Anatómiai előadás

1992 augusztusában, a kánikulai napok vége felé gyalogosan nekivágtam a kelet-angliai Suffolk grófságnak. Éppen túl voltam egy nagyobb munkán, és reméltem, hogy ez a körút megszabadít majd attól az ürességtõl, ami a munka befejeztével elárasztott. Reményem bizonyos mértékig valóra vált, hiszen ritkán éreztem magam olyan felszabadultnak, mint ekkor, amikor bejártam a tengerpart mögötti, néhol egészen gyéren lakott területeket, naponta több óra hosszat, sõt olykor naphosszat barangolva. Ugyanakkor most mégis az az érzésem, hogy annak a régi babonának, mely szerint a kedély és a test bizonyos betegségei elõszeretettel telepednek meg bennünk ezekben a kánikulai napokban, mintha csakugyan lenne némi létjogosultsága. Mindenesetre utóbb legalább olyan erõteljesen foglalkoztatott az állandó helyváltoztatás gyönyörûségének emléke, mint annak felidézése, hogy, bár nem mindenütt egyformán, mégis mennyire hatalmába kerített, szinte megbénított a borzadály, valahányszor szembesültem a pusztulásnak még ezen az isten háta mögötti helyen is a messzi múltba visszanyúló nyomaival. Talán nem véletlen, hogy napra pontosan gyalogos körutam kezdõnapjának évfordulóján kerültem be, szinte a teljes mozgásképtelenség állapotában, a norvichi központi tartományi kórházba, ahol azután, legalábbis gondolatban, hozzáfogtam az alább következõ oldalak leírásához. Jól emlékszem rá, alighogy beszállítottak a kórházba, nyolcadik emeleti szobámban egyszer csak belém hasított a felismerés: Suffolk tágas térségei, elõzõ évi barangolásom színterei immár egyetlen süket és vak ponttá zsugorodtak össze, éspedig végérvényesen. Az ágyamból nézve valóban nem látszott több a világból, mint az ablak által körbefogott, színtelen égdarab.

Rettegni kezdtem tõle, hogy még ezt a furcsamód fekete hálóval elfüggönyzött, kórházablaknyi valóságot is örökre elveszítem, s a rettegéssel együtt többször is feltámadó vágy, hogy kinézzek az ablakon, s így biztosítsam magamnak a valóságot, a szürkület beálltával olyan gyötrelmes erõvel tört rám, hogy félig hason, félig oldalt fekve, sikerült valahogy átcsúsznom az ágy keretén, le a földre, majd négykézláb eljutni a falhoz és nagy nehezen felegyenesedve felkapaszkodni az ablakpárkányig, bár ez kínzó fájdalmakkal járt. Olyan görcsös tartással álltam ott az ablak üvegének dõlve, mint aki életében elõször emelkedett két lábra; akaratlanul is szegény Gregor jutott az eszembe, az a jelenet, amikor reszketõ lábacskáival a karszék támlájába kapaszkodva kitekint a szobájából és ködösen visszaemlékszik rá, milyen mámorító érzés volt számára korábban kinézni az ablakon. És szakasztott úgy, ahogy az elhomályosult tekintetû Gregor nem ismerte meg a nyugalmas Charlottenstrassét, ahol már évek óta lakott az övéivel, csak a sivár szürke házsort látta benne, az én szememben is tökéletesen idegennek tetszett a kórház udvarától a távoli láthatárig húzódó város, holott egyébként jól ismertem. El nem tudtam képzelni, hogy ebben a lenti falrengetegben bármi mozgást észlelhetnék, úgy éreztem, mintha valami roppant sziklaszirtrõl pillantanék le egy kõtengerre vagy egy kavicsmezõre, amelybõl óriási vándorkövek gyanánt meredeznek ki a parkolóházak. Járókelõket a kórház tájékán nem lehetett látni ezen a sápadt koraesti órán, egy ápolónõt kivéve, aki épp akkor haladt át a bejárat elõtti zöld térségen, éjszakai mûszakra jövet. Kéken villogó mentõautó kerülgetett lassan több utcasarkot is, a város központja felõl a baleseti osztály felé haladva. A sziréna vijjogása nem hallatszott fel hozzám. Ott fent a magasban szinte teljes, mondhatni, mesterséges csend vett körül. Csupán a vidéken végighullámzó, az ablaknak kívülrõl neki-nekiütõdõ szelet lehetett hallani, meg a saját fülemben a zúgást néha, valahányszor ez a kinti zaj is elült.

Ma, több mint egy évvel azután, hogy elengedtek a kórházból, ahogy most hozzáláttam jegyzeteim letisztázásához, önkéntelenül eszembe jutott, hogy annak idején, amikor lenéztem a lassan a szürkületbe veszõ városra a nyolcadik emeletrõl, a Portersfield Roadon lévõ keskeny házában még életben volt Michael Parkinson és szokásához híven valamelyik másnapi szemináriumára készült éppen vagy a Ramuz-rõl írandó nagy tanulmányán dolgozott, mint rendesen hosszú évek óta. Michael negyvenes éveinek vége felé járt, agglegény volt, s azt hiszem, egyike a legártatlanabb embereknek, akikkel valaha találkoztam. Mi sem állt távolabb tõle, mint hogy a saját hasznát keresse, mindennél fontosabb volt számára, hogy teljesítse kötelességét, annak ellenére, hogy ezt az uralkodó viszonyok egyre nehezebbé tették az utóbbi idõben. Mindennek tetejébe valami olyan igénytelenség jellemezte, ami egyesek szerint már-már a különcség határait súrolta. Miközben manapság az emberek zöme szinte folyamatosan vásárolni kényszerül az önfenntartás érdekében, Michael gyakorlatilag soha nem járt vásárolni. Ismeretségünk kezdete, azaz hosszú évek óta rendre ugyanazt a két zakót viselte felváltva, egy sötétkéket és egy rozsdavöröset, s amikor az ujjuk elkopott vagy a könyökük lyukasra dörzsölõdött, nem átallt tût-cérnát ragadni, és saját kezûleg varrta fel rájuk a bõrfoltot. Sõt, ha igaz, még a gallért is kifordította az ingein. A nyári szünetben, a Ramuz-rõl szóló tanulmányaival összefüggésben, Michael rendszeres gyalogtúrákat tett a svájci Valais és Vaud vidékén, idõnként pedig a Jura és a Cevennek hegyei közt. Amikor visszatért egy-egy ilyen útról, vagy amikor csodálatomat fejeztem ki, hogy ilyen hihetetlenül komolyan veszi a munkáját, sokszor úgy éreztem, Michael a maga módján megtalálta a boldogságot, méghozzá valami olyan szerénység formájában, ami már szinte elképzelhetetlen mai világunkban. De aztán tavaly májusban jött a hír, hogy Michaelt, miután már több napja nem látta senki, holtan találták az ágyában, az oldalán feküdt, teljesen merev volt már, az arcát sajátságos módon vöröses foltok borították. A törvényszéki boncolás annyit állapított meg, that he had died of unknown causes, én pedig magamban ehhez hozzátettem még: in the dark and deep part of the night. Michael Parkinson teljesen váratlan elhalálozása után a romanisztika szakos docensnõt, Janine Rosalind Dakynst mindenkinél inkább átjárta az elmúlás hátborzongató iszonyata, sõt, úgy is mondhatnám, kolléganõnk oly kevéssé tudta kiheverni Michael elvesztését, akivel egyfajta gyerekkori barátság kötötte össze, hogy annak halála után néhány héttel áldozatul esett a testét szinte pillanatokon belül elpusztító gyilkos kórnak. Janine Dakyns, aki a kórház közvetlen közelében lakott egy kis utcában, Michaelhez hasonlóan Oxfordban tanult, majd élete során olyasfajta tudományos munkásságot fejtett ki, amely mentes volt mindenfajta értelmiségi hiúságtól, mindig valamilyen homályos részletbõl indult ki, sohasem olyasmibõl, ami nyilvánvaló volt, egyfajta magántudomány volt ez bizonyos értelemben, tárgya a tizenkilencedik századi francia regényirodalom, azon belül is fõleg a messze legnagyobbra tartott Gustave Flaubert, kinek sok ezer oldalra rúgó levelezésébõl Janine a legkülönfélébb alkalmakkor, engem minduntalan ámulatba ejtve, hosszú részleteket idézett fejbõl. Egyébiránt Janine, miközben elõadta gondolatait, már-már aggasztó izgalmi állapotba került, mivel mindig a személyes érdekeltség izzó szenvedélyével próbálta elmagyarázni, mibõl eredt Flaubert írói aggályoskodása; egyfajta félelem volt ez a hamisságtól, mondta, sokszor hetekre, sõt hónapokra odaszegezte az írót a díványhoz, Flaubert ilyenkor attól rettegett, hogy soha többé nem lesz képes leírni egy fél sort sem úgy, hogy ne kompromittálná magát mindjárt a lehetõ legkínosabb módon. Ilyenkor, mondta Janine, Flaubert nem egyszerûen csak azt érezte, hogy lehetetlen, hogy õ még ezután bármit is tudna írni, hanem arról is meg volt gyõzõdve, hogy amit eddig írt, az sem egyéb megbocsáthatatlan hibák és hazugságok végtelen sorozatánál, aminek ráadásul beláthatatlan következményei lesznek. Janine kijelentette, Flaubert lelkiismereti aggályai az általa, Flaubert által megfigyelt, egyre elõrehaladottabb, és immár, úgy vélte, a saját koponyáját is megtámadó elbutulásra vezethetõk vissza. Olyan ez, mondta egyszer állítólag Flaubert, mint amikor az ember elsüllyed a homokban. Valószínûleg ezért van akkora jelentõsége a homoknak Flaubert valamennyi mûvében, jegyezte meg Janine. A homok mindent elborít. Flaubert nappali és éjszakai álmainak rendszeres szereplõi az afrikai kontinens sivatagos területein felkavarodó irdatlan porfelhõk, amelyek a szelek hátán örvénylenek észak felé, átvonulva a Földközi-tenger és az Ibériai félsziget fölött, hogy aztán egy idõ múlva tüzes hamu formájában hulljanak le a Tuileriák kertjére, Rouen valamelyik elõvárosára vagy egy normandiai mezõvárosra, és ott minden rejtett zugba behatoljanak. Flaubert, mondta Janine, amikor egyetlen homokszemet említ Emma Bovary téli ruhájának szegélyén, akkor abban az egész Szaharát látja, az õ szemében minden egyes porszemnek akkora súlya van, mint az Atlasz-hegységnek. Munka után gyakran beszélgettünk Janine irodájában Flaubert világképérõl; az irodában olyan mennyiségben hevertek az elõadásjegyzetek, a levelek és mindenfajta irományok, hogy az ember úgy érezte, valóságos papírözönbe keveredett. Az íróasztalon, amely az eredeti kiinduló-, illetve késõbbi gyûjtõpontját képezte a csodálatos papírszaporításnak, valóságos papírtáj képzõdött az idõk folyamán, ez a hegyes-völgyes vidék azután a tengert elérõ gleccserhez hasonlatosan meredeken omlott alá a mélybe, hogy azután a padlón körös-körben újabb és újabb, idõvel észrevétlenül a helyiség közepe felé mozgó hordalékrétegeket alkosson. Minthogy íróasztalán a papírtömeg folyamatosan nõtt, Janine már évekkel ezelõtt arra kényszerült, hogy más asztalokra pakolva engedjen a növekvõ nyomásnak. Ezek az asztalok, amelyeken azután a feltorlódásnak hasonló folyamatai mentek végbe, a Janine-t körülvevõ papíruniverzumnak mintegy késõbbi korszakait képviselték. Rég eltûnt már a szõnyeg is a papírok egymásra települõ rétegei alatt, sõt a papír a földrõl, ahová nem túl magasról csúszott le, mintegy felkapaszkodott ismét a falra, a falat ugyanis az ajtó magasságáig elborították a csak egyetlen sarkukon rajzszeggel feltûzött, helyenként szorosan egymásra erõsített papírlapok és egyéb dokumentumok. A polcokon sorakozó könyvek tetején is, ahová csak befért, egy-egy köteg papír hevert, és ez a töméntelen papír, ahogy egyszer megállapítottam magamban, valahogy úgy fehérlett a lemenõ nap visszaverõdõ fényében, mint a hótakaró a földeken az éjszakai ég tintakékje alatt. Janine utolsó munkahelye egy karszék volt, többé-kevésbé az irodája közepére lökve; valahányszor az ember elhaladt Janine mindig nyitott ajtaja elõtt, ott látta õt, amint a karszékben ül: vagy elõregörnyedve firkál éppen valamit a térdén tartott papírra, vagy ellenkezõleg, mélyen elgondolkozva hátradõl. Amikor egy ízben azt mondtam neki, olyan õ, ahogy itt üldögél a papírjai között, mint Dürer Melankóliáján a mozdulatlanul ülõ angyal a pusztulást jelképezõ eszközök társaságában, akkor Janine azt felelte, hogy a látszólagos rendetlenség, amely õt körülveszi, valójában a tökéletes vagy a tökéletességre törekvõ rendet jelenti. És csakugyan, bármit keresett is a papírjain, a könyveiben vagy a fejében, azt rendszerint egy csapásra meg is találta. Antony Batty Shaw-hoz is, akit még az oxfordi tudós társaságból ismert, õ irányított, amikor nem sokkal a kórházból történt elbocsátásom után elkezdtem a Thomas Browne-nal kapcsolatos kutatásaimat. Thomas Browne Norwichben volt gyakorló orvos a 17. században, és egy sereg olyan írást hagyott az utókorra, amivel aligha lehet bármit is egy lapon említeni. Az Encyclopaedia Britannica 1911-es kiadásában ekkor bukkantam rá egy bejegyzésre, mely szerint Browne koponyáját a Norfolk & Norwich Hospital múzeumában õrzik. Bármennyire is hitelt érdemlõnek tekintettem ezt az adatot, arra irányuló próbálkozásaimat, hogy a koponyát megtekintsem ott, ahol nemrég még magam is feküdtem, nem sok siker koronázta, ugyanis a kórház igazgatóságán dolgozó hölgyek és urak közül senki sem tudott efféle múzeum létezésérõl. Nem csak hogy teljes értetlenséggel néztek rám, amikor elõadtam meglehetõsen furcsának tetszõ kérésemet, hanem egyenesen azt volt az érzésem, hogy a megkérdezettek egyike-másika kifejezetten kellemetlen különcnek tart. Pedig hát közismert, hogy abban a korban, amikor polgári kórházakat létesítettek a közegészségügy javítása céljából, a kórházak épületén belül sok esetben kórbonctani múzeum, más szóval, afféle szörnytár is létesült, mely gyûjteményben szemléltetés céljára koraszülötteket, torzszülötteket, vízfejjel születetteket, mindenféle kórosan megnagyobbodott szervet és más effélét tároltak formalinos üvegekben, s a hátborzongató kollekciót idõnként bemutatták a nagyközönségnek is. Csupán az volt a kérdés, hogy ezek a dolgok késõbb hová kerültek. Ami a norwichi kórházat és Browne koponyájának hollétét illeti, ez ügyben még az idõközben a lángok martalékává lett központi könyvtár helytörténeti részlege sem tudott felvilágosítással szolgálni. Csak amikor Janine révén kapcsolatba kerültem Anthony Batty Shaw-val, akkor sikerült hozzájutnom a hiányzó információkhoz. Batty Shaw elküldte nekem a Journal of Medical Biographyban frissen megjelent tanulmányát, és ebbõl megtudtam, hogy Thomas Browne-t, aki épp a hetvenhetedik születésnapján halt meg, a St. Peter Mancroft templomban temették el, ott is nyugodtak azután földi maradványai egészen 1840-ig, ekkor valaki mást akartak eltemetni Browne nyughelyének közvetlen közelében, a templom karzatán, az elõkészületek közben azonban megsérült a koporsó, és a tartalmát részben napvilágra hozták. Az eset következtében Browne koponyája és egy tincs a hajából dr. Lubbock egyházi elöljáró és orvos tulajdonába került, õ pedig végrendeletben a kórház múzeumára hagyta a relikviákat, ott voltak láthatók aztán a külön e célra készített üvegharang alatt, egészen 1921-ig. Csak ekkor teljesült ugyanis a St. Peter Mancroft templom lelkészi hivatalának többszöri követelése, hogy a koponyát vigyék vissza eredeti helyére, így aztán az elsõ végtisztességadás után csaknem kétszázötven évvel egy második sírba tételt is celebráltak, ünnepi külsõségek közepette. A hamvasztásos, urnás temetkezésrõl szóló híres, félig régészeti, félig metafizikai tárgyú értekezésében Browne maga szolgáltatta a legjobb kommentárt saját koponyája késõbbi odüsszeiájához, hiszen egy helyütt így ír: nincs förtelmesebb tragédia annál, mint mikor valakit kikaparnak a sírjából. De ugyan ki ismeri, teszi hozzá Browne, csontjai sorsát, ki tudja, hányszor földelik el õket?

Thomas Browne egy selyemkereskedõ fiaként 1605. október 19-én Londonban látta meg a napvilágot. Gyerekkoráról nem sokat tudunk, éppily kevés információnk van arról, hogy miután megszerezte a magiszteri fokozatot Oxfordban, ehhez kapcsolódó orvosi tanulmányai milyen természetûek voltak. Csak annyi bizonyos, hogy huszonöt és huszonnyolc éves kora között Montpellier, Padova és Bécs – a hippokratészi tudományokban akkoriban kimagasló – orvosi akadémiáit látogatta, s hogy végül, röviddel Angliába való visszatérése elõtt Leidenben orvos doktori címet szerzett. 1632 januárjában, hollandiai tartózkodása alatt, tehát épp az idõ tájt, amikor Browne minden addiginál mélyebben elmerült az emberi test rejtelmeinek tanulmányozásában, Amszterdamban közhírré tették, hogy az alig néhány órája rablásért felakasztott naplopó, Adriaan Adriaanson, más néven Aris Kindt holttestén nyilvános boncolást végeznek a Waagebouw épületében. Habár nincs rá egyértelmû bizonyíték, több mint valószínû, hogy Browne figyelmét nem kerülte el a meghirdetett boncolás, és hogy a látványos eseményen, amelyet Rembrandtnak a sebész céh tagjairól készített csoportképe õrzött meg, maga is részt vett, már csak azért is, mert Nicolaas Tulp doktor anatómiai elõadásai – ezekre rendszerint a tél derekán került sor minden évben – egy kezdõ orvos számára minden bizonnyal rendkívül érdekesek lehettek, ám ezen túlmenõen azért is, mivel az önképe szerint a sötétségbõl a világosság felé elinduló társadalom naptárában minden efféle esemény fontos dátum volt. E nyilvános színielõadás, melyet a város vezetõ rétege adott a fizetõ közönségnek, kétségkívül az új tudomány töretlen kutató szenvedélyét volt hivatva szemléltetni, másrészt azonban, bár ezt bizonyára mindenki visszautasította volna, egy õsi szertartásról is szó volt itt, a bûnözõ holttestének nyilvános ízekre szedésérõl, miután az élõt már halálra kínozták az akasztásos büntetéssel. Hogy az amszterdami anatómiai leckék esetében nem pusztán az ember belsõ szerveinek jobb megismerésérõl lehetett szó, azt éppúgy igazolja a holttest felvágásának Rembrandt ábrázolásáról leolvasható szertartásos jellege – a sebészek valamennyien legjobb ruhájukat viselik, Tulp doktor fején még a kalap is ott díszeleg –, mint az a tény, hogy a procedúra végeztével az urak akár jelképesnek is tekinthetõ ünnepi lakomát rendeztek. Ha a mai Mauritshuisben megállunk Rembrandt jó kétszer másfél méteres vászna elõtt, akkor annak a szemlélõnek a helyén állunk, aki annak idején a Waagenbouw épületében figyelemmel kísérte a boncolást, és látni véljük, hogy az egykorú nézõ mit látott: látjuk Aris Kindt megtört nyakú, zöldes színû holttestét, a hullamerevségtõl szörnyûségesen kidomborodó mellkasát.

Ennek ellenére kérdéses, látta-e vajon valaha is valaki ilyennek a holttestet, tekintettel arra, hogy az anatómiai ábrázolás éppen fellendülõben lévõ mûvészete nem utolsósorban a bûnös test láthatatlanná tételét szolgálta. Tulp doktor kollégáinak tekintete jellemzõ módon nem a holttestre irányul, hanem, persze csak hajszálnyira, mellé, a holttest lábánál kinyitott anatómiai atlaszra, amelyben az ember megvetett testi mivolta egy sematikus vázlatra egyszerûsödik, olyan sémára, amilyen a szenvedélyes amatõr anatómus és azon a januári délelõttön a Waagebouw épületében állítólag szintén jelenlévõ René Descartes szeme elõtt lebegett. Mint köztudomású, az alávetés történetének egyik fõ fejezetében Descartes azt tanította, hogy tekintsünk el az érthetetlen hústól, fordítsuk figyelmünket a bennünk mûködõ gépre, hiszen ez tökéletesen megérthetõ, munkánk céljaira maradéktalanul hasznosítható, s bármiféle zavar esetén újra mûködésbe hozható, illetve eldobható. Ezzel a kívánalommal – hogy tudniillik az undorító testet, miközben közszemlére tesszük, fura módon mégis rekesszük ki figyelmünk látkörébõl –, éppenséggel egybevágni látszik, hogy a valósághûsége miatt olyannyiszor magasztalt Rembrandt-képrõl tüzetesebb szemügyre vétel esetén kiderül: realizmusa csupán látszólagos. A bevett szokással ellentétben ugyanis a képen ábrázolt boncolás nem az altest felnyitásával és a rothadásnak leginkább kitett belsõ szervek kivételével kezdõdik, hanem (és lehet, hogy ez is valamiféle megtorlásra utal) a kéz boncolásával.

És van ebben a kézben valami furcsaság. Nem csak hogy kifejezetten groteszk módon aránytalan, összevetve a nézõhöz közelebb esõ kézzel, hanem még fordított helyzetû is anatómiailag. Habár a hüvelykujj állása arra enged következtetni, hogy ez a bal kéz, a szabaddá tett inak egyértelmûsítik, hogy csakis a jobb kéz háta lehet. Vagyis ez egy anatómai atlaszból kölcsönvett, iskolás bonctani ábra, és ettõl a képi ábrázolás, bármennyire valósághû is egyébként, a legdurvább hibába csúszik át, méghozzá éppen azon a helyen, ahol a bemetszések már megtörténtek – a jelentés fókuszában. Aligha képzelhetõ el, hogy Rembrandt itt elrontott volna valamit. Én a kompozíciós törés mögött szándékosságot érzek. A formátlan kéz annak az erõszaknak a jele, amit Aris Kindten elkövettek. Vele, az áldozattal állítja magát egy sorba a festõ, nem a céhvel, amelytõl a megbízást kapta. Õ az egyetlen, aki nem azzal a merev karteziánus tekintettel néz, az egyetlen, aki észreveszi a zöldes színû, élettelen testet, aki látja az árnyékot a halott félig nyitott szájában és a szemén.

Hogy Thomas Browne milyen szemmel nézhette végig a boncolást és mit látott, arra vonatkozóan nincs semmi támpont, már amennyiben, ahogy én hiszem, valóban ott volt az amszterdami anatómiai színielõadás nézõinek sorában. Talán azt a fehér párát látta, amirõl az 1674. november 27-én Anglia és Hollandia nagy részét beborító köddel kapcsolatban azt írja egy kései feljegyzésében, hogy ilyen pára száll fel a frissen felnyitott test üregeibõl, míg ugyanez a pára, teszi hozzá mindjárt, életünk során, amikor alszunk és álmodunk, az agyunkat felhõzi el. Tisztán emlékszem rá, hogyan ereszkedtek a tudatomra ilyesféle ködfátylak akkor, amikor, a késõ esti órákban végzett mûtét után újra ott feküdtem nyolcadik emeleti szobámban. A bennem keringõ fájdalomcsillapító injekciók csodás hatására úgy éreztem magam rácsos vaságyamban, mint a léggömb utasa, amint súlytalanul tovasiklik a körötte tornyosuló felhõk felett. Idõnként cafatokra szakadtak a hullámzó rongyok, kibámultam az indigószínû messzeségbe, aztán le a mélybe, ahol a földet sejtettem fekete, kusza tömkelegével. Fent az ég kopár sivatagában pedig megannyi apró arany pont, a sok-sok csillag fénylett szétszórva. A fülemben zúgó ürességet a két nõvér hangja törte meg, megmérték a pulzusomat, idõnként megnedvesítették a számat egy kis rózsaszínû nyeles szivaccsal, a szivacs arra a törökmézbõl készült, kocka alakú nyalókára emlékeztetett, amilyet régebben a piacon árultak. A két körülöttem röpködõ lényt Katynek és Lizzie-nek hívták, azt hiszem, életemben ritkán voltam olyan boldog, mint ezen az éjszakán, amikor az õ gondoskodásukat élveztem. Mindenféle hétköznapi dologról fecserésztek, ebbõl egy szót sem értettem. Csak az emelkedõ-esõ dallamívet hallottam, olyasféle hangicsálást, ami a madarak torkából tör elõ, valami tökéletes csengés-bongást és fuvolázást: félig úgy hangzott, mintha angyalok zenéltek volna, félig úgy, mint a szirének éneke. Csak egy röpke, ám annál furcsább töredék maradt meg az emlékezetemben abból, amit Katy Lizzie-nek, és Lizzie Katynek elõadott. Valami máltai nyaralásról szóló történet része volt ez, és Katy, illetõleg Lizzie azt állította, hogy a máltai autósok se nem az utca jobb oldalán haladnak, se nem a bal oldalán, hanem felfoghatatlan és halálmegvetõ bátorsággal mindig az árnyékos oldalon. Csak a reggeli szürkület jöttével kezdett ismét feltisztulni bennem, hol vagyok, ekkor váltották le az éjszakás nõvéreket. Kezdtem ismét érezni a testemet, az érzéketlenné vált lábaimat, a fájó helyet a hátamon, észleltem a tányércsörgést, a folyosón ezzel a hangjelzéssel vette kezdetét a kórházi nap, láttam, ahogy a reggeli fényben kivilágosodott az égbolt, s ahogy szinte magától, anélkül hogy bármi húzná, rézsút végigfut egy kondenzcsík az égbolt ablakba foglalt négyszögén. Ezt a hátrahagyott fehér nyomot akkor jó jelnek tartottam, de most, visszanézve valami azt súgja: ez volt a kezdete annak a törésnek, amely azóta végighúzódik az életemen. A repülõgépet a csík elején nem lehetett látni, ugyanúgy, ahogy a gépben ülõ utasokat sem. A dolgok mozgatójának láthatatlan és felfoghatatlan volta Thomas Browne számára is megfejhetetlen rejtélynek tûnt, ráadásul õ a mi világunkat csupán egy másik világ árnyképének tekintette. Éppen ezért gondolkodóként és íróként folyamatosan úgy próbálta szemügyre venni a földi létet, az õt közvetlen közelrõl érintõ dolgokat éppúgy, mint az univerzum szféráit, mintha egy kívülálló szemével, sõt, mondhatni, mintha isten szemével nézne rájuk. Ahhoz, hogy a fenség ehhez szükséges fokát elérje, nem maradt más eszköze, mint a magasan, veszedelmesen magasan szárnyaló nyelv. A többi 17. századi angol íróhoz hasonlóan Browne is állandóan magával hurcolja teljes tudományos vértezetét, irdatlan mennyiségû idézetet vonultat fel, valamennyi tekintélyes íróelõdje nevével elõhozakodik, parttalanná duzzadó metaforákkal és analógiákkal operál, labirintusszerû, olykor egy-két oldalon át tekergõ mondatokat sorjáztat, ezek a maguk nyelvi pompájával, nyelvi fényûzésével ünnepélyes felvonulásokhoz vagy temetési menetekhez hasonlítanak. Bár irtózatos súlyokkal terhelt ez a nyelvezet, s ezért Browne-nak nem is mindig sikerül elrugaszkodnia a földtõl, de ha így, lassú köröket írva prózájával, összes terhével együtt, akár egy vitorlázó repülõ, a felszálló meleg légáramlatok segítségével mégiscsak egyre feljebb emelkedik, még a mai olvasót is a misztikus lebegés érzése járja át. Ahogy a távolság nõ, úgy lesz egyre tisztább a látás: a legapróbb részletet is maximális világossággal pillantjuk meg. Olyan ez, mintha az ember egyszerre nézne egy fordított távcsõbe és egy mikroszkópba. És mégis, mondja Browne, mindenfajta tudást áthatolhatatlan sötétség vesz körül. Mi csupán elszigetelt fényeket érzékelünk a tudatlanság feneketlen mélyén, a világegyetem árnyékokkal elborított épületével. Tanulmányozzuk ugyan a dolgok rendjét, mondja Browne, de hogy mi a legbelsõ lényegük, azt sohasem tudjuk meg. Filozófiánkat ezért csak kis betûkkel írhatjuk, csupa gyorsírásszerû rövidítéssel, mert az örökké változó természet – az örökkévalóság egyedüli visszfénye – ezeket a jeleket használja. Lerögzített elveihez híven Browne bemutatja a formák látszólagos végtelen változatossága közben állandóan visszatérõ mintákat, így például a Kürosz kertjérõl írott tanulmányában az úgynevezett kvinkunx-mintát, amelyet egy szabályos négyszög négy csúcspontja és a négyszög két átlójának metszéspontja alkot. Browne mindenütt felleli ezt rombusz-keresztrácsos szerkezetet az élõ és a holt anyag világában: bizonyos kristályos formákban, a tengeri csillagokban és tengeri sünökben, a madarak és halak hátgerincén, számos kígyófaj bõrén, a vonuló négylábúak keresztirányú nyomaiban, a hernyók, pillangók, szövõlepkék és éjjeli lepkék testének mintázatában, a vízi haraszt gyökerében, a napraforgó és a mandulafenyõ maghéjában, a tölgyfa fiatal hajtásának vagy a zsurlók szárának belsejében, valamint az emberi mûalkotásokban, az egyiptomi piramisokban és Augustus mauzóleumában csakúgy, mint Salamon király gránátalmafákkal és fehér liliomokkal mértanias pontossággal beültetett kertjében. Vég nélkül lehetne hozni még a példákat, mondja Browne, vég nélkül lehetne bemutatni, milyen elegáns módon geometrizál a természet, igen ám – fejezi be írását egy szép fordulattal –, de az égi kvinkunx, a Hiádok rombuszrács alakú csillagképe már a láthatár alá süllyedand so it is time to close the five ports of knowledge. We are unwilling to spin out our awaking thoughts into the phantasmes of sleep, making cables of cobwebbes and wildernesses of handsome groves. Ezenkívül, fûzi hozzá még elgondolkozva Browne, Hippokratész az álmatlansággal kapcsolatos mûvében olyan keveset beszélt a növények csodálatosságáról, hogy ez cseppet sem bátorítja az embert arra, hogy a Paradicsomról ábrándozgasson, már csak azért sem, mivel a magunkfajtát elsõsorban az élõvilágban elõforduló rendellenességek érdeklik, végtére is a természet folyamatosan gondoskodik ilyenekrõl, akár kóros kinövések formájában, akár úgy, hogy nem kevésbé kóros ötletgazdagsága révén mindenféle groteszk teremtménnyel tölt be atlaszának még üres helyeit. Ugyanez bízvást elmondható mai természettudományunkról is, mert hiszen ennek is legfõbb törekvése, hogy mindent változhatatlan törvényekkel tökéletesen leírható rendszerbe foglaljon, ugyanakkor figyelme mégis elõszeretettel irányul olyan teremtményekre, amelyek vagy szinte megmagyarázhatatlan küllemükkel vagy esztelen viselkedésükkel tûnnek ki. Már Brehm klasszikus mûvében, Az állatok világában is efféle állatok szerepelnek a díszhelyen, mint a krokodil, a kenguru, a hangyászsül, a tatu, a csikóhal vagy a pelikán, manapság pedig pingvinek valóságos hadserege tûnik fel a tévé képernyõjén, amint a hosszú antarktiszi téli sötétséggel és a dermesztõ szélviharokkal dacolva, mozdulatlanul állnak, lábuknál a tojásaikkal, amelyeket még a melegebb évszakban tojtak. Kétségtelen, hogy az ember sokkal szívesebben nézi – az efféle Nature Watch vagy Survival címmel futó tévémûsorokban – a Bajkál-tóban lakó szörnyet párosodás közben, mint egy közönséges feketerigót. Thomas Browne figyelme is minduntalan elkalandozott az egyetemes alakzatnak tekintett rombusz-rácsvonaltól, minden különös jelenség felkeltette kíváncsiságát és ilyesformán egy átfogó patológia kidolgozására ösztönözte. A fáma szerint egyebek között egy bölömbikát tartott otthon a dolgozószobájában hosszú ideig, ugyanis meg akarta figyelni, hogyan képzi ez a már külsejére nézve is igen furcsa madár azt a különleges, a fagott legmélyebb hangjaihoz hasonló, mély bõgõ hangot, amelynek az egész természetben nincs párja. A közkeletû elõítéletek és legendák eloszlatására írt Pseudodoxia Epidemica címû összefoglaló mûvében pedig a legkülönfélébb, részben valóságos, részben képzelt lényekrõl, például a kaméleonról, a szalamandráról, a struccról, a griffmadárról, a baziliszkuszról, az egyszarvúról és az Amphisbaena névre hallgató kétfejû kígyóról értekezik. Jóllehet Browne a legtöbb esetben cáfolja ezeknek a mesebeli lényeknek a létezését, ám az elképesztõ külsejû torzszülöttek, akikrõl tudjuk, hogy tényleg léteznek, valahogy mégis valószerûvé teszik, hogy ezek az ember által kitalált fenevadak nem teljesen légbõl kapottak. Az mindenesetre kiderül Browne leírásaiból, hogy az az elképezés, miszerint a természetben végtelen számban fordulhatnak elõ olyan mutációk, amelyek messze túl járnak a józan ész határain, illetve, hogy bizonyos keveréklények az emberi fantázia szüleményei, õt legalább annyira lenyûgözte, mint háromszáz évvel késõbb Jorge Louis Borgest, a teljes terjedelemben elsõ ízben 1967-ben Buenos Airesben megjelent Képzelt lények könyve szerzõjét. Az e mûben összegyûjtött, ábécé sorrendben közölt képzeletbeli lények között, mint nemrégiben észrevettem, szerepel az úgynevezett Márismás is, az a lény, akivel Grimmelshausen regényének hõse, Simplicius Simplicissimus élettörténetének hatodik könyvében találkozik. Márismás kõszoborként hever az erdõben, elsõ ránézésre úgy fest, mint egy régi német hõs, aki római tunikát visel nagy sváb melles köténnyel. Márismás közli, õ egyenesen a Paradicsomból származik, egyébként mindvégig észrevétlenül ott volt Simplicius mellett, s csak akkor hagyhatja õt el, ha Simplicius ismét visszaváltozik azzá, amibõl vétetett. Márismás ezután Simplicius szeme láttára elõször írnok alakját ölti és az alábbi sorokat írja be könyvébe,

Ich bin Anfang und das End
und gelte an allen Orthen.

Manoba, gilos, timad, isaser, sale, lacob, salet, enni nacob idil dadele
neuaw ide eges Eli neme meodj eledid emonatan desi negogag editor
goga naneg eriden, hohe ritatan auilac, hohe ilamen eriden diledi
sisac usur sodaled auar, amu salif ononor macheli retoran; Ulidon
dad amv ossosson, Gedal amu bede neuaw, alijs, dilede ronodaw
agnoh regnoh eni tatä hyn lamini celotah, isis tolostabas oronatah
assis tobulu, Wiera saladid egrivi nanon ägar rimini sisac, heliosole
Ramelv ononor windelishi timinituz, bagoge gagoe hananor elimitat.

majd

tölgyfává, disznóvá, sült kolbásszá, parasztszarrá, lóherés mezõvé, tehénlepénnyé, fehér virággá, szederfává és selyemszõnyeggé változik át. Éppígy, ahogy a falás és felfalatás szüntelen folyamatában minden átalakul, Thomas Browne szemében sem állandó semmi e földön. Amint létrejön egy új forma, máris rávetül a pusztulás árnyéka. Ugyanis sem az egyes élõlények, sem a közösségek, de még a világ egészének története sem úgy zajlik, hogy ezek bármelyike valamiféle szemet gyönyörködtetõ és a végtelenségig emelkedõ ívet írna le; ellenkezõleg, a világegyetem minden egyes lakójának olyan pálya jut osztályrészül, ahol a csúcspontot elérve menthetetlenül lefelé, a sötétségbe visz az út. A biztos tudással, hogy mindannyian eltûnünk a homályba, Browne-nál elválaszthatatlanul összekapcsolódik a hit, hogy a feltámadás napján, amikor az utolsó változások is befejezõdnek, majd, akár a színpadon, még egyszer megjelenik a történet valamennyi szereplõje, to complete and make up the catastrophe of this great piece. Mint orvos, aki a betegségek növekedését, burjánzását figyeli a testben, inkább érti a mulandóságot, mint az élet virulását. Az õ szemében már az is csoda, hogy akár egyetlen napig is kitartunk. A múló idõ áfiumára, írja, nincs ellenszer. A téli nap jelzi, hogy a hamuban milyen hamar elhalványul a fény, hogy az éj milyen hamar leszáll reánk. Óráról órára kerekedik az összeg. Maga az idõ is vénül. Piramisok, diadalívek, obeliszkek mind-mind, akár az olvadó jégoszlopok. Még akiknek a képét az égboltra emelték, azok sem õrizhették meg hírnevüket örökre. Nimród alakja áttûnt az Orionba, Osziriszé a Szíriuszba. Nagy múltú nemzetségek után sem maradt több három tölgyfánál. Hiába teszi fel az ember a nevét valamely mûre, ezzel sem válthatja meg a jogot arra, hogy emlékezete legyen, hiszen ki tudja, nem épp a legkülönbek tûntek-e el mindig is nyomtalanul. Mindent átitat a feledés mákonya, s ha egy napon hirtelen hóesés gyanánt ránk szakad a nyomorúság, magunk sem kívánunk már egyebet, mint hogy felejtsenek el. Ilyen témák körül forognak Browne gondolatai szüntelenül, s a legszüntelenebbül talán az 1658-ban Hydriotaphia címmel megjelentetett, a norfolki zarándokhely, Walsingham közelében, a szántóföldben talált urnaedényekrõl szóló értekezésében. E mûben a legkülönfélébb történeti és természetrajzi források segítségével részletesen taglalja, milyen szertartásokat végzünk, amikor valaki végsõ útjára indul köreinkbõl. Kezdve néhány megjegyzéssel a darvak és az elefántok temetõivel, a hangyák sírkamráival és a méhek azon szokásával kapcsolatban, hogy a lépbõl elõbújva gyászkíséretet adnak halottaiknak, Browne sorban leírja több nép temetkezési szokásait egészen addig, amíg meg nem jelenik a keresztény vallás, amely a bûnös testet egészben adja át a földnek s ezzel ki is iktatja a halottégetés szertartását. Hogy a hamvasztásos temetkezésnek a kereszténység elõtti korban szinte általános gyakorlatából nem vonhatjuk le a következtetést, bár gyakran megteszik, hogy a pogányoknak halovány fogalmuk sem volt a halál utáni életrõl, azt Browne szerint az is bizonyítja, hogy a máglyát örökzöld fafajtákból, erdei fenyõ, tiszafa, ciprus és cédrus ágaiból rakták, ami éppenséggel az örök élet reménységének néma bizonyítéka. Browne azt is megjegyzi, hogy, szemben az általános vélekedéssel, nem is olyan nehéz egy embert meggyújtani. Pompeius esetében ehhez elégségesnek bizonyult egy korhadt halászbárka is, Kasztília királyának meg szinte tûzifa nélkül sikerült egy csomó szaracén holttestébõl messzire látszó máglyát raknia. És ha, teszi hozzá még Browne, az Izsák hátára tett fa elég lett volna égõáldozatnak, akkor ma akármelyikünk a hátán vihetné a saját máglyáját. Gondolatai minduntalan visszatérnek a walsinghami határban talált leletekhez. Bámulatos, mondja Browne, hogy a hajszálvékony cserépedények milyen hosszú idõn keresztül sértetlenül megmaradtak a földben, mindössze két lábnyi mélységben, miközben ekevas hasította a barázdát, hadak vonultak át felettük s ugyanezen idõ alatt hatalmas házak, paloták, felhõkig érõ tornyok rogytak le és omlottak össze. Az urnákban talált maradványokat – a hamvakat, a lötyögõ fogakat, a fûgyökerek által finoman behálózott csonttöredékeket, a Kháronnak szánt pénzérméket – alaposan megvizsgálják. Browne azokat a felszereléseket és ékszereket is gondosan rögzíti, amelyekrõl tudja, hogy ezeket a holtak mellé adták útravalóul. Listáján a legkülönfélébb ritkaságok szerepelnek: Józsuénál az a kés, amivel körülmetélték, Propertius kedvesénél a gyûrû az ujján, achátkõbõl vésett majmok és sáskák, egy arany méhraj, kék opálok, ezüst övcsatok és kapcsok, csontból és vasból készült fésûk, fogók és tûk, valamint egy réz doromb, amely még utoljára megzendült, mialatt a halott átkelt a fekete vízen. A legcsodálatosabb darab azonban egy, a Farnese-gyûjteményben õrzött üvegpohár egy római urnából, nem csak hogy tökéletesen ép, de olyan fényes is, mintha frissen fújták volna. Mindeme dolgok, mivel nem pusztította el õket az idõ sodrása, Browne szemében jelképes erejûvé válnak, az emberi léleknek a Bibliában megígért romolhatatlanságát fejezik ki, amiben pedig, bármennyire szilárdnak hiszi is keresztény meggyõzõdését, az orvos titkon kételkedik. És mert nagyobb súllyal az embert nem terhelheti a melankólia, mint hogy azt gondolja, õ olyasfajta lény, akinek menthetetlenül vége, ha egyszer meghalt, ezért Browne mindabban, ami megmenekült az enyészettõl, a lélekvándorlásra való titokzatos képesség nyomait fürkészi, azét a képességét, amit oly sokszor tanulmányozott a hernyók és lepkék különféle példányain. Hát a Patroklosz urnájában talált bíborszínû selyemdarab, amirõl tudósít – az vajon mit jelenthet?

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN

A fordítás W. G. Sebald Die Ringe des Saturn című műve alapján készült. Fischer Taschenbuch Verlag, 1998, Frankfurt am Main, 11–39. oldal.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.