Versek

EGY TÖRTÉNET TÖRTÉNETE

Ez a nap egyetlen feladata: az avignoni fogság helyszínérõl
eljutni haza – írod a könyv hátsó, üres lapjára a Marseille felé
vezetõ szárnyvonalon. Reggel a mobilod hangja ébreszt, ismerõs,
ideges nõi hang kiabál a hangszóróból. Még visszafekszel, a svédasztalos
reggeliig az idõt az ágyban töltöd. A fehér abrosszal borított
asztalnál a társaság csendesen nevetgél, sûrû narancslevet iszol,
sonkát kék szõlõvel, piros epret. Összepakolod a csomagod, kijelent-
kezel. Az õsi templomban a vasárnapi misérõl elkésel, a többi
turista rosszallóan nézeget, hallgatod a dallamos francia egyházi
éneket. Imádkozni próbálsz erõtlen, aztán irány a pályaudvar.
Két óra az út a tengeri kikötõig, ahol majd repülõre szállsz. Késõbb,
a reptéren, épp beszállásra vársz. Gyomorégésedre kekszet rágcsálsz,
de enyhítésére hiábavaló az erõfeszítésed. Mire a nap során idáig elérsz,
már túl vagy a könyv nagyobbik felén, már érted, hogy mit lehet és mit nem
egy szépirodalmi szövegben. Az író, akivel együtt repülsz keresztül Európán,
most épp a mellett érvel, hogy ha igazat akarsz, belülrõl kifelé írj.
A repülõgépen, fenn, mégis – mert gyáva vagy – megtörtént történetet
írsz meg. Svájc, hegyi falú, boros pince, huszonegyedik század.
A hordók ismerõs gombaillata elkeveredik a csepergõs márciusi éjszaka
kintrõl bekavart hûvös áramlatával. A hátsó teremben alig van levegõ,
egy francia dixiland banda játszik a testek nedves kipárolgásában.
A társaságban három férfi és három nõ, a bor és a zene megteszi hatását,
Veletek nem történik semmi: idegen nyelven kiejtett szavak, elkapott
pillantás, elfojtott mozdulat, történetetek legbelül zajlik, megfejthetetlen.
Mire idáig jut emlékezeted, s pontosítod a jelzõket, leszáll a gép Ferihegyen.
Sikerült küldetésed, a napi penzumot ezúttal is baj nélkül teljesítetted.

ÁLMOMBAN LERAJZOLTALAK

Álmomban lerajzoltalak.
Puha grafitceruzával, vázlatosan
rögzítettem a papíron
tested hajlékony körvonalait.
Kicsit elidõztem gömbölyû válladnál,
hónaljad harmatos hajlatánál,
melled hullámritmusánál,
a radírral hasadba haraptam halkan,
lábad közének sötétjét
haragos satírozással óvtam-takartam,
formás lábad, apró lábfejed
minden porcikádat magamnak akartam.
Legtovább mégis szembogarad íriszén
dolgoztam, hogy belerejtsem
a fekete-fehér képmásba
a soha ki nem hunyó sárga lángokat,
melyek engem hosszantartó
mély álomba ringattak.

ELÉGIA A FELSÜLT CSÁBÍTÓRÓL

A rövid hajú szõke lány, akit kinéztél, fiatal anya.
Egy német lapot tudósít Londonból. A konferencia
harmadik napján értetted meg, hogy mit érzel,
újból és újból úgy igyekszel, hogy egymás mellé sodródjatok,
az utolsó esti falusi dzsesszkoncerten táncolsz is vele,
a ritmus lüktetõ áramlatainak mindketten szívesen engedtek,
a zene magával ragadja az emberi testet,
hullámai minden résztvevõt elringatnak.
Amikor csillapul a dal lüktetése, szavakkal próbálod
pótolni a felhajtó erõt, lopva néztek csak egymásra,
néha összemosolyogtok, a Blueberry Hillre végül
talán megint elszédíted. Szülés után is hajlékony derekát
átöleled, még feszül, érzed, nem tudja elengedni magát,
pedig szeretné õ is, ezt is pontosan érzed, egy
pillanatra mégis kienged, de az estének vége,
mire föleszmélsz, már minden oda.

Hazafelé hatan ültök a fekete Golfban, búcsúzás
után kiszellõzteted a fejed a parti sétány simogató szeleiben.

KÉSEI ROMANTIKA

És újból a genfi tó partján.
Lausanne-ban, az Angolországról elnevezett szálló parti pavilonjában
veszel ki szobát, oldalsó kilátással a tó mögött tornyosuló havasokra.

Egyedül érkeztél ezúttal is.
Az épület, amelyben egykor Lord Byron írta egyik híres versét,
ma négycsillagos hotel, gazdagok és kiváltságosok szálláshelye.

Hát kiváltságos vagy magad is.
Magányod hegyormáról bámulod a három dimenziós körpanorámát,
kiállsz a hullámokat hasító hajó orrába, míg átérsz a tó túlsó oldalára,

Hallgatod a hegyek karénekét,
különös társaiddal társalogsz, a parti sétányon sebeidet nyalogatod,
gyógyítgatod õket a márciusi napfényben, ázalogsz egy parti sziklán.

Történetednek nincs boldog vége.
Végtelenített történet ez, délután izzadtan forgolódsz a dupla ágyban,
hajnalban hallgatod az esõ hangját, a képernyõn már nincsenek jelek.

Arcodon éjszakai fények reflexe.
A hûvös reggeli csöndben csapkod tornacipõd a kavicságyon, egy el nem
csattant csók emlékét a túlszínezett képeslap háttere elõtt örökre elteszed.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.