesebb az amerikainál. Ha a latin- amerikaiak vagy ázsiaiak gyorsulást kívánnak, akkor Kínára és Indiára néznek, ha együttmûködést és integrációt, akkor Európára. Ne lepjen meg senkit, ha néhány év múlva Európa együttmûködési ajánlatot tesz Kanadának és valamelyik latin-amerikai országnak a társulásra, és azok megfontolják az ajánlatot.

A közép-európai Németország, Ausztria, Itália politikusai és befektetõi aligha engedik át a közép-európai Baltikumot, Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát, Magyarországot, Szlovéniát és Horvátországot az Egyesült Államoknak vagy Oroszországnak. Modelljét és civilizációs jövõjét ezeknek az országoknak a német, osztrák, olasz példák fogják adni. Ma ezek politikailag egyezkedõ nagykoalíciók, illetve széles pártszövetségek, s nem elnöki, fél-elnöki, kétpólusú politikai rendszerek. A 2006–2007-es kaotikus közép-európai politikai és gazdasági eseményekre az európai válasz csak a konszolidáció lehet. Az európai, mindenekelõtt a német, olasz, osztrák, spanyol, francia pénzügyi, informatikai, közmû, egészségügyi szolgáltatók készen állnak arra, hogy újabb hullámban betelepedjenek a térségbe. Ennek alapjait megteremtették az európai nagy vállalati és pénzintézeti egyesülések. Ugyanez az Európa viszont “osztozni” fog Kelet-Európán, mindenekelõtt Oroszországgal, s biztosítja magának az orosz energiaszolgáltatást.

Európában most olyan évtized következik, amikor nem európai németek, európai franciák, európai litvánok vagy európai szlovének egyesülnek közös európai álomban egy európai parlament közös normái, és egy európai kormány egységes irányítása alatt. Nem lesz Európai Egyesült Államok, Magyarország nem lesz Kentuckyvá, Finnország Virginiává, nem lesz európai polgári önazonosság. Ezt nem kívánja ma egyetlen nemzet egyetlen társadalma, sõt, pillanatnyilag egyetlen nemzeti elit sem. De nem következik be Európa szétesése. Nem lesznek csak magyarok, kizárólag portugálok, szuverén lengyelek vagy szlovákok. Német-európaiak, francia-európaiak, litván-európaiak lesznek, akik fõként államaikon és kormányaikon keresztül versengenek, kötik meg stratégiai szövetségeiket, de mindezt európai módokon. Mindeközben változni fognak az államok és kormányok, s újabb nemzetek polgárai csiszolódnak egymáshoz, megõrizve kultúrájukat és nyelvüket.

Amerikai opciók

Az Egyesült Államok többszörösen a bénultság állapotába került. A Bush-adminisztráció tehetetlensége hasonlatos a Truman-, illetve a Johnson-adminisztráció utolsó két évének tehetetlenségéhez, amikor az elõbbit a koreai, az utóbbit a vietnami háború és az ellenséges belsõ és külsõ közvélemény terhelte. A Bush-adminisztráció kezdeményezõ képtelenségét fokozza a kongresszus demokrata többsége, valamint az adminisztráció nemzetközi stratégiai szövetségeseinek hiánya. Nincs hozzászokva, hogy döntéseit belül a Kongresszussal, kívül a világ más hatalmaival, folyamatos alkudozással egyeztesse. Már nem is fogja megtanulni. Arra kényszerül, hogy döntéseivel Amerika helyzetét a világban ne rontsa tovább, ha már javítani nem tudja.15 Ezért a Bush- kormányzat idején aligha várható épkézláb amerikai megoldás az iraki és az afganisztáni polgárháborúkra, a libanoni háború utáni konszolidációra.

Az Egyesült Államoknak 2008 végéig nincs ütõkártyája Iránnal és Észak-Koreával szemben. Érdemben nem tud új szövetségeket kialakítani Európával, Kínával, Indiával, Oroszországgal. A terrorral szembeni egyetlen reménye, hogy a merénylõ szervezetek sokkal inkább el vannak foglalva az egymás közti polgárháborúkkal, saját közvetlen ellenfeleik legyilkolásával – a síiták a szunnitákkal, a tálibok a mudzsahedekkel, a Hamasz a Fatahhal és megfordítva –, illetve Európával, mintsem Amerikát vegyék célba. Két éve van a republikánus és demokrata establishmentnek, hogy új külpolitikai forgatókönyveket, stratégiákat dolgozzanak ki. A kongresszusi választások utáni események arra utalnak, hogy a Bush- adminisztrációban további teret vesztenek a neokonzervatívok, és a kormány tapogatózni kezd a hagyományos, konzervatív realista irányba.

Csak az új amerikai adminisztrációnak lesz esélye arra, hogy új politikai és gazdasági modell körvonalait kialakítsa. Nemcsak erõs, hanem vonzó, nemcsak romboló, de építõ világhatalmat teremthet a mai Amerikából.16 Neki kell kiutat találnia Irakból és Afganisztánból.17 Új kezdeményezésekkel élnie a világ stratégiai kérdéseiben. Akárki kerül hatalomra, a mai unilaterális, rendszerváltó neokonzervatív akcentusú politikához képest a realistához közeli, egyensúlyi politikát kell folytatnia.

Ha az Egyesült Államok a hetvenes évek elején azzal lepte meg a világot, hogy Washington–Peking–Moszkva háromszögelésbe kezdett, és megszegte korábbi szabályát, amely szerint nem tárgyalunk közvetlenül ellenséges nagyhatalommal, a holnapi Amerika rákényszerül, hogy európai segítséggel, Washington–Peking–Moszkva–Teherán négyszögelésbe fogjon. Senki ne csodálkozzon, ha 2009 egyik verõfényes napján kinyílik az amerikai elnöki gép ajtaja, és a teheráni repülõtéren integetve feltûnik az amerikai elnök(asszony). Az Egyesült Államoknak újra kell tárgyalnia a közel-keleti – iraki, izraeli, palesztin, libanoni és iráni atomenergia – konfliktusokat Iránnal, átgondolva a siíta–szunnita, a muszlim– zsidó, a muszlim–keresztény, a hívõ és nem-hívõ ellentéteket.18

Az Egyesült Államok és európai szövetségesei mindaddig nem tudnak békét teremteni Afganisztánban, amíg nem rendezik újra kapcsolataikat, a térséget döntõen befolyásoló Iránnal, Pakisztánnal, Oroszországgal és Kínával. Itt és Közép-Ázsiában, a Kaukázusban, Moszkvának és Pekingnek egyszerre tét a befolyási övezetek világos elismerése, és az energiarendszerek és szállítások rendezése. Ugyanakkor a döntéshozóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy a Teheránnal és Moszkvával, Damaszkusszal és Phenjannal folytatott közvetlen tárgyalások nem oldják meg se az iraki, se a palesztin–izraeli, se az afganisztáni háborúkat, amelyek belsõ okokra vezethetõk vissza. A közvetlen tárgyalás csak szükséges, de nem elégséges feltétel: Irakot magában, önmagával kell megoldani, mert az ott összecsapó erõk nem Irán, Szíria, hanem a nemzetközi terrorizmus bábjai.

Minket, európaiakat mindenekelõtt az új európai–amerikai viszony érdekel. A 2003-as tavaszi Bush-kormányzat a “bocsáss meg Oroszországnak, hagyd figyelmen kívül Németországot és büntesd Franciaországot” álláspontról, a 2006-os “bocsáss meg Németországnak, hagyd figyelmen kívül Franciaországot és büntesd Oroszországot” nézetre tért át. Ezzel nem lehet eredményt elérni. Valószínûtlen a visszatérés a felhõtlen atlanti kapcsolathoz. Természetesen az Egyesült Államok új adminisztrációját, akár Kissingert harmincöt évvel ezelõtt, zavarni fogja, hogy Európának nem lesz telefonszáma. Ha Brüsszelt felhívja, csak egy európai erõközpontot ér el. Amerika kénytelen lesz német és francia, olasz és spanyol akcentusú angolt beszélni, kivárni, amíg az európai nagyhatalmak egymás közt jól-rosszul egyeztetnek.19 Aron hajdan azt tanácsolta amerikai barátainak, hogy az európai egyeztetéseket fogják fel amerikai kongresszusi alkuknak, s akkor mindjárt menni fog a dolog. Az európai–amerikai viszony aligha lesz olyan közeli, mint a Clinton-idõkben. Az Egyesült Államoknak hozzá kell szoktatnia magát, hogy az iraki és a libanoni háborúkkal ugyanúgy elveszített egy európai ifjú nemzedéket, mint egykor a vietnami háborúval. A poszt-iraki traumát egyszerre kell majd, egy évtized alatt, amerikaiaknak és európaiaknak leküzdeniük.

Az Egyesült Államoknak fel kell hagynia az atlantista Közép-Európa politikával. Ha tovább erõlteti, komoly anyagi támogatás nélkül, a közép-európai országokat súlyos válságba sodorja. De ugyanilyen tragédiát okozna az Egyesült Államok teljes kivonulása a térségbõl. A be nem avatkozás – disengagement – helyett az európai kontinens nagyhatalmaival közösen kialakított, Oroszországgal szembeni feltartóztatás – containment – és békés elkötelezettség – peaceful engagement – egyensúlyán alapuló politikára van szükség. Közép-Európának továbbra is nagyon kellenek az amerikai impulzusok, az a szellemi és anyagi dinamika, amit az Egyesült Államok képvisel. A holtpontról való kimozduláshoz nemcsak Nyugat-Európára, hanem Amerikára is szükség van. A több Európa nem jelent kevesebb Amerikát. Amerika nélkül nincs közép-európai konszolidáció, nem lesznek végigvitt reformok, s nem következik be kelet-európai szomszédok felzárkóztatása. Az új Európa nem Amerika ellenében, csak Amerikával együtt építhetõ meg.

Közép-európai és magyar opciók

“la terra lagrimosa diede vento”

“szél kel a könnyes földrõl”

Dante: Isteni színjáték

2006 kora nyarán Magyarország történelmi esélyt hagyott ki. Miután 2001-ben letért az európai fõútról, most egyetlen jól megválasztott politikai térképpel visszatérhetett volna. A magyar politika a biztonság elõnyével rendelkezett. A visegrádi országok közül egyetlenként, kormányzó pártjai kitöltötték ciklusaikat, és 2006-ban újra többséget kapott a szociál-liberális kormány.20 Az ország súlyos külsõ egyensúlytalansága komoly hátrányt jelentett. De ha a kormány elsõ hat hetét nem saját hatalmának központosításával, hanem a gazdaság állapotának õszinte számbavételével és bevallásával, illetve az európai konvergencia- program és az elõkészített reformok stratégiai pontjainak kidolgozásával tölti, akkor Magyarországnak esélye nyílt volna a gyors fordulatra. Az Egyesült Államok, az Európai Unió és a kontinentális nagyhatalmak – mindenekelõtt Németország –, aktívan támogatták volna Magyarország fordulatát, mert ezzel pozitív példát mutathattak volna a régióban.

A kormány azonban augusztusig nem volt õszinte se a választókkal, se Európával.21 A 2006 szeptemberében kiszivárgott miniszterelnöki titkos beszéd a kormány hazugságáról azonnali hideg polgárháborút robbantott ki a kormány és az ellenzék között, amelynek azután Magyarországon azelõtt nem látott utcai összeütközések váltak a csúcspontjaivá. A kormány késõn jött elszántsága az õszinteségre, a hitelességre, a kiigazításra és a reformokra, és az ellenzék harcos fellépése a kiigazítással és a reformokkal szemben, a gyors átmenet helyett lassú állóháborút eredményezett. Magyarország az emelkedõ spirál helyett lefelé menõ spirálba került.

Az ország közel került a politikai kettészakadáshoz. Az egyik forgatókönyv szerint, a ciklusban erõsödõ konfliktusokra, a kormányzás ellehetetlenülésére kell felkészülnünk. Az ellenzék vezére, Orbán Viktor, jól megérezve a jobboldali szavazók mély sérelmét, elutasító, nemzeti vétó-politikába kezdett, amelyet következetesen visz végig az utcai gyûlésektõl a népszavazási procedúrákig, a parlamenti obstrukciótól az önkormányzati politikai ellenhatalom felvonultatásáig. A jobboldali törzsszavazók 1990 óta meg vannak gyõzõdve róla, hogy történelmi joguk és kötelezettségük van Magyarország irányítására, amelyet a baloldal különbözõ manipulációkkal, csalásokkal minduntalan eloroz tõlük. Gyurcsány miniszterelnök titkos beszédébõl azt következtették ki, hogy a baloldal megengedhetõnek tart minden hazugságot, csalást, trükköt a jobboldal távoltartására a hatalomtól, csak azért mert jobboldal, s mert Orbán Viktor vezeti õket.

A jobboldali választók és az elit egy része egzisztenciális veszélyként éli át a baloldali kormányzatot, amely azzal fenyegeti, hogy jobboldaliságát nemcsak a mai állásvesztéssel, jövedelem-megvonással bünteti, de lehetetlenné igyekszik tenni, hogy holnap, a hatalomba visszatérve elõre jusson karrierútján. S mivel a jobboldali törzsszavazók sérelme rímeltethetõ az 1948 és 1989 közötti nemzeti és egzisztenciális sérelmekre, az antikommunista indulatra, a jobboldali politikai osztály mindig számíthat az antikommunista, nemzeti sértettségre. A “Gyurcsány távozzék” jelszó egyesíti a mérsékelt és radikális jobboldaliakat, egyben tartja a jobboldali szavazótábort. Gyurcsány valamennyi gesztusa megerõsíti Orbán Viktort: csak az erõ gyõzhet az erõvel szemben.

A baloldali és liberális törzsszavazók 1992–93 óta abban a hitben élnek, hogy a jobboldal elõször 1944-ben, a magyar holokauszttal és a nemzetvesztõ háborús politikával veszítette el jogát az ország irányítására, majd másodszor az 1948 után következõ “nagy hallgatással”, hogy harmadszor az 1990 utáni hatalomra kerülésükkel bizonyítsák alkalmatlanságukat, mi több, veszélyességüket a demokráciára. Orbán Viktor 1998–2002 közötti kormányzása, majd ellenzéki szereplése arról gyõzte meg a szociál-liberális szavazók többségét, hogy Orbán és csapata a demokrácia, a haladás, a modernizáció, Európa ellenében vezetné az országot. De ennél is mélyebb az érzelmi érintettség: a jobboldal mindenkor készen áll arra, hogy megismételje 1944-es szereplését. A “soha többet Orbánt” érzületre 2002-ben és 2006-ban építhetett a baloldal politikai osztálya. Orbán Viktor minden megmoccanása életre galvanizálja a Gyurcsány Ferenc melletti érzelmeket: valakinek meg kell fékeznie az életveszélyes jobboldalt.

E realista, Tölgyessy Péter által leírt forgatókönyv szerint a két politikai vezér és szekértábor folyamatos harcának leszünk tanúi, amely lehetetlenné teszi az igazi gazdaságpolitikai fordulatot, a megegyezéses reformokat, ennek következtében a politikai és gazdasági stabilizációt. Gyurcsány és Orbán leválthatatlanok. Folyamatosan erõsödnek, békepárti vezetõtársaik kiszorulnak.22 A harcias, pártokhoz kapcsolódó elit-és választói csoportok, a két nagy párt központosított, közvetlen kampány- és propaganda-gépezetei, direkt akciókkal, erkölcsi és anyagi nyomással rákényszerítik akaratukat a közömbös és/vagy megegyezésben érdekelt csoportokra, befejezik az ország teljes szétszakítását. Nincs olyan erõ – politikai, gazdasági, intellektuális, civil, média- szereplõ – az országon belül, se az országon kívül – Európai Unió, pénzpiacok, IMF, NATO stb. –, aki, amely megállíthatná az összeütközések folyamatát. Bármelyik erõ képes lehet összeomlást elõidézni, de kiegyezést és intézményépítést egyik sem.

Kevésbé realista forgatókönyv szerint, a magyar politikai osztályra nyomást gyakorló Európai Unió, Németország, Egyesült Államok, a pénzpiaci és a mûködõtõke-befektetõk az egyik oldalon, a hazai gazdasági szereplõk, a szakértõi elit, az önkormányzati vezetõk, a sajtó a másikon kikényszerítik a konfliktusok kiváltóinak félreállítását, és a gazdaságpolitikai fordulathoz, a reformokhoz szükséges kiegyezéseket. A magyar tapasztalatok 1989 óta arra utalnak, hogy Magyarország mindig képes volt belsõ erõbõl megoldani problémáit, s a politikai osztály alkalmasnak bizonyult az önkorrekcióra. A harcias törzsválasztói csoportok befolyása, a konfliktusokban érdekelt két vezér spirituális és anyagi presztízse csökken. Az összeütközések intenzitása a nem elkötelezett, többségben lévõ választókban félelmet kelt, és sérelmet okoz: “hogy jön ahhoz a két fél, hogy engem személyemben, családomban, tulajdonomban fenyegessen!”.

A két vezér és szûk körük alatt, mellett megindultak a politikai tárgyalások. Körvonalazódni kezdenek azok a stratégiai témák, amelyekben a feleknek egyezkedniük kell, ha nem akarnak reménytelenül kiszorulni. Az önkormányzati választásokkal kialakult új helyzetben, amikor a jobboldali ellenzék stratégiai pontokat foglal el, a felek tárgyalásra ítéltettek. A 2007-es költségvetéssel szemben az ellenzéknek nincs ellensúlya: se leszavazni, se alternatív költségvetést benyújtani nem áll módjában. Ezzel a gazdasági kiigazítás nagyobb részét Magyarország megteszi. Megállapodások születhetnek a távlatos nyugdíjreformban. Feltehetõen kiegyezés lesz az alkotmányos intézmények vezetõinek, tagjainak kinevezésében. A lassuló gazdaság, a növekvõ szociális terhek, a kilátástalanság inkább mutatnak az összeütközések irányába – ezt kell megelõznie az eliteknek, hogy életben maradhassanak, s Magyarországnak, hogy esélye legyen a megkapaszkodásra.

A szocialista és liberális tábor aligha megy neki a 2010-es választásoknak Gyurcsány Ferenccel, ahogy a Fidesz sem Orbán Viktorral. Mindkét tábor felfogta, mekkora kockázat rejlik vezetõikben. A váltást ma nem is annyira kettejük tekintélye és hatalma, mint inkább az új jelöltek és konstrukciók hiánya tartja vissza. Mindkét tábor hozzászoktatta magát a vezérelvhez, a központosított, egyszemélyû kormányzáshoz, és a konfliktusos politizáláshoz. Errõl áttérni a dekoncentrált és decentralizált, demokratikus és kollektív, többpólusú vezetésre azért sem mer senki, mert gyengébbnek, kevésbé hatékonynak és rizikósabbnak tartják, a diktatórikus vezetésnél. Ezen az érzületen az sem változtat, hogy ma már tudjuk, az 1998 óta alkalmazott vezérelvû, kemény demokrácia kifejezetten rossz eredményeket hozott a gazdaságban, és a közigazgatást sem javította, sõt szétrombolta. A kérdés az, ki meri elõször elereszteni a kapaszkodót, melyik tábor kezd elõbb szembenézni saját hibáival, mulasztásaival, elbarbarizálódásával, hogy utána kezet nyújtson a másiknak. Kétségtelen, hogy e feladatot most is Magyarországnak, a magyar elitnek, és a befolyásos választói csoportoknak kell megoldaniuk.

Az Európába jutó visegrádi négyek, ma “rossz fiú” viselkedéssel hívják fel magukra a figyelmet. Egységes visegrádi politika nem várható, nem is ajánlható: a legfontosabb stratégiai kérdésekben éles nézet- és érdekkülönbségek vannak a négy ország között. Lengyelország és Szlovákia most kezdeményeznek piac- és Európa-ellenes politikát, Csehország ingadozik a populista és piaci reformpolitika között, Magyarország kemény megszorító és reformpolitikába kezdett. Lengyelország és Csehország aktív németellenes, Magyarország németbarát magatartást folytat. Lengyelország hidegháborús viszonyban áll Oroszországgal, ezzel szemben Csehország, Szlovákia és Magyarország Putyin stratégiai szövetségese. A visegrádi országok a 2002-es koppenhágai európai csúcstalálkozó óta nem tudtak soha, sehol egységesen fellépni, s határozottan nemzeti érdekeiket követik. Az egymással versengõ országok fölül lemenõben az amerikai nap. Az Egyesült Államok letett arról, hogy ezeket az országokat az európai nagyhatalmak és Oroszország ellen megosztásra használja. Az ellenõrzést átadja az Európai Uniónak, és mindenekelõtt Merkel Németországának.

Az Európai Unióba került államok az Adriától a Baltikumig most három modell között hányódnak: az elsõ, a nacionalista-populista “lengyel út”, a második a kelet-európai, orosz akcentusú megoldás, s végül a harmadik a közép-európai, német akcentusú modell. Az elsõre és a másodikra nem nagyon tud hatni Európa: a nemzeti szuverenizmus nem fél az EU-tól, amelynek immár nincs bunkósbotja, se méze a madzagra, az orosz akcentusú Kelet-Európa pedig már nem várja, hogy integrálódhat.

A lengyel nacionalista és populista politika európai vétópolitikává vált. Lengyelország szuverén nemzeti érdekét követte az európai költségvetési tárgyalásokon, akkor, amikor igyekezett megakadályozni az EU–Oroszország energiaszerzõdést, vagy amikor bejelentette, hogy népszavazást ír ki az euró bevezetésérõl. A PiS külpolitikája láthatólag “a »lengyel nemzeti érdekeken« alapszik, ami ellentétbe kerül az Európai Unióval és Lengyelország több szomszédjával, mindenekelõtt Németországgal.23 Az éles német- és oroszellenes lengyel magatartás tartósnak és veszélyesnek ígérkezik. Lengyelország politikai, gazdasági és katonai ereje alkalmatlan arra, hogy bekerüljön az EU és a NATO öt nagyhatalma – Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Itália, Spanyolország – mellé, viszont hamar tehertételévé válhat az uniónak. Az Egyesült Államok nem ajánlhat Lengyelországnak többet, mint a közvetítést, az EU-t vezetõ nagyhatalmakhoz, mindenekelõtt Németországhoz.

Washingtonnak arra kell bátorítania Lengyelországot, hogy játsszon konstruktív szerepet Európában és javítsa kapcsolatait a szomszédaival, mindenekelõtt Németországgal. A Varsó és Berlin közötti jó kapcsolat elengedhetetlen feltétele a közép-európai stabilitásnak.24

A szuverenista Lengyelország szövetségesek és támogatók nélkül maradt. Pillanatnyilag megengedheti magának. Gazdaságát nem érinti a nemzeti politika, a pénzpiacok és a mûködõ tõke a kormányzati mozgást külön kezeli a gazdaságtól. De nem ajánlhatjuk a lengyel utat annak a Magyarországnak, amelynek gazdasági egyensúlya már kevésbé függ a kormánytól, mint a pénzpiacok és az Európai Unió ítéletétõl. Orbán a lengyel útra függeszti tekintetét. Csakhogy Magyarország nem vétózhatja meg Európát, a kiigazító konvergencia-programot és a reformokat. A lengyel út kockázata Lengyelország számára is nagy – alighanem zsákutca. De még éveknek kell eltelniük, amíg az utca végére érnek.

Az orosz akcentusú Kelet-Európa – Belarusz és Ukrajna, Moldávia és Románia, Bulgária és Szerbia –, nem feltétlenül jelent orosz befolyást, sokkal inkább a putyinscsina – az orosz modell – alkalmazásáról van szó. Az Európából tartósan kimaradó, illetve az újonnan felvett, de nehezen alkalmazkodó országokban aligha lesz európai típusú piac és demokrácia. Erõs elnöki, központosítási ambíciók versengenek oligarchikus konstrukciókkal.

A szlovén, a magyar, a cseh, a szlovák, talán a horvát és montenegrói közép-európai, német (észak-olasz és osztrák) akcentusú opciók új kiegyezéseken és polgárosodáson alapulnak. Az országok túl vannak a nemzeti szétválások gyötrelmein, mindegyik határvonalhoz érkezett: vagy nemzeti integrálódás, egységesülés, középosztályosodás, polgárosodás, vagy kettéválás, széthúzás, leszakadás, fél-polgárosodás, proletarializálódás és/vagy pauperizálódás. Valamennyiüknél megkérdõjelezõdött a rendszerváltásokkal létrehozott alkotmányos szerkezet teherbíró képessége, s most válik el, hogy alkalmasak-e az átmenet után a rendszer kiszolgálására. A nemzetek megtapasztalták már a reformdiktatúrák és a populista nemzeti és szociális politikák elõnyeit és hátrányait, az elitek kipróbáltattak.

Az országok egyszerre vannak a német és az orosz vonzáskörben, de a német (globális és európai) naprendszer vonzása erõsebbnek tûnik. Magyarország és Csehország, a közép-európai térség “nagyjai” egyrészt Németországgal, Ausztriával és Itáliával, másrészt Amerikával, harmadrészt pedig Oroszországgal együttesen gyakorolhatnak csak befolyást a térségre. Kül-, külgazdasági és biztonságpolitikai mozgásterük kicsiny, de nincsenek teljes egészében kényszerpályán. A magyar akcentus érvényesülni fog mindenekelõtt Szlovákiában, Horvátországban és Montenegróban. S ha kellõen meggondoltak és újítóak leszünk, érzõdni fog a magyar akcentus az irodalmi németben, hogy milyen lesz az új német egység politikai, gazdasági, civilizációs mixtúrája. A régi úton senki sem mehet tovább. Az új utat most tapossuk ki.

Az írás a Korridor Politikai Kutatások Központja „Merre tovább Magyarország?” címmel előkészületben lévő tanulmánykötete számára készült.

  1. A lengyel társadalom jelentõs része számára a Keleti Végek – Kresy Wshodnie –, vagyis az Ukrajnához, Litvániához és Belorussziához tartozó “elvesztett” lengyel területek a haza emlékhelyét jelentik. A Keleti Végek, akár a magyarok számára Erdély, a szerbeknek Koszovó, nem Vilnában vagy Ukrajnában, nem Kolozsváron vagy Prištinában, hanem sokkal inkább Varsóban és Wroclawban, Budapesten és Belgrádban, a lengyel, a magyar, a szerb emlékezetben és képzeletben él.
  2. “Ha Amerika folytatná az eddigi utat… magára vállalva ezen országok (Vietnam, Kambodzsa, Laosz) megvédésének elsõdleges felelõsségét, valahányszor csak belsõ vagy külsõ problémái akadnak, akkor õk soha nem tudnának gondot viselni saját magukra” – mondotta Richard Nixon 1969-ben Guam szigetén.
  3. Az amerikai realista politika 1989-ben rendkívül óvatos volt. A Bush–Baker–Scowcroft hármas éppen Condoleezza Rice elõterjesztése alapján fogadta el 1989 márciusában, hogy legfõbb veszélynek a kommunizmustól és a Szovjetuniótól való eltávolodásban a nacionalista veszélyt tekinti, s az átalakulásukat kezdeményezõ országokban korlátozott, kiegyezéses megoldásokat javasol. Távol tartja magát a külsõ intervenció látszatától is, nem fog közvetlen megállapodásra jutni a Szovjetunióval, hanem magukkal az érintett országok vezetõivel tárgyal. Ugyanekkor döntött az amerikai elnök arról, hogy az Egyesült Államok nem fog Marshall- segélyhez hasonló intézményes segítséget nyújtani az átalakuló országoknak, hanem a finanszírozást az európai országokra, az európai integrációra hagyja. Ennek megfelelõen tárgyalt, állandóan a fékezést, a szovjet biztonsági szempontok figyelembevételét hangsúlyozva George Bush Varsóban és Budapesten 1989. nyarán. 1993-tól, a Clinton-kormányzat ugyanilyen óvatosan tologatta a bábukat Jelcin elnökkel szemben a NATO- kiterjesztés kérdésében. Sikerült Jelcint, majd kezdetben Putyint rávenni arra, hogy Oroszország és saját hatalmuk stabilizálása érdekében járuljanak hozzá a Baltikumtól Szerbiáig terjedõ térség NATO-tagságához. De kétségtelen, hogy a kelet-közép-európai országok rendszerváltásai akkor váltak “biztonságossá”, amikor az Európai Unióba integrálódhattak 2004-ben.
  4. Az európaiak keserves történelmi tapasztalatok – Izrael, Szuez, Algéria, Észak-Írország – árán megtanulták, hogy tartósan együtt lehet élni a nemzeti felszabadító, illetve “osztályharcos” terrorizmussal, az algériai FLN- nel, a palesztin Fatah-hal, az ír IRA-val, a német RAF- fal, az olasz BR-rel, a baszk ETA-val, a koszovói albán KLA-val. Nem hirdethetnek, tehát általános háborút a terror ellen, hanem az erõ és a tárgyalások együttes alkalmazásával, kölcsönös engedményekkel kell elismertetniük tárgyaló partnerként kormányaikat, és rávenni az erõszakot alkalmazókat a legitim tárgyalásokra. Az európai liberális realisták azt tanulták, hogy Adams, Arafat, Mandela, Rugova tárgyalóasztalhoz ültethetõ, és oda is kell ültetni õket. Hasonló volt az egyik oldalon a demokrata Albright, a másikon a republikánus Rice véleménye. “Condoleezza Rice as secretary of state has stated fairly clearly that the administration is willing to take the risks of having extremists come to power in open elections. ‘I think you have to ask yourself if you are better off in a situation where extremists, Islamists and others, get to hide behind their masks and operate on the fringes of the political system, or would you rather have an open political system in which people have to actually contest for the will of the people?’” (“Condoleezza Rice külügyminiszterként elég világosan kijelentette, hogy a kormány hajlandó vállalni annak kockázatát, hogy a nyílt választások során szélsõséges erõk kerülnek hatalomra. »Úgy vélem, föl kell tenniük a kérdést, jobb-e önöknek az a helyzet, amikor a szélsõségeseknek, az iszlamistáknak vagy másoknak álarcaik mögé rejtõzve a politikai pálya szélén kell mûködniük, vagy az a jobb, ha nyitott politikai rendszerben a politika képviselõinek ténylegesen meg kell küzdeniük az emberek akaratáért?«”) – írja Fukuyama. Ebbõl következõen, nem az a baj, hogy választásokra került sor Irakban, Libanonban, a Palesztin Autonómia területén, és itt terrorista szervezetek juthattak legitim hatalomhoz, hanem az, hogy a nagyhatalmaknak nem voltak forgatókönyveik a további tárgyalásokhoz a terrorista szervezetekkel, eszközeik a folyamatos civilizáláshoz. Nem az a gond, hogy a színes forradalmak gyõztesei nem demokraták, hanem, hogy a demokratikus hatalmak aktív támogatás nélkül, politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg magukra hagyták ezeket az országokat és nemzeteket.
  5. “The great eighteenth-century liberals believed that the way to make people live properly is by education and laws, that is to say, by the method of carrots and sticks. The carrot tempts and the stick coerces. The idea is that once they acquire the habit of living as the educator believes to be the right way, all will be well – happiness, harmony, virtue will flourish. But this goes against Kant’s idea of human personality and human freedom, in which I believe. Moulding human beings like children or animals leads logically to August Comte, Marx and Lenin. Once you know what has to be done, you can do it by persuasion or by force and that denies basic human rights – above all of choice – lack of freedom of choice means dehumanization.” (“A nagy, tizennyolcadik századi liberálisok úgy vélték, az embereket a tanítás és a törvények, azaz a mézesmadzag és a furkósbot módszerével lehet a helyes életre késztetni. A mézesmadzag a csábításhoz, a furkósbot a kényszerítéshez szükséges. Az az elképzelésük, hogy ha az emberek hozzászoktak ahhoz, amit a tanítóik helyesnek ítélnek, mindannyiunknak jó lesz – fölvirágzik a boldogság, a harmónia és az erény. Csakhogy ez ellentmond Kant emberi személyiségének és emberi szabadságának, amelyekben én hiszek. Ha az embereket gyermekekként vagy állatokként kezeljük, annak logikus következményeképp eljutunk August Comte-hoz, Marxhoz és Leninhez. Ha tudjuk, mi a teendõ, végrehajthatjuk rábeszélés vagy erõszak révén, de ez ellentmond az alapvetõ emberi jogoknak, mindenekelõtt a választás jogát, a választás szabadságának hiánya pedig az elembertelenítés eszköze.” – Isaiah Berlin)
  6. “Inkább akarják George Busht vagy Vlagyimir Putyint? Ha választanom kell Bush és Putyin között, én Marylin Monroe-t választom. De mégiscsak hihetetlen, hogy számos nyugat-európai, köztük Schröder német kancellár, jobban szereti partnerének a volt KGB-tisztet, aki éppen most állítja helyre a tekintélyelvû hatalmat Oroszországban, mint azt az embert, akit minden hibája ellenére az imént választottak újra szabad és tisztességes választáson a világ egyik legnagyobb demokráciájában.” – írta Timothy Garton Ash 2004 decemberében. Mi szívesebben választanánk Julia Robertset, és nem vagyunk biztosak abban, hogy csak ez a választásunk van.
  7. Putyinnak még ahhoz is volt mersze, hogy az amerikai elnök orra elõtt merész játszmát játsszon Ukrajnában.
    A feldühödött Amerika 2006 tavaszán-nyarán keményen fel akart lépni Oroszország ellen a “színes forradalmak” nevében, s meg akarta rendszabályozni az európaiakat, hogy önzõ anyagi érdekbõl összejátszanak Oroszországgal. Dick Cheney alelnök Vilniusban, a balti államok, Lengyelország, Ukrajna és Románia vezetõi elõtt elmondott beszédében, hidegháborús hangnemben szólt az orosz energiafegyver jogtalan használatáról, Oroszország nagyhatalmi vágyairól. Várható volt, hogy az Európába érkezõ Bush elnök, Budapestrõl, az 1956-os szovjet intervencióra emlékeztetve, felszólít az Oroszország elleni harcra, s együttmûködésre kényszeríti az európaiakat. De az oroszok a budapesti beszéd elõtti napokban, visszaengedték a kormányra Julia Timosenkót, lehetetlenné téve a keresztes-hadjárat megindítását. Majd néhány hét múlva Timosenko újra kiesett, s Ukrajnában létrejött a Juscsenko–Janukovics–Moroz trió európai– orosz – törékeny – egyensúlyi hatalma. Majd aláírásra került a Gazprom és a német E.on hosszú távú szerzõdése az orosz gázszállításról. És nem sokkal késõbb Oroszország blokád alá helyezte Grúziát.
  8. Kissinger 1972-es áprilisi brezsnyevi története felidézheti a szellemet:
    Brezsnyev: Az anekdota a cárról szól, aki elé oda került a letartóztatott ember ügye. A kérdés az, kivégeztesse vagy megkegyelmezzen neki. A cár egy darab papírra, mindössze három szót írt: “Kivégezni lehetetlen megbocsátok”, de vesszõket nem tett közéjük. Olvasható volt így is: “Kivégezni lehetetlen, megbocsátok.” De a papírt átvevõ hivatalnok így olvasta: “Kivégezni, lehetetlen megbocsátani!” Na, most nem tudható, mivel a cár vesszõk nélkül írt, hogy a bírák úgy döntöttek-e, ahogy õ gondolta.
    Kissinger: Mi történt az emberrel?
    Brezsnyev: Elmondom Önnek a tárgyalások végén, mielõtt elmegy. Válaszom attól függ, hogyan tárgyalunk.
    Gromiko: Lehet, hogy a választ csak a csúcstalálkozón kapja meg.
    Brezsnyev: Nem, Dr. Kissinger úgy fogja elhagyni Moszkvát, hogy valamennyi kérdésére világos választ kap.” – emlékezik vissza Kissinger a White House Years-ben. Kissinger hozzáteszi: soha nem tudtam meg, mi lett azzal az emberrel. Nyugodtan nézzenek bele Vlagyimir Putyin rezzenéstelen szemébe, s kérdezzenek rá a történet végére!
  9. “Ha Abe újraformálja a kedvezõ kapcsolatokat Pekinggel és Szöullal, azáltal, hogy felgyorsítja a bizalomépítést e szomszédaival, ennek arra kell ösztönöznie Moszkvát, hogy vizsgálja felül Ázsia-politikáját. Vajon Abe Oroszországgal szembeni ütõkártyája az ázsiai országokkal folytatott új politikája lenne?” – írja Yoshinori Takeda. Természetesen nemcsak Oroszország, hanem Amerika és Európa Ázsia-politikáit is alaposan megváltoztatná a japán fordulat.
  10. Az európai közösség integrációs és nemzetállami konföderációs ciklusai a következõ ívet írják le: 1950–54 integrációs, 1954–56 nemzeti, 1956 õsz–1962 integrációs, 1963–1971 nemzeti, 1971–73 integrációs, 1973–1984 nemzetállami, 1984–1992 integrációs, 1993–2000 nemzeti és 2000 óta egymással viaskodó integrációs és konföderációs politikák. Az elsõ hullámot a francia, német és olasz kereszténydemokraták, a nyolcvanas évek közepének nagy hullámát a francia, olasz és spanyol szocialisták indították. Az “európai Európának”, az “államok Európájának” de Gaulle az atyja: “Nem hiszem, hogy Európa bármiféle élõ valósággá válhatna, ha Franciaországgal nem franciaként, Németországgal nem németként és Itáliával nem olaszként számol. Dante, Goethe, Chateaubriand egész Európához tartoznak, de csak annyiban, amennyiben mindenekelõtt és fõként olaszok, németek és franciák voltak. Egyáltalán nem szolgálhatták volna Európát, ha hazátlanok lettek volna, és valamiféle eszperantó vagy volapük nyelven gondolkodtak, írtak volna.” (Je ne crois pas que l’Europe puisse avoir aucune réalité vivante si elle ne comporte la France avec les Français, l’Allemagne avec les Allemands, l’Italie avec les Italiens. Dante, Goethe, Chateaubriand appartiennent B toute l’Europe, dans la mesure oj ils étaient respectivement et éminemment Italien, Allemand et Français. Ils n’auraient pas beaucoup servi l’Europe s’ils avaient été des apatrides, et s’ils avaient pensé, écrit en quelque espéranto ou volapük intégrés.) – mondta a tábornok 1962. május 15-én.
  11. Ha a nyolcvanas és a kilencvenes évek reformjainak elõrehajtói nagymértékben az autonómiát követelõ, dinamikus régiók voltak, amelyek civil módon átírták az országos pártok háborúit vagy piszkos megállapodásait, most a szövetségi, központi kormányok kezébe került vissza a kezdeményezés. A spanyol, brit, olasz, német decentralizációk új munkamegosztást és egyensúlyt teremtettek, amelyek lehetõvé teszik, hogy a központi kormányok átfogó adó-, egészségügyi, oktatási, nyugdíjreformokba fogjanak, új megállapodásokat kössenek a munkaadókkal és a munkavállalókkal.
  12. Németországban öt reformkísérlet folyik egymás mellett: a foglalkoztatás, a nyugdíj, az egészségügy, a föderális-önkormányzati és az adórendszer reformjai. A 2003 januárjában induló Hartz I-tõl IV-ig tartó foglalkoztatási csomag átalakította a munkaügyi szervezeteket, kialakította a “Mini-jobs” és az “Ich-AG” rendszereit. A 2001-ben induló Riester-féle nyugdíjreform módosítja a nyugdíjkorhatárt és az indexálást. 2004-ben a Schröder-kormány hozzákezdett az egészségügyi reformhoz, amelynek második szakaszába Merkel nagykoalíciója vág bele. A Bundestag 2006 júniusában, a Bundesrat júliusában megszavazta a föderalizmus reformját. 1949 óta ez a legalapvetõbb alkotmányos reform a szövetségi köztársaságban.
  13. “Ha reformokkal jövök, akkor öt évvel ezelõtt kellett volna jönnöm. Az olasz program: reform, reform, reformok. És az elõzõ kormány, amelynek fantasztikus többsége volt, nem csinált semmit. Igaz, egyetlen dolgot változtatott, tudja, a törvényeket a miniszterelnök és a barátai számára. Ez egyáltalán nem kellemes, mert nekünk kilenc pártunk van a koalícióban, és nekem félig miniszterelnöknek és félig-meddig szociális munkásnak kell lennem. Hasonló módon kell kormányoznom, miként Brüsszelben tettem.” – mondja Romano Prodi. Prodinak eddig nem sikerült társadalmi megállapodást összehoznia, és a fontos pénzpiaci értékelõk leértékelték Olaszországot.
  14. “Romano Prodi: Elõször is, egyetlen elv vezérelt egész életemben: ha forradalom jött, akkor forradalom van, és ha valaki megnyerte a választásokat, az nyert. In Iran a revolution is done Iránban forradalom volt. És ezután következett a történet Irán és az Egyesült Államok között, amelyrõl tudja, hogy szörnyû hibák voltak mindkét oldalon. El kell fogadniuk a választások eredményeit Algériában és Palesztinában. »Ó, az eredmények nem azok, amelyeket vártam, ezért nem fogadom el õket« – ilyen nincs.
    Richard Gardner: Úgy értsem, hogy azt javasolja Bush elnöknek, hogy mi, az Egyesült Államok és önök, Európa közvetlenül tárgyaljanak a Hamasszal, a Hezbollah-val és Iránnal?
    Romano Prodi: Igen, pontosan, és a koalíciós kormány létrehozása Palesztinában jó ok erre, mert tudja a helyzet jóval összetettebb a palesztinok közötti viszonyokban.”(Conversations with Romano Prodi, in 20 September 2006.)
  15. “Az amerikai külpolitika nem kajak, hanem csatahajó, nem tud kis ívben kanyarodni. A nagy vonalak most sem fognak változni, az egyes részkérdésekben követett politikai irányok viszont igen. Ami szintén változni fog, és amire nekem is lesz hatásom, az a politika hangneme. Sokkal kevésbé konfrontatív, viszont nyíltabb és tiszteletteljesebb hozzáállásban hiszek, mint amit egyes vonatkozásokban az elmúlt idõszakban tapasztalhattunk.” – mondta Tom Lantos, a képviselõház külügyi bizottságának demokrata elnöke, 2006. november 22-i interjújában.
  16. “What would be the outline of a decent and effective American foreign policy? The first prerequisite, in my view, is to improve America’s own economic and moral condition, a change that would be well received abroad. This would mean a return to the rule of law and the protection of civil liberties, and an end to efforts to escape from the obligations of international law in the fight against terrorism. A second prerequisite is a willingness to break dramatically with the foreign policies of both Republicans and Democrats. Throughout the postwar era, and especially after the fall of communism, these policies have oscillated from multilateralism to imperialism… The US has an undeniable, overwhelming superiority in raw military might and in the capacity to project it. But as soon as we turn to other kinds of power – ‘hard’ economic power, which is the power to reward, or bribe, and to coerce; ‘soft power’; and what I would call ‘building power’, the power to help others construct their institutions – we see that we live in an increasingly multipolar world.” (“Hogy melyek lennének egy szolid és hatékony amerikai külpolitika körvonalai? Nézeteim szerint az elsõ elõfeltétel Amerika saját gazdasági és erkölcsi állapotának javítása volna, olyan változás, amelyet a külföld is jól fogadna. Ez visszatérést jelentene a jogállamisághoz, a polgári szabadságok védelméhez, és véget vetne azoknak az erõfeszítéseknek, amelyekkel a terrorizmus elleni küzdelem nevében kikerülik a nemzetközi jogi kötelezettségeket. A második elõfeltétel a hajlandóság mind a republikánus, mind a demokrata külpolitikával való szakításra. A háború utáni korszak alatt különösen a kommunizmus bukása után e politikák a többoldalúságtól az imperializmus felé tolódtak el… Az Egyesült Államok tagadhatatlanul döntõ fölényben áll a katonai hatalom és ennek bevetésére való képesség tekintetében. Ha azonban az egyéb hatalmi technikákat vesszük – akár a “kemény” gazdasági hatalmat, amely a jutalmazás, megvesztegetés és kényszerítés politikája, akár a “puha hatalmat”, vagy azt, amit én “építõ hatalomnak” nevezek, vagyis a mások segítését intézményeik felépítésében –, azt látjuk, hogy a világ mindinkább többpólusúvá válik.” – Stanley Hoffmann)
  17. Az Eisenhower–Dulles párosnak sikerült békét kötnie Korea felett, a Nixon–Kissinger-páros pedig megtalálta, ha nehezen is, a vietnami kivonulás és béke módozatát.
  18. 2006 novemberében Blair, majd demokrata és republikánus politikusok javasolták, hogy az Egyesült Államok kezdjen közvetlen tárgyalásokat Iránnal és Szíriával az iraki rendezésrõl, Rice külügyminiszter azonban elutasította. Feltehetõen a kapcsolatfelvételre jóval elõbb sor kerül a többközpontú politikai irányítású Iránnal, mint 2008–2009.
  19. Valószínûleg újra kell gondolni az amerikai–európai szellemi viszonyt, amely a felek kölcsönös megvetésén és féltékenységén alapul. A mai amerikai felfogás kétségkívül hasonlatos Joseph de Maistre kegyetlen ítéletéhez: “A rómaiak ritka jó érzékkel megvásárolták pénzért Görögországban azokat a tehetségeket, akikre szükségük volt, és megvetették szállítóikat. Azt mondták, és mosolyogva mondták, hogy »A kiéhezett görög bármit megcsinál, hogy kedvedre tegyen«. Ha utánozni akarták volna ezeket a teremtményeket, nevetségessé tették volna magukat. Nagyok voltak, mert megvetették õket.” Az európaiak viszont az ezredforduló utáni amerikai szellemet a “visszabarbarizációval” írják le.
  20. Lengyelországnak 1990 és 2006 között 12 kormánya volt (1918 és 1939 között 28), Magyarországnak ezzel szemben 6. Lengyelországban az inga mindig a másik oldalra lengett, olyannyira, hogy hol a jobboldal, hol a baloldal zuhant ki szinte teljesen a szejmbõl. Jellemzõ, hogy Nyugat-Európában Franciaországnak 1978 óta nincs újraválasztott kormánya, s 12 miniszterelnöke volt, miközben Nagy-Britanniának és Németországnak összesen 4-4.
  21. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök csak belsõ körben, és ott is korlátozottan volt õszinte a kormány tagjaival és a kormánypártok képviselõivel. A kormánynak magának sem voltak hiteles számai, és hiányoztak az elõkészületek a reformokhoz. Ennek oka, hogy a választások elõtt a kormány önmaga elõtt is befagyasztotta az információkat a gazdaság állapotáról, és nem készített reformtervezeteket, nehogy kiszivárogjanak, és az ellenzék felhasználhassa õket. A megszorítási kényszer azonnal, a reformkényszer pedig az Európai Unióval való tárgyalásokon jelentkezett. Még 2006. augusztus közepén kiszivárgott egy olyan konvergenciaprogram-tervezet, amely nem tartalmazott reformokat. A pénzpiacok és az EU azonnal negatívan reagáltak: a forint azonnal leértékelõdött, az EU Bizottsága pedig figyelmeztette Magyarországot.
  22. 2007. március közepéig a két politikai vezetõ megerõsíti pozícióját, február végén Gyurcsány miniszterelnököt pártelnökké választják, majd a Fidesz újraválasztja Orbán jelenlegi elnököt. A liberálisok kongresszusán új elnököt választ az SZDSZ, s eltûnik az utolsó szereplõ, Kuncze Gábor, aki egyenlõ súllyal léphetne fel Gyurcsánnyal és Orbánnal szemben. Gyurcsány a maga szája íze szerint átalakítja kormányát, s befejezi egyszemélyes hatalmának kiépítését. A lázongó, békepárti központi és önkormányzati vezetõket mindkét oldalon elnémítják saját vezetõik, illetve az ellentétes oldal vezetõjének agresszív akciói.
  23. F. Spehen Larrabee: Danger and Opportunity in Eastern Europe.
  24. Larrabee.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.