Az elfátyolozott szaiszi szobor

Egy heves ifjút Egyiptomba hajtott
a tudásszomj, a szaiszi papoktól
tanulni meg a titkos bölcsességet.
Gyors eszével sok fokozatra szert tett,
s ûzte tovább a megismerés vágya;
a fõpap alig csitíthatta benne
a türelmetlenséget. “Mit tudok,
– szólt az ifjú – ha mindent nem tudok?”
“Létezik-e itt »több« vagy »kevesebb«?
Az igazság – érzéki boldogság csak?
Összeg, melybõl van kisebb és nagyobb, s te
birtoklod személyes tulajdonodként?
Nem egyetlen és oszthatatlan inkább?
Végy el az akkordból egyetlen hangot,
végy el egyetlen színt a szivárványból,
szépsége vész, amint teljességébõl
akár egy hang, akár egy szín hiányzik.”

Így beszélgettek egyszer egy magányos
körtemplom oszlopai közt, s ott beljebb
óriás alakot vett észre az ifjú,
trónszéken ülõ, fátyol fedte szobrot.
Kérdi a vezetõjét meglepetve:
“Mit rejt a fátyol, mi lehet mögötte?”
“Az igazság” – így a válasz. – “Hogyan?
Én csak az igazságot kergetem,
és éppen azt takarják el elõlem?”

“Az isten végzése – felel a fõpap. –
Parancsa így szólt: E fátylat halandó,
míg nem engedem, nem fedheti fel.
S ki bûnös kézzel a szent igazságról
a fátyolt mégis fellebbentené,
az, így az isten…” – “Az?” – “Az látni fogja.”

“Különös jóslat ez. Ezek szerint
te sem hajtottad félre még a leplet?
“Én? Kísértést sem éreztem soha.”
“Nem értem. Ha az igazságtól engem
csak egy vékony fal választana el…” –
“No és a törvény – szól közbe a fõpap. –
Mert súlyosabb, fiam, mint gondolod,
e vékony kelme – könnyû bár a kéznek,
ám mázsás súly a lelkiismeretnek.”

Elgondolkodva megy haza az ifjú;
az égetõ tudásvágy elrabolja
álmát, gyötrõdve hánykolódik ágyán,
s felpattan éjfélkor. Tétova lába
önkéntelen a templomhoz viszi,
a falon átmásznia gyerekjáték,
egy ugrással a kör alakú szentély
közepében terem a vakmerõ.

Itt áll tehát, de most sehol egy lélek,
iszonytatón telepszik rá a csend,
csak lépteit visszhangozzák a sírok
a föld mélyérõl tompa döndüléssel.
Ezüstös-kékes, sápadt hold sugára
a kupola nyílásán bevetõdik,
s mint élõ isten, rémítõn ragyog fel
a boltozat alatti éjsötétbõl
a hosszú fátyolba burkolt alak.

Habozva lép közel hozzá az ifjú,
már-már érintené pimasz kezével,
de fagy és hõ nyilall beléje csontig,
s egy láthatatlan kar taszítja hátrább.
“Te szerencsétlen, mire vetemednél? –
kiált a hûség hangja rá belülrõl. –
Kísértenéd a legszentségesebbet?
E fátylat halandó, így szólt a jóslat,
míg nem engedem, nem fedheti fel. –
De arról nem szólt-e: ki fellebbenti,
az igazságot fogja látni mégis?”
“Én fellebbentem, bármi van mögötte!
Látni akarom!” – ezt kiáltja. “Látni!” –
rikoltja utána a gúnyos visszhang.

És félrehajtotta a könnyü fátylat.
“Nos”, kérditek, “mit láthatott az ifjú?”
Én sem tudom. A papok találtak rá,
nem volt magánál, sápadtan hevert
ott, Ízisz szobrának talapzatán.
Hogy mit látott és mit tudott meg, arról
soha nem beszélt semmit. Annyi biztos:
az életkedve mindörökre elmúlt,
és mélabúja sírba vitte gyorsan.
Jaj annak – ennyit mondott intõ szóval,
ha féktelen kérdések ostromolták –,
ki bûnös úton jut az igazsághoz:
nem lel örömet benne soha többé.

Fordította: Halasi Zoltán

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.